Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-05 / 288. szám
TíAPLÓJEGYZET h Nagynéném Berzsenyit imádkozik A mikor a harangok szólni kezdtek... Akkor a kövek is megkon- dultak, egyik utcából a másikba kiáltoztak át egymásnak, jelezték a szekér érkezését, a mezei munkához szokott lovak súlyos járását, a nehézkes kerekeket, az os- tarpattogást, a kocsis vasi ízű mordulásait; az engedelmes hátú kövek jámbor lelke fölragyogott egy-egy pillanatra a patkózenében, és általában minden fényforrás fölfakadt akkor, és minden hang úgy szólt, mint a ha- nang. Álltam a vén utca egyik kapujában — pár napos soproni diák —, és lélegzetvisz- szafojtva vártam a szekeret. Berzsenyi Lajos szekerét, mely Kemenesalja késő nyarából érkezett a soproni kora őszbe, hogy iskolába hozza Dániel úrfit. Néztem az utca macskaköveit és Cynthia fényszekerét, görög és latin isteneket idézve sarkalltam képzeletemet, hogy minél tovább láthassam a Dunántúl legényistenét a vasi ízű káromkodásokat ropogtató kocsis jobbján, s erezzem Kemenesalja időtlen nyarának újgabona- és szőlőillatát. Mert Sopronnak én Berzsenyi miatt örültem (az iskola kezdetben engem se lelkesített), utolsó otthoni nyaram satnya örömei közül az ö ligeteibe, eszményi tájaira sóvárogtam, ahol — úgy véltem — a szél is latinos verseket skandál, ahol a feszítő-fájdalmas kimondhatatlan kimondhatóvá kezesed ik, ahogy a zárkózott arcú hegyek egyszer csak zöld mosolyra fakadnak, vagy László király kardjának sugara nyomán, ahogy a sziklából víz fakad a legendában. Amikor a harangok szólni kezdtek, megpillantottam Berzsenyinket, családiunk Berzsenyijét, akit mennél tovább néztem, annál többféle arcát láttam, mindenekelőtt anyám fáklyaarcú klasszikusáét, aki a latin Parnasszus koszorúsai közül görgeti szavát nemzete, s ezen belül szűkebb famíliája — a mi családunk — épülésére, nagybátyám alkonyati szivarfüstjébe szövődött boráéi arcát, mely vidéki csöndbe süpped, •7 s Pannónia aranykorán mereng egy sosemvolt-fiatal présház muslicapermetes közegében, malomkő asztalnál, diófa alatt. De leginkább azt akartam látni, azt a Berzsenyit, akit az én kamasz elfogultságom teremtett, az oskolai kötelmeket szilaj indulattal széthányó, líceumi professzorokat haragra gerjesztő vasi legényt, aki »egykorúi között legelső magyar táncos volt, lovat, embert, asztalt átugrani néki játék volt, aki Sopronyban tizenkét németet megvert, és azokat a város tavába hányta«. Igen, én ilyennek akartam, csakis ilyennek... E lhallgattak a harangok, már csak a szívük dobog. A köveken húszévnyi kopás — »szabad szemmel-« nem látható —, húsz évvel öregebb a kapualj is, de ódonsága egy árnyalattal sem sötétedett azóta. Csak a szekér... És a lovak... És az ostorpattogás... És a patkók csengése... Csönd száll föl az egykedvű kövek közül. Fáradt lovak, fojtott, alig érthető szavak, hervadt ostor... »Messze sötétedik már a Ság teteje. Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem képedet...« Ovidius Tomiban Rómáért borongott. Berzsenyi Niklán Egyházashetyéért, ahol a múzsa — »Helikon leánya« — -álmai tündérligetét bájos ecsettel hímezte«, ahol van »rózsás labyrint«, s »balzsamos illatok közt« a »zephyr« is »lengedez«. De Tomiból vagy Nikidről nincsen visz- szatérés. Nem akarja a császár (miért is akarná?), illetve devalválódik a papírpénz (miért ne sújtaná éppen Berzsenyit?). & sűrűsödik a homály a nifclai udvarház körül, a közelítő tél előtt csontig lémeztelenedik a mitológiába már nem illő táj. A présház mögül, a fészerek limlomjai közül a magány leselkedik, s a távoli, egyre zajosabb literátor-f rontok ról egy jól irányzott lövedék csap be a remeteiákba: Kölcsey kritikája. »Leplembe burkolva könyökömre dűlők, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merülök. S egy szebb lelki világ szent óráit élem.« »... Már elestvélyedtem, BéTavassi munka Vankóné Dudás Juli alkotása. Csoóri Sándor A levegő kaszái Van egy megsüllyedt rét: fűzfákkal s fűvel kötött szövetségeim helye, egy kertalj, egy sóstó a földi kazlakon túl. Vadméhek szaglásznak ott körül, mint a kutyák s evez fölöttem fekete toll, veréb-sírásó koromból zsákos sötétség evez. Ha nem találtok kulcsra zárt kövekben, ott keressetek, örökzöld laposon fekszem hanyatt s a levegő kaszái aratnak nekem annyi fényt, annyi időt, annyi nyarat, hogy életveszélyes ragyogást gyűjtsék körmöm __alá, szemem -mögé. b orult az élet vidám álorcája! Még két miulatótárs van ébren mellettem: A szelíd szerelem hamvadó szikrája, És bús melancholiám szo- morgó nótája.« Megy a szekér. Kemény fényverésben a táj, a szőlőkarókkal megtűzdelt lankák, az időtlen présházak, a kiürült borosüvegeik, a fuva- lommal föl-föllebegő, majd visszahanyatló dalok, a »heves ifjú« hamvába holt csak- azértis lendülete, az életbevágónak vélt, s legyintést érő meggyőződések, vélemények, szerelmek — mint egy soko- róalj-ai szőlőhegy, kemény fényben az ifjúság. Hova megy a szekér? Tomiba, Nik- lára? Nem izgat. Csak az fáj, hogy »messze sötétedik a Ság teteje«, s mögötte utolsó otthoni nyaram satnya örömeire elhagyott temetők borostyán- jevelei borulnak, elkorhadtak a régi kapuk, nagyapám keze nyomát lemarta a rozsda a kacatosládákba hajított kilincsekről, a hosszú tűnődések alkonyati szávarfüstje szétoszlott, akár a nagy család, a testvérek és a gyerekkor felnőttjei, elmentek a jószívű, nehézkes nagybácsik, vasgyomrukkal és különvéleményeikkel — ketten már Berzsenyink közelében laknak az Elysiumban —, s apró emlékeket, könyvet, bicskát, képet, egy-egy mondatot viszek tőlük az ismeretlen útna. N agynénémtől csillagokat kaptam. Egy este, gyerekkoromban nagyon magasra emelt, hogy a csillagoknál melegíthessem az ujjaimat. Amíg élek, falu végi háza ledönthetetlen a legelőszéli ködkazlak tövében, kertje gyepét nem legelheti a tehén, gyümölcsfáit nem vághatják ki, vasalt fehérnemű-illatú szobájának minden kelléke a helyén marad, mert viszem magammal a szobáját házastul, faluvégestül, azért, hogy néha bekopoghassak hozzá, hogy megkóstolhassam süteményét és meghallgassam újra és újra a Berzsenyi-ódát, amelyet lefekvés előtt szokott elimádkozni: ».. .letörlöm könnyeimet s megyék Rendeltetésem pályafutásain A jobb és nemesebb leikek- nek útján, Merre erőm s inaim vihetnék. Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordan, de óh nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád: ott is élszórt Csontjaimat kezeid takarják.« Szapudi András A vállalkozó Sátor — színmű nélkül Van egy jó érzésem, s már többször hangot is adtam ennek: színházunk műsorfüzetei olyan magas színvonalon megírtak és szerkesztettek, hogy a bő háttéranyaggal nemegyszer a »nemszeretem« előadásra is ráhangolják a nézőt. A kritikust pedig — miért titkolnám? — bi- David Storey zonyos, jó értelmű versenyre ösztökélik. David Storey A vállalkozó című darabjához is ilyen tájékoztató készült. Az információanyagát legföljebb kiegészíthetnénk a legfrissebb, értesüléssel; a sikeres író Ünnepelve című drámájából az a Lindsay Anderson készített filmet, aki már többször vállalkozott Storey műveinek rendezésére. Ezúttal azonban az egyébként nagyszerű műsorfüzetnek van egy gyengéje, nevezetesen az, hogy A vállalkozó Royal Court-beli előadásának angol kritikáiból idéz. S ezek az idézetek azt a benyomást hagyják az emberben, hogy a kritikusok többsége tulajdonképpen nem tudott mihez kezdeni evvel a darabbal. Egy jellemző mondat a Times-ból: »Mint látványosság a darab feltétlenül lenyűgöző.« Mint látványosság... David Storey a John Osborne Dühöngő ifjúság című, valóban fogvicsorítóan kemény műve után kibontakozó valóságos színházmegújító forradalom második hullámbeli íróihoz tartozik. Ha nem tudnám, hogy szentimentális vonásai ellenére is mennyire kemény filmje volt az Egy ember ára, akkor A vállalkozó alapján azt mondanám: a második hullám langyosabb, nem omlasztja a parti sziklákat, hanem szelíden törlesz- kedik azoknak. Mert amíg az első raj, Osborne, Wesker, Behan, Arden felismerve a társadalmi igazságtalanságot tör-zúz, fejjel ugrik a ketrec- falnak, addig Storey ebben a művében egyszerűen és »simán« tudomásul veszi azt, amire Marx és Engels mozgósító erővel mutatott rá: az emberek között az anyagi javak termelése folyamán termelési viszonyok keletkeznek, s ezek jellegét az határozza meg, hogy kinek a tulajdonában vannak a termelési eszközök. Kissé vulgarizálva Storey langyosságát, mintha azt mondaná: »Ez van.« Csakhogy ennek különösebb hőfok nélküli ábrázolása nem mond nekünk semmit. Marad a színházmegújítání törekvés. Jelen esetben az, hogy az előadás folyamán egy grandiózus méretű sátor épül meg szemünk láttára, majd »bomlik le«. Ez valóban szokatlan ; jómagam azonban ezen túl igazi színházat vártam. A témában kínálkozó feszültséget De egyetlen villamos kisülés ránt ki bennünket alaphangulatunkból: Kay munkavezető elbocsátja egyik munkatársát. Ezt viszont rögtön semlegesíti bennünk Storey véleménye a munkásról; az elbocsátottal még az sem szolidáris, aki együtt nagyszájúskodta végig vele a munkát. Csak a felszínt borzolja az, amit a darabban szereplő figurákról megtudtunk. Információértékűek, de eléggé közhelyesre koptak mára. Hiszen ikszedik alkalommal tudjuk meg darabokból, hogy az újgazdag kemény munkával küzdötte fel magát, hogy a fia — természetesen — a maga lábára akar állni, s bizonyos értelemben »lázad«, hogjf a nagyapai generáció szerint »bezzeg az én időmben még verejtékes munkával...«, hogy az angol munkásban passzívan benne él a más utáni vágy stb. Volt, aki Csehov műveihez hasonlította ezt a darabot, csakhogy az orosz klasszikus drámáiban elsül a puska, s fáj nekünk azok lassú, vagy gyors agóniája. Storey ebben a színművében — amely voltaképpen nincs is — nem tudta ugyanezt az érzést belénk építeni. Egy ideig lenyűgözve ülünk attól; hogyan lesz valósággá a grandiózus sátor, s tisztelettel adózunk a színészek fizikai helytállásának, Babarczi László rendezőnek a munkafolyamat — a munka mesterségbeli fogásainak — tökéletes színpadra teremtéséért, de amikor kezdjük érezni, hogy semmi más nem várható, s bizony végigtisztítják a parkettet, akkor izegni-mo- zogni kezdünk. Koltai Róbert, Helyey László, Kiss István motorjai az előadásnak. Szinte a semmiből teremtettek három húsvér embert. Minden elismerésünk az övék. Kiss pedig talán élete legszebb alakítását nyújtja. A »csehovi« költészetet ő reprodukálja, torokszorító második felvonásbeli búcsújával. A másik színpadi momentum is az övé, mely — furcsa! — többet mond, mit a darab: az »úrfi« segíteni akar, s akkor az együgyű Glendenninget játszó Kiss egyetlen fölényes lábmozdulattal helyére teszi azt a deszkarészt, melyet a másik hiába próbálgat. Vajda Lászlónak, Rajhona Ádámnak sajnos nincs lehetősége figurateremtésre. Balázs Andor viszont ismét jól él a rá kimért szereppel. Helyükön vannak a többiek is; Fekete Gizit és Mészáros Jolit éreztem csak mesterkéltnek. Najmányi László sátra szép. Leskó László Toldalági Pál HAMLET Az bizonyos, hogy elgyötörte minden," amit látott, hallott, egy másik szinten jelentkezett és foglalt fészket nála, apja szelleme megjelent a bástya faláin, a bosszút tőle követelve; hogy igaz volt, ki válaszolna erre, mert képzeletében összefonódtak az álomképek a gyűlölt valónak részleteivel, végletekig elvitt tűnődései után többé nem hitt Oféliában sem, a bosszúállás volt számára az egyedüli tárház, széthullí világában ez volt a veszte, egy mérgezett hegyű kard megsebezte. A tehetség nem ismeri az öregséget Nyikoláj Tyihonov 80 éves Nyolcvan éve nem öregáti. Ma is úgy él, mint a költő, a katona, mint az életbe, a költészetbe szerelmes Mester. Műveit 395-ször adták ki a világ ötvenkét nyelvén, ösz- szesen 16 millió 360 ezer példányban. Maxim Gorkij a szovjet költészet egyik legjelentősebb alakjának nevezte. Harmincöt éve írok, de amikor Tyihonov, a költő prózai műveit olvasom, úgy érzem, elmaradtam — mondta róla. Az olvasót mindenekelőtt Tyihonov műfaji gazdagsága lepi meg. ö volt az orosz ballada újraélesztője. Hét kötetből álló műveinek négy kötetét prózai írásai foglalják el. Nemcsak kisregények és elbeszélések ezek, hanem mély értelmű gondolatokat tartalmazó publicisztikák is. Első irodalmi próbálkozásairól így ír Tyihonov; »Az októberi forradalom tett költővé, és nevelte ki bennem azt a mély internacionalista érzést, amely közelíti egymáshoz a népeket«. A húszas években belevetette magát a sokszínű, pezsgő irodalmi életbe. Ekkor jelentek meg Gorkij által nagyra értékelt első versei. Gyermekkora óta izgatta fantáziáját a Kelet világa, elsősorban India. Ejthető, hogy komoly hatást gyakorolt művészi pályafutására a harmincas években Türkméniába tett utazása, amely után két könyvet is írt. Tyihonov ma a szövetséges köztársaságok szívesen látott vendége. Mindenki jól tudja, müyen hatalmas munkát végzett, hogy a soknemzetiségű ország nemzeti irodalmai minél közelebb kerüljenek egymáshoz. Részt vett a »Népek barátsága« című almanach létrehozásában, grúz, örmény, dagesztáni költők verseit fordította. Grúz költészeti antológiáját a fordítás mesterművének tartják. Tyihonov egész életében hű maradt Kelet ébredésének eszméjéhez. 1968-ban jelent meg Hat oszlop című kötete, amely közel- keteti és délkelet-ázsiai elbeszéléseit, kisregényeit tartalmazza. A könyv ültetője számos ázsiai utazása volt. A különböző népek életének hű leírásában, nemzeti sajátosságaik feltárásában Tyihono- vot enciklopédikus ismeretei segítetté^ _ • »Minden újább, számomra teljesen ismeretlen városba úgy érkezett, mint aki kitűnően ismeri — írta róla Borisz Polevoj, aki többször együtt utazott vele. — Ismerte a szokásokat, a városok nevezetességeit, a műemlékeket, a helyi írók könyveit«. Len in-díjas munkájában, a Hat oszlopban polemizál Kip- linggél, aki szerint a színes bőrű emberek lelkivilága fel- tárhatatlan egy fehér ember Szajnára. Tyihonovot soha nem a keleti egzotikum érdekelte, hanem az ott élő ember. »öreg katona vagyak ...« — írta magáról. Négy háborúban vett részt. Az első világháborúban egy huszárezredben szolgált 1918-ban önkéntesként belépett a Vörös Hadseregbe, Petrográdot védte a fehérgárdisták és intervenciósok ellen. 1939—40-ben haditudósítóként dolgozott A Nagy Honvédő Háborúban ismét katonaköpenyt öltött. A kilencszáz napos blokádot szenvedett Leningrádban az emberek tévedés nélkül megismerték hangját^a rádióban, tudták, hogy az ő hősiességüket és helytállásukat énekli meg a háború alatt írt verseiben. Leningrádi elbeszéléseit a körülzárt városban, irta, Tyihonov a szovjet békebizottság elnöke, a Béke-világ- tanács tagja, minden olyan nemzetközi fórum részt vevője, melynek célja — a béke megőrzése. Tyihonov a Lenin- békedíj kitüntetettje. A békeharc azonban nem egyetlen közéleti tevékenysége. Tyihonov a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának küldötte, a Lenin-díjat és az Állami-díjat odaítélő bizottság irodalmi, művészeti és építészeti szekciójának tagja. Nehéz elképzelni, hogyan tud megbirkózni ennyi munkával. Az a ritka kép>essége segíti, melyet így foglalhatnánk ösz- sze: az emberek szolgálatára született. Nem véletlen, hogy a szovjet írók közül Tyihonov kapta meg elsőnek a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. »Néha úgy tűnik, több életet éltem« — mondta egyik nyilatkozatában Tyihonov. A világ arculatát megváltoztató, fontos események tanúja soha nem maradt puszta szemlélő. Aktívan vett részt a közéletben, soha nem sajnálta erejét és tehetségét, hogy ezt az emberiség haladásáért áldozza.
