Somogyi Néplap, 1977. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-17 / 64. szám

ARCOK, EMBEREK Gyuri bácsi ősz haja idősebbnek mutatja, mint ameny- nyi valójában. Ha mosolyog — szeme körül megerősödnek a hamiskás ráncok. Kemény munkában korán megkórgesedett tenyere huszonöt éve forgatja a kormánykereket. Csöndes, megfontolt ember. Nemcsak a Mezőgépnél, hanem az egész faluban így ismeri mindenki Szanyadi György gépkocsivezetőt, aki életének felét ugyan­azon a munkahelyen töltötte el. A negyed század alatt csaknem egymillió kilométert vezetett balesetmentesen, és négy teherautót »nyűtt el«. — A taszári uradalom napszámosai vol­tunk. Ma már olyan, mint egy rossz álom. Néha még fülembe cseng a »kalapács«. Pir­kadatkor az »álomtörő kalapács« kegyetlenül verte a vasat, munkára szólítva felnőttet, gyereket. A hat elemi után csak a munka maradt. Megtanulni a napszámosmunkát sem volt könnyű. Amikor először kaszáltam, szinte ríttam, mert az istennek sem vitte a füvet. Napszámosok maradtunk akkor is, amikor 1943-ban Mernyére költöztünk. A fel- szabaclulás nekem megszabadulást jelentett attól az élettől. Az apámnak juttatott tíz hold földön gazdálkodtunk. Bár itt is ugyan­azt a munkát kellett végezni, de az már a mienk volt. A paraszti világból átlépni a munkásélet­be, ez hozta a második nagy változást Gyuri bácsi életébe. A gépállomás megalakulása után, 1950-ben traktoros lett, és kezdetben munkatársaival járta a falvakat munka után. Munka után, mert a földhöz jutott emberek eleinte idegenkedtek a géppel végzett szán­tástól. Két év múlva megszerezte a gépkocsi­vezetői jogosítványt, és attól kezdve az or­szágutak vándora. Élete változása, a mun­kásélet vitte a pártba. Az ellenforradalom után is hű maradt. — A fiamat már munkásnak neveltem. Esztergályos. Azért persze dolgozunk otthon, a ház mögötti kertben. De ez már kedvtelés. A malacokkal és a szőlővel szeretek legjob­ban foglalkozni, mert jó egy-egy fröccsöt in­ni a munka vagy éppen az ebéd után, ha már nem ülök a volánhoz. Szerelmese lettem a munkámnak. Nem tudok szebbet elképzelni, mint ülni a volán mögött, és járni az országot, a mi dimbes- dombos megyénket. Ha vezetek, nyugodt vagyok, az ideges ember elvész ebben a szakmában. A korral együtt jár, hogy könnyebben fá­rad az ember. Előfordul, hogy amikor hosz- szú útra megyek, leállók az út mellé, al­szom egy kicsit. Inkább valamivel később ér­jek a célba, de biztosan. Érzem, hogy szükség van a munkámra, és meg is becsülnek. Manapság egyre nagyobb szerepe van a közúti szállításnak. A sok év alatt — ha balesetem nem is volt — azért hibákat én is követtem el. Egyszer például elfelejtettem lekötni az árut, és a szél lekap­kodta, úgy kellett összeszednem. Gyuri bácsi az idén kitüntetést kapott a munkásőrségnél eltöltött húsz év után. A munkásőrség megalakulása óta becsületesen helytállt. Kiváló dolgozó és a Haza Szolgá­latáért Érdemérem bronz fokozatánálj," bir­tokosa. Azt mondja: nincsenek kiemelkedő tettei; mindig csak azt tette, amit kellett. Mire nyugdíjba megy, talán megérkezik az unoka is. Az ő számára már csak régi mese lesz az »álomtörő kalapács«. Szabó László HITE TÖRETLEN Gyermekkorom óta isme­rem. Régebben gyakori ven­dége volt a családnak, mos­tanában ritkán látjuk. A ko­rát sohasem tudtam megfej­teni, s mint a hitetlen, úgy néztem rá, amikor elárulta, hogy 81 éves. Mióta csak em­lékszem, mindig dolgozott. 1968 óta a pártarchívum mun­katársa. Sokan ismerik, sze­retik, tisztelik. Mindenki csak úgy hívja, Samu jDácsi. Rudas Sámuel magas, szikár alakja, mély tónusú, őszinte szavakat megszólaltató hangja hűen jellemzi a megfontolt, határozott embert. Szemben ült velem, szemüvege alól csillogó .szeme néha elhomá­lyosult, keze megkereste az égő cigarettát, s a beszélgetés abbamaradt. Nem könnyű összerakni 81 év képeit. Élete nem romantikus és nem iri­gyelni való. Annál inlcább munkaszeretete. Magas hom­lokán már elsimultak a rán­cok, melyeket az 1919-es em­lékek, a harcok, a bújkálások, később a munkatáborok, a mauthauseni, a gürtkircheni gettók, a Radnóti-versekből ismert »erőltetett menetek« véstek. Most beszélt róluk először. Csak a tényeket sorolta. Nem volt szó káprázatos szökések­ről, szerencsés véletlenekről. Hogy miként került haza, er­re csendesen, az emlékek közt kutatva válaszolt, s mig arcát körültáncolta a füst, elgon­dolkodtam. Szinte hihetetlen, hogy a könyvekből, a tévéből ismert borzalmakat Samu bá­csi szájából hallom. — Emlékezetem szerint Gürtkirchennek nevezték azt a lágert, ahol a végén meg­állapodtak velünk, itt ért a felszabadulás is bennünket. Annyira le voltam gyengülve, hogy amikor az amerikaiak bejöttek, engem egy néger fel- nyalábolt és föltett egy se­besültszállító kocsira. Ponto­san egy hétre rá tértem esz­méletre. A fejlapomra 38 kiló volt írva. Sok időt töltöttem amerikai és szovjet kórházak­ban. 1945. augusztus 20-án értem haza. Első utam a párt- szervezetbe vezetett, akkor lettem a párt tagja. Tevékenységét csak 1946 februárjában tudta megkez­deni. Tízéves korától az asz­talosszakmát tanulta. Több faipari üzem köszönheti létre­jöttét Rudas Sámuel munká­jának. Olyan lelkesen beszélt ezekről az évekről, hogy ön­kéntelenül felmerült bennem a kérdés: — Soha nem volt a mun­kájának kerékkötő j e ? — Ha olyan erőkbe ütköz­tem, amelyek nagyobbak vol­tak az enyémnél, a párt min­dig mellém állt. A sok meg­próbáltatás után jó volt érez­ni a bizalmat. Az utolsó üzem, amelynek alapítója volt, a csurgói, ahon­nan 61 évesen ment nyugdíj­ba. És hogyan telnek a nyug­díjasévek? Tevékeny, hasz­nos, elismert munkával. Cso­dálkozó mosollyal nézett rám, mikor megkérdeztem: hogyan tud ennyi lelkesedéssel dol­gozni most is. — Megölne az unalom, ha nem dolgozhatnék. Otthon az egyetlen szórakozásom a sport. Valamikor aktív sportoló vol­tam, ma már csak gyönyör­ködöm a játékban. Bízom abban, hogy hasznos a mun­kám. Ha sokszor csalódtam is, az emberekbe és a párt eszméibe vetett hitem töret­len maradt. Izményi Éva A sarokban a kosárlabda Tenyerében Olyan a ke­zem, mint a tavon egy hajó. 198 centiméter magas. Kék ing feszül a mellkasán, nyak­kendő nélkül, kigombolva a farmeröltöny alatt. Juhos Fe­renc. Az asztalon félig írt pa­pír, s halomban könyvek, új­ságok, folyóiratok. A heverő mögött, a sarokban két gu­mikötél tekeredik egy kosár­labda köré. Ezüstkeretes szemüvege mö­gül rám tekint. Azt hiszem, érzi,, hogy ez a látogatás más, mint az eddigiek. Régóta is­merem, sok mindent tudok róla, most kérdéseimre mégis tőle várok választ: — Sportember. Egy éve még Székesfehérváron, a Videoton NB I-es kosárlabdacsapatának volt a tagja. Miért hagyta ott Fehérvárt? — Földvári vagyok. Min­den ide köt, az emlékeim, a barátaim, s legfőképpen édes­anyám, aki egyedül él. Mel­lette a helyem. — Nem sértődés okozta tá­vozását az NB I-ből? — Az is közrejátszott, hogy sokszor úgy éreztem: jogta­lanul és igazságtalanul mel­lőznek. Ha megtaláltam vol­na a számításomat, talán ma-» radtam volna. — Más egyesület nem ke­reste meg? — De igen. A fehérvári Geodéziai Főiskola NB Il-es csapata szerette volna, ha át­megyek hozzájuk. Megkeres­tek a Csepel Autó NB Il-es csapatának vezetői is. Lakást és egyéb kedvezményeket ígértek. Nem mentem eL Ak­kor már eldöntöttem, hogy hazajövök. — Bizonyos abban, hogy jól döntött? — Azt hiszem. Bár néha el­kap a kétkedés, hogy nem lett volna helyesebb elfogad­nom az ajánlatot? De olyan­kor mindig édesanyámra gon­dolok. — Nemrégiben a Siófoki Spartacus színeiben, a Sió Ku­pa egy mérkőzésén láttam. Nagyon jól játszott. Jól érzi magát a megyei bajnokság­ban? — A fiúk között igen. Fel­szabadultan, kedvtelésből játszhatom. Most már való­ban csak kikapcsolódás, pihe­nés számomra a sport. Egyéb­ként — talán nem árulok el titkot — szeretnék legalább az NB II-ben játszani. Nem úgy, hogy itthagyom a Spar- tacust, hanem velük együtt. — Munkájával elégedett? — A balatonföldvári Ex­pressz ifjúsági táborban dol­gozom programszervezőként. Ez nekem is öröm. Rendkí­vül nagy ambíciót érzek, bár előfordul, hogy néha veszítek a lendületből. Nehezen tudom megszokni az emberek apró ellentéteit, súrlódásait. — A tanulást végleg abba­hagyta? — Néni. Igyekszem állan­dóan fejlődni. Olvasok, próbá­lom fejleszteni magam. Né­metül tanulok, és szeretném elvégezni a vendéglátóipari főiskolát. — Hobby? — Huszonkét éves, humán érdeklődésű vagyok. Szeretem a modern zenéig szeretek szó­rakozni, rendszei'esen totózom, mindeddig nem túl sok ered­ménnyel. Édesanyja süteményt hoz be. Mindketten megkóstoljuk, igazán ízletes. — Nemrég jöttem meg Ve­lencéről, ahol a hathetes KISZ-vezetőképző tábor tan­folyamán vettem részt. Előtte is aktív KISZ-íag voltam, de ez a tábor elméletileg is meg­alapozta politikai munkámat. — Nem vett észre magán valamilyen magatartásbeli változást? Láthatóan elcsodálkozik a kérdésemen. Arra vagyok kí­váncsi, ki meri-e mondani, meg tudja-e fogalmazni azt a változást, melyet a közvetlen környezete észrevett rajta a közelmúltban? Rövid töpren­gés után válaszol: — Nemrégiben barátaim- figyelmeztettek, hogy sokszor csak lelkesedem bizonyos dol­gokért, s ha tettekre kerül a sor, a munka alól igyekszem kihúzni magam. Megvallom, nagyon rosszul estek a szavak. Ma sem értek velük egyet, mindenesetre azóta kétszere­sen vigyázok arra, hogy sza­vaimat tettek kövessék. A változás a táborozás után mutatkozott rajta. Ügy látszik, volt ideje töprenge­ni, nem volt hiábavaló az a néhány, hét! Búcsúzom tőle. Tenyerében a kezem csak akkora, mint a tavon egy hajó. Gyarmati László Sok gyermek anyja Kifejezhető-e mértékegység­gel az anyai szeretet? Aki hat­éves korában elveszti édes­anyját, milyen célt tűz maga elé, hol találkozik, hol, mikor ütközik benne a nő hivatása az egyéniség ambícióival? Okokat keresünk? Nem, ne kapaszkodjunk minden apró részletbe Nem bűnügyet de­rítünk fel, hanem egy igaz emberi élet képeit fogadjuk magunkba értő szemmel. Megannyi tudat alatti vágy­tól kísérve talán későn érke­zett jelenünkbe — már fel­nőttként, anyaként. Hogy ne­héz volt a kezdet? Az időseb­beknek nem mondok újat; ő is gyermekként aratott, de ráter­mettsége gyümölcseit is korán élvezhette. Leleményessége, életrevalósága kivívta vezetői elismerését: tovább léphetett egy szerény, de felfelé ívelő úton. És teremtő vágyai, kör­nyezete nem hagyták cserben. Mindig mindent megtett ön­erőből, amit megtehetett. Ma is keze munkáját dicséri a szerény, ízléses lakás. A falon festett kerámiák, kezében ké­zimunka. Nyílt, derűs szemé­ben élénk fények. Emlékezik: — 1957-ben kötöttünk há­zasságot. Amíg a két fiamat neveltem, nem dolgoztául. Ak­kor még nem volt anyasági segély. Ha ma kezdhetném, talán keramikus lennék. 5e­Öröm nézni, ahogy dolgo­zik. Dolgo­zik? Ügy ér­zem, amit ő csinál, az több annál. Alkotás. Évek hosszú so­rán tökélete­sített bel­ső igényes­séggel, ru­tinnal. gya­korlattal, esztétikai érzékkel tevékenykedik. Pár perccel ezelőtt kapta kézhez a gépelt kéziratot. Fal­ragasz, három szín nyómás- sal. Ez az ő igazi munkaterü­lete. Ha kérdezik, hogy mi a foglalkozása, csak annyit mond: nyomdai kéziszedő, nyomóforma-készítő. Mit je­lent ez? Lényegesen keveseb­bet, mint ami ő valójában. Be­tűmetsző, tipográfus, grafikus egy 'személyben. Már elkészült a vázlat, mi hova kerül. Ábra oda, főcím ide, majd egy dí­szítőelem és alá a szövegrész. Igen, a. betűtípus megválasztá­sa is lényeges. Ilyenkor ■— ahogy mondani szokta — átlényegül. A kör­nyezete megszűnik számára. Nézem, s közben mondom ma­gamban a sokszor megfogal­mazott vallomást. Nem hangos szavak ezek, csak gondolatok. Sok líra, érzelgősség, elfogult­Gutenberg unokája ság, csupa pátosz? Lehet, hogy így van! Talán ezért nem mondom ki hangosan. Pedig kellene és szeretném is. Egy­szerűen, valahogy így: Becsüllek téged. Mert tiszte­letremél tó ahogy élsz, ahogy gondolkodsz. Sokszor megcso­dállak! Munkahelyeden, a sió­foki nyomdában a legtöbbet adod, kiváló munkát végzel. Közben oktatsz, nevelsz, ta- nítsz bennünket, fiatalabb kol­légáidat. Azt mondanád erre: jól tudom, hogy ez nem igaz. Hogy nem is szerelsz oktatni és nincs is tehetséged a ne­veléshez. »Az én vezérem ben­sőmből vezérel« szoktad idéz­ni kedvenc költőd szavát. Mégis, ilyen szándék vezérel, amikor lehajolsz egy-egy föld­re ejtett ólombetűért, és be­szélsz hosszan, igaz hittel, meggyőzően az anyag és szer­szám becsüléséről. Vagy ami­kor hozzáértően javítod ki a munkánkba csúszott hibákat. Rend- és tisztaságszereteted- del talán nem hatsz a környe­zetedre? Észre sem veszed, mégis így van! A szépre és jó­ra törekvéseddel, igényessé­geddel, az általános és szak­mai tudás utáni óhajoddal, fi­atalos lendületeddel ragadsz meg minket. És soha nemfá­*birtokodról«; pár négyszögöl bérelt földdarab. Veteményes- kert, sok gonddal, kevés ha­szonnal. Csak az időd megy rá, amit ügy be tudsz osztani, hogy magadra már nem is jut. De hát ragaszkodsz a kerthez, a földhöz; ez amolyan ősi ösztön. Emlékszem, sokat meséltél arról az időről, ami­kor tanyán éltetek. Ott, mond­tad, a föld volt az élet, a lét alapja. Sokat küzdöttél. Az ál­talános iskola után téglagyári munkásnak álltái, majd nyom­dai segédmunkásnak. Később teljesült a vágyad. Inasévek következtek, távol a családtól. Idegenben, egyedül. Haszno­san teltek ezek az évek. Jó eredményű szakmunkásvizs- ka, érettségi. Házasságod tö­retlenül boldog. Beköltöztél az új lakásba. Csodálatos érzés, hogy a sajátodban vagy. Sok­ba kerül, tudom. De nyugodj már meg végre. Gondolj néha magadra is. Pihenj egy kicsit... Közben elkészült a plakát. Ólomban is tetszetős. Most emelik a nyomógépbe. Kijött az első példány, hadd nézzem. Igen! Ismét remek munkát végzett az én kollégám. Elte­szem emlékbe, a gyűjteményes példányaim közé. S ha egy­szer — talán évtizedek múltán — a kezembe kerül, nemcsak Oláh György neve jut eszem­be róla. Kerekes Károly A portrékat a Somogyi Nép­lap újságíró stúdiójának hallgatói írták. •adsz el! Pedig tudom, ne­ked sem könnyű. Reggel óvodába viszed a kislányodat, a kisfiút elkísé­red az iskolába. Azután ro- lanás ide, a munkahelyedre. tt kell igazán helytállnod. Járod, bár négy óra lenne régre, csak azért, hogy ismét áthasd gyermekeidet. Bekapsz pár falat ennivalót, is rohanás a mozihoz. Másod- íllásban filmvetítést vállaltál, cell a pénz nagyon. Pedig sze- •ényen élsz. Feleséged és gyer- nekeid mindig tisztán, egy­szerűen öltözködnek. Késő es­te van, mire ismét otthon vagy. De még nincs vége a napnak. Csend van, életed párja kifogyott a kérdésekből, mindent megbeszéltetek. A kis család alszik, elő a tan­könyvet. Tanulsz, készülni kell a vizsgákra. Sokat vállalsz magadra. Nem panaszkodsz, soha nem tennél ilyet, de a múltkor el­szóltad magad. Hogy fáj a lá­bad, a derekad, nehéznek, öregnek érzed minden testré­szedet, pedig még negyven sem vagy. Néha idegeskedsz, inge­rülten válaszolsz. Tudjuk, oka van, az alaptermészeted nem ilyen. Szeretettel beszélsz a kis lenlegi állásomat tíz évvel ez­előtt vállaltam el. Nevelőszülők felügyelőjének lenni nem állás: hivatás. E megjelölés nem fedi teljesen a mögötte rejlő valóságot. Hi­szen életének minden perce az állami gondozott gyermekek érdekét szolgálja. Óvodába, iskolába irányítja őket, ruhát vesz nekik, odafigyel a csa­ládi környezetre, a nagyobb gyermekek társaságára. — Hetven-nyolcvan kisfiú, illetve kislány tartozik a kör­zetembe, és harminchat-negy­ven a nevelőszülők száma. Körzete felöleli a kaposvá­ri járás . egyik felét Nagyba­jom központtal. Itt lakik a fér­jével és két fiával; az igazi családdal. S vajon a nagyob­bik család hogyan talált kap­csolatot a kisebb közösséget is irányító anyával? — Amikor még létezett a nagybajomi középiskolai kol­légium, sokkal élénkebb volt nálunk az élet. A lányok szom­batonként eljöttek hajat mos­ni, szárítani. Egyikük család­anya lett. Nermég írt levelet. A másik ma már tanítónő. Ma­gukra találtak. Megérezték, meglelték a női mivoltuknak megfelelő hivatást. Egy igazi családban fölne­velkedett lánygyermeknek is gond ez ma — az egyenjogú­ságért küzdő nők világában. — Lehet, megalkuvó va­gyok, de úgy gondolom a nő ne akarjon mindenáron a fér­fi helyébe lépni. Találja meg a számára megfelelő pályát, amely nem akadályozza anyai hivatásának ellátásában. Irénke néni! így üdvözli sok apró gyermek az utcában. Hisz ő a Télapó, a nyuszika egyszemályben. és akkor sem pártolnál; el tőle, ha a hiá­nyosságokra figyelmezteti őket. Hujber Lászióné ért a gyermekek nyelvén, hamar megtalálja a bakfis problé­máit. Működésének tíz éve során szilárd nevelőszülői hálózatot épített ki. Jó a kapcsolata a helyi szervekkel. Több dicsé­retet és jutalmat kapott. Ezüst fokozatú törzsgárdatag. Hogy nem tud otthon sem kikap­csolódni a munkájából, hogy a gyermekek gondjai állan­dóan foglalkoztatják? Egy anya nem így érez, nem így viselkedik? S akinek ekkora otthona, ilyen nagy családja van, találhat-e percnyi meg­nyugvást? Nem lett iparművész, kera­mikus, hanem a legnemesebb hivatást fejlesztette még ma- gasab hőfokúra magában. Pinczés Szilveszt««

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents