Somogyi Néplap, 1977. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-19 / 15. szám
„Dolgozni kell és énekelni” Sipos Gyulára emlékeztek a megyei könyvtárban Amikor a meghívót kézhez kaptam, egy évtizede múlt irodalmi találkozó mozzanata bukkant föl emlékezetemben : Sipos Gyula — sok ezer kötet könyvből épült díszlet között — egyik kedves versét olvasta fel: Elégia egy somogyi vadkörtefához. Hallom a csendes-rekedt, lassan átforrósodó hangját, látom kezének visszafogott, néha meglendülő, a szavaknak nyomatókot adó kísérő játékát. És hétfőn este — miután Szita Ferenc, a megyei könyvtár igazgatója a vendégek között köszöntötte a költő édesanyját és özvegyét — felhangzott a vers a vadkörtefához ... Soraiból kibomlott az e tájat idéző kép, és szétsugárzott a szülőföld soha nem szűnő szeretete. Bevezető, hangulatot adó volt a vers: a kiforrott gondolkodású, határozott szemléletű, elkötelezett költő vallomását tolmácsolta az életről, a gyerekkorról, a felnőttévék hányódásairól, melynek közepette emberré válásának színhelye, a somogyi táj adott ösztönzést, vigaszt, nyugalmat, biztonságot élete delén is. — Az élet elmúlik, a műveknek kell beszélniük — írta egyik kötete fülszövegében. Mégis, a ma fiataljainak, a befogadására kész nemzedéknek meg kell ismernie életművének meghatározóit: a pásztorősöket, a húszas-harmincas évek somogyi uradalmait, az akkori megyeszékhely gazdasági, művelődési életét, a fiú- gimnázium ösztönző, utat egyengető szellemiségét, a Győrffy-kollégium diákközösségét, a fiatal egyetemista helytállását a sorsforduló hónapjaiban, a fényes szelek nemzedékének akarását, a földosztás történelmi tettét, az országépítés határozott vállalását. Dr. Szíjártó István, a tanítóképző főiskola tanára közvetlen hangú, a jellemző hatásokat jól összefoglaló előadása segítette a teremben ülőket abban, hogy közelebb jussanak a költészetéhez. Az elhangzó verscsokrok jól rímeltek az ismertetett életútra. A válogatás igyekezett átfogni Sípos Gyula költészetének teljességét. Bemutatni a jövőnkért perelő, a visszahúzót vitriolos epigrammáikban ostorozó, az emberit, a követendőt ódái hangvétellel magasztaló, az élet szépségét a legapróbb természeti jelenségben is megtaláló, saját hibáit sem titkoló, a jobbat és többet akarás önpusztító vágyától hajtott, az elmerengő és csatabárdot lengető, lágyan simogató és kemény csapásokat osztó, de mindig teljes szívvel, tisztán és nyílt sisakkal harcoló költőt és embert. Aki nemcsak verseket és regényeket írt. Esszéi, egyéb publicisztikai írásai, irodalmi riportjai elválaszthatatlanok életművétől. Az újságírás számára csakúgy létforma volt, mint a szépirodalom művelése. Többek között ez is fölmérésre vár. Ez a tisztelgés Sipos Gyula emléke, irodalmi munkássága előtt elindítója és ösztönzője lehet életműve összegezésének és szélesebb körű befogadásának. Az irodalmi esten az írószövetséget Fodor András, a költői szakosztály titkára, a Szabad Föld szerkesztőségét — ahol legutóbb és oly sok éven át dolgozott — Szűcs László képviselte. A verseket Molnár Piroska, Koltai Róbert és Vajda László, a Csdky Gergely Színház művészei olvasták fel, közreműködött a Táncsics gimnázium kamara- kórusa. P. L. Az egész ország játszotta Tavaly tavasszal a Lobogó és a Füles szerkesztői megállapodtak egy közös játékban. A játék Fele-fele nevet nyert az alkalmi keresztségben. Sok héten át jelentek meg a félbevágott képek a két lapban, amelyeknek összeilesztése után az olvasónak már csak azt kellett megmondania: mi látható a képen, s az melyik magyar városban van. A többit már tudják! A szerencsés nyertesek azóta már új feladatok megoldásán munkálkodnak, s bíznak benne, hogy Fortuna újra rájuk mosolyog. A Fele-fele játék adta az ötletet a Lobogó szerkesztőinek, hogy egy nagyobb, mindenképpen több munkával járó vállalkozásba fogjanak. Olyan játékra akarták hívni az egész országot, mely a lap feladatának megfelelően hasznos és új ismeretekkel gazdagíthatja a különböző korosztályokhoz tartozó olvasókat Ezer és egy elképzelés született A tudományok különböző területeiről, irodalomból, művészetekből kérdések hosz- szú sorát állították össze. A közös agytamában a szerkesztőség minden tagja részt vett. Egy átlagos szerkesztőségi hétköznapon azután megszületett az ötlet. Az egyik riporter . éppen országjárásról érkezett haza, és élményekkel eltelve, jóízű elbeszélésbe kezdett a látottakról. — Van fogalmatok, hogy ml mindent nem tudunk mi az országról, amelyben születtünk?! Az egyszerűen kerekedett igazság adta az ötletet: olyan játék kell, amelyik gazdagítja a hazáról szerzett ismereteket, amelyik a legszebb hazai tájakra kalauzolja el az olvasót, aki miközben játszik, megtud egy sor fontos dolgot a szomszédos vagy éppen a legtávolabbi megyéről, annak nevezetes történelmi eseményeiről, városairól, szokásairól, jeles embereiről, társadalmi és művészeti hagyományairól. így alakult ki sok gondolkodás, beszélgetés után a megy erejtvény. A szerkesztőség persze magában elveszett volna, hiszen a feladat messze meghaladta az erejét. A vidéki utakon konzultációs beszélgetések kezdődtek a megyei lapkiadó vállalatok igazgatóival, a lap- szerkesztőkkel: »megélne-e« egy olyan rejtvényjáték, amelyhez a megyei tanácsok, a helyi vállalatok adnák a díjakat. A fogadtatás mindenütt kedvező volt. A kiadók és a megyei napilapok vezetői mindenütt felkarolták a gondolatot, és segítettek a rejtvény összeállításában, a díjak megszerzésében. A tanácsi vezetők mindenütt jó szívvel — a gondolat hasznosságát felismerve — támogatták a Lobogó szerkesztőségét a megyerejtvény sikeres lebonyolításában. Támogatásuk eredményeként sok Lobogó-olvasó ismerkedhet meg hazánk egy-egy szép tájával, üdülőhelyével az alatt a nyolc-tíz nap alatt, amíg a megyei tanácsok vendégül látják őket. A Lobogó olvasói közül sokan örülnek a megyei vállalatok által adományozott különböző értékes tárgyjutalmaknak, különdíjaknak. A megyerejtvényen végül is mindenki nyert Akik »csak« megfejtették, de jutalmat nem kaptak, azok is nyerteik egy sor fontos, új ismeretet az ország megyéiről, városairól. Megismerkedtek a hazai történelem több, kevésbé ismert momentumával, egyén iségé— Nem akarok panaszkodni — mondta Lucullusné a barátnőjének —, a férjem szépen keres, a fizetését az utolsó fillérig hazaadja. Mégse jutunk semmire. Csodálkozol? Pedig így van. Tudod, az a baj, hogy sokat, túlságosan sokat költünk kosztra. Azok az örökös lakomák! Es min lehet a legjobban spórolni? A koszton. De nem nálunk ».. Nálunk nem lehet. Ha megemlítem a férjemnek, Lucius Licinius Lu- cullusnak, hogy rengeteg pénz megy el nálunk kosztra, rögtön a plafonon van. Pedig nem szemrehányóan mondom, vagy mit tudom én, ingerülten, ó, nem, csak csöndesen, halkan közlöm vele a tényt. Ha te tudnád, mit kapok én ezért! Hogy sajnálom tőle az ennivalót, hogy irigylem azt, amit megeszik, hogy éhen akarom vészé jteni... En... En! Hiába mondom neki kedvesen: senki sém akar téged éhen veszejteni, Lucius Licinius Lucullus. Örülök, hogy jó étvágyad van, ha ízlik az étel, váljék egészségedre és nagyra nőj, én csak azt mondom, hogy rengeteget költünk a hasunkra. A lakomák sok pénzbe kerülnek. A pávatojásokat nem ingyen adják, syriai szilva se potyog az égből, és a hízott rigók is egyre többe kerülnek, _ ... vei, műremekek lelőhelyével, alkotókkal és alkotásaikkal. Az »Ismerd meg hazádat« felcím betöltötte nemes hivatását s miközben a rejtvény jó szórakozást biztosított megfejtőinek, a gondolat- és érzelemvilág is gazdagodott úgy, ahogyan a rejtvény megalkotói, útjára bocsátói a kezdetkor elképzelték. A játékot — a szó igazi értelmében — az egész ország játszotta. Hetenként több ezer megfejtés érkezett a szerkesztőségbe, nem kis munkál adva azoknak, akik a válogatással foglalkoztak, de szívesen, örömmel dolgoztak a sok levéllel, ami jelezte: a játék jó mulatság, egy kicsit »telitalálat« volt! Somogy megyéről február 3-án jelenik meg egész oldalas keresztrejtvény a Lobogó hasábjain. Az eredményhirdetés, a díjkiosztás is Kaposváron lesz. Erről még értesítjük az olvasót. Erre azután dühösebb lesz. Odavágja magát a mozaikpadlóhoz és azt üvölti: megkeresi rá a pénzt, miért sajnálom tőle a zabálnivalót, miért rajta akarok spórolni? En sajnálom? En, aki örülök, ha azt tudom főzni neki, amit szeret — legjobban a borsos tojássárgájába bújtatott fügemadarat szereti, örülök, ha eszik. Es én sajnálom! Amikor megismertem, olyan cin- pár volt, mint egy lándzsa, és nézd meg most... Pedig akkor az anyja főzött rá... Hidd el, drágám, sokszor sírni tudnék — pityergett Lucullusné. — Meg vagyok én áldva ezzel az emberrel! Máskülönben jó férj, de a ,hasa a mindene. A hasa a házi istene. Pedig nem is egészséges ez a sok evés, ivás az ő korában. Szegénynek magas a vérnyomása, de nem hallgat rám. Azt hiszi, ellensége vagyok és rosszat akarok neki. Látnád, hogy néz rám, amikor megemlítem előtte a lakomákat!... S ami a legdühítőbb, időnként, nagy ritkán, amikor eszébe jut, szememre veti, hogy nem tudok takarékoskodni, s felelősségre von: hova teszem a pénzt? Hát most mondd, miből spóroljak? Te is nagyon jól tudod, hogy csak a koszton lehet spórolni. De nálunk minden sestertius kosztra megy. Bele kell ebbe bolondulni — saNémeth Tibor Lucullusné Komédia diák módra — Jé, ez itt egy színpad! — bámészkodik kerekre nyílt szemmel a két csíkos trikós lány, körbetapogatva a deszkákat. Ruhájuk átmenet a bohócjelmez és a tréningruha közötti Egyikükön melegítő- nadrág, másikuk bermuda sortján átkötött kis csipkével hangsúlyozza nőiességét... Miután eljátszották a naív bohóclányt, a közönségre merednek: — Az meg a nézőtér! Hányán lehetnek? Egy, kettő, három... huszonöt. Az már majdnem ezer... És beözönlenek, bukfenceznek, oigánykerekeznek társaik. Klottnadrágos