Somogyi Néplap, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-20 / 43. szám

Troilus és Cressida M ég mindig a nénire gondolt. Visszapör­gette a találkozást, a cipekedő öregasszonnyal. A fűzfavesszők elszürkült fona­dékára emlékezett, olyanok voltak, mint a/ »nagymama« összekuszált ősz hajszálai. A kajla fülű, gyümölccsel meg­rakott nyikorgó kosár súlyát érezte még. Két saroknyit vitte csak, de utána sokáig bizseregtek izmai. A néni meg hálából adott neki két napsugár barackot. Sárga hú­sút, édes levűt. Ahogy szo­pogatta, fekete pöttyök ma­radtak utána az aszfalton. És amit a néni mondott... Honnan tudta? És miért csak ő tudja? Soha nem talál­koztak. Az út közepén ment. Ha egy autó jött arra, átszökdé­cselt az ellenkező sávba. Ha két autó közelgett, középen maradt. A vezetők károm­kodtak, az öklüket rázták. Vigyorgott és sétált tovább. Veszettül jó kedve volt. Po­fákat vágott a villanydúcok­ra. Tudta, hogy nem visel­kedik egész normálisan, de ha erre gondolt, hozzádüny- nyögte: »mármint mások szemében.« Egy nótára különösen rá­kapott. Vissza-vissza térve sziszegte, dödörögte, néha megcifrázta. A régi mániám... — Dzsfssz — mondta han­gosan. — Micsoda? — szólt rá valaki a sötétből, az utat és a gyalogjárót- elválasztó iák közül. — Azt mondtam, dzsessz. Figyelje csak! — és újra el­cifrázta a dallamot. — Aha réhégihi máhánihiáám... padampadampadam'... / — De nagy marha vagy — nevetett föl az »ismeretlen«, és kilépett egy lámpa alá. — A rosseb — mondta minden szenvedély nélkül, és nézte a hirtelen odatoppant fickót. — A rosseb... Nem ismertem meg a hangodat. Persze... Hány éve is volt? Öt? Talán hat? — Régóta figyellek innen, pont olyan ló maradtál. ' Nem zavar, hogy életveszélyes, amit csinálsz? Egyébként hat éve volt. — Hat éve? Ajjaj! Hat.. — Mindegy már. Na gyere. Meghívlak. Elmegyünk, s be­vágunk nyolc-tíz korsóval. És röhögünk a sok ronda pofán. Bohóc. Már emlékszem: Bo­hóc, ez volt a neved! Hogy lehet egy ilyen egyszerű ne­vet elfelejteni? Te voltál a Bohóc, én a Lábszag, a töb­biek meg... Micsoda banda! Mostanában sajnos senki... Egyedül járok a Fapadosba. Jól emlékszel. H irtelen leejtette a fél vállát, vicsorgott, s tördelte a kezét: — Na? A monopóltőke... — A Suhanó Bili ! — üvöl­tötte a másik elcsuklóan, és a nevetéstől kicsordultak a könnyei. — Szegény Suhanó. Remé­lem, soha sem tudja meg, hogy így hívtuk. Az órákon engem szólított segítségül, ha nem bírt velünk. Mentem, mint a jófiú. Feleltem, -mint az angyal. Ötösöket adott. A kedvence voltam. És tudtam, hogy a legjobb tanárunk. Ezt nem mondtam el a többiek­nek. Csak játszottam. Bohóc,, leszerepeltél már sokszor! A másik nem figyelt, csak arra kérte,., menjenek már. ö nevetni kezdett. — A tenger és az alkony­ég között... Ma nem kell korán hazamenni. A szere­lem hozzám szökött. .. Kime­nő, kimenő, kimenőő! Bet­ween the sunset • and the sea... Kilencig. My love... Hogy is van tovább? Odaértek egy buszmegálló­hoz. Majdnem nekiment a dúcnak, annyira belemerült a versbe. Hirtelen megpör- dült. — Komoly gyerek. Na! Be­mutatkoztam! Tessék vissza­mutatkozni. A, hogy Busz Megálló?! örvendek. Nem az a komoly vagyok, akin min­denki látja. Mert aki nem tud beszélgetni a Busz M»g-, álló nevűekkel. az nem is ko­moly, hanem Sótlan Polgár névre hallgat. Na, viszontlá­tásra! Jól eltársalogtunk. — Ja te, egy néni, akinek hazasegítettem a kosarát, ko­moly gyereknek mondott. Nem emlékszel a vers folyta­tására? — Nem. De régen hallot­tam már jó vicceket. Te min­dig tudtál... És , változatla­nul szomjas vagyok. Va'amit lelkiztél? Ügy vettem ki a szövegből. Hagyd a fenébe, azt mondom. Nincs értelme. Gondolkodom, tehát vagyok. És rájövök; ha nem gondol­kodom, akkor is vagyok. Te­hát, nem gondolkodom, mi­nek' még egy nyűg ./.. — Ha ezt mondod, máris gondolkodsz. — A fene érti a logikádat. Kiforgatsz. Azért sem ugróm be. Gyere eltöltünk egy kis időt. Vagy mondd meg ke­rek perec, hogy menjek a fe­nébe. A régi barátok úgyis mind ilyenek, le se szarják az embert. A BOHÓC — De... De nem csinál­hatjuk mindig ugyanazt. Azért vagyunk régi barátok, hogy a fontos mindenféléről beszéljünk. ■ , — Na, elég. Azért va­gyunk, hogy élvezzük az éle­tet. Tudom, ez felületes gon­dolkodásmód, meg nemtörő­dömség; De ne prédikálj, könyörgöm. A könyökömön jön ki a sok komoly hülye­ség. N em akarta folytatni. Megmondani, hogy szerinte mit jelent az élet élvezete. Csak csendben ki bök te: — Jó, menjünk. Tudok egy helyet... Mikor fölnézett, a közeli épületen már látszottak a sö­röző zöld neon fényeii — Végre! Már azt hittem, egészen, besavanyodunk — mondta a barátja. — Ja ... ja ... — tétová­zott, hogy mit feleljen. — Na, akkor jöhet valami régi! Egy kis löket sörben, fogadok, sziporkázni fogsz. Odaértek a bejárathoz. Megállt, megfordult, vissza­nézett, majd újra megfor­dult. Toporgott, és lassan, bocsánatkérően kinyögte: — Te... Te, most jut eszembe, hogy nem érek rá. Találsz majd valami jó tár­saságot ... Sok fiatal van itt. Majd legközelebb, ha talál­kozunk. Tudod, én már el­szoktam ettől... Ott, a régi vártában még talán... A másik csak nézett. Az­tán káromkodott egyet, és otthagyta. Visszapillantva még morgott valamit, hogy hülye... Ö. pedig elindult az úton — arrafelé, ahonnan jöttek. Csoszogott. Rugdosta a sze­metel. És vitatkozott önma­gával! — Az elmúlt nagv sörözé­sek. Hogy is mondta? Be­vágunk nyolc-tíz korsóval, és röhögünk. Van benne va­lami. Még értelme is lehet..'. Hazudtam. Dehogy szoktam el tőle. Rá is érek ... Bohóc ! Kialudtak a lámpák a poron­don. —: Ráérek — ezt már ki­mondta. Visszatért arra a helyre, ahol az autókkal ker- getőzött. Holmi'semmiséggel nem le­hetett fölzaklatni. A legjobb barátja temetésére táskarádió­val vonult ki, és mikor hiva­talában szóvá tették a többiek, hogy egész nap ásít, megvon­ta a vállát: — Unlak benneteket. Válóban unatkozott. Olykor úgy látszott, hogy már-már kénytelen föladni jól őrzött közönyét, de az utolsó pillanat­ban mindig magához téri, és tovább unatkozott. Jellem volt. Unalmas jellem. Pedig az egész világ össze­fogott ellene. Egyik nap csön­gettek a lakása ajtaján. Az aj­tó előtt egy szőrös ember állt, kis ágyékkötővel és bunkóval. Bronlosaurus-versenyre hívta. ' — Nem érdekel, fater, adja el másnak a jegyet — ázzál becsapta az ajtót. Homérosz is hívogatta egy kis hajókázásra. - Kényszere­dett arccal vonult a bárkára; szemmel láthatóan unta a ten­gert. Csupa víz, semmi külö­nös. Egyszer tanúsított csak némi érdeklődést; mikor meg­hallotta a szirének énekét. niárrunm. Sétálgatni ahaz ut­ca hán. Csak úgy, kocsi nél­kül. Szabadság, kimenő! Már nem tudta olyan tisz­ta szívvel, örömmel kiejteni a szót. — Kimenő. —. Legyintett. Megkeseredett benne a‘ min­dennapi séta öröme, gondo­latai vissza-visszakanyarod­tak a volt baráthoz.. Újra elveszített egy ’kapcsolatot. Kifakadt : — Frászt se ér az egész. Komoly gyerek.,.. Miért csak egy Idegen néni... Pe­dig még sétálhatnék. De így meg minek. Ránézett az órájára, s fut­ni kezdett. Ha már elrontot­ták az örömét, hamar haza akart érni. Otthon majd el­felejti. Azt sem vette észre, amikor két kamasz összesú­gott a háta mögött, hogy minden városban van egy bolond, aki magában beszél, és az milyen érdekes. Benyitott a szobába. Két fia szaladt eléje. — Apu, apu! Mit csinál­tál? — Beszélgettem a Busz Megálló bácsival. — Jaj, nagyon jó apu! Mondj még butaságot. ■— Most nem, most ját­szunk. — Beugrott a kony­hába, megcsókolta a felesé­gét, aki bent szöszmötölt. — Hamar fejezd be. — Semmi, csak elrakok néhány holmit. A nagyitól hoztuk. Nem kell segítened. Vicsorított, a kezét tör­delte. A gyerekek vihogtak, kacagtak, gurultak ide-oda. — Ne nevessetek! Látjátok, milyen rossz nekem. , A gyerekek elcsendesedtek. Elkerekedő szemmel figyel­ték. Sajnálták. Egyre kevésbé sántított, szája ’kiegyenese­dett,! görcsbe rándult kezei megnyugodtak. A gyerekek tapsoltak, örültek. Anyjuk a szobaajtóban állt: — Mit játszotok? — Azt, hogy, tudod, anyu, hogy ha a Suhanó bácsit saj­nálják és rendesen beszélnek vele, akkor meggyógyul. Nem igazából, csak már nem le­het rajta észrevenni. — Akkor most irány alud­ni! Szép játék volt. A gyerekek bevonultak a szobájukba. A na­gyobbik segített a ki­csinek. Egyedül feküdtek le. Csak elalvás után nézték meg őket, és megigazították az ügyetlenül megvetett ágyat. Így mindig volt né­hány percük egy utolsó esti beszélgetésre. — Mi volt a ldmenőn? ■ — Séta, ének. — Ügy, ahogy egyszer meglestelek? — mosol yodott el a felesége huncutul. • — Ügy lám, babám! — ölelte át a vállat, — Némtek is a járókelők.x — Találkoztál valakivel? — sejtette meg gondját az asszony. — Igen, megint a régi... — Nem baj. Nem baj. Én tudom... Almában kipingál va, bő gatyában mókázott egy ha­talmas porondon. A nézők hallgattak. És a legfergete^e- sebb tréfánál mindenki el­komolyodott... Lu|hÁr pélef Bökdöste is Odüsszeuszt, hogy kössenek ki. — Csinos nők lehetnek ott a kultúrházban — szólt, és át akart mászni a korláton, mire odakötözték az árbochoz. »Va­lami klasszikusat énekelnek; nem érdekel« — mormogta, és úgy, álltában elaludt. Arra ébrendt, hogy melege van. Valami tunikás alak is költögette. Fején babérkoszo­rú. Megismerte Nérót, mert úgy hívták a Lajos bácsi ku­tyáját, és még emlékezett rá, hogy mennyire hasonlított ne­vezetes névrokonához, ott az iskolai tankönyvben. — Gyere, komám! — ránci- gálta Nero. — Ilyet úgyse látsz mindennap a történelem­ben. Fölgyújtottam Rómát. — Na, végre valami cir­kusz! — sóhajtott, és elindult a császárral. Egy darabig néz­te a lángokat, a futkározó em­bereket. »Halali zri« — álla­pította meg —, »Nero pava bevezette a központi fűtést«. De hamar megunta Égő vá­rosból mit lehet hazavinni? Zárva minden üzlet, még nőt Thersites: »... mindig harc és bujaság: csak ez nem megy ki a divatból.« Pandarus tisztátalan, bél­görcs facsarta éneke hátbor­zongató farkastutu1ásba em- bertelenedik. Farkastörvé­nyű világ toportyánná tor­zítja az embert: ember embernek farkasává válik. A Csiky Gergely Szín­házban Shakespeare Troilus és Cressida című színművének előadása zajlik! Thersites, mocskosszájú csatornapatikány mondja a prológot, Pandarus aljas kerítő a zárszót — ez önmagában is jellemző, ami pedig a két monológ közé zá­rul, az közhellyel így mond­juk: »C est la guerre/« A kaposvári előadsis »fő­szereplője« Pauer Gyula szín­padképe, díszletvilága. Hadi jelvények, zászlók fémből, földből »termő« sátrak az ost­romló görögök táborában — a zenekari árok itt lövészárok —, romló erődítményrendszer, az ostromolt Trója. A kör­nyék kiégett, piszkosszürke kövektől borított táj; a vörös alapfüggöny világégést asz- szosiáltat. Erőfitogtató felvo­nulás közben látjuk a harsogó indulóra díszlépést kivágó har­cosokat. Mintha... Igen: egyenruháik egyszerre idézik az ókor, a középkor és a je­len háborúk uniformisait. Be­nedek Marcell ■ Shakespeare görög és trójai harcosaiban középkori feudális urakra is­mert; a kaposvári előadásiban a mindenkori értelmetlen háború katonáit látjuk. Sha­kespeare e kései, kiábrándult­ságot kiárusító műve így vá­lik figyelmeztetéssé, az embert állattá züllesztő háború ábrá­zolása v al h umá n üs ü zenetté : vigyázzatok! Babarczy Lász­ló rendezése így válhat —vá­se lehet rabolni. Es különben is: mit lehetne itt vásárolni? Viasztáblát meg tunikának va­lót? A tömjént úgyis megvá- molják. Később találkozott Kolom- busszal, aki örömmel újságol­ta, hogy fölfedezte Amerikát. — Jó lemezeket hoztál, ta­ta? — érdeklődött, de kidérült, hogy Kristóf még azt sem tudja, mi az a tánclemez. (És ilyen alakokat küldenek kül­földi útra!) Köszönés nélkül otthagyta, és továbbsétált. Néhány házzal odébb, a XIX. század sarkán, nagy cső­dület volt: egyesek a gőzgépet nézegették, mások Victor Hu­gót hallgatták, pár ember már a rádión meg a repülőgé­pen dolgozott. Ügy elrohant onnan, hogy útközben bele­esett a XX. századba, de olyan szerencsétlenül, hogy kitörte az első világháborút. A leg­nagyobb ágyúzás közben kije­lentette: »Na, bum, és akkor mi van?« És unatkozott tovább. Unt háborút és békét, zanét és irodalmat, technikát és far­sangi fánkot. Fél éve megismerkedett egy csajjal, aki éppen unatkozott. Nyáron elvette feleségül. Azóta nagy előrehaladás történt. Eddig magukat unták, most már egymást. Kun Vilmos és Pogány Judit. lik —. megkockáztatom: po­litikai tetté, a művész szava­zatává amellett, amit lapok első oldali hasábjain mostaná­ban gyakran olvashatunk, s amelyet »helsinki szellemé­nek« emlegetünk. Jelen esetben tehát nincs ok arra. hogy Shakespeare ko­rát, a mű helyét meghatároz- zük az íród ouvre-ben. Az elő­adásról kell szólnunk, amely eklekticizmusával a már idé­zett célt szolgálja: harsány nem a háborúra, amely áru­lást, orv gyilkot, napvilági ex­hibicionisztikus nemi aktuso­kat, perverzitást terem. Dege- neráltságig finomkodó, de az ölelésben kéjelgő trójaiak az egyik részről nőhiányban szen­vedő, kegyetlen állatok görög részről : ilyenné züllesztette a háború azokat, akiket Homé­rosz dicső hősöknek, daliás bátraknak rajzolt meg. Pi­casso Guernicájának rettenetét vajúdja a színpad. És mégis: abszurdum — kívüliéi, és fe­lülemelkedve az iszonyaton, röhögünk ezen­Vajda László küklopszszerű hatalmas és ököresZűre for­mált Ajaxa szinte a vállán tartja az előadást. Mintha egyesítené magában azt a tö­meget, amely álhazafias, pu- fogó frázisoktól extázisbán esztelen cselekedeteket képes végrehajtani. Ügy nevetünk ezen a felfújt hólyagon, hogy tudat alatt gyűlöljük, mert bármikor gylkosunkká válhat. Vajda olyan színészi intelli­genciával alakítja ezt a figu­rát, amely messzevilágló pél­da. Így Kun Vilmos is a kerí­tő nagybácsit, aki mintha a romos óvóhelyről szemtelen- kedne elő, jégeralsószerű gön­cében egyszerre játssza el a kisszerűséget — hogy a túl­élés érdekében hajlandó uno­kahúgát is áruba bocsátani —, és azt is, hogy élvezi a »szür­ke eminenciás!« szerepet. Ré­gen láttuk őt »rangjához« ennyire méltó, Shakespeare zseniális szellemességét is ér­zékeltető szerepben. Ha maid holdbéli kopárságúra rombol­ja a világot a háború, ilyen aljas Pandarusok nemzik újra az emberiséget: hátborzongató kilátás... Rajhona Ádám a »nagy hár­mas« harmadik tagja: az ő okos csatornapatkányát csú­szómászósorba pottyantja az élet — ezért olyan, amilyen. Alamizsnáért mindenre kap­ható, de mindig tiszta képe van a dolgokról, a csatorna- mélyben is fölötte áll azok­nak. Igényes, erőteljes színészi munkával, faragott Thersites Rajhona Ádámé. Már Piros bugyelláris-beli szerepében is kiérlelt, jó ala­kítással 'örvendeztetett meg bennünket . Flórián Antal. Most — bár a bemutatón érezhetően lámpalázas volt — igényes Parist formál. Az ő Parisa túlfinomult — annyira, hogy már nem is igaz —, mí­melt mag'atartású. bájolgó hím. Mozgása, hanghordozása arra utal. hogy mindkét nem­nél voltak hódításai. Flórián alakításában ott van az is, hogy mímelt, és már rég nem valódi szerelme Heléna- iránt személyeségzavar: a háború okozójának ösztönös védeke­zése. Cassandraként Molnár Piroskát állítom vele egy sor­ba; pár mondatos szerepében is érzékelteti azt, ami a da­rabban elő- és utóéletéről már nincs: miután Apolló szerel­mét, visszautasította, élete ket­tétört, és jósnőként sem ve­szik már komolyan. Pauer földigfekete ruhát tervezett neki — ez egyúttal Trója sorsát, de Cassandra későbbi elhurcolását és erőszakos ha­lálát is jósolja. Ugyanilyen melegen méltatjuk Breqyán Péter főiskolai hallgató Hec- torát: »otthon van« e társu­latban. Külön hangsúllyal kell említeni Kottái Róbert öreg, de fel-fellángoló, okos Nesto- rát; először látjuk a kiváló színművészt — ha memóriánk nem űz játékot velünk — öregem,bér szerepben. Ha a hangja is hozzáöregszik, a fi­gurához, még inkább kitelje­sedik _ majd. Achülest Helyey László formálja meg. viszo- lyogtatóan ambivalens érzel­meket keltve, a darab szelle­mének megfelelően, Lukács ándor-Patrorlussal. Olsavszky Éva olyan Heléna, akiért va­lóban kirobbanhatott a hábo­rú. Szólnunk kell Székely Iván karikírozó, egyben jellem­ző zenéjéről is, majd hiány­érzetünk okáról. S ezt az utób­bit nemcsak az okozza, hogv az ügyes szöveghúzások nem bizonyultak elegendőnek. Erő­síti bennünk ezt az érzést az is, hogy a haditanács-jelene­tek kevésbé plasztikusak a töbhinél. Színésziles megol­datlan figurák teszik nehéz­kessé ezeket a részeket. Oly­kor a szöveget sem értjük. Balogh Tamás ezúttal sven- gébb a lehetőségeinél. Simon Géza sem igazi Agamen- non; talán jobb lett volna, ha a testvérpárt alakító két színészt fölcserélik; s Dántfy Sándor nem Menelaust játsz- sza. Fájó pont az is. hogy — bár Shakespeare Ulyssese »piti Odüsszeusz« — Kiss István színtelen, jellegtelen ebben a szerepben. Papp Ist­ván. Réti Erika rövidke sze­repében is jellemet »hoz«. Fölfigyeltünk Hunyadkiirti György fegyvert tisztító epi­zódfigurájára. Troilus szerepét — kisebb modorosságokat lesmmf+va — megoldja Mihályi Győző, Po­gány Judit Cressida ja úgv tűnik, szereposztási tévedés. Fordított Desdemonának — tehát eleve rimaszelleműnek — kellene lennie, ahogy jel­lemzik is. Mars isten ott röpköd a csatatér fölött. Shakespeare műve, Babarczy László példás értelmezésében végsősoron ágyúval céloz rá. Reméljük, örökre lezuhan ... Lcskó László Fotó: Gvc-tvás László — Ráérek. A régihi máha­Marthy Barna Rajhona Adám.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents