Somogyi Néplap, 1977. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-11 / 8. szám

A Táncsics-színpadé a vándordíj < Jófajta játék — sok szereplővel JL feketétől az égővörösig terjedtek a játék színei a siófoki amatőrtalálkozó palet­táján. A legkülönfélébb for­rásokból merített, különböző­képp előadott összeállításokat láthatott a — többnyire szak­mai, éppen azért nagyon kri­tikus — közönség. Három nap alatt majdnem négyszáz ember játszott a színpadon. (Alkalmanként a közönség is ott ült.) A péntektől vasárnapig tar­tó. gyakran az éjszakába nyú­ló országos bemutató az utób­bi idők legnagyobb tömeget megmozgató megyei kulturá­lis rendezvénye volt. Tíz somogyi amatőr együt­tes mérkőzött egymással a Himnusz a békéről színjátszó- találkozón, hogy megmutassa, mennyit fejlődött, mennyit ta­nult, mát hasznosított abból, amit eav évvel ezelőtt elmon­dott neki a zsűri. A bemutató egyben országos kitekintési lehetőséget adott. Láttuk, mit csinálnak az amatőr színját­szók Pécstől Sopronig. Siófo­kon arra is mód volt, hogy azok az együttesek, amelyek még nem nyerték él az or­szágos minősítést, itt meg­kaphassák. Erre a tabi diák­színpad bizonyult érdemesnek. A vándorserleg, amely ta­valy a Fonómunkás Kisszín- p ad birtokában volt, most gazdát cserélt. Az egyik leg­nagyobb sikert arató együttes, a felszabadultan komédiázó Táncsics diákszínpad kapta. A játékról sok mindent le­het mondani. Az egyik legér­dekesebb kérdés: Mit lehet játszani ? A siófoki bemutató azt bi­zonyította, hogy mindent. A skála a Gilgames eposztól Lo­pe de Vegén, Bulgakovom és Babitson keresztül Páskándi- ig és Baranyiig tartott. Lát-* tunk Orbán Ottó - feldolgozást, jó néhány népi komédiát, va­lamint saját összeállítást. A klasszikusok sok mindent elbírnak. Többek között azt, hogy azt válasszák ki mű­veikből, amit fontosnak tarta­nak, úgy dolgozzák föl, hogy önmagukon kívül másokhoz is szóljanak. Mondanivalójuk többnyire ma is időszerű, ezért mindig hatásos hozzá­juk nyúlni, belőlük meríteni. Így sikerült jól a pécsiek Gil­games-feldolgozása, a kétség­telenül meglevő hibák ellené­re is. Sokan választottak népi komédiát, mesejátékot — majdcsaknem népszínmű ha­tású darabot. Sikerrel. Ezek az összeállítások nagyon al­kalmasak arra, hogy kezdő együttesek és kezdő rendezők megtalálják helyüket a szín­padon. Még elég sokan műve­lik ezt a műfajt. Aki színvo­nalasan csinálja, nagyon jó' fajta játékot visz színpadra. Jó példa volt erre a kapos- mérőiek verses mesejátéka, a földváriak Lónak vélt meny­asszony című bemutatója (bár ez a darab egy kissé agyon- j átszőtt, mégis tudtak vele újat. nyújtani), a Vasas-szín­padtól a Kék tündér hídja, a tahi diákszínpad Tamási Áron- fcldo’gozása, és ide sorolnám a lengyeltótiak hagyománvos eszközöket felhasználó Ka- rinthy-feldolgozását. Ebben a kategóriában magasan a leg­jobb egy kis falu — Bakony- csemye-színjátszó csapata volt. Egy népSzínműízű játé­kot vittek színre, önmaguk karikírozásával, a komédiázás örömével. Ugyanazt tette a Táncsics-színpad »■milyen a világ diákszemmel?