fiú szolidan gombostűzött csokornyakkendőben, egy bajuszos lány fején szegfűcsokor virul, a gitáros — hogy el ne tévessze a lépést — felemás cipőt húzott a jobb és bal lábára... A másik nagy gonddal gyűrte a fülét a ház- mester-svájcisapka alá. És mindez csak a kezdet, jönnek a szalagok, csokrok, I pogta Lucullusné. — Mindig tele vagyunk vendégekkel. A rómaiak szeretik a potyát... Amíg egy csöpp falernusi bor van az amphorában, addig nem mennek el... Nem akarok panaszkodni, de nagyon unom már az egészet. Meg is mondtam Lucius Licinius Lucullusnak, hogy gyűlölöm a lakomákat. Istenek, hol tartanánk már, mi mindenünk lehetne, ha kevesebbet költenénk za... ennivalóra! No de ma elhatároztam, hogy a sarkamra állok. Majd én megmutatom Lucullus úrnak, hogyan kell takarékoskodni. Tudod, mit adok ma a vendégeknek? Teát és zsíros kenyeret! Egyszer azt is lehet adni, nem? Teám van otthon, zsírom is van. Aki akár, pirítást is lakomázhat, fokhagymával, mert fokhagymám is van otthon. Majd én megmutatom! Ma egy fillért sem fogok költeni. Lucullus úr bizonyára csodálkozni fog, de nem érdekel! Ezt nem lehet tovább csinálni! Elég volt! Abban a pillanatban, levegő után kapkodva, besurrant a szobába egy izgatott, keszeg matróna, és azt kiáltotta: — Rohanjatok1 Gyönyörű fenyőmadarakat lehet kapni a piacon! Lucullusné nagyot sikol- tott, és kosarat ragadva, jobbjában bukszáját szorongatva, futólépésben elhagyta a házat. Mikes György | tornacipők, szól a gitár és versek hangzanak el: Csanádi Imre kötleményei. Közben a közélet visszásságait figurázzák ki az alkalmi bohócok. Mi ez? Cirkusz, karnevál, farsangi mulatság? Játék. Maguknak és a közönségnek. A szereplők a Táncsics gimnázium diákszínpadának tagjai, akik nagyon jól érzik magukat ebben a harsány játékban. Kiabálhatnak, énekelhetnek, ugrálhatnak, lótnak-futnak, csetlenek-bot- lanak — és közben beszélnek. A gitár az amatőr színjátszók elmaradhatatlan kisérőjei. Ök meg különösen szeretnek énekelni: minden alkalmat megragadnak, hogy körbeüljék gitáros társukat, és szóljon a zene, melyet a színpad vezetője, Klujber László a versekre és a maga által írt aktuális szövegre szerzett. Ez a társaság túljutott azon, hogy pontosan megalkotott játékot vigyen színre. Tagjai már tudnak jól szórakozni az önmaguk — és társaik játékán. Még azt is figyelik, ki ül a nézőtéren, és A Bazsó Dénes tanár fo- nyódi házának ablakából látható hegycsúcsok bizonyára a Fuzsijama hófödte ormára emlékeztetnének bennünket, ha a házigazda szemével szemlélnénk őket. Mert idebenn sok minden a felkelő nap országának hangulatát idézi. A falakon ízeltlábú japán írásjelek rajzolatai — meg kell hagyni, művészi munka még a vonások összeszámlálása is —, a könyvespolcon angol— japán, japán—angol szótár, szakkönyvek, hangszalagok, telistele fülünknek furcsa csacsogással. Vendéglátónk, aki pár éve hagyott fel a tanári tevékenységgel, s most egyéni gazdálkodóként szőlőt művel, a leegyszerűsített »korszerű hacuka« — ejhaj! de japános ez a szó! — helyett kimonót ölt: fekete alapon markáns fehér és piros virágminták. A szemkápráztató ruhadarab hátán jelszó: a tanár úr még nem fordította le. (Elképzelhető, hogy akkor megválna tőle?) Japános előzékenységgel kezdi fölidézni a szigetország iránti vonzalmának kezdetét — a hamisítatlan hitelességhez csupán a sűrű bocsánatkérések és a bábjáték-lbóloga- tás hiányoznak. — Egy véletlenül vásárolt nyelvkönyv váltotta ki belőlem a japán emberek és a földjük, történelmük, művészetük iránti érdeklődést. Később lehetőséget találtam arra, hogy Bábolnán majdnem egy évet japán szakemberekkel töltsék. Én is csuporból ettem a rákot, polipot, rizst meg az ördög tudja még mit! Különös szokásaik közül is el kellett sajátítanom néhányat, pedig például az asztal melletti csámcsogás és egyéb hangok udvarias hallatása nehezemre esett, habár ez az ő felfogásuk szerint a jó étel és a háziasszony dicsérete. Akkoriban fogtam hozzá a japán nyelv tanulmányozásához. Azóta már állatmeséket fordítottam, s dokumentációs anyagokat a Filmtudományi Intézetnek. Rövidesen elkeztartogatnak számára egy-egy poént. — Mit játsszunk? — kérdezi valaki. — Például azt, hogy állatok vagyunk. És egy szempillantás alatt néhány szemtelen kutya ugatásától hangos a színpad, előkerül valahonnan a méla tehén, és megjelenik az oroszlán, hogy mindenkivel közölje: ő a király! Változik a szín: a gimnazisták sóhaja száll az ég felé: De jó a felnőtteknek! Ezek a gyerekek — valamennyien érettségi előtt állnak — tudnak játszani. Játszani a szó legtisztább, legigazibb értelmében, őszintén, ahogy a gyerekek: önmagukat adva — ugyanakkor néhány egészen ügyes mesterségbeli fogás birtokában. Fiatalságukra, éles eszükre, felismerő képességükre, szókimondó nyelvességükre épített összeállításuk jogosan kapott nagy elismerést és megyei első helyet nemrégiben Siófokon, az amatőr színjátszók háromnapos szemléjén. Simon Márta dem egy teljes japán film- történeti munka átültetését. Egyszerű ragozások, nincs létige, ésszerű tömörítés — sorolja a számunkra idegen, ám neki hallatlanul kedves ázsiai nyelv előnyeit. »Az egész egy szellemes játék!« Sőt! A magyarral rokon hangzású szavakat is bőségeseit tartalmaz. Seki — szék; — kazan — vulkán (kazán?); köarü — kövér; jo — jó; syo — só; oto — apa; ne — nő; derű — napkelte; chikaru — kicsikarni; mizu — víz; ip- pen — éppen — és még megszámlálhatatlanul sok. Elképzelhető, hogy az azonosságok nem csupán véletlenek — bizonygatja házigazdánk meggyőződéssel, de ennek igazolása még hátravan, annak ellenére, hogy a szakirodalomban már régebben is fölmerült a rokonság lehetősége. Igaz, ezt ma sokan tudománytalan képzelődésnek könyvelik el... Hangja akkor válik méla- bűsabbá, amikor a közvéleményünkben élő közhelyeket említi. Ginza, gésák, Tenno, rizs, judo, szájon ara — ez minden. Olvastunk ugyan már Abe Kobo- és Akutagaw-regényt, láthattunk Kuroszava- filmeket is, de ez roppant kevés. Márpedig ez a nagy múltú, gazdag ország tartogat még érdekességeket. Ösztöndíj a messzi Ázsiába, hogy tanulhasson, műfordításokat készíthessen, kabukiban gyönyörködhessen és színes selyemszőtteseket vásárolhasson — ez Bazsó Dénes álomnak tetsző terve. Mulatságos hobby — állíthatják a cinikusok. Hobbyból fakadó lehetőség, amely, ha elterjedhetne, még inkább látókörünk szélesedéséhez vezetne — állítja. Egyelőre azonban csupán szép színfolt a kimonó a fo- nyódi hegyoldalban, a szőlőskertek között. Lengyel András A csámcsogás a háziasszony dicsérete Kimonó a hegyoldalban
