Somogyi Néplap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-12 / 268. szám
A FALU VOLT AZ IHLETŐ JE Szeröv-emlékmúzeum testvérmegyénkben T ver (a mai Kalinyin) fekvésének köszönheti, hogy a nálunk is jól ismert költők közül Puskin, Lermontov, az írók közül Szaltikov-Scsedrin, Dosztojevszkij és mások gyakran megfordultak itt. Testvérmegyénk nagy gondot fordít arra, hogy ápolja az irodalmi és a művészeti hagyományokat. Az utóbbi évtizedben több szobrot — például a nagyon jól sikerült Puskin-szob- rot Kalinyinban — állítottak föl, s új emlékmúzeumot nyitottak. Legutóbb mi is beszámoltunk a Szaltikov-Scsed- rin-emlékmúzeum megnyitásáról. Most ismét hírt adunk egy valóban kiemelkedő eseményről : múzeumot kapott Valentyin Alekszandrovics Szeröv, az orosz realista festészet jelentős képviselője a kalinyini járás Krasznaja Nov községiben. Aki járt Moszkvában, s ellátogatott a Tretyakov Képtárba, láthatta alkotásait, hiszen festményeinek többségét ott állították ki. Az 1865-ben született és 1911-ben elhunyt festő — A. N. Szeröv zeneszerző fia — Repin tanítványa volt. 1894-től lett tagja a Vándorkiállítási Társaságnak, amelyet a konzervatív pétervári Művészeti Akadémiával szembenálló művészek alakítottak. A kor legkiválóbb orosz festői voltak a tagjai: Repin, Szurikov, Peron, Siskin, Levitan, Szeröv és i mások. Hittek a művészet társadalomformáló erejében, s azt vallották: alkotásaikat vidéken is be kell mutatni, s az egész nép számára hozzáférhetővé kell tenni. A fiatal Szerovot az egész életében szoros szálak fűzték Domotkanovóhoz, ösztönzést és ihletet kapott a tájtól és a néptől egyénisége kibontakoztatásához. A falu kevesebb mint húsz versztára (egy verszta 1,0668 km) feküdt Tvertől. A birtok nem volt túl nagy, a fekvése azonban csodálatos. A domotkanovói birtok a rokonságának, a Gyerviz, Szimonovics, Szeröv családoknak a tartózkodási helye volt a XIX. század végén és a XX. század elején, — s harminc évig a művelődés fontos központja is. Beírta nevét az orosz kultúra történetébe, mert lakói haladó gondolkodású művészek, neves pedagógusok, értelmiségiek voltak. Vendégként járt oda Szeröv, aztán í. Sz. Jefimov, Oroszország első női zeneszerzője, zenekritikusa, V. A: Fa- vorszkij, a tehetséges szobrász, I. I. Levitan — később Lenin-díjas kiemelkedő művész — és még sokan mások. Szeröv 1886-ban járt először a fajúban. Akkor huszonegy éves volt. Ügy megragadta a táj, a környék, az emberek, a társaság, hogy attól fogva szinte havonként odautazott. Ezt a kapcsolatot egész életéJdtékplasztika a gyerekeknek Papacliristos Amlreas görög származású szobrászművész alkotását a napokban helyezték el Kaposváron, a Béke— Füredi tömb új lakóépületei közt. ben fenntartotta, mert nagyon jól tudott ott dolgozni és pihenni. Már reggel kint ült és pipázott, sőt — ezt nagyon szerette — fát vágott. Különösen termékeny nyárként tartjuk számon ma is az 1888. évit, mert Szeröv akkor festette híres képét, a Lány napfénybent. Ez is — mint többi alkotása — élménysze- rűen friss; új hangot jelentett akkor az orosz realista festészetben a plen-air törekvéseivel. Szeröv több mint harminc művet festett Domot- kanovóban. S azt mondta: Igen fontos, hogy a muzsik is értse, ne csak a földesúr, pedig mi mindig az uraknak festünk/« Testvérmegyénk különösen büszke arra, hogy e szép tájon érlelődött meg a művészben a vonzalom a paraszti élet, a falusi táj iránt. A könyvek és a tanulmányok szerzői azt írják: Szeröv művészete mélyen népi, forrása az orosz természet, az orosz nép — ez Domotkanovónak is köszönhető, S ok minden megváltozott azóta ezen a tájon. A hajdani Do- ‘ motkanovo ma Krasznaja Nov, s az SZKP XXII. Kongresszusa Kolhoz egyik községe. Azt hiszem, mi is példát vehetünk a kolhoz vezetőségének, pártbizottságának áldozatos tevékenységéről, amellyel múzeumot szentelt Szerovnak. Egy helybeli pásztor is modellje volt a festőnek; a fia, lvan Alek- szejevics Szadovnyikov brigádvezető szintén egyik kezdeményezője volt a nemes ügynek. Tizenegy évvel ezelőtt nyitották meg az emlékszobát; mindössze tizenkét reprodukciót és egy visszaemlékezés-kötetet láthattak akkor a látogatók. A múlt hónap végén megnyílt emlékmúzeumot viszont már egy város is megirigyelhetné. Az egyévi gyűjtőmunka, levelezés meghozta gyümölcsét: az egyemeletes hajdani faház négy világos szobájában Szeröv eredeti alkotásai, reprodukciók, ritka fényképek vallanak Domotkanovo történetéről, Szerovék családjáról, a művész pályafutásáról, illetve a falu és a környék hatásáról. Mindezt az ország képtárai, Szeröv művészetének tisztelői és rokonai ajándékozták a múzeumnak. Testvérmegyénk új múzeummal gyarapodott. A tőlünk odautazó csoportok programjába is érdemes beiktatni megtekintését. Lajos Géza Szekrénybe zári gondolat Ósdi, kopott, redőnyzáras ' szekrény, vagy halk kattanással nyíló, belső világítású irodai csoda egyremegy, ha a gondolatok temetője lesz. Mennyi van belőlük! Folyosókra kiszorulva, irattárak zugaiban meglapulva, porral lépetten vagy kívülről tisztán tartva. Belsejükben háborítatlanul sorakoznak a gondolattemetők. Vékonyka és testes előterjesztések, tervek, javaslatok, rajzok. Hetek, hónapok szellemi erőfeszítése töltötte meg a papírlapokat. Remények a jobbra, a többre, a célszerűbbre. Csak közben megváltozott valami, módosult a döntés, az elképzelés, esetleg elfogyott a kockázatvállalási bátorság. Forgatták ugyan még a papírokat, de meggyőződés nélkül, azután ráírták ezt meg azt, nyílt a szekrény ... Később kinek jut eszébe, hogy mi került irattárba? Ki bíbelődik azzal, hogy képzett emberek mekkora erőfeszítése veszett kárba? A felsőfokú oktatásban egy hallgató kiképzése 19 ezer forintba került 1960-ban, s 35 ezerbe 1975-ben. Napjainkban összesen 56 felsőfokú tanintézet bocsát ki végzett szakembereket. 1975-ben 24 276-an szereztek diplomát. Más területről néhány adat: tavaly a nemzeti jövedelem 3,46 százalékát tették ki a kutatási ráfordítások, ez 13,9 milliárd forint; hogy a léptéket érzékelhessük, leírjuk: 1960-ban a kutatási kiadásokra még csak 2,3 milliárd jutott. A kutatásban 81 ezer ember tevékenykedik, s csupán e területről 1975-ben 1647 találmányt jelentettek be... Hol van az elfektetett, találmányok, újítások, ésszerűsítések miatti veszteség? Hatalmas anyagi, szellemi erőforrásokkal sáfárkodhatnánk, ha a legapróbb hasznos gondolatforgácsot is megőriznénk, felhasználnánk, akkor, amikor szükség van rá. Sajnos, még a «-hatalmas rönköket-« is veszni hagyjuk. Mert így egyszerűbb. Kényelmesebb. Példaként: eddig összesen 39 ezer ember részesült számítástechnikai oktatásban, ám mégis lámpással keresik mindenütt a kicsit is hozzáértőket. Hová lettek a végzettek? Miért csak töredékük lelhető a képzettségének megfelelő helyen? Miért mentek el, hány gondolatukat zárja szekrény? A »szekrényvizit« jelszavát néhány vállalatnál már kiadták, s meghökkenve látták, miféle kincsek oktalan kincstárnokai voltak. Sok minden kell a hatékonyabb munkához a termelői közösségekben. Olykor annyi is elég lenne, ha kinyitnák a szekrényeket. M. O. Szeberényi Lehel | 1 RÉM 1 Mert más volt a lány nyelve, és más a férfié. Noha a kettő egy anyáról fakadt, s a testvéri hasonlóság megvolt. De néhol elkanyarodtak egymástól, s ilyenkor kicsúszott mögül ük a tartalom, amit vittek; a befogadó agy kapkodva tapogatózott, míg újra találkoztak a hasonlóságban s akkor visszafelé is megvilágosodott sok minden. S ha mégse, ha elveszett valahol a szál a szavak kuszaságában, a bogozáshoz segítségül jött a harmadik nyelv, a magyar. A férfi emlékezetébe ehhez is vittek utak, hacsak szűkös ösvények is, mert különös, hogy az emlékezet mélyebb rétegei a jobb megőrzőik. A lány kezdte a beszélgetést nem minden szándék nélkül. Azt mondta, hogy az emberek jók. Csak ennyit mondott elsőre, óvatosan, tapoga- tózón. A férfi nem felelt mindjárt. Maga elé nézett. A lány újra kezdte, más közelítéssel — Az emberekben bízni kell.... A férfi a lányra nézett. Sa lány próbálta megmagyarázni, körülírni a »bízni« szót. Lám, ő is bízik benne, az ismeretlenben. Bízik benne, hogy jó. Mert ő is csak ember. Stúdiószínházi bemutató Kocsis István monodrámája, a Bolyai János estéje olyan, mint egy matematikai feladvány. Az első rész megismertet bennünket a megoldandó problémával, a második a levezetést tartalmazza. Jelen esetben egy életút tanulságainak összegezését. Kocsis István a jelenlegi, erdélyi drámaírónemzedék egyik legsikeresebb tagja. Mindössze harminchat éves, Üe több bemutató van mögötte, mint sok idősebb pályatársának. Magyarországi színpadokon is gyaikran kap helyet. Néhány előadás ennek Eletűt-egyenlet emlékezetes !nagy elődé annyival gazda- bizonysága: gabb, amennyivel nagyobb letud egymással szót érteni. János viszonyai egyre zűrzavarosabbak, apakomplexusán kívül nyomasztja Orbán Rózához fűződő botránykő-vad- házassága is. Miután a do- máldi birtokról kiszorul, csakazértis-lázban házat épít, utcának hátat fordítót. Váratlanul megjelenik Lobacsevsz- kij műve, amelyet János álnéven írt Gauss-munkának, a saját eredményei eltulajdonításának érez. Már csak fellángolásai vannak. Az állócsillagapa meteoréletű fiának sorsa teljesedik be rajta. Kocsis István monodrámájában annak az embernek utolsó időszakát látjuk, aki az emberért akart élni, s nem az emberből. De aki végső konklúzióul ezt mondja: »■Csak az él, aki valamiből él, az nem él, aki valamiért él. Az ember erőforrásai visszahúzódnak a föld mélyébe, ha csak az él, aki valamiből él, s az nem élhet, aki valamiért él, az ember hát elpusztítja önmagát...« Tárlat az utcán — Irodalmi Színpad, Árva Bethlen Kata — Nemzeti Színház, Magellan — Kecskemét, A nagy játékos — Veszprém. Tézisdrámák, egy-egy nagy formátumú jellem köré építve, egy részük statisztériával előadott monológ. Az Árva Bethlen Kata és a Bolyai János estéje viszont valóban egyszemélyes dráma. A Bolyaiak nemcsak Kocsist ihlették írásra. Németh László Apai dicsőség és A Két Bolyai című drámája, vagy a szerényebb tehetségű Barabás Gyula A domáldi jegenyék című regénye bizonyság erre. Kocsis István a fiúról, Jánosról írt drámát, akiről a szűkszavú lexikon ezt mondja: »a nem euklideszi geometria egyik első kidolgozója«. S tragédiája tulajdonképpen abban gyökeredzik, hogy »egyik első", tehát nem az egyetlen kidolgozója a geometriai témakörnek. Ha a Németh László-i művekkel szembesítjük Kocsis 1970-ben született hetőséget ad az apa és fiú matematikusi és emberi párbaja. Kocsis hőse már csak az ártó — vagy ártónak vélt — szellemekkel csatázik. Bolyai Farkassal, Karl Friedrich Gauss-szál, Orbán Rózával stb. A monodróma elegendő ismeretanyagot tartalmaz e hamar — ötvennyolc éves korában — kilobbant zseniről, akinek már gyermekéveiben megmutatkozott tehetsége a matematikában és a zenében. A bécsi inzsenér-akadémia nagy tehetségű növendéke, párbajhős, színházi .zenekarba beállni sem átalló hegedűs; nyílt a pálya előtte, s mégis kudarcok fojtogatják. Fiatalon lesz nyugdíjas hadmérnök, megkeseredett ember. Értelmet ad a geometerek által euklideszi »mocsoknak« tartott tizenegyedik axiómának, s könyve — az Appendix — apja révén Gauss kezébe is eljut. Farkas elégedett a válasszal, János meghasonlik miatta. Ettől a választól száA kaposvári előadást R a- dó Gyula televíziós rendező állította színpadra, Balló Gábor beszédes díszletei között, tökéletes biztonsággal, mindazt a nézőnek kínálva, ami ebben az egyszemélyes drámában rejtőzött. A helyenként megszólaló géphang ugyan kissé zavaró, de Radó itt is az író utasítása szerint járt el. Rajnoha Adám alakítja Bolyai Jánost. Óriási feladatot old meg, olyan munkával, amelyre csak elismerő szavaink lehetnek. Ezt a kissé »ismeretterjesztő«, kissé hideg fényű drámát fel tudja for- rósítani. A tiszta ész képviselője és a skizofrénia meredélyein járó »terhelt« egyszerre érzékeltetni tudja azt is, amire az író nem utal, tudniillik, hogy János az anyjától őrülettel fertőzött géneket örökölt. Rajnohának elhisszük a szeszélyes lobogású előéletet is, mindazt, amit a monodráma — mert egyszó- lamú — igazán nem képes felszíkráztatni. Csak a színész, akinek alakításában ott sejlenek az »ellenfelek« is: Bolyai Farkas, Gauss, császári helytartók stb. Rajnoha a színészi mesterség e varázslatát teljesítette be. művét, azt kell mondanunk: a mítandó: apa és fia már nem • Leskó László Ezt megértette és bólintott: »Mert ő is csak ember«. — És nem lehet úgy élni, csak félni... ha nem bízunk benne, hogy az emberek csakugyan jók. A férfi rácsodálkozott a lányra: mit akar? Tompa fényű, elszürkült arcán látszott az erős 1 gondolkodás. A lány azt hitte, még egyszer meg kell ismételnie, amit szlovákul mondott, s magyar szavakat is kevert belé. »Élni, félni« — mondta, és mellbe ütötte a fölfedezés, mily közel van e két szó a magyar nyelvben egymáshoz. A férfi kínlódott, s kínlódva azt mondta: — Embereknek van késük. — Feje mélyen lecsüngött, s a szó úgy izzadt ki belőle: — Félek késüktől... A lány döbbenettel hallgatott. Az ember szava mélyre szállt. Megzengette a lélek mélyét, mint a zúgó, homályos patak odale a sziklákat. Sokhangúan. A ti (ok nyílása kiszélesedett. A tűz halkan ropogott, s ez most jó volt. Nézték a tüzet mindketten, és hallgatták a ropogást. A lány tudta, hogy a pillanat eljött, mely alkalmas a léleknek. Hogy a titok most tárul fel, most, mindjárt felbuggyan, és elindul bukdácsolva az ember szavain, mint ormótlan köveken. Tudta a lány, a szíve, az agya, hogy csak icipicit kell várnia, nagyon kevés türelem kell csak. Hogy vissza ne húzódjon, ami kiömleni készül, a lélek megkönnyebbülésére. S a sziklarejtek lakója osztozhat végre lelkének fájó terhén, melyet ki tudja, mióta cipel egymaga, társtalan. Várt hát a lány hallgatva, tűzbe merülő szemmel, hajának arcába hulló szőke selyme mögött, szemérmének jó függönye mögött, készen a befogadásra. S jól számított. Az ember bozontja árnyékában, küzdve, elrekedve megroppantott néhány szót. Ezt mondta némileg töredezve — a lány csaknem minden szavát értette, s kettőből a harmadikat kitalálta: — Voltam kisgyermek, régen ... Akkor éltem én is emberek között... Messze föld, nem itten ... Volt ott nagy ház, nagy erdő. Fenyő, fenyő, fenyő. Anyácska ott nekem. Apám messze. Idegen katonák jöttek, más ruha. Haragudtam anyácskára. Mulatozott katonák, engem hagyott kiságy. Pukk, pukk, szólt puska, apám jött lóval, ugrott velem hátára, dobott tűz házra... — Tudom, tudom, az egy másik országban volt — vágott közbe Anyicska, az izgalomtól reszketve. Szédülést érzett. Az apró jelekből ösz- szeálló sejtés már-már bizonyosságként ágaskodott benne. Lehetetlen, lehetetlen — fogta vissza önmagát, mert egy ponton mégiscsak elakadt... És egyáltalán, olyan régen élne magában az erdőn? Tudna így beszélni, egy-egy szót keresve csak? De hiszen eddig nem is igen beszélt. Csak most, most eredt el így a szava. Milyen furcsa is,.. Vagy tán erre az emlékére megmaradtak a szavai? Magányában ki tudja, hányszor elmondotta magának, ha csak hangtalan mozgó szájjal... S egyszerre bizonyos volt a lány, hogy így van. És nemcsak hogy ígv, de másként nem is lehet. És tán napi imádsága, kínja, rögeszméje az emlék megