Somogyi Néplap, 1977. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-10 / 58. szám

Lassú javulás várható üunkaerôg'ODdok az egészségiig'« ben Száraz számadat: Somogy megyében jelenleg 664 orvos tevékenykedik, tehát a tíze'zer lakosra jutó átlag alig tizen­hét. Ez hét orvossal kevesebb az országos átlagnál. A meg­hökkentő tényt ugyan lehetne magyarázgatni, csűrni-csa- vami, derűlátóan a »távlato­kat« ecsetelgetni, ám sajnos mindez nemcsak hiábavaló, hanem alaptalan is lenne. Az idén ugyanis mindössze 35 újonnan végzett orvost várnak a megyébe.- Munkába állásuk azt jelenti, hogy Somogy le­maradása az országos átlagtói! — hat orvos lesz tízezer la­kosonként. Nem nehéz hát ki­számítani, hogy a hátrány be­hozásához — a jelenlegi üte­met figyelmbe véve — hat-hét év szükséges, azaz még több. hiszen időközben más megyék is fejlődnek. Csakhogy — ha még mélyebb okkeresésbe bo­csátkozunk — kiderül, hogy talán annyi sem elegendő; a születésekből adódó »tiszta« népszaporulat megyénkben évente több mint négyezer, ez pedig önmagában is szüksé­gessé tenné »plusz« tíz orvos fogadását. Mindezt summáz­va : kétszázhúsz orvos hiány­zik. De ha figyelembe vesz- szük, hogy nincs orvostudo­mányi egyetemünk, klinikánk, a kereslet és kínálat különb­sége úgy is jelentős. Üresek a szolgálati lakások hat községben : Balatonboglá- ron, Inkén, Csökölyben. Hed- rehelyen, Ladon és Osztó Dán­ban. A nemrégiben még ott munkálkodó körzeti orvosok java részét az új nagyatádi kórház vette föl. Hozzávető­leges számítások szerint ez azt jelenti, hogy tizenöt-húsz­ezer embernek utaznia kell. ha kezelésre szorul. (Az egy kör­zeti orvosra jutó beteglétszám 2500—2700 Somogybán.) Mégsem a 143 körzet ellá­tása okozza a legfőbb gon­dot; a hiány a kórházakban látszik igazán. A megyei kór­háznak pillanatnyilag 13 új orvosra lenne szüksége, az új nagyatádi kórházban több mint negyven betöltetlen ál­lás van. Siófokra tíz új orvost várnak. A gondok végleges megoldásáí-a — Nagyatádot ki­véve — alig-alig kínálkozik lehetőség, mivel a letepedés- hez több lakás kellene. A hiányosságok megszünte­tésére az illetékes egészség- ügyi hatóságok elsősorban szervezési újításokat tervez­nek. A községi tanácsokkal együttműködve az eddiginél jobban kívánják anyagilag is ösztönözni a falura költöző orvosokat, s a városokban is megkísérlik az orvosi lakások számának növelését. Hasonló­an sürgető feladat az üzem­egészségügyi ellátás javítása — a megyében működő 13 főhi­vatású üzemi orvos nem tud­ja megfelelőképpen kielégíte­ni az iparosítással egyenes arányban növekedő igényeket —, ezért még ebben a hónap­ban megyei üzemi főorvost neveznek ki, s a közeljövőbe«, egy szakrendelésre alkalmas helyiséget is átadnak a me­gyei rendelőintézet földszint­jén. Itt végzik majd azoknak a dolgozóknak az alkalmassá­gi vizsgálatát, akik különösen veszélyes munkahelyen tevé­kenykednek. Egy másik terv alapján rendszeresebbé teszik az isko­laorvosi ellátást is; az elkép­zelés szerint ezt a feladatot a körzeti gyermekorvosok vé­geznék. A gyógyszertári ellátás üde színfolt a megyei egészségügy összképén. A 67 intézményben dolgozó több mint száz felső­fokú végzettségű szakember elegendő. A középfokú képesítésű egészségügyi dolgozók szúrna Somogybán kétezer, s körül­belül ötszázan dolgoznak ilyen munkakörben képesítés nél­kül. Az illetékes szervek egy­re több erőfeszítést tesznek azért, hogy ez az arány rövi­desen megváltozzék, s való­színű, hogy a kaposvári egész­ségügyi szakiskola, illetve a Munkácsy Gimnáziumban mű­ködő szakközépiskola néhány éven belül megfelelő mennyi­ségű — és minőségű — után­pótlást ad. Nemsokára arra is lehetőség lesz, hogv a me­gyénkben működő védőnők — levelező oktatás keretében — főiskolai végzettségre tegye­nek szert. Az egészségügyi szer­veknek Somogybán rendkívüli nehézségekkel kell megküzde­niük. A jó ellátást nehezítő tényezők közül legfontosabbak a közlekedési csomópontoktól távol eső apró falvak, pusz­ták, illetve a lakásépítés. A változások mégis arra utalnak, hogy néhány év múlva sikerül felzárkóznunk az országos színvonalhoz. Ha az orvosok számával nem is, de a szerve­zettséggel feltétlenül. Lu A. Ecsetfogó kovácsmarok i I Terelgeti vasnyáját A furulyás főnök Alighanem egyik főszerep­lője lesz az idei művészeti szemlék sorozatának. Dr. Man­ga János, a népzene apostola már jelezte levelében: hal­lott róla, s szívesen magnó­szalagra rögzítené a vízvári államásfőnök citerajátékát, furulyafutamait. Néhány évig Nagyberkiben lakott, a MÁV szolgálati la­kásban. Éjfél után úgy zen­gette a citeráját, hogy akik e kései órákban arra tévedtek, megcsóválták fejüket : »Törö­köt fogtunk; részegeskedő, he- jehujás ember került a köz­ségünkbe!« Volt, aki be is ál­lított hozzájuk. Na csak úgy, mintha nem »vallatni« érke­zett volna. Nincs-e szükségük egy-két tojásra? S közben a pillantása szinte feltúrta a holmijukat; hol tartogatják a temérdek borosüveget? Sehol! Mert »mulatni« száraz torok­kal is lehet, magunk gyönyö­rűségére. Kövest Gyula ezt tanulta meg. És nemsokára már társai is akadtak. A ker- cseligeti citeraegyüttes. Al­földről ideszármazott embe­rek. Fölléptek, sikerük volt. Zeneértő szakemberek keres­ték meg őket a fellépések után, s gratuláltak. Dombóvá­ri, kaposvári zeneiskolai taná­rok kézfogását őrzi Kövesi ál­lomásfőnök tenyere. Talán azokra a régi évekre gondol, amikor gyerekként kitudta a furulya titkát. Nem tanulta senkitől; magának játszott. Talán benne lakott a lelkében a dal mindig; erdélyiek voltai a szülei. Pedig — így mond ia — a zenei hallása kezdet­ben nem volt tökéletes. Mos­tanra azonban a citera és a hatféle »lyukas fa« szépen megmódolta hallását. Oly­annyira, hogy barcsi, vonós hangszert oktató tanár is je­lezte: vállalná a közös játékot vele hangversenyen. Igen, mert a citerán megzendült a kállai kettős. Vízváron előbb csak bejáró főnök volt; terelgette a vas­nyájat, s ingázott vissza Nagy­berkibe, a családjához. Két kislánya van, most várják a harmadik gyereket. Kará­csonytájt aztán a »piros vo­nalon« lévő községbe költöz­tek. Rögtön megtalálta a szá­lat, mely a helyi művelődési ház tenni akaró vezetőjéhez vezetett. Hajnalokba nyúló éjszaká­kon zeng a citera, ha nincs szolgálatba. Igaz: a főnök mindig szolgálatban van, ez a regula. Vonatok jönnek, már a család is megszokta a dü­börgésüket, tutulásukat. Ka­viccsal telnek az elnyújtott, lapos vagonok. Jófajta drávai kavics ez... A vízvári főnöknek köny­vei vannak; szívesen lapoz­gatja ezeket. Valamikor vers­re is rá járt az esze. a keze. Mert »benne laknak az ének­lő galambok«. Hangszereit pe­dig a lányai is próbálgatják. A »hangversenyek« szüneté­ben néha bekapcsolják a tele­víziót. »Hol a néni lába a té­vében?« — kérdik, ha Tamási Eszter csak derékig látszik a képernyőn. »Hol jönnek ki a bácsik?« — érdeklődnek, ami­kor a délelőtti adás véget ér. S keresik a készülék mögött a kijáratot. Személyvonat gurul be az állomásra. Utasok szállnak le, föl. A piros tányérsapkás figyel, azután megadja a je­L. L. Valami televíziós játékban láttam az embert, aki az el­fagyott fán pirosra festette az almákat. A film azóta kiesett az emlékezetemből, a jelene* megmaradt. Azután láttán» egy Képet Nagyatádon, egy hivatalban. Elnyújtott, függő­leges téglalapról sok szem nézett rám, egymásba fonódó arc-lánc valahonnan a szép­apám korából vagy már ré­gebbről, az idő mögül, elbúj­va bennem is, és valaki ke­zétől újra éledve a finom erezetű fenyőfa lécen. Szabó Józsefet a gyékénye- si kavicsbányában találtam meg. Zömök, nagy kezű ko­vács. Kézfogásnál vigyáz, tudja: nem vasat markol. Szemében nyoma sincs a bi­zalmatlanságnak és beszédé­ben is közvetlen. Udvarias, de nem úgy, mint a városi ember. Otthon, Zákányban egy ki­sebb kutya szaladt elénk farkcsóválva. Bent az udva­ron egy boxer acsarkodóit Azután megszokta a hívat­lan látogatót, nem érdekelte, ahogy nézzük a kert alatt húzódó vizesárok mellé sor­baállított szobrokat. Egy fur­csa varjút, négy labdázó ala­kot ... — Bent a munkahelyemen nevették, ahogy rakosgatom a lehullott anyagot. Biztosan nem gondolták, mi lesz belő­le. Ez a madár pedig már »kész« volt, csak össze kellett találni hozzá a vasat. Igaz. az egyik darabot én hajlítot­tam utána, de csak ennyit kellett változtatnom. És per­sze, összehegesztettem. A madár meg áll, úgy var­júmódra, és az ember elhi­szi, hogy károgna is, bár a vasak között meglátja a . föl­det, a patak vizét; az egészen átfúj a szél, és mégis egy gubbasztó madár. Talán a Pörge Danit várja, hogy meg­szólalhasson. Beljebb kerülünk. A két gyerek épp beteg, de azért eleven viháncolásba kezde­nek az idegen láttán, anyjuk csitítja őket. Bevonulnak a belső szobába, de köztünk maradnak, innen is, onnan is előbukkannak egy-egy képen. A fal mellett egymásnak tá­masztva sorakoznak a fest­mények, szedegetjük őket, körberakjuk a lakást. — Nem sajnálja így tartani a képeit? — Kiszorulok már velük a lakásból, annyi van. Nem szívesen adom el őket, hoz- I zám nőttek. Pedig vennék. De csak keveset teszek pénz­zé. Annyit, amennyiből bejön a festék ára. És csak olyan­nak adom, akiről látom, hogy becsülni fogja. Itt a faluban először nem vették komo­lyan, hogy én ezt csinálom. Hallottam, hogy ma már más a helyzet. Szabó József egyszer az óvodának adott egy képet, hogy rendezzenek »árverést«, és a bevétel le­gyen az övék. Volt, aki har­minc-negyven tombolajegyet vett. Eltűnnek a házakból a fújtató »bőgőszarvasok« meg minden giccs. Festményekre cserélik őket, »igaziakra«. Ta­lán, mert volt már néhány Szabó-kiállítás... — Mikor kezdett festeni? — 1950-ben jöttem rá, hogy ezt fogom csinálni. Akkor még általános iskolába jár­tam, azelőtt is szívesen raj- zolgattam. Egysze» cirkusz volt a faluban. Élményeket kellett rajzolnunk az előadás­ról. Hát én már akkor sem I azt festettem, amit kellett. Hanem még az állatok vonu­lását. Az elefánt az orrmá- nyával oldalba vágott az út szélén egy kopasz nyakú csi­bét. Az kapott meg, ahogy a Törzgfagoknak kívánsághangverseny Puccini, Mozart, Verdi leg­népszerűbb operarészleteiből állította össze e heti foglal­kozásának programját a fo- nyódi könyvtár zenei klubja. A keddi közös zenehallgatás — amelyet zeneismertetéssel kötnek össze — egyre nép­szerűbb a fonyódiak között. A két évvel ezelőtt alakult részleg a megyei könyvtár után elsőként vállalta, hogy a könyv mellett a komoly ze­nét is közel viszi az embe­rekhez. A látogatottság azt bizonyítja, jól sikerült. Két zenei könyvtáros, Tihanyi Éva és Móricz Katalin állítja össze a programot, keres és ajánl irodalmat zeneművek­hez. A törzsközönség igényeit természetesen figyelembe ve­szik, így gyakran van kíván­sághangverseny lemezről. Nagyon sok a fiatal, első­sorban középiskolás, de az üzemekből. intézményekből is sokan elmennek egy-egy lemezhallgatásra. A legkisebbek külön hall­gathatnak zenét, amit gyak­ran meselemezek leforgatásá- val kötnek össze. A könyvtárosok most újabb terveket készítenek: nemcsak lemezről játszanak zenét, hanem meghívnak elő­adókat — elsősorban opera­énekeseket. A közeljövőben vetélkedőt szerveznek zenei ismeretekből. Szobrászok, szobrok Nagyatádon Hassanak ránk a gondolat erejével — Azt hiszem, nagyon soká tart, amíg minden szellemi mozgásnak és megmozdulás­nak a gyökerei átfonják az értelmet, érzelmet — még egy virág is lassan fonja át a cse­répnek a földjét, de átfonja. Szóval, nem lehet »büntetle­nül« elmenni a jó dolgok mel­lett sem. Tehát a jó dolgokról is azt akarom mondani, hogy »fertőzőképesek«, nemcsak a rosszak... Véleményem összecseng So­mogyi József szobrászművé­szével, aki a nagyatádi szob­rász alkotótelepen szerzett jó benyomásairól fejtette ki véle­ményét. Tudom, a közvetlen tapasztalatok ellenére is van­nak, akiket még nem a köz­téri gyűjteményben szereplő munkák hatnak át, hánem az­zal a kérdéssel foglalkoznak inkább, hogy miként született a kezdeményezés és a bátor tett Nagyatádon? Össztársadalmi igény sür­gette az alkotótelepek mielőb­bi létrehozását. Az egyik ol­dalon ott munkálkodott a mű­vészek közösségi igénye, mely a műhelymunkának, a gondo­latok kicserélésének a fontos­ságát hangsúlyozza, másrészt a közönség sem akar kimarad­ni ebből. Tanulság, hogy a be­fogadást közvetlenebb úton kívánják elérni, másrészt — s ez az ízlésformálás legjárha­tóbb útja — véleményük ki­fejtésével szeretnék elősegíte­ni önmaguk ízlésének ellenőr­zését, alakítását. Ide vágó megállapításokat fogalmazott meg Bencsik Ist­ván szobrászművész: — Sok vita folyt arról, hegy egy tizenkétezer lakosú város­ba érdemes-e nemzetközi mű­vésztelepet telepíteni? Hang­súlyozni kell, ez a művészte­lep sohasem tűzte ki azt a célt, hogy »ide szabott« mű- vésztelep legyen. Az országos szintet ismerve, elfogadva és alkalmazva egy nemzetközi rangú művésztelep létrehozása volt a cél. Vannak új formák, melyekkel a közízlésen változ­tatni lehet. Ilyen a nagyatádi művésztelep és a város viszo­nya, mely modellként szolgál­hat. Ugyanilyen fontos a művész­telep funkciói közül — foly­tassuk a gondolatot ismét Ben­csik István véleményével —, ami ugyancsak a szimpozion formához tartozik: a jó mű­helykörülmény., Ezt otthon senki sem tudja magának megteremteni. Berczeller Rezső monumen­tális kompozícióval járult hozzá, hogy a múlt évet az elsőnél is eredményesebben zárja a telep. Ű így beszélt: — Munkám egy-két évtize­des folyamatnak az egyik pontja. Semmiképpen sem egy hirtelen támadt ötlet volt. Évek óta próbálkoztam ilyen méretben dolgozni, miután rengeteg tervet csináltam ki­csiben. Saját erőmből nem tudtam továbbjutni, nemcsak anyagilag, hanem helyileg sem. Nagyon örültem, hogy a nagyatádi művésztelep meghí­vása lehetőséget adott ne­kem. Ifj. Szabó István szobrász- művész fontos gondolata is alátámasztja : milyen fontos tyúk tollát hullatva, akarva, nem akarva röpült. Amikor a kovácsszakmát tanultam, akkor is rajzoltam, festettem. Mondták is, hogy semmi se lesz belőlem. Rajzból sosem volt ötösöm. — A család hogyan viseli el ezt a szenvedélyt? — for­dultam az asszonyhoz. — Szeretjük, örülök, hogy a férjem ezzel foglalkozik. Néha egy kicsit modellt kell ülni. De minket már annyi­ra ismer, hogy »csak úgy« is lerajzol. És Szabó József ugyaner­ről: — Nagyon szeretem a szakmámat. Ez az egyik oka, hogy nem »nyergelek« át fes­tőnek. Meg aztán lehetett volna már zsüriztetni a ké­peimet, de én még nem aka­rom. Miért is? Nem akarom és kész. De a hét vége az mindig a festészeté. Ha vé­letlenül nem dolgozom, akkor a feleségem zargat. Látja, hogy ideges vagyok, szól: menjek festeni. Az emlékeze­temben megtartom, amit lát­tam. Utána csak pár óra egy kép. Tudom, van aki azt csi­nálja, hogv lefényképezi a dolgokat, és arról lepingálja. De az nem művészet. Most, hogy ennyi van, a ház mel­letti kovácsműhelyből csiná­lok egy műtermet. Ott ková­csolni, festeni meg követ fa­ragni is tudok majd. Valaha magam csináltam a festékei­met, erre most nincs időm. De sikerült szereznem kiváló olajfestéket külföldről. Beszélgetés közben egyre forgatjuk a képeket. Járok a lakásban, nézem a falon le­vőket. Jó nagy felfordulást csináltunk. Közben megis­mertem a falut, a kavicsbá­nyát, majdnem rám nyihogott a vörös ló. Kodály Zoltán mereng egy apróbb keret­ben. .. Üj kísérletek, stíluskeresés, színváltozások. Maga sem tudja, honnan örökölte a tá- lentumot. Amikor gyerekko­rában eldőlt ez, még nem ta­nította senki. Később több szakkörbe, tanfolyamra járt, hogy tehetségét szakmai fo­gásokkal erősítse. Búcsúzunk. Eszembe jut egy sokat vita­tott szó: őstehetség. Nem mondom ki. Csak jó munkát kívánok. Szelíd színű házak, meg­öregedett udvarok mellett su­hanunk el távolodóban. Kollé­gám megszólal mellettem a kocsiban: de szép ez a táj. Eszembe jut a táj egy da­rabja — keretben láttam a falon. Elbújva, valahol az idők mögött bennünk is ott van szépapánk környezetszennye­ződést nem ismerő világa. A fák, a fű, a föld szereteti, a lovak nyihogása, az emberek beszéde. Csak nem mindenki keze mozdul az ecsetért. Luthár Péter ennek a telepnek a további támogatása, működtetése: — A művészet és a közön­ség harcostársak. A hét elején Budapesten, a Magyar Képzőművészek Szö­vetségének székilázában ülé­sezett az alkotótelepi albizott­ság. Ennek az eszmecserének is voltak fontos tanulságai. A legfontosabb az, hogy tovább kell sürgetni azoknak a ren­delkezéseknek a kiadását, me­lyek kellő biztonságot adnak a művésztelepek működéséhez. De addig sem lehet ölbe tett kézzel várni. Nagyatád eseté­ben máris dönteni kellett, és — néhány jelentkezésre még várva — dönteni kell az újabb évadról, a művészek meghívá­sáról. A megye támogatása hatékonyabb, a Magyar Kép­zőművészek Szövetsége mar­kánsabb művészeti irányításra törekszik. Nagyatádon sem hagyott alább a kezdeménye­zés lángja, s tulajdonképpen ez a helyi törekvés eredmé­nyezte a legfőbb elismerést a művésztelepnek: Máris a ma­gyar szobrászat szerves részé­nek tekintik. A legtöbb ta­pasztalatlanság a szervezés, a működtetés körül van. De ezen nem is csodálkozhatunk, hi­szen az új forma meggyökere- zését sok szervnek kell segí­tenie. Hogy ebbe az irányba hatnak az erők, abban semmi kétségünk nem lehet. És vár­juk az új évad nyitását, ami­kor a hat szobrász az erdők fáiból kibontja számunkra a csodát, a művet, hogy hozzánk szóljon, hasson ránk a szép­ség, a gondolat erejével. Horányi Barna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents