Somogyi Néplap, 1977. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-16 / 63. szám

Pesti karcolatok Apák Rgy Duna-parti pádon diá­kok ülnek és beszélgetnek. A fehér arcú fiú mintha maga­sabban ülne, mint a többiek, pedig a másik fiú, sőt a két lány is termetesebb nála. Tejszín hab í eb ér csuklóján, keze fején hártyavékony a bőr. Keveset szó, egy-egy fej- mozduLattal. arcrándítással, mosollyal nyilvánít véleményt, mégis ő a társaság feje. A mellette ülők arcát megfogta a napfény, valamennyien bar­nák és hangosak. Öltözetük is harsogóan divatos. Nem úgy a fehér arcú fiúé. aki kon­zervatívabb szabású, de igen finom anyagból készült öl­tönyt visel. — Jó a Zsiguli — mondja az egyik lény, miközben meg- görbed. hogy fölnézhessen a fehér arcú fiúra. — Valami­vel nehezebb, mint a torinói FIAT. Több anyag van benne. Ugye, a papádé torinói? — Igen. Tavaly nyáron el­vittem egy kicsit Itáliába, ha­zai levegőt szívni. Elméltáiznak. Nézik a Dunát. A fehér arcú fiú a papára gondol, aki a legdrágább apa és a legeszményibb példakép. Micsoda életmű .., Milyen kiterjedt pacientűra ... (»Ezek majd mind tehozzád járnak, fiam.«) A sebészkésre termett ujjak játszadoznak a lány kezével. Odébb a másik fiú öleli a másik lány vállát, ök is az elegáns fiú elegáns apjára gondolnak, akit sohasem lát­tak még, de akinek a halánté­ka folyton a szemük*» csil­log. önfeledt pillanatokban már-már az apjuknak érzik. Pedig nekik is van apjuk. A lányé — valamelyik somogyi faluban — arról beszél vasár­naponként a kocsmában, hogy az 5 kislánya a legokosabb, »legapásabb« teremtés a vilá­gon. A fiú apja, a szűkszavú szerszámkészítő lakatos csak elvétve beszél a »gyerekről«, de olyankor mindig nagy kez­dőbetűvel ejti a nevét. A Duna tükrében most se­hol sincs a két apa arca. A lány hirtelen kibontako­zik a fiú öleléséből, előreha­jol. — A rakodópart alsó kövén ültem, s néztem, hogy úszik el a dinnyehéj... — szavalja pátosszal. — Azért innen, felülről csak kellemesebb nézni a Dunát... Nem igaz? — szól közbe a fehér arcú fiú, és mindenki szellemesnek tartja a meg­jegyzését. Cigaretta Az üres dobozt könnyed mozdulattal hajítom a sze­métbe, majd élvezettel gyúj­tok rá utolsó cigarettámra. Miközben fújom a füstöt, jó néhány trafik előtt elsétálok, de a pillanatnyi ndkotinmámor pafópálos tunyaságba ringat: ráérek még cigarettát vásárol­ni. Azután —. negyedóra múl­tán — megint jólesne rágyúj­tani, csak éppen nincs mire. Sebaj, nyugtatom magam, eb­ben az utcáiban annyi a tra­Orosz János közéieiisége Kiállítás a Somogyi Képtárban Több rétege van Orosz Já­nos festészetének. Valameny- nyin átüt következetes maga­tartása. Mint hófehér gyol­cson a seb pirosa, úgy jelenik tneg a festői plusz Orosz vásznain. Van is a hasonlat­nak alapja: újabb műveit a tisztaság fehérével festi. Rokonítások nélkül nehéz ennek a művészetnek a mé­lyére hatolni, épp a sajátosan etikus festészet titkai miatt. Ezt is tudja Orosz és maga is szükségét érzi ennek, ezért festette meg — túl a rokon- szenven, a kortársmegbecsü- lésen — Nagy László kérdő tekintetű portréját. Ilyen megközelítés ad magyarázatot Bartók arcképéhez is. (Az olasz Fratelli Fabbro kiadó Bartók-kötetét Orosz János festményének színes repro­dukciója díszítette). Bár ön­álló gondolatokat közvetít, aki kevésbé képes eligazodni e művek birodalmában, annak ajánlatos néhány Nagy Lász- ló-verset elolvasni előbb, hogy rezonancia támadjon benne. Orosz János festészete sa­játosan fejlődött, érlelődött ilyenné, de művészete nincs a megállapodottság medrében, újabb örvények kavarhatják fel. Nem indult üres tarisznyá­val erre az útra. Itáliában az életet tanulta meg ismer­ni és szeretni a régi meste­rektől — írja hazaérkezése utáni székesfehérvári kiállítá­sáról kritikusa. S ennek előt­te hogy és mit festett? Az Ernst Múzeumban reneszánsz ihletésű képeket mutatott be. Külföldi útja, előző érdeklő­dése gyümölcseként azt vár­ták tőle, hogy a »múzeumok antik kincsei megerősítik ed­digi útján, s a klasszicizmus felé tesz újabb lépéseket«. »Várhattuk volna azt is, hogy a modern kiállítótermekben tobzódó, naponta új és új fes­tői elképzeléseket megvalósító világ ragadja magával. Nem így történt. Orosz a pusztulás­sal és a félelemmel találko­zott ... Megtagadta a lágy vonalakat, a csendes lírát, a halk magányt. Harsányan és nyersen vallott egy kegyetlen világról.« így bontakozott ki az a festészet, mely most Ka­posváron, a Somogyi Képtár­ban a szemlélődés, az eligazo­dás és a megtisztító katarzis szolgálatában élményt nyújt a nézőknek. Nagy László portréja. Érdemes azért is idézni Ko­vács Péter kritikájából, mert ennek a festészetnek a lé­nyegét pontosan követi sza­vakban: Megtanulunk tőle — mármint Orosztól — figyel­ni. Figyelni a csendben, fi­gyelni a vad, a nyers tusa­kodásban, figyelni az ölelés­ben, a zuhogó napsütésben, a tenger morajlásában, a ro­hanó és változó életben. S ehhez tegyük hozzá a festő önértékelését: — Nem voltam, nem vagyok konzer­vatív, csak éppen a régiek­nél találtam meg a legmoder­nebbet. Ha összevetjük az 1968-as Nap, homok, tenger sorozatot az itt látottakkal, akkor tet­szik ki igazán, hogy nem másról, mint valódi érlelődés- ről, gazdagodásról van szó. Ennek az érlelődésnek a legfőbb sajátossága a küzdés­tett harmóniája, mely a köz- életiséget művészi teljesít­ménnyel ruházza fel. Arra ösztönöz ez a tárlat, hogy in­duljunk el ezen az úton. Az út göröngyei — ilyennel is találkozunk — a rendezésből fakadnak, s ha ehhez hozzá­tesszük, hogy a festő »műve« ez is, akkor ezért az utób­biért nem dicsérhetjük meg. De az is lehet, hogy a hely­zet szülte ezt a megoldást. Ezen is el kell gondolkodni. Horányi Barna fik, mint égen a csillag. A lépteimet se gyorsítom, any- nyira bizonyos vagyok ben­ne, hogy mindjárt feltűnik egy dohánylevele cégtábla, már készítem is az aprópénzt. Csakhogy a trafik nem aka- ródzik felbukkanni. Tíz lé­pés, húsz, ötven... Sehol. Már idegesen forgatom a fejem, a négy forint húsz fillért egyik markomból a másikba csorga­tom. Önkiszolgáló étterem, ci­pőüzlet, élelmiszerbolt. Csak trafik nincs. Pedig már nem is sietek, de száguldók, s va­lósággal kinézem a járókelők szájából a cigarettát. Minden­ki füstöl r— a tinédzser lány, aki vállra akasztható táskából kotorja elő a doboz Fecskét, s a század végi külsejű öreg­úr, akinek a bajusza mellé szi­var illenék Fiitol helyett —, és mindenki füstszűrös ciga­rettát szív. Én, persze, igazi dohányos lévén, e válságos percben is Kossuthért epeke- dem, mert szerintem minden más cigarettának szalmaíze van, legyen az a legdrágább, legelőkelőbb márka. Pedig Kossuthom napja leáldozó­ban. Valamikor ünnepelt sztár volt, s ma: koporsószegnek, bűzrúdnak és a jó ég tudja, miinek nevezik még, az úgyne­vezett jobb helyeken pedig lesajnáló pillantások kereszt­tüzébe kerül. De én jellem va­gyok, állapítom meg magam­ban. szerényen, mert férfiasán álltam a reklámok rohamát, nem ingattak meg a különféle orvosi nyilatkozatok, s mind a mai napig hű maradtam ko­ra ifjúságom cigarettaeszmé­nyéhez. Ekképpen morfondírozom, s szégyen ide, szégyen oda. már egy Fecskére is rágyúj­tanék, amikor hirtelen elém toppan a megváltás egy fia­tal költő személyében. Micso­da szerencse! — Szervusz — üdvözlöm kitörő örömmel. A költő szakállas arcán enyhe megütközés látszik, nem tudja mire vélni ezt a lelkes hangot. Azután — va­lószínű legutóbbi verséré gön- dol. amelyik nekem biztosan nagyon tetszett — leereszkedő jóindulattal várja a szövege­met. — Ne haragudj — mondom —, ha volna egy cigarettád ... — Vagy úgy — mormolja a költő csalódottan, s bőrzekéje zsebéből előhúz egy ütött-ko- pott dóznit. melyből a szűz- dohány hamisítatlan illata árad. — Pödörj! Szapudi András Vikár Bélának énekelt Vikár Béla nevét, emlé­két sokan őr­zik Hetesen, a szülőfalujá­ban. A terme­lőszövetkezet, a művelődési házat róla ne­vezték el. Utca is viseli a ne­vét. Már csak egy asszony él a községben, aki találko­zott vele, éne­kelt neki. Pöt- tendi Lidi né­ni kilencven- két éves. Büsz­ke rá, hogy valamikor ta­lálkozott a ze­netudóssal, aki visszatért szü­lőfalujába, föl­kereste az is­kolát, a régi hetesieket, s éppen az ő da­lait vette föl. — Híre szaladt a faluban, hogy Vikár Béla érkezett, és népdalokat akar gyűjteni egy gépbe. Ezen mindenki neve­tett, mert el sem tudták kép­zelni, hogyan megy az. Szíve­sen várták a faluban Vikárt. Eljött az iskolába, leült a ta­nítóval az asztalhoz, aztán a tanító engem szólított. Vikár elővette a népdalgyűjtő gé­pet — egy fonográfot, és így szólt hozzám: »Kislány, tud­nál nekem énekelni egy he- tesi kezdetű dalt?« »Tudok« — mondtam, és belekezdtem a Hetesi temető című nótába. Amikor befejeztem, Vikár Bé­la azt mondta : »No, amit most te itt énekeltél, azt még Budapesten is hallják majd.« Ezt én nem felejtem eL Lidi néni annyira nem fe­lejtette el, hogy még most is emlékszik, mikor történt a nevezetes találkozó: 1893-ban. Később nem találkozott vele, de a faluban járó gyűjtőknek meg az iskolás gyerekeknek gyakran elmesélte a történe­tet. Forog a magnő, telnek a te­kercsek. Lidi néni énekel, me­sél. A régi történések minden apró mozzanatára korát meg­hazudtoló frisseséggel emlék­szik vissza. Amikor arról kér­dezgetjük, ő volt-e a legjobb énekes az iskolában, azt vála­szolja: — Nem. Nem hiszem. Csak én valahogy más voltam a ta­nulásban is, jobb a többinél. Beszédét legalább olyan öröm hallgatni, mint népda­lait, balladáit. Az utóbbiak között vannak ritkaságok is. A Fehér László balladája kö­zépkori. Sok változata létezik — Lidi néni az egyik leg­szebb somogyit tudja. Ez a ballada kincs a gyűjtőnek. A 16. századból való. Magnóra énekli a hetesi népdalokat, azokat, melyeket a szüleitől tanult, s azokat is, amelyeket annak idején az öreg harangozó dalolt a nép- dalgyűjtő masinába. Néha el­akad. — Tudom ám ezt, mind tu­dom — mondja. — Tudok én nagyon sokat, csak össze kell szedni a gondolataimat. Na­gyon régiek ezek már — és annyi mniden kalamol a fe­jemben .., Az ,élete nem volt vidám. Nagy/szegénységben élt min­dig. Ráadásul korán egyedül maradt. — Én voltam az első hadi­özvegy Hetesen. Kéthetes gyerekágyban feküdtem, ami­kor híre jött, hogy az uram, Sámik István meghalt a fron­ton ... Akkor mindenki ve­lem akarta megváltani a hoz­zátartozóját. Mindent hoztaü nekem, hogy segítsenek, mert hogy nagyon szegény asszony voltam. Az uram kőműves volt, semmi nem maradt utá­na. Amikor a gyerekem akko­ra lett, hogy vinni tudtam a mezőre, vittem magammal aa öleAiben, vánkosban. Árendás szobában laktunk. Ilyen volt az életem. — Többet nem is ment férj­hez? J — Nem, mert a fiamnak volt egy kis hibája, amire azt mondták az orvosok, hogy majd később, ahogy csepere­dik, kinövi. Hát ezért nem akartam. Dolgoztam, földosz­táskor kaptam földet meg ezt a házhelyet, erre épültünk, az­óta itt lakunk. Amikor kikísért, fürgén nyi­totta a pitvarajtót. — Jól bírja magát, nem lát­szik a kor... — Most is sokat dolgozom! Ugyan már nyugdíjas vagyok a tsz-ben, nem kell annyit tenni, de a háztartást még el­látom. — Gyakran fölkeresik? — Igen. Nemrég jártak itt,' hogy menjek, köszöntsem a nőnapot. . — Hogy Lidi nénit kö­szöntsék, mint a legöregebb hetesi asszonyt, nem így gon­dolta? — Nem. Én köszöntöttem a nőket. — Mivel? — Magam írta verssel... A verset előszedi a fiókból, így kezdődik: Kedves nőtár­saim. .. és folytatja a lakodal­mi köszöntők stílusában, egy­szerű szavakkal — rímben. Simon Márta Lear király, Aida Gazdag program Szegeden Július 23-a és augúsztus 31-e között rendezik meg Szegeden a szabadtéri játéko­kat. Shakespeare Lear király című drámáját, Verdi operá­ját, az Aidát, a Jókai Mór kisregényéből készült Strauss- daljátékot, a Cigánybárót lát­hatja majd a Tisza-parti vá­rosba látogató közönség. Jú­lius 24-én rendezik meg Szü­ret címmel a nemzetközi szak- szervezeti néptáncfesztivál gálaestjét. Bemutatkozik majd a Grúz Állami Népi Együttes is. Őket augusztus 12-én, 14-én és 16-án láthatjuk. Az idei szegedi nyár — immár hagyományos — ki­emelkedő eseménye lesz a SZÍN. azaz a szegedi ifjúsági napok rendezvénysorozata, melyre az idén is több somo­gyi fiatal utazik. Az utazási irodák már várják a szegedi szabadtéri játékokra jelentke­zőket. Az egyéni utasok har­minchárom százalékos vasúti kedvezményt vehetnek igény­be. TÜSKÉS TIBOR A Balatontól a Dráváig A barcsi Vörös Csillag ma az ország egyik légismertebb termelőszövetkezete. Nevét a nádudvari Vörös Csillaggal szokták együtt emlegetni. Az indulás, 1948 óta jócskán meg­nőtt a földterület és a tagok száma. A szövetkezet ma tíz­ezer hektár földön gazdálko­dik. Hat település — Kasté- lyosdombó, Drávatamásd. Drá- vagárdony, Barcs. Darány és Istvánéi — határában terül­nek el földjei. A termelés két fő ága a növénytermesztés és az állattenyésztés. Búzát, kukoricát, burgonyát termesz­tenek, sertést és szarvasmar­hát nevelnek. B irkán yáiuk van. A gépek javítását a téesz maga végzi. A szövetkezetnek mintegy ezerszáz tagja van. 175 alkal­mazottat foglalkoztatnak. A munkában a nyugdíjas téesz- tagok is segítenek. A tagokat a közgyűlés veszi föl. A je­lentkezőket három-négy hó­napig alkalmazottként foglal­koztatják, s csak ezután kér­hetik felvételüket. Aki tag. háztájit kap, mintegy hatezer négyzetméter földet. Az átla­gos életkor sajnos elég ma­gas. A tagok egyharmada nő. Foglalkoztatásukra a téesz melléküzemágat létesített, s a nők többsége a műanyag cso­magolóeszközöket készítő üzemben dolgozik. Időszaki munkást keveset alkalmaznak. azt is csak akkor, ha rossz az időjárás, esős az ősz. Ilyenkor a barcsi általános iskolák di­ákjai is segítenek, főként a burgonyaszedésben és a válo­gatásban. ,A község cigányla­kói közül a téeszben kevesen dolgoznak, a mezőgazdaság helyett inkább az ipari mun­kaalkalmakat keresik. Minden hónap 12-én fizet a téesz. Az alkalmazottak bért. a tagok munkadíjat kapnak. A kereseti átlag országosan ki­emelkedő: az év végi része­sedéssel együtt — az eszmei létszámot alapul véve — 30—• 32 ezer forint. A normákat a húsz-huszonöt tagú norma­rendező bizottság állapítja meg. Ebben minden termelési ágazat képviselve van. A nor­mák folyamatosan változnak, leginkább a gépek alkalmazá­sa miatt. A téesz az évi jövedelem egy részéből kulturális alapot létesít. Az összeg nagyobb ré­szét az üzemi konyha támoga­tására és az öregek nyugdíj- kiegészítésére fordítják. A kulturális alapból munkahelyi mosdóikat építettek. Aki kint a pusztán, a szántás után leszáll a gépről, vagy bejön valame­lyik juhhodályból a faluba, nem kell porosán, olajosán, munkaruhában végigmennie az utcán. A téesz három autó­buszt vásárolt. Ezzel szállít­ják a munkahelyre az embe­reket, de csoportos kirándu­lásra is igénybe vették már. A szövetkezetnek a Balaton mel­lett telke van, azt tervezik, hogy üdülőt építenek rá. Cso- konyavisontán nyolcszobás nyaralóval rendelkeznek, de a fürdőhely közelsége miatt ezt a tagok nemigen veszik igény­be. Ha a téesz a községből el­származott jeles festőművészt még nem hívta is meg, hogy rendezzen kiállítást Barcson, a rádióval közösen már rendez­tek irodalmi estet. Minderről ’ a szövetkezeti »vezérkar« egyik tagiával. Bencsik Jenő főkön vve'"'z'4 beszélgetek. Alacsony, szőke, intellektuális arcú férfi, arany- keretes szemüveget hiord, jel­legzetes pénzügyi szakember. — Véleménye szerint mi a mezőgazdaságban a jó ered­mény föltétele? — kérdezem. — Az eszközellátottság és annak jó kihasználása. A szakmai irányítás. Az értéke­sítésben való helyes eligazo­dás. — És az ember? — Természetesen az is — mondja. Ügy beszél, mintha szemé­lyes élete nem is lenne. Azután váratlanul hozzá fordulok: — Meg van elégedve a munkájával? Boldog? S most a pénzügyi szakem­ber mögött egy másik férfi is megszólal: — Nézze, én somogyi va­gyok, Rinyaújlakon születtem. 1961 óta látom el ezt a mun­kakört a barcsi téeszben ... De már 52 óta téeszvonalon működöm. A szervezés idején Bélaváron dolgoztam. Emlék­szem egy augusztus 20-ra. Nem szívesen fogadták az em­berek az agitátorokat. Enni­valónk se volt, lakást se ad­tak. Sütöttük a kukoricát, azt. ettük. A falu végén, a rvsz- torháznál egy istállóban hú­zódtunk meg. Egyszer elkiál­totta magát az egyik társunk: »Elszabadult a bika! Itt van!« Másztunk föl a legmagasabb szénakazalra __ Hát nézze, í gy kezdődött az én kapcsola­tom a termelőszövetkezeti mozgalommal... Szép volt... És hogy megérte-e? Láthatja, most is itt vagyok... A darányi ősborókás Középrigóc: vasútállomás Pécs és Barcs között. Napon­ta harminchat személyszállító vonat halad keresztül az állo­máson. Négy irányból, átlago­san negyven percenként ér­keznek és indiainak a vona­tok. Középrigóc: vasúti cso­mópont. De Középrigóc nevű falu nincs a térképen. Középrigóc nem község, nem közigazga­tási egység. Középrigóc: csak a sínek, • a váltok, a pislogó szemaforok, a zümmögő tele­fonok, a piros állomásépület és az egyenruhás vasutasok. Középrigóc még egy neve­zetességgel bír: ha a vasúti csomópont köré egy kb. öt kilométer sugarú, képzeletbeli kört rajzolunk, a Dráva men­te egyik legérdekesebb táját jelöljük meg. A kör szélén ülnek a települések: Szülök, Istvándi. Darány. Drávatamá- si, Barcs. Délről a Dráva a határ, északra a belső-somo­gyi lankákba olvad à vidék. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents