Somogyi Néplap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

Ratkó József BÜCSÜ nyírségi barátaimnak Szegődik az ember madárnak s dobnak utána követ Szájukból fegyver származik, szívemre célzott gyűlölet. Kitéve a foguk közöl fútt förtelmes fagynak, rágalomnak, indulok melegebb hazát keresni ártatlan dalomnak. Elhúzok Délnek, nem jövök ide többé soha. Fogadott földem fölött tündöklik szárnyam nyoma. Két szikrázó pólus között Kerék Imre két verse Énekek éneke Immár a tél eltávozott lomboznak nézd a figefák mandraigóra illatozik fehér szirmú szőlővirág nap támad árnyék elhajol nagy sebbel folynak a vizek kerteknek kúta fölbuzog fussunk a zöldbe add kezied kit választék ezer közül én szeretőm szép vagy miként málosfa erdő fái közt töviseik között liliom fürtöd mint széles levelű pálma hűsíti homlokom te csókod gránátalma-must a nyelved alól méz csepeg választott cédrus alakod szemed friss vizű csergeteg nyakad eburbeli torony fedeles serleg köldököd álló vadkecskék emleid remegnek ujjaim között kit mesteri kéz alkotott gyönyörűn egybeszerkezett tündöklő násfa te farod panyitka alma ily kerek hajad sátrában elveszíts pántold nyakam köré ‘karod fűződet oldozd meg siess szerelmed miá lankadok tűznek lámpása szerelem te szívünk fölött életen- halálon túl örök pecsét világalj bennünk olthatatlan zárj minket eggyé bonthatatlan zengjék minden érzékeink diadalok dicséretét Dél Tócsában szellő rovásírása. Sugarak késelik a levegőt. Egy ág mint órainga sétál szemem előtt. Imbolygó, lusta harangszó. Szögre akasztott kapa cseng. Két szalmavirág közt függőágyat feszít a csend. A z országúiról a sírkö­vekre látni. A temető után következnek a házak, a falu jobb oldalán. A szülőfa­lumhoz közeli Cakóháza egyetlen rövid utca, amelynek túlsó vége dűlőútba torkollik. A falu végén kalapács éne­kel, üllő harangoz. Pénzváltó Jenő kicsi, vaksi műhelyéiből szállnak világgá a vasveretű hangok, 1922 óta — akkor épölt a ház és a műhely — mindennap, általában reggel­től estág. A falu füle meg­szokta ezeket a hangokat, nemzedékek születtek, s köl­töztek sírkövek alá, a ko­vácsműhely éneke, harang­szava mellett. A mester most szinte az időtlenségből emeli fel a fe­jét, hogy megnézze, ki kö­szön neki jó napot. Apró ter­metű, csupa in, csupa ránc. És akarat. Nyolcvanegy éves, 1910 óta veri a vasat, 15-ben kapott gépészkovács okleve­let. — Akkor vásároltam ezt a 150 kilós üllőt— mondja, és finoman ráver a kalapáccsal. — Azóta a háta homorú lett, s a szegletei szépen legömbö­lyödtek. De hatvan éve ütöm- verem. Mi az a kopás ehhez a hat évtizedhez képest. Néz­zen rám! Mivé lettem? Ez ki­szolgálna még egypár ilyen kovácsot, s ha mindig lenne, aki kongassa, az unokám unokáját is kiharangozná... Hát tessék — sóhajt —, jöj­jön, nézze meg a házat, gon­dolom avégett jött. Jó ház, elhiheti. Príma faanyag van benne. Magam építettem. — Eladó? Viliódzó, fényes szelekkel tavasz üdeségét hozza a »lányszem-tiszta ég« alól. Bokrosodó búzavetésből hars zöld lobogást; rozsdás őszi színek és hideg lehű tél után a mindig megújuló élet vibráló melegét, nyárba zson­gó mezők illatát. Százféle szín, pár tucat dal­lam — egy művészciterán. Somogy szülötte, Kerék Im­re lépett elénk, — első önál­ló könyve a Zöld parázs. Ezernyi emlék varázsos igé­zetével. Mint a múltak »-ádventi ködébe« hullt faluból ván­dorútra induló fiú tarisznyá­ja: e kötet varázsos dolgokat rejteget. Egy költői pálya kezdetét. Világra-csodálko- zást, számvetést, kitárulko­zást. Az indulás törvénye gyémántkemény : szülőföld, család, a nyiladozó értelem első tétova lépései. Öröm és kudarc; iskolafalak meg életiskola. Szerelmek, barátok, tanítómesterek. Ezekről vall verseiben. Félszáz költemény mindösz- sze, amit most felmutat; si- heder éveinek alkotásaiból mindössze egy csokorravaló. Induláskor a faluszéli réten leszakított első virágok. S egy kis nosztalgia: vágyódás — vissza az otthoni kert csönd­jébe. De ennél sokkal erőseb­ben ösztökéli-űzi a vágy: megismerni a világot, meg­ragadni az elérhetetlent. Hetven lapnyi kis köteté­nek tanúsága szerint alap­vető nagy élménye a hazai táj — múltja, munkája s élete. Ebből sarjadtak ver­seinek virágszirmot bontoga­tó zöld hajtásai. A táj szép­ségét, az emberkéz művelte mezők ragyogását tükrözik a Napraforgó ciklus versei, a költő természetimádó pan­Csodálkozva néz rám. — Hát nem tudja? — őszintén megvallva, nem. — Semmi baj. Kerül jön bel jebb ! Makulátlan fehér falak, tisztaságszagú konyha. — Asszony, vendégünk ér­kezett! Alacsony, kissé hajlott há­tú, mesebeli anyóka. — Isten hozta! — mondja kedvesen két századvégi ágy között a hátsó szobában. Ti­zenkilencben. házasodtak össze, mind a ketten tősgyö­keres cakóháziak. Az öregembert a házeladás foglalkoztatja. — Hozzon egy vevőt — mondja, és cigarettára gyújt. A kezefején régi sebek he­lye. Vörösfcatomaként találta el egy srapnelszilánk Bél­apátfalva határában. — Nem sajnálja eladni? — kérdezem. — Dehogynem — dünnyögi lehangoltam — De hát mond­ja meg, mit tehetnék?! Egyetlen lányuk Somogybán. Már a vejem is nyugdíjas, az unokám pedig férjnél van. Hiába, az idő lejárt, el kell költöznünk a lányomékhoz. Mondom ennek az asszony­nak, ne bánkódj Mária, jó lesz nekünk majd Somogyor- szágban pihenni. Dombok tö­Kerék Imre: Zöld parázs teizmusát. Itt a »gyökerek hajszálcsövein a vajúdás iz­galma lüktet«, s »kigyújtva rügyei csillagrendszerét« aranyeső világít, és »rigók tánclemezével ébreszt« a kert... S micsoda remek ké­pek sora! Például a varjakat riogató ősz után »gyémánt- agyarú hó-csorda kúszik éj­jel a dombokra« ... S mikor »kemencéje kihűl« a tájnak: »zúzmószakállal, havas ing­ben ténfereg az égben az is­ten« ... Fénylő tisztaság, egyszerű színele S bár a kötet címé­ben találó jelző a zöld, de nem egyedüli. A napraforgó »égősárga zsoltára« és a barkás bokor éppúgy tündö­köl e versek költői képeinek során, mint a »rókavörös« domboldal, az »őszi piros al­kony«, s miként fölragyog-, nak a gyöngyfényű harma­tok«. Andalgó jambusok haj­lanak át trocheusba, majd az anapesztus gyors táncán Iramlik a szó. S nem öncélú költői »játék« ez Kerék Im­re verseiben! Épp az a nagy­szerű, hogy természetes, a költő és a világ együttléleg- zéséből fakad — a mai em­ber életszemléletével. Ez ver­seinek másik szembeötlő mo­mentuma. És a harmadik, amit figyelmen - kívül nem hagyhatunk: verseinek meg­ejtő zeneisége; S ez különös; szép költői képeivel, köny- nyedtségével — úgy érzem, nem túlzás — a fiatal Jó­zsef Attila szárnyaló-tisz- ta lírájához hasonlítható. Kavargó viharok és rop­pant ellentétek feszülnek a költő ezerarcú világának örök-hatalmas körforgásá­ban: élő lüktető dialektika. Az űzött szarvasnak »zöld pokollá hévül az éden«, me­vén. Szép, árnyas temetőket láttam arra... Én vagyok a falu legöregebb embere, és látja, még mindig dolgozom. De hát én sem vagyok vas­ból. — Még felül a biciklire — szól közbe az asszony. — Néha muszáj. Dolgozni is muszáj. Amióta az esze­met tudom, dolgozom. Árva- gyerek voltam, s amit elér­tem, magamnak köszönhe­tem. Li'bapásztor, gulyásgye­rek, kisszolga, inas, mások lábakajpcája voltam egészen addig, amíg a gépész ^ levele­met alá nem írták. És nem volt egy rendes ruhám so­ha... Húsz mázsa gabonát kerestem a mesternek a cséplőgép mellett, mint fel­szabadult gépész, és nekem hetente négy koronát adott. Később dolgoztam malom­ban, csépeltem gazdáknak mindenfelé az országban, csak a világháború után jöt­tem vissza Cakóházára köz­ségi kovácsnak. Regényt le­hetne irni az életemről, ha mindent elmesélnék... Ez­zel az asszonnyal húszezer korona hozományt kaptam. Vettem rajta egy egész mo- torg amitúrát Pozsonyban, hogy cséplést vállalhassak. Az alkatrészeket a Dunán hozták át a csempészek ezer koronáért. Így kezdtük itt az életet. Cakóháza szegény köz­ség volt. Régen nemesi falu­nak mondtak, mer4 bárom nekülve »lángoló időn« ugrik át, szinte az ember is oly riadtan vergődik a »gyémánt­fényű kések kereszttüzében«. Ez — A kés alól című — vers a halált közelítő fáj­dalmakból feldobogó élet­igenlés szikrázó-szép költői megfogalmazása. Az Átváltozások két tucat­nyi költeménye a csángó népdalvariációk megejtő dal­lamától a régies hangvételen s a magánosság küzdelmein át a mai életig: útkeresés és bizonyosság, elkötelezettség a múlt és jelen »két szikrázó pólusa« között. A »befogha- tatlan hűvös ég«, a tejút »villogó kardja alatt feszen­gő«, tér — idő hálójába fo­gott világ konok törvényei eltéphetetlen kötelékkel tart­ják a valóság talaján. Törté­nelmünk könyörtelen korsza­kait is így idézi meg — Szen- czi Molnárra emlékezve — »rommá gyalázott templo­mok üszkén«, sárral tapasz­tott viskók zugában »szá­zadokon át szálló« zsoltár­ral. Meg Dózsát, s a ben­ne fölmagasztosodó nép ere­jét! Zápolya »vérszagtól meg- tébolyodott lovainak dübögő | patkói« nyomán is a »leti­porhatsz, megtörni úgyse tudsz már« dacos elszántsá­gának hatalmát veti szembe az úri diadal iszonyatával: az igazságot osztó jelent, amikor — Dózsával szólva — »tűzzel-vassal kiirthatatlan hitem kőszikláján fölépülsz szerelmem, jövőm Magyaror­szág«. A Zöld parázs az útnak in­duló költő verseskönyve. So- | kát ígérő kötet. A szinte már | teljes fegyverzetben megjele- | nő tehetséget állítja elénk. Költői világának izzó pará- zsából még magasra loboghat a láng. Kurucz Ferenc birtokos család is volt itt. A Czakók, a Gyapayakmeg há­rom öreg kisasszony, akik a földjüket a káptalanra hagy­ták. A parasztoknak nem­igen volt földjük. Akinek húsz holdja volt, az már nagygazdának számított. Ha jól emlékszem, hárman vol­tak ilyenek. Én biztattam ókét, hogy vegyenek főidet, gyarapodjanak, hogy nekem is legyen mit csinálnom kö­zöttük. Már a cséplésre gon­dolok, mert az volt a jó üz­let annakidején. Egyéb mun­kám bőven volt. A környék valamennyi községéből hoz­tak ide javítanivalót, meg beteg állatot. Ugyanis gyógy­kovács is voltam. E gy pillanatra elhallgat, s a léleg-nyi szünetben rákérdezek : — Az mit jelent? — Olyan állatorvosféle — mondja. — A katonaságnál tanultam, az első világhábo­rúban. Egész idő alatt se­besült lovakkal foglalkoztam. Megbecsülték: őrmesteri ran­got kaptam és kitüntetése­ket. Épp tegnap adtam oda egy helybeli fiúnak a kitün­tetéseimet, mert igen áhíto­zott rájuk. Gyűjti az effé­lét. Erről jutott eszembe, hogy az üllőmet is oda kel­lene adnom valami múzeum­nak. Van rajta egy kis ko­pás, az az én életem. De igen jó üllő, nem rosszabb, mint új korában volt. Vas­ból van. Nem úgy, mint az ember. Szapudi András Dombok tövén, Somogybán... Takáts Gyvla KAPÄS emlékmű Vörös golyók... Szárad a paprika.. 1 Róka rőt a bokrosak sara, s majd hogy ujjamra száll a cinege, Nagy kövek nyomják a váltamat. Könnyű neked zöld cinege! Nehéz a kő, de mindegyik olyan csiszolt, aíkár az isteneik., •* Szédülve, lábon eget cipelek. Déli egünk torzóit — Pheidiász- vad, indás hegyről hordom én... Hol pelyya-sár, patics a ház s makkfák között kopog a tér. Itt emlékmű alá a cefretömb szárad és vésők helyett csak satu töm. « Kapások szobra!... Ide kell e kő! Ügy rakni föl, mint törte az idő: embert, meszét és hatalmasan ahogy széttépte e kavics a vasat. Vállára kapát... Szárad a paprika .,. Szobor fejére gombos korona. Fodor András VENDÉGSÉGBEN OTTHON Jöttél elénk a hegyre hasaló felhők alól, csizmásán, ingben, koránkéit ifjú gazda, vittél szőlők, gyümölcsök, pincék, vízmosások lépcsőin át. Köröttünk, mint a szöcskék, ugráltak cingár gyerekeink. Asszonyod akkora tálat kerekített a terrasz asztalára, a palackok hevétől úgy fölizzott az egymásra talált öröm: a földi Nap, hogy lent a köd alól, szemérmes észrevétlen elkezdte bontogatni hatalmas tengerét a zöld. S kerengtek benne univerzumunk bolygói: Bece, Badacsony, Gulács, Tóti, Haláp, Csobánc, Fonyód, kettős prizmája, Boglár, Szigliget. Délután megmutattad a forrást is, a hegy kitéphetetlen gyökerét. Nem tudhattadj míg ott forogsz velünk patakzó hűvösében, buzgalmad benne tükrözik: vállalsz valami öröktől valót, nem kérdezed, mivégre, meddig, csak öntöd, méred számolatlanul a boldog tartozást. Somlyó György SZTÉLÉ In memóriám Devecseri Gábor CSODA Beszélték szerteszéjjel a városban az ilyen meg amolyan gyülekezetekben fönt a hegyen és lent a körútakon Csoda mondták maguk a szadduceusok Csoda mondták a farizeusok is Csoda bólintott Iskiariótes és Petrus is Csoda ámultak légióként a Tizenegyek a hiányosak társuk nélkül maradt társai Csoda mondták Magdalénái részegen Csoda Csoda mondták mind és már készítették vala lelkűiket a Mégnagyobb Csoda várására is Nincs itt hanem feltámadott és Mit keresitek a holtak között az élőt Hiszen tízszer is elhengeredett eléből a kő és tízszer is újra megjelent nekünk és az oldalába bocsájtottuk a kezünket Mert Kettősek közöttünk még a Legegyebbek is és adnának néki hemendekszet és mákostésztát melyeket ő elvon és előttünk evék Csoda mondták és a csodájára jártak emelkedett lélekkel örülvén neki és önmaguknak titkon magukban is alítva a csodát s észre se vették hogy közben már valami rég azt mondja bennük Túl sok a csodából túl sok mindennap ez a harmadnap túl sok ez a mindennapos vasárnap Túl sok a csodából Jöjjenek újra a csodanélküli a hétköznapian halálos hétköznapok ha már úgyis azoknak kell egyszer eljönniük Jöjjenek ha már úgyis itt állnak a kórházkapuban És kezdődjék megint újra a minden ú.i halállal mindig újrakezdődő rettenetes megkönnyebbülést hozó új időszámítás Erdélyi József ZENGŐ CSILLAG Vikár 8éla emlékének All a verseny; fetiérhajú-szakállú, csukaállhárfás öreg Vejnemö, « mutasd meg a népnek, hogy ki a költő, a világosság hőse; állj elő, — született költő, minél öregebb lesz, lesz szívében annál fiatalabb; úgy zeng hárfája, mint egy zengő csillag, úgy ragyog lelke, mint a déli nap. Állj elő bátran, bűvölj és varázsolj; vén vajákos, dalolj szégyentelen, szerelmi dalt is; mert szerelmed immár örökifjú szív, világszerelem; belédszeretnek verseid miatt bimbó szüzek, virágzó asszonyok; vén asszonyok is megfiatalodnak, csendült szívük hangosan feldobog; szemükben forr, fakad, csillan a könny, mint szerelmük első, szép idején; márciusi hónak, májusi napnak, Ukkó jelképének, fehér galambnak képzelik az ősz haját és a fényt Vejnemöjnen gyérhajszálas fején.'.'. r

Next

/
Thumbnails
Contents