« alaphely­zetből, más eszközökkel, óriá­si hatással, jogos, megérde­melt sikerrel. És ezzel elérkeztünk a ta­lálkozó és az amatőrmozga­lom másik kérdéséhez: Hogyan játsszunk? Kezdetben az amatőr szín­játszás együtt haladt a hiva­tásossal, azonos eszközökkel, egészen más feltételek között. Azután — mert többnyire népszínművet játszottak — ezt elvetették, s jött a pódiumjá- ték, a szavalókórus, a zene mint aláfestés, a kevés moz­gás. Ez a stílus most erősen hátrább szorult a mozgásos játékkal szemben. Egyre több a komédia, a groteszk, a kí­sérletező játék — láttunk olyan versmondót, aki fejen állva adta elő produkcióját... Siófokon minden stílusból kaptunk ízelítőt — a natura­lista színjátéktól a kísérletező avantgarde-ig. És bebizonyo­sodott: mindegyiknek van lét' jogosultsága, ha mondanivaló is akad, ha nem öncélú. Nagy vitát kavart Bulgakov A Mester és Margarita című regénye egyik részletének fel­dolgozása, melyet a székes- fehérváriak kitűnően megol­dottak. Játékkal, intellektua- litással győzték is a »regény a regényben« megjelenítését. Aki azonban nem olvasta Bulgakov könyvét, vajmi ke­veset értett belőle. Ugyanezt éreztük a Gilgames-feldolgo- zásnál. Viszont a Pollack Mi­hály Műszaki Főiskola a gyer­mekverstől a groteszkig című műsora, amely nem tudni, honnan való etűdökből állt — pontosan érthető, mert kitű­nőén megszólaltatták, mert a nézőnek köze volt hozzá. A legbravúrosabban elő­adott játék a Táncsics-színpa- dé ved. A szereplők saját vi­lágukat szólaltatták meg. A ren dezőnek még arra is volt lehetősége, hogy kihasználja a közönség : eagái ását. Arra bőven láttunk példát, hogy nincs idejétmú't stílus, csak rossz játék. Két együt­tes hozta a pódiumjáték sem­mitmondó változatát, a vers­mondást mereven »szoknyá- ban-blúzban«, illetve a rossz szavalókórusok túlharsogott előadásában — teljesen hatás nélkül. A pódiumjáték legjobb kép­viselője a Fonómunkás együt­tes. Tiszta, egyértelmű rende­zéssel, sallangomentes előadás­sal mutatta be a bolgár temp­lomiban történt tragédiát. összegezés helyett Egy ilyen nagy létszámú, sok embert mozgató rendez­vény rengeteg tanulságot kí­nál. Elsősorban azt próbáljuk levonni, ami a saját megyénk­re vonatkozik. Az egyik, hogv amatőr színjátszóinknak nem kell szégyenkezniük. Jól meg­álltak helyüket a rangos me­zőnyben. Nem lépnek túl a lehetőségeiken — nem vállal­nak erejükön felüli feladatot. Sok falusi együttesnek nincs módja arra, hogy utánozza például a lengyel Grotowsky- féle színházat. Arra viszont van, hogy ne játsszon ala­csony színvonalon. Hiányzott a somogyiak kö­zül Nagyatád. Siófok, Marcali együttese. Nekik nagy lehető­ségeik vannak, és mindenkép­pen szükség lenne arra, hogy legközelebb velük is találkoz­zunk, így még színesebb le­gyen a játszók palettája. Simon Márta Az óregúr szája körül ösz- szeszaladtak a ráncok. — Pista úr — intett a pin­cérnek —, legyen szíves min­denkinek fröccsöt, nekem egy kisfröccsöt és két decit tisz­tán az oportóból. Mindig egyszerre kér kis­fröccsöt és kis üvegben két decit. Azután nagy koncent­rációval, hogy ne remegjen a keze, félig tölti a talpas po­harat. Később egy sovány la- cipecsenyét rendel, s addig hol az egyik, hol a másik poharat emeli koccintásra. — Engedjétek meg, hogy ma én lássalak benneteket vendégül. — Nocsak — néztünk ösz- sze —, lottónyeremény? Ne­tán honorárium? — Ugyanis az ötegúr ötven esztendeje meg-megújüló reménnyel írja novelláit, verseit, de még egyetlen sorát sem sikerült elfogadtatnia a szerkesztőik­kel. — Honorárium?! — legyin­tett. — Majd halálom után, az örököseimnek... Ezt maga sem gondolta ko­molyan. A szemüvegén vir­gonc fények csillogtak, jó hangulatban volt. — Ma reggel még nem gondoltam, hogy ilyen kony- nyü lesz a szívem estére — emelte kisfröccsös poharát. — Mi történt, Lajos bácsi? Mondja már, ne játsszon az idegeinkkel! — Csupán az, hogy a há­rom hónapja vásárolt félci­pőm tragikus hirtelenséggel tönkrement. Tegnap még nem volt baja, ma reggelre viszont úgy nézett ki, mintha végigtáncoltam volna benne az éjszakát. A sarka például a kezemben maradt. A fele­ségem egy csöppet sem cso­dálkozott, a cipőt kitisztítot­ta, újságpapírba csomagolta, majd kiadta az ükázt, hogy azonnal vigyem vissza az üz­letbe. Cseréljem ki. A blok­kot, amelyet előrelátóan megőrzött, erélyesen a ke­zembe nyomta. Nehéz szívvel elindultam. Már előre fogal­maztam magamban a men­tegetőző mondatokat, s a ci­pőbolt előtt jó párszor elsé­táltam, mire bemerészked­Huszárcsizma tem. És csodák csodájára, minden a legsimábban ment. Az üzletvezető egy pillantást vetett a cipőre, kérte a blok­kot, rendben van, mondta, tessék választani helyette. Választottam. Nézzétek, új cipőm van! Erre ittunk. Pista közele­dett a hagyományos lacipe- csenyével, a hátsó teremben megszólalt a zenekar. Lajos bácsi szertartásosan enni kezdett, s mi újabb fröccsöket rendeltünk. Később megint szóba került a cipőhistória. — Azért furcsa dolog — szólt az öregúr mélázva. — Nem tudom, mit szólna hoz­zá az én régi suszterom, Da­rabos Ede. önkéntes korom­ban csinált nekem egy cúgos cipőt. Az aztán lábbeli volt. Később, amikor zászlós let­tem, lovaglócsizmát rendel­tem nála, huszárgyereknek való, gyönyörűséges lóbőr- csizmát. Darabos Ede reme­kelt. Nekem volt a legran­gosabb csizmám az egész ár­mádiában. Egy reggeli ki­hallgatás után magához in­tett a százados. Mondja, fiam, hol csináltatta ezt a csizmát? Jelentem alássan, Darabos Edénél, a szülőváro­somban. — No, hát írjon ne­ki azonnal, közölje vele, hogy az útiköltségét állom, jöjjön, vegyen mértéket a lábamról. Darabos jött, és jó boltot csi­nált. Nemcsak a százados rendelt nála csizmát, hanem az egész tisztikar. En meg kaptam egy remekbe készült félcipőt a »levelezésért«, ahogy tqpintatosan kifejezte magát a mester. Vajon hol lehet Darabos? Talán nem is él már... El. Véletlenül akadtam rá néhány hónap múlva. Haló­dó kismesterségekről, öreg mesterekről írtam riportot, s az egyik ktsz mélyén bakan­csokat foltozott Darabos Ede. ■ — Magát már ismerem hírből — mondtam. — Karai Lajos sokat mesélt remek csizmáiról. — Karai... Karai — töp­rengett a mester. — Igen, emlékszem... — Huszárcsizmát csinált neki. — Én? Neki? — Hát nem? — Kérem, én a laktanya műhelyében dolgoztam, és a Karainak megcsináltam a bakancsát, mert nyomta a bütykét. Két pengőt adott érte. — Huszártisztnek bakan­csot?! — Nem volt az se huszár, se tiszt. Baka volt az, ké­rem... Szapudi András A DZSINDZSA PEREMÉN Jutompuszta utolsó lakéi Dzsindzsának a hasznavehe­tetlen, bozótos rétet nevezi Lucza István. Ennek a pere­mén áll az a sokat javítga­tott öreg ház, amelyben élnek. A magasban nagyfeszültségű villamos vezeték ujjnyi szálai zenélnek egyhangú dallamot. Körös-körül romló házak; csak a huzat jár bennük ab­lakon betörve, ajtón távozva. Kinek őrzik az időt? A füstös konyha, a famennyezetű szo­ba, az árva istálló. Nemsokára egyenlők lesznek a földdel, mint már annyid épület itt. Bádogtetejükön — ez volt a legolcsóbb »cserép« valamikor — nem dobol majd idegesí- tően az eső. — Tizennyolc család élt itt. Most már csak mink, meg innen nagyon messze, a mé­hesnél a Bíróék. Jönnek erre régi ismerősök, kérdik : »Hát maguk még itt vannak?« ­Buszmegállót jelző oszlop fémzászlója mintha irányt mutatna Luczáéknak is. ' — Egy-két évig maradunk csak. A kisebbik fiam, aki most katona, Kaposváron épül. Félbe van még az épü­let. Négy szoba, meg két gye­rekszoba. Ott lesz helyünk nekünk is. Csak hát... — Csak hát? — Nehéz. A közeli urada­lomban szolgáltunk, apám 40- ben vette ezt a házat. Akkor a Rubidó-birtokról, Tomé- pusztáról beköltöztünk. Sike- táncz Erzsikét elvettem, ő a feleségem, ide szoktunk. Meg aztán jó munkahelyem van a tsz-tanyán ; éppen számolgat­tam, hogy amióta ez a nagy szövetkezetünk van, törökkop- pányi központtal, én ötezer malacot adtam tovább a ke­Tavaly elbontották a kemencét is. zem alól. Állatokhoz voltunk mi szokva... Erzsiké is számolós kedvé­ben van. — Tizennégy év alatt itt­hon, a háztájiban százhuszon­nyolc bikát neveltem! Most, novemberben vitték el az utolsókat. Ezután már soha­sem telik meg az 'istálló. Vé­ge... Ismerkedésünk első monda­taihoz a két vad kutya csaho- lása ad hanghátteret. A fehé­ret Hattyúnak, a feketét Gsö- pinek hívják. — Kellenek 'a biztonságér­zethez. Az uram néha éjjel későig a tanyán dolgozik. Erzsiké a »mamával«, férje nyolcvanegy éves anyjával — hallgatag, kicsi öregasszony — éppen nagymosást végez. Brummog a mosógép. A civi­lizáció még jelen van az elha­gyott pusztán. A hatvanas J évek elején kultúrotthon is Volt egyszer egy puszta... épült, azóta lebontották. Ki­nek állna már? Luczáék is a televíziót nézik esténként; ez jelenti számukra az eltávolo­dott világot. De: hova távo­lodott el? — Volt, aki Kiliti'be költö­zött, volt, aki Kőröshegyre, mások Kapósba, de még Pest környékére Érdre is. Pedig de úgy volt valamikor, hogy ide­nőttek ők is! Nekünk a Réti­földön, a Macskáson meg a Baracoson voltak holdjaink, nem sok persze. Amióta tsz van, én csak állatokkal dol­goztam. Megbíznak bennem a vezetők, ezért lesz nehéz in­nen odébbállni. Néha megáll egy-egy autó, vagy mint mostanában is: megsüllyed a hóban. Akkor látnak embert Erzsikéék. Egyébként az ura az »össze­kötő«, ő vásárol be Bonnya- pusztán. Mindig többet, mint mások, kell a tartalék. In­kább romoljon meg az élesz­tő, mintsem ne legyen, ami­kor kell! Tavaly elbontották a kemencét is; addig itt sült a kenyér. — Nem félelmetes az egye­düllét? — Mi tagadás, furcsás. De ugye, nem vagyunk hang nélkül. A tévé, a rádió ... Csend van. Á szél elült. Fe­hér hóból emelkednek ki az egykori puszta épületromjai. Emberközpontúbb, humani- záltabb lakóhelyekre költöz­tek jobb sorsra érdemes la­kói. Luczáék és Bíróék úgy vannak most, mint a szállni készülő madár: útra kelnek majd melegebb vidékre ... Leskó László Fotó: Grábner Gyula A betegek érdekében Több táppénz, nagyobb fegyelem Még ma is kirívó in­daként mesélik annak az idénydolgozónak az esetét, aki havi nyolc—tízezer forintot keresett a nyáron a Balaton- parton, azután élte a világát táppénzen az utolsó három hónapi keresetének átlaga alapján. Megérte a »képzelt« betegség, hiszen annyi táp­pénz járt neki, amennyit so­kan fizetésként is szívesen fo­gadnának. Az új táppénzrendelkezés egyik célja éppen az, hogy kiküszöbölje az ilyen előnyö­ket, 6 természetesen a hártá- nyokat is, amikor valaki a gyengébb átlag alapján kapja a táppénzt A társadalom igazságérzetével is találkozik, hogy január elsejétől már a múlt évi átlag alapján állapít­ják meg a táppénzt. Nem könnyű az átállás az újra sem az ügyintézőknek, sem a betegeknek, sőt a jö­vendő ügyfeleknek sem. A tegnap kezdődött kétnapos ka­posvári ügyintézői tanfolyam feladata, hogy mindenki egy­formán értse a feladatát, he­lyesen intézze a biztosítottak táppénzes ügyeit. Bárki megbetegedhet ép­pen ezért fontos, hogy ismer­je az új rendelkezéseiét A tapasztalatok szerint az ön­álló kifizetőhelyek — 127 üzemben,' 12 tsz-ben működik ilyen, s hozzájuk tartozik a biztosítottak több mint nyolc­van százaléka — sokkal köz­vetlenebb kapcsolatban állnak az ügyfelekkel. A megyei tár­sadalombiztosítási igazgató­ságnak a kisebb munkahe­lyek »jutottak« — ezeknek a száma hétszáz —, így a köz­vetlen kapcsolatot sok eset­ben a levelezés pótolja. Közös feladat tehát az előírások, a teendők pontos ismerete. Egy adat arra, hogy nem kis do­logról van szó: tavaly har­mincötezer táppénzigényt tar­tottak nyilván a megyei igaz­gatóságon. Sok bosszúságtól lehet meg­kímélni az ügyfeleket min­denhol, hiszen, nem egyszerű az alapadatok beszerzése pél­dául azoknak az esetében, akik tavaly több munkahelyen megfordultak. Az évi átlag- keresetet viszont csak egy­szer kell kiszámítani, s ha bárki megint megbetegszik, ő is, a kifizetőhely is pontosan tudja már a járandóságát. So­kat segíthet a későbbi admi­nisztrációban, ha pontosan, a mostani rendelkezéseknek megfelelően töltik ki az úgy­nevezett munkavállalói igazo­lási lapokat. A tegnap kezdődött tanfo­lyam kapcsán megérdeklődtük a megyei társadalombiztosítá­si igazgatóságon, hogy miként áll az ügyintézők fölkészülé­se. Flosznik Pálné betegségi ellátási, Dobor Tibor ellenőr­zési osztályvezető elmondta: a megyei igazgatóság ügyintézői a múlt év végén elsajátították a tudnivalókat Ellenőreik há­rom hónapig a helyszínen nyújtanak segítséget a kifize­tőhelyeknek. Azok a telepek, vállalatok, amelyeknél nincs kifizetőihely, egy héten belül részletes körlevelet kapnak a feladataikról. Budapestről húszezer újfajta munkaválla­lói igazolvány érkezett, ezt most küldik meg nekik. A társadalmi szakszervezeti ak­tívák fölkészítése szintén meg­kezdődött, s a TT-bizottságok tagjait a közeljövőben a hely­színen oktatják ki tenniva­lóikra. A mostam kétnapos to­vábbképzésen mindenhonnan részt vesznek ügyintézők. Kü­lön felhívják a figyelmüket arra, hogy aki tavaly betege­dett meg, s még nem írta ki az orvos, az a régi előírás sze­rint kapja a táppénzét, tehát a háromhavi átlagát veszik alapul! A SZOT Társadalombiztosí­tási Főigazgatósága 6,6 mii- liárdot irányzott elő táppénz­re országosan a tavalyi 5,8 milliárdhoz képest. Ebben már az is benne van, hogy a kór­házi ellátásra szorultak ja­nuár elsejétől az eddiginél magasabb összegű táppénzt kapnak. Ez államunk gondos­kodását bizonyítja. Az új táppénzrendelkezésék azt a mindnyájunk által helyeselt célt szolgálják, hogy a való­ban betegek mindent kapja­nak meg, ami jár, az álbete­gek száma viszont csökkenjen. A vállalatok — mivel most ők fizetik a három napnál nem hosszabb ideig beteges­kedők táppénzét — valóban érdekeltek a szigorú ellenőr­zésben. Az egész éves átlag alapján megállapított táppénz pedig »gondolkodásra« készte­ti azokat, akik eddig szívesen »feküdtek le« akkor, amikor néhány hónapig kiugróan so­kat kerestek. A táppénzrendelkezések ismerete mindnyájunk erdeke, s különösen fontos, hogy pontosan eligazodjanak azok, akiknek ez a napi munkájuk. Ezért fontos az a tanfolyam, amely ma fejező­dik be a megyei társadalom­biztosítási igazgatóságon.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents