Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-30 / 308. szám

A hibákból okulva

Kaposvári közművelődés

Sikeres rendezvények zajlottak le 1976-ban Kap-e váron. Sok jó színházi előadás, amatőrest, hangverseny volt a városban. Az előz" évekhez képest emelkedett a tárlatlátogatók száma, sckan keresték föl a jól megrendezett kiállításokat: a hódmezővásárhelyi művészekét, a dunántúli tárlatot, Varga Imre szobrászművész kiállítását.

Sokan hallgatták szívesen tavasszal a három város kórusainak műsorát, valamint a zeneiskolai tanárok koncertjét. Jól sikerült az amatőr művészeti szemle gálaestje és a közelmúltban az ötvenéves Vikár kórus jubileumi hangversenye.

Az év utolsó felében megmutatkozott a rendezvényiroda és a kaposvári műsorfüzet haszna, mindkettő nagy segítséget nyújt a kulturális kínálatban való eligazodásra.

Ez azonban csupán a mérleg egyik oldala, ahogy a városi tanács ülésére készült beszámoló megállapítja. Az 1976-os év közművelődési tevékenységének értékelése mellett vázolja a következő év feladatait, amelyek többek között az előző év tapasztalatainak felhasználásával fogalmazódtak meg.

Kaposváron a műveltség alapjait biztosító általános iskolai képzettséggel is baj van. Magas az általános iskolát el nem végzettek száma. Nagyon nehéz volt beindítani és életben tartani a dolgozók iskoláját. Ami még szomorúbb,

egyelőre pontosan meg nem •állapított számú analfabéta is él a városban — vagy

jár be oda — dolgozni. Beiskolázásuk a SÁÉV kivéte’éve! egyetlen munkahelyen sem indult meg.

Az 1977-es év feladatai között jelentős helyet kap ennek a nagyon fontos kérdésnek megoldása. A televízió által indított. Mindenki iskolája sorozat — amelynek konzultációs fe'adatait az ÉDOSZ művelődési központ vállalta — ugyan enyhít a gondokon, azonban önmagában kevés.

A középiskolai felnőttoktatás jobb helyzetben van, ám ezen a téren is van tennivaló.

Az üzemekre nemcsak a dolgozók általános műveltségének fejlesztésében számítanak. A tanács művelődésügyi osztálya az üzemi krónikaírók segítésére úgynevezett íróiszerkesztői bizottságot hoz létre. Céljuk segíteni a krónikaírók munkáját. Már eddig is sok jó üzemi krónikát írtak a munkások.

Az ifjúság művelődése eddig is központi kérdés volt. Az ifjúsági színházi előadások és koncertek mellé jövőre többször hívják meg az Állami Bábszínházát. A kluboknak az 1977-es munkaterv sok helyet szentel. A klubtanács és a képzett népművelők feladata segíteni a peremkerületi és az új lakótelepeken kialakuló klubok munkáját, hogy tartalmasán, értelmesen szórakozzanak a fiatalok.

Az üzemek és a képzőművészek kapcsolatának hagyományai vannak a városban. Ez az idén sajnos nem folytatódott, minden zökkenő nélkül. A művelődésügyi osztály felkéri a képzőművészeket, hogy kiállításaikat minél több üzembe jutlasák el. Ehhez természetesen az üzemi hép- művelők segítségére is szükség van. Az új esztendő képzőművészeti programjában je- ’entős helyet foglal el Reich Károly grafikusművész gyűjteményes kiállítása.

A vizuális nevelés segítése, az ízlés fejlesztése érdekében a művelődésügyi osztály fölkérte a városban élő hivatásos képzőművészeket, nyújtsanak minél nagyobb segítséget.

Az amatőrmozgalom meglehetősen elentmondásos — mint ahogy az egész megyében is az. A képzőművészeket a Balázs János kör fogja ösz- sze. A jövő évben növelni kell az ott foglalkoztatottak számát.

Az amatőr együttesek közül a színjátszók működtek a legeredményesebben. Közülük is kiemelkedik a Fonómunkás és a Vasas irodalmi színpad. Több hasonló kell a jövőben, s nagyobb gondot kell rájuk fordítani. A kaposvári szimfonikus zenekar átviszi gondjait az 1977-es évre is. Mindenképpen gondoskodni kell utánpótlásról, mert az semmiképpen sem jó, hogy például hegedűsöket Pécsről szerződtetnek.

S. M.

Rákóczi-dokumentumok hanglemezen

Tárogatós

búsmagyarkodás nélkül

KÖNYVESPOLC

Kései, de nem hiábavaló üzenet ez, melyet a litván irodalomtól kaptunk a napokban. Ki hallott már korábban is az 1893-tól 1967-ig élt íróról, Vincas Mykolaitis-Puti- nasról? Valószínűleg nagyon «»»kevesen, legföljebb az irodalomtörténészek. Most pedig égyszérre sok ezer olvasója támadt nálunk is. Oltárok, árnyékában című regénye tette nevessé. A könyvet az Európa Könyvkiadó juttatta el az olvasókhoz, figyelemre méltó borítóval, mely Engel Tevan István munkája. A fordítás Maráz Lászlót dicséri.

Hazájában természetesen nem ismeretlen író Vincas Mykolaitis-Putinas. A »nagy öregek« közé tartozott, aki pályáját szimbolista-expresz- szionista költeményekkel

kezdte, majd érdeklődése fokozatosan fordult a próza — regény és dráma — felé. Életsorsa állomásokban gazdag: középfokú papi szemináriumot végzett, tanult Péterváron, később svájci és német egyetemeken is. Hazatérve a kau- nasi egyetem következett: irodalomtörténetet adott elő. Az Oltárok árnyékában 1933-ban jelent meg először. Főihőse Liu- das Vasaris, paraszti származású fiú. A cselekmény: egy kivetkőzés története. Végig követjük a litván fiatalembert a papi szeminárium évein, a káplánkodás időszakában, majd külhoni tanulmányai utáni visszatérése idején, mint írót, gimnáziumi igazgatót.

Kétség sem, merülhet föl: valóban kulcsregényt olvasunk, Mykolaitis-Putinas önmagát írta meg e könyvben. A saját útját, amely a féiig- meddig kényszercsinálta papot kilépése nyilatkozatáig vezeti.

Így a litván író művét fejlődésregénynek jellemezhetjük. Olyan mű azonban a szóban forgó, kis sugarú intellektuális körképet rajzol kora szellemi erőiről, a munkáló irányzatokról.

Nem társnélküli regény ez a világirodalomban, sőt magyar »megfelelőjét« is idézhetnénk, nagyjából hasonló datálásúakat. S az sem véletlen, hogy a főhős, Liudas Vasaris életútja három női sorssal fonódik össze: a legnagyobb »kísértés« ugyanis nőnemű. A fiatal férfit szinte gyerekkorától végigkíséri egy nőalak, Lucia-Liuce. A másik »kaland« inkább nevezhető futónak; a környék bárói"mk unatkozó felesége »égeti meg« a

Majd a szabadító, valódi társ, Aukse tűnik föl.

A kezdettől jelen lévő, marcangoló skizofrénikus viszonyt segítenek feloldani ezek az íróilag tökéletesen megrajzolt női figurák. A kettősség: az egyházi kötöttség és az írói »világiság« ütközése. Az a Litvánia, amelyben a regény játszódik, éppen egyik változását éli, melyet az első világháború vált ki. E háttér még inkább kiemeli a főhősben végbemenő változásokat, szinte azok hatásának tükrét mutatja fel az egyes emberben. Nem elsősorban, de azt is elmondja a mai olvasónak, hogy a társadalmi hullámzások közepett nem lehet érintetlen, szigetlakó életet élni. Vasaris társai is a legkülönbözőbb módon élik a kort, de semmiképpen sem függetlenek attól. Egyik gazdálkodik, a másik kereskedelmi szövetkezetei szervez, és így tovább-.

Utakat keresnek, de nemigen találnak, hiszen voltaképp »egyenruhát« viselnek, mely szorítja is őket. Vincas My- kolaitis-Putinasnak arra is van energiája, hogy a kor paraszti életmódjáról mondjon egyet és mást.

Csaknem nyolcszáz oldalas nagyregény ez, s ami valóban csak a legjobbakról mondható el, erre a műre is jellemző: olvastatja magát, nehéz letenni. Valószínűleg azért, mert olyan valóságanyagra épül, melyet az író átélt. Figurái is életanyagból gyúrtak; helyzeteik jellemükből következnek.

Mykolaitis-Putinas kimutathatóan sokat tanult Stendhal- tól. E műve besorolja az elődök — Stanievicz, Volon" czevszki — és az utódok például Sluckis — közé, mint a litván irodalom »jogfolytonos« jeleseinek egyikét.

L. L.

Méltó megemlékezés a háromszáz évvel ezelőtt született fejedelemről, egyben a Hungaroton értékes karácsonyi ajándéka az a Rákóczi- dokumentumlemez, mely a közelmúltban jelent meg. Dicséret illeti érte a leveleket, visszaemlékezéseket, naplórészleteiket ihletetten előadó művészeket — Gábor' Miklóst, Avar Istvánt, Kállai Ferencet, Kálmán Györgyöt — s mindenekelőtt a válogatást, összeállítást gondosan, hozzáértéssel végző Siklós Olgát. Nem azért, mert valamilyen eddig ismeretlen adalékkal járultak hozzá a kuruc kor megismeréséihez; erről szó sincs, hiszen a szemelvények java része — Saint-Simon herceg emlékiratainak egy részlete, Raputin császári tábornok levele, a felkelésre szólító kiáltvány, Rákóczinak Károlyi Sándorhoz írt levele, s a halott fejedelmet elsirató Mikes-levél stb. — ismert mindazok számára, akik történelmünk e lelkesedéssel és bukásokkal teljes válságkorszaka iránt érdeklődnek.

A lemez varázsa, értéke inkább izig-vérig korszerű szemléletmódjában rejlik, abban a törekvésben, hogy a nagy személyiség és a kor értékelését megszabadítsa a rárakódott közhelyektől, s leegyszerűsítő általánosa tá soktól. Erre alkalmas pl. a fejedelemnek a szécsényi és az ónodi országgyűlésről készített följegyzései. Világosan kiderül belőlük: Rákóczi korántsem volt a hűbéri rendet megváltoztatni akaró forradalmár, ahogyan a szegények gondolatvilágában évszázadokig élt, csupán reálpoliti- kus, aki a nemzeti függetlenség kivívása, az ehhez szükséges egység megteremtése érdekében szót emelt a hűbér- urak önzése, szűklátókörűsége ellen, egyidejűleg azonban — rettegvén a nemesi szövetségesek elvesztésének lehetőségitől' :— á' jöößagysä^i,lRövete- 1 őseinek is csak részben tudott eleget tenni, E .kettősség volt a szabadságharc bukásának legfőbb oka, ezt bizonyítják a fejedelemnek, Bercsényinek, s egy köznemesnek a lemezen hallható vallomásai is.

A tucatnyi zenei részlet hangszereléséért és színvonalas előadásáért elsősorban Sebő Ferenc, Halmos Béla és Czidra László érdemel elismerést. Régóta tudjuk: mindhárman a régi magyar muzsika értő tolmácsolok BizonyHAZAÉRT

EST

SZABADSÁGÉRT

few

Rákóczi dokumentumok

ság erre mostani közreműködésük is. Nem »nótává lefokozott« búsmagyarkodással, nem tárogatóra szelídített világfájdalommal, sem thaly- kálmános szenvelgéssel teremtenek alaphangulatot a prózarészletekhez, hanem a töröksíp és a gordon vadságával, csiszolatlanságával. A Kodály Zoltán, Vargyas Lajos, Lajtha László, Sebő Ferenc gyűjtötte dalokon kívül érdemes fölfigyelni arra a Kallós Zoltán által a Székelyföldön följegyzett kurucdallamra, amely

félreérthetetlenül román népzenei elemeket tartalmaz, igazolásaként a Bartók által később fölfedezett magyar- román népzenei rokonságnak.

Végezetül: hadd ajánljuk

ezt1 a hanglemezt kis- és nagydiákoknak, történelem- tanároknak — a Rákóczi-sza- badságh arcot kezdetleges leegyszerűsítésekkel ismertető tankönyvek helyett.

Lengyel András

11 milliárd rubel természetvédelemre

A Szovjetunió hatalmas természeti kincsét, értékes nyersanyagforrását .jelenti 800 millió hektáron elterülő erdő. Az erdő ipari értékén kívül rendkívül fontos, hogy oxigént termel és elnyeli a széndioxidot. Egyetlen hektárnyi erdő 18 millió köbméter levegőt tisztít meg a benne lévő káros termékektől. Egyetlen felnőtt fa naponta 1 kolig’ramm port köt le.

Az erdőkincs azonban nem határtalan, a városok növekedésével, az ipari központok kialakításával egyre fogy. Ezzel magyarázható az az egyre növekvő figyelem, melyet napjainkban az erdőségek helyreállítására, űj erdők kialakítására fordítanak.

A Szovjetunió a világon az első helyet foglalja el jelenleg az erdők megóvásának és helyreállításának tekintetében. Az irtásokat minden esetben ismét beültetik erdőkkel. A kilencedik ötéves tervben az országban 7 millió hektár erdőt telepítettek.

Az erdők újraültetése, a korábban erdőségekkel nem rendelkező területek beültetése, az erdősávok létesítése, a homok elleni védekezés —mind komoly anyagi és munkabefektetést kíván. A tizedik ötéves tervben a Szovjetunióban 11 milliárd rubelt fordítanak természetvédelmi célokra. Ezekben az években 10—11 millió hektáron végeznek er- dőhelj'reállítási munkákat. A tervek szerint másfél millió hektár mocsaras területet csapolnak le. Fokozzák az erdő kártevői és a fák betegségei elleni harcot.

— Ilyenkor nem Mik a pálinka — mondja József bácsi, nyolcvanéves atyámfia kedvetlenül. Leveti kiskabátját, a nyakánál kigombolja az inget.

— Ilyenkor csikorogjon! Disznóöléskor azt szeretem, ha ropog a hó a talpam alatt.

— Jó reggelt! — Népes rokonság érkezik. A háziasz- szony — az öregember lánya — sürög-forog, intézkedik, pálinkát kínál.

— Nem kell a kisüsti! — szólnak a férfiak nevében az asszonyok.

— Hát akkor nézzük a hízót!

— Azt most már nem nézni köll — szól az öreg, és hüvelykujja begyével meg-meg- érinti a disznóölőkés élét —, hanem dolgozni vele.

— Délre megesszük — mondja az unokavő jókedvűen.

— Csak lassan a testtel! Kétszáz kilós a disznó.

— Elegen vagyunk hozzá.

— Engem már ne számíts! Én csak megölöm. És vigyázzatok, hogy jó kolbászt csináljatok.

A következő percek veszettek a sivalkodástól és lucskosok a vértől.

— Csak azt sajnálom — egyenesedik föl a csaknem kétméteres öregember —, hogy nincs jó szalma a pör- zsöléshöz. Nem mondom, a gáz is megteszi, de én a szalmát szoktam meg. A szép sárga, hosszú szálú szalmát.

— Bálázzák, azért nem jó...

káplán-írót.1 — Szerencsére — mondja

Pecsenyés nap

az öreg. — Én aztán tudom, mit végez el manapság a gép az ember helyett. Ha valaki, én tudom. Böcsülöm is a kombájnt és a bálázógépet. Mint ahogy régen is böcsültem azt a kezet, amelyik kedvemre való rendet vágott, és olyan kazlat rakott, hogy gyönyörűség volt látni. Csak ilyenkor, hogy lebököm a hízót, hiányzik az a szalma. Tudja fene, miért. Talán mert a dédunokám örülne a piros lángoknak.

A ház népe és a rokonság munkához lát. Siklik a kés, csattog a bárd. gőzölögnek a szakszerűen lehasított húsdarabok.

— Minden rendben — mondja az öregember, és rám hunyorít.

— Most leülünk, kérünk egy üveg bort a vejemtől, aztán beszélgetünk. Közben én meglátok mindent.

Leülünk. Jön a bor. József bácsi tölt koccintunk.

— Csak azt ne kérdezd, hányadik disznót öltem meg a mai szent napon, mert arra nem tudok válaszolni. Tizenöt éves korom óta minden télen leböktem néhányat. Nemcsak magunknak. Szomszédoknak, jó ismerősöknek is megtettem szívességből.

— Kitől tanulta a böllér- séget?

— Nem az apámtól, hanem a nagyapámtól. Az volt ilyen ember, mint én.

— Milyen?

— Hát ilyen magas, sovány, bajuszos és jó vérű. Mert énnekem igen jó vérem van.

Nem alszik meg egykönnyen.

A háziak nevetve helyeselnek.

— Jól mondja a nagypapa.

Hanem azt is vallja be őszintén, mostanában melyik menyecske kedvében jár.

— Ti csak törődjetek a kolbásszal. Nehogy kimaradjon belőle valami. Majd megkóstolom. Ami a menyecskéket Illeti — néz rám komolyan —, negyven esztendeje özvegy vagyok. Gondolj azt, amit akarsz.

A levegőben frissen sült pecsenye illata. Az öregember teletölti a poharakat.

— Hogy érzi magát a faluban? — kérdezem, mert Józsi bácsi a nyolcvan évéből hetvennyolcat a szomszéd községben töltött.

— Nagyon jól — mondja.

— Amikor az unokavőm előrukkolt a kívánságával, hogy itt építsünk házat, és én is költözzem át, csak egyetlen napig gondolkodtam. Aztán azt mondtam: rendben. Eladom a házam, amit magam építettem a harmincas években FAX-kölcsönre, eladom a marháimat is, a pénzt meg beleépítjük az új Iránba. Tudtam, mit csinálok. Én húsz évig együtt éltem a vejammel egy fedél alatt, s a szemem i tam. Égy darabka földem

előtt nőtt fel az unokám. Igazi jó család voltunk mindig. A vömmel csak, annyi vitám volt, hogy ő a lovaknak akart folyton a kedvükben járni takarmánnyal, én meg a marhákat szerettem ellátni gazdagon eleséggel. Amíg lovakat tartottunk. Pedig a vöm villanyszerelő. Bejárta az országot. Kezdetben vonattal, autóbusszal utazott, aztán motor- kerékpárral, most meg Skodával.

— Azért a szülőfalu mégis csak más — mondom.

— Tagadhatatlan. Bár ami a falvak határát illeti, már nincs válaszvonal a kettő között. Egy szövetkezet. Aztán az az igazság, hogy én sohasem voltam afféle magának való, egy helyben topogó ember. Az itteni ismerőseimet, barátaimat sem azóta szereztem, hogy az idevalósi unokavő kedvéért átköltöztem ebbe az emeletes, tizennégy helyiségből álló házba. Már a harmincas években otthonosan forgolódtam ebben a faluban, és a többiben is ezen a vidéken. Sokat fuvaroztam. Két lóval jártam a Dunántúlt, mert tíz évig tartó cselédélet után sikerült lovakat szereznem. Nagy dolog volt az, elhiheted. Amikor megházasodtam, egyetlen koszos kis malacom volt, de már abban az évben disznót vágsem volt a régi világban, mégis gazdálkodtam. Béreltem földet, felesben is vállaltam, és emellett még fuvaroztam. Nem volt olyan óra, olyan hófúvásos éjszaka, amikor engem nem lehetett fölkelteni, munkára hívni. Vállaltam én mindent, ami élőbbre vitt, mert mindenáron ki akartam kevergőzni a szüleim által rám testált nyomorúságból ... Negyvenöt után földet kaptam. Jó lovak, marhák álltak az istállómban, és nekem még a beszolgáltatásos világban sem volt panaszra okom. Ma négyszázötven forint nyugdíjam van, ez a havi zsebpénzem. Ennyit el. is költ az ember a kocsmában, a jó öreg cimborák között. De éjjeliőrként megkeresem az ezernyolcszáz forintot is egy-egy hónapban, és ez már a családé. Én vagyok az utolsó földműves a famíliában. Az egyetlen tsz-tag. Akinek háztáji föld jár, aki kedvezményes áron vásárolhat eleséget az állatoknak, szóval, vágyóit én még valaki ...

— Elég legyen a beszédből! — szól tréfás-haragosan a háziasszony. — Nézd csak, még éhen vesznek disznóölés napján.

József bátyám elnémul. Gyönyörködve nézi a patyolatabrosszal megterített, friss pecsenyével rakott asztalt.

— Micsoda fölséges illat! — csóválja a fejét, aztán a poharáért nyúl. — No, még egy kortyot, mielőtt hozzálátunk. Egészségedre!

Szapudi András