Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-07 / 289. szám

barcsiak nem álmodoz­nak. Vannak terveik, és szerződéseik, és a településfejlesztéshez, az átfo­gó területtervezéshez csak kis mértékben értőknek azt mond­ják: egyelőre keveset látni a jövőből. Ám, ha egyszer ki­bontják az apró házak mö­gött épülő új központot, ak­kor válik hirtelen valósággá a tervrajzok ígérete. Az ígéret egy piros pont a dél-dunántúli termelési—gaz­dasági körzet térképén: Barcs részleges középfokú központ. Ebből a piros pontból lett előbb egy makett, lesz később egy körültekintően tervezett, az emberre nagyon figyelő, létesítményekkel gyarapodó település. A tervező a Pécsi Tervező Vállalat. — Nemcsak tervezésről van szó — mondja Mischl Róbert igazgató. — Megtoldottuk egy plusszal is: a munka során állandóan meglévő é> megtar­tandó előnyt adni Barcsnak. Nem szeretnénk azonban, ha ez egyedi eset maradna. Tu­lajdonképpen az lenne az ideális, ha minden települé­sen megtalálnánk azt a foga­dóképességet, amelyet ebben a dél-somogyi nagyközségben. A tervezésnek ugyanis két olda­la van: a szakszerűség és a demokratizmus. Amikor el­Az építész az emberért A jövő jelene kezdtünk dolgozni a barcsi és a vonzáskörzetét feltáró átfo­gó fejlesztési tanulmányter­ven, mi a szakszerűséget tud­tuk adni. A demokratizmus biztosítása a helyi tanács fél- adata. Folyamatos munkára van szükség^ — ez teremti meg az előbb említett előnyt — és nagyon alapos előkészítés­re. Ennek minősége határoz­za meg a település tervezés realitását. A beszélgetés során sokszor hallok egy kifejezést: testkö­zelség. Az épületekről, egyál­talán a fejlesztési tervekről szólva jegyzi meg Mischl Ró­bert: az emberekre kell fi­gyelni, mégpedig az adott te­rületen élő emberekre. A kér­dés önmagát kínálja: nin­osen-e ellentmondás az átfogó tervezés és a fejlesztés »test­közelbe« tervezett eredményei között? i— Ezt oldja föl a folyamatos tervezés, az átfogó és a rész­feladatok szinkronba hozása. Sohasem szabad a tervezőnek letennie a ceruzát, abbahagy­nia a gondolkodást. Tökéletes munka egy csapásra nem szü­lethet. Ha a szükségszerűség úgy diktálja, akkor pályát kell módosítani. A cél adott, ám nem lehet egy korlátokkal szegélyezett utat kijelölni az eléréséhez. Közben is vannak állomások, hiszen a tervező­nek számolnia kell az igé­nyek változásával is. Arra van szükség, hogy a fizilcai és az erkölcsi elavulás és az épület funkciója között ne legyen el­lentmondás. Ehhez meg kell találni a megfelelő megoldást, s véleményünk szerint ez a megfelelő szerkezeti rendsze­rek, tecnológiák alkalmazása. — Ha most már mindezt Barcsra vetítjük: mit jelent ez a lehetőség szakmai szem­pontból a tervezőnek? A meg­felelő fogadószint ismeretében nem »ragadtatják-e« magukat kísérletezésre? — Szakmai szempontból részben kísérlet is, de túl va­gyunk már azon a felismeré­sen, hogy ezt annak tartsuk. Nem kísérlet, hanem szükség­let. Kísérlet csak annyiban, Konzerv, ivóié saját nyersanyagból Szovjet exportra is dolgozik a Siófoki Állami Gazdaság hogy alkalmas arra: a Barcs | nagyságrendű településekkel I való foglalkozáshoz általáno­sítható tapasztalatokat szerez­zünk. A településtervezésnél nagyobb mértékben kell szá­molnunk az utókor kritikájá­val, mint az egyes épületek esetében. Arra kell töreked­nünk, hogy ehhez a kritiká­hoz minél kisebb alapot te­remtsünk. — Pécs nagyváros, más em­berek élnek ott, mint Barcson. Hogyan tud a tervezők közös­sége alkalmazkodni a nagy­község lakóihoz, hiszen az a cél, hogy azokat az embereket vegyék figyelembe a tervezés humán oldalán, akik az adott területen, településen élnek? — Több éves a kapcsola­tunk a Barcsi Nagyközségi Közös Tanáccsal. Évek óta járunk oda, beszélgetünk az emberekkel, az utcán és az üzemekben egyaránt. A ter­vezés során bizonyos mérté­kig figyelembe kell vennünk az itt halott véleményeket is, hiszen ez jelenti a testközel­séget. A barcsiaknak felelje­nek meg a Barcsra tervezett létesítmények. Egy település egészének a tervezésekor szá­molni kell az ott lévő teljes szellemi kapacitással, s ezt az alapot a fogadáshoz igénybe kell venni. Az adott települé­sen élők és a tervező őket és a munkát szerető embersége: ez adja a szubjektum szere­pét ehhez a száraznak tetsző feladatban. Ennek megoldása pedig csak akkor lehet sikeres, ha értelmes, a közösségi ér­dekeket messzemenően figye­lemben vevő, szakmai szem­pontból jó munka folyik. Ezek hiányában a tervezés: ab­szurd. Mindehhez dr. Németh Jenő, a Barcsi Nagyközségi Közös Tanács elnöke még hozzáte­szi: — Ahhoz, hogy egy feladat megoldása érdekében a ren­delkezésre álló szellemi kapa­citást feltudjam használni, is­merni kell a feladat súlyát, azzal érzelmi szempontból azonosulni kell. Ezért a sze­mélyes kötődés és szeretet nélkül a településtervezés sem képzelhető el. Életünk tükre A savanyított zöld paradicsomot a Szovjetunióba exportálják. A Siófoki Állami Gazdaság­ban az idei 140 millió forin­tos termelési értéken belül 29 millióval a konzervüzemben termelt áruk részesednek. A konzervkészítés tehát jelentős ágazat, s figyelmet érdemel, hogy a nagy értéket viszony­lag alacsony bérhányaddal ál­lították elő. A gazdaság a saját termésű nyersanyagból tartja fönn ezt az üzemet, s nemcsak az ér­tékmentés, inkább az érték megőrzése a cél: a puha ba­rackot például nem szállíthat­ják a Nagyatádi Konzerv­gyárba, helyben feldolgozva viszont kitűnő termék készül­het belőle. Szalad Géza, a gazdaság igazgatója tájékoz­tatott a konzervgyártás ta­pasztalatairól és a gazdaság terveiről. — Gyű mölcstermelésűn knek jó kiegészítője a konzervipari feldolgozás. Különösen a nyá­ri érésű csonthéjasok adnak sok alapanyagot. Az üzem évekkel ezelőtt veszteséges volt, azonban mi a fölszámo­lás helyett a fejlesztés mellett döntöttünk, és folytattuk a gyártást. Az idén már 2700 tonna készárut értékesített az üzem, a nagyobb ré6z export­ra ment. Legtöbbet — mint­egy 1500 tonnát — a Szovjet­unióba szállítottunk, de pél­dául meggybefőttet a tőkés országokba is küldtünk. Anélkül, hogy a konzerv­üzem eredeji rendeltetése megváltozna, további fejlesz­téshez kezdtek, mégpedig az iiítőital-gyártásban. A válasz­tékbővítés főként a Balaton- oart jobb ellátását szolgálja. Hitelkérelemmel fordultak az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságihoz, hogy megvaló­sulhasson az elképzelés: el­dobható csomagolásban rostos gyümölcsleveket hoznak for­galomba. Hatmillió forint ka­matmentes kölcsönt kaptak, ezen belül biztosították ré­szükre a tőkés importból szár­mazó gépek beszerzéséhez szükséges devizát. — Decemberben megérkez­nek a töltőgépek, januárban — egyelőre a régi csarnokban — indul' a próbatermelés — tájékoztatott a gazdaság igaz­gatója. — Jövőre 10 millió zacskó gyümölcslé forgalma­zását tervezzük. Ezt túltelje­síthetjük, minden a zacskó­gyártástól függ. A feladatot a Tiszai Vegyi Kombinát segít megoldani. A jövő év második feléig, amíg a kombinát erre fölkészült, importáljuk a spe­ciális zacskókat. Az Utasellátó Vállalattal 10 millió tasak ivólére van szerződésünk, a többi a Balaton-partra és Bu­dapestre kerül. A Írét töltő­gépegység a két és fél műsza­kos üzemelés mellett egyelőre évi 30 millió tasak értékesíté­sét teszi lehetővé. Sárga- és őszibarackkal indulunk, azután körte, majd pedig paradicsom alapú vegyes zöldség ivóié kö­vetkezik. Az ivólégyártás programjá­nak megvalósítása 26 millió forintba kerül a Siófoki Álla­mi Gazdaságban. A teljes ter­melés jövőre kezdődik, az építkezések máris folynak. Ezer négyzetméteres konzerv­gyártó csarnokót állítanak össze kész elemekből: ebben a következő év nyarán már dolgoznak. Addig is, mihelyt a gépek és a zacskók megér­keznek, a régi csarnokban fo­lyik majd a munka. — Ez a tevékenység előre­láthatóan 80 millió forinttal növeli a gazdaság termelési értékét, ha már az évi húsz­millió zacskót megtöltjük. A jelenlegi 800 hektáros gyümöl- ~eösünk területét 1980-ra to­vábbi 200 hektárral növeljük. Minthogy a kézi munkaerő to­vábbi csökkenése várható, a gépi betakarítás lesz a jár­hatóbb út. A fákról így leke­rült gyümölcs kitűnően fel­használható nyersanyagként a saját konzervüzemünkben — mondta Szalai Géza, a Siófo­ki Állami Gazdaság igazgató- ja. H. F. Tegnap délután kibővített, ünnepélyes pártbizőttsági és tanácsülésen emlékeztek meg a nagyközség felszabadulásá­nak 32. évfordulójáról. Az ün­nepségen a több éve, önzetlen tervezőmunka és a magas szintű, új tervezői gyakorlat alkalmazásának elismerése­ként a Pécsi Tervező Vállalat megkapta a »Barcs fejleszté­séért« kitüntető emlékplaket­tet. Szabó József, a költségveté­si üzem szocialista brigádjá­nak vezetője és dr. Nyers Fe­renc MÉM-osztályvezető ugyancsak ebben a kitüntetés­ben részesült. Egervári József nyugdíjas a »Barcs szolgálatá­ért■« kitüntető emlékplakettet vehette át. Mészáros Attila A sajtónapi köszöntők is­métlődő furcsasága: újság­írók fogalmazzák őket, az ün­nepeltek méltatják önmagu­kat. Ebből következik, hogy több esztendő megemlékezé­sét újraolvasva sem találni patétikus szólamokat, nyilván röstellte volna a téma feldol­gozásával megbízott bárme­lyik kolléga, s helyette so­rolta a hivatás, a pálya kö­telmeit. Ezek — a fejlődés velejárójaként — minden év­ben gyarapodnak. Igaz, hogy ezzel párhuzamosan gazdago­dott és gazdagszik a kifeje­zési mód, az eszközök tára. Az írott sajtó mellett ál­talánossá vált a rádiózás, a tévézés. Amikor a világ bár­mely tájáról az eseményt kö­vető percekben befuthat a jelentés, a kép, a hang vagy a leírt szöveg. A nagy hír- ügynökségek gyorsasága mindössze percnyi, órányi előnnyel mérhető. Földünk szinte összezsugorodott, es­ténként a képernyőn kon­tinenseket utazhat be a né­ző, a »Kapcsoljuk« jelzést követően Amerikából vagy éppen Japánból érkezik kép és hang. A nyomtatott sajtó — bár sokan jósolták buká­sát — állja a versenyt. Ha gyorsaságban nem vetélked­het is, győznie kell az össze­függések bemutatásával, kommentálásával, s azzal, hogy az írás megmarad. Do­kumentuma lehet az olvasó­nak. Aki dolgozik vele, gyakor­ta panaszolja az újságcsiná- lás gondjait. A papír rossz minőségét, a terjesztés átka­it, de a panaszok is »fejlőd­ne]ki«, tegnap még dicseked­tünk volna a ma korszerűt­lennek. ítélt megoldásokkal. Nincs megállás, mindig töb­bet kell nyújtani az ismeret­len ismerősnek — az olva­sónak, a hallgatónak, a né­zőnek. A több jelent meny- nyíséget és minőséget. A mennyiségre kár sok szót vesztegetni. Az információ olyan áradata önti el a szerkesztőségeket, hogy való­jában a válogatás a nehéz. Mindennap készülhetne lap vagy műsor alcár csupán a meghökkentő hírekből, vagy oldalakat tölthetne meg a fegyveres összecsapásokról szóló jelentések tömege, saj­nos; vagy órákig onthatná a telex az új alkotások lelőhe­lyét, készítőik nevét, a mű hasznosságát. Fontos és jelentéktelen ese­ményekből válogat a sajtó, s ahogy válogat, amit kiválaszt, az hovatartozását mutatja. Eligazodni segít a világ dol­gaiban. Ahogy segít, ami­lyen céllal, az elkötelezettsé­gét bizonyítja. Soha ilyen igény nem volt a tisztánlá­tásra, s mert az információk sokfélék, sok helyről érke­zők, minden eddiginél na­gyobb szükség van a határo­zott elviségre, a világos ál­lásfoglalásra. Hazánk lakosságának döntő többsége naponta tájékozó­dik az úgynevezett tömeg­kommunikációs eszközök se­gítségével. A rádiózás, a té­vézés, az újságolvasás ilyen­olyan mértékben hozzátarto­zik mindenkinek az életéhez. Milliók véleményalkotását befolyásolni rendkívüli fele­lősség. A sajtó napján illendő a példákra is emlékeztetni: a Vörös tjjság, az illegális Szabad Nép teremtette szo­cialista újságírás hagyomá­nyaira. Az igazsághoz ragasz­kodnunk, a dolgozó nép iránt elkötelezetten szólnunk — alapvető kötelesség. E nélkül nincs, nem lehet szocialista társadalmat szolgáló sajtót művelni. Am a pályát azért is szereti meg mindjobban az újságíró, mert rákényszeríti a fejlődéssel való lépéstar­tásra. Nem lehet büntetlenül hónapokat vagy heteket sem »■kihagyni«, mert aligha pó­tolható a mulasztás. Ennek a mesterségnek is megvannak a korlátái. Az unalomért, a rossz fogalma­zásért terheli felelősség a riportert, a szenzáció azon­ban nem egészen tőle függ. Az újságíró lelke sterint minden napra szállítaná az izgalmat, világgá kürtölné si­kereinket. De nem tehet mást, mint a valóságból me­rít, a tényeket sorolja. Hiába reked bé az igyekezettől a sportriporter, ha a csapat gyengén játszik, de talán még a dadogva vagy pöszén beje­lentett világrekord is válthat ki újjongást. Az újságíró nem ad, nem adhat mást, mint a valóságot. Képesség, tehetség dolga, hogy a kép színes vagy töredezett, homályos vagy kristálytiszta, de mást nem adhat, mint amit tükrözni hi­vatott. A szakma folytonosan spe­cializálódik. Sokféle érdeklő­désű kolléga írása tölti meg a hasábokat, szerzi a rádió, a televízió anyagait. Valami­ben azonban egységes ez a mesterség: hazai gyakorlói­nak abbeli meggyőződésében, hogy a szocialista társadalom építése, védelme az alapja cr sokféle gondolatnak. M. D. A lelkiismeret vitája Kimondani egyszerű: a vezető felel az embereiért. Annyira természetes, a tisz­tességgel együtt járó követel­mény ez, hogy nem is szok­tunk beszélni róla. De mit is jelent ez a felelősség? Mek­kora súllyal van jelen az egyéb vezetői kötelességek kö­zött? Kerestem a választ, gyűjtögettem, illesztgettem a mozaikokat. És a kép lassan összeállt. Az elnök: — Az idő múlásával mind többször fordul elő velem, hogy szembenézek saját ma­gammal. Önvizsgálat? Talán annak is nevezhetném. De azt hiszem, az idő múlása is erre készteti az embert. Van már egy bizonyos távlat, amelyre vissza lehet és vissza is kell tekinteni. Kezdettől, a meg­alakulástól vezetem ezt a szö­vetkezetét. Lassan a második évtized végéhez közeledem. Ha jól belegondolok, tényleg regényt lehetne írni erről az időszakról. Nem tudom, ki hogy van vele, de azokban a csendes percekben, mikor négyszemközt vagyok magam­mal, mindig előhozakodik a kérdés: jól csináltam? Nem lehetett volna másképp? Nem feledkeztem el Valamiről? A végén persze eljutok oda, hogy bizony lehetne másképp. Ha munkáról, termelésről, vagy valamiféle módszerbeli fogásról van bzó, akkor nincs probléma, mert az ember tud változtatni, javítani. De ha az emberről van szó, akkor már nem mindig teheti meg. Egy vezető, ha egy emberével vagy embereivel kapcsolatban el­mulaszt valamit, talán a fel­ismeréskor már nem teheti jóvá mulasztását. Mostanában elég sokat foglalkoztat ez a gondolat, és meggyőződésem: nem vagyok egyedül, akinek lelkiismeretét ilyenfajta mu­lasztás terheli. A mindig csen­des. a mindig töretlenül be­csületes, és szerény emberek­re gondolok. Nevezzük így: a Kovács Józsefekre. A kezdés nehézségei — ki­vált visszatekintve, mai szem­mel — leírhatatlanul nagyok voltak. Ma sokszor hihetetlen­nek tűnik, hogy abból a sok zűrzavarból, feszültségből, sze­mélyi, tárgyi, anyagi gondok­ból hogyan is sikerült kilá­balni. Hogy is született meg a rend. -Abban az időben bol­dog volt az ember, ha akadt egy olyan terület, olyan mun­kahely, amelyik nem okozott gondot. Ahol rendjén ment minden, mert olyan ember vé­gezte a feladatot, akire nem kellett külön odafigyelni. Ma azt mondom, valójában ebben gyökerezik a mulasztás oka. Mert ez az ember ma is ugyanaz a becsületes, szor­galmas, szerény, ügyes valaki, mint akkor volt. De ma már vitázom magammal, a lelkiis­meretemmel: vajon nem kö­vettem el mulasztást vele szemben? Ez az ember érték, a közösség sokaságában egy, akire teljes bizalommal szá­mítani lehet. Ilyen szempont­ból ma már nagyon sok ha­sonló van a szövetkezetben. Na, de nem lehetne ez az em­ber több? Ha akkor észrevesz- szűk, segítjük, törődünk vele, nem válhatott volna belőle egy olyan vezető, akár közép-, akár magasabb szinten, aki a benne meglevő nagyszerű tu­lajdonságokat, éppen beosztá­sából fakadóan, másokra is kisugározza? Szinte bizonyos vagyok: így lenne! Egy kicsit úgy érzem, vétettem vele szemben, és vétettem a szövet­kezettel szemben is. így végiggondolva a dolgot ma tisztán látorri, hogy a ve­zető társak ‘sorából igenis hiányzik ő. De a felismerés már késő. Az évek fölötte is eljártak, ö már csak az ma­rad, aki kezdettől fogva volt. Pedig lehetett volna több. Tu­dom, hogy benne fel sem öt- lik ez a gondolat. Szereti amit csinál, mindene az a te­rület, kielégíti, kitölti az éle­tét. S amit még el kell mon­danom: nem kéri tőlem sen­ki számon ezt a mulasztást. Nem rója föl senki — csak egyedül én magam. De talán éppen, ezért nehéz teher ez. És olyan tanulság, a vezetőt gyakorlat olyan részterülete, amelyet nem tanítanak sehoi. Nekünk kell átadnunk ezt az utódoknak. Igaz. ők más fel­tételek között folytatják már a munkát. De a vezetés embe­ri feladatai változatlanok. Az emberekkel való törődés fo­galma igen összetett. Talán határai sincsenek. És az én szívem nehéz a Kovács Jó­zsefek miatt — meggyőződé­sem, hogy jó páran vannak —. akik többre is képesek lettek volna. Csak elmulasztottuk ezt elősegíteni! Kimondani egyszerű: a ve­zető felel az embereiért. A ve­zetői kötelességek között ez az egyik legnehezebb. Vörös Márta l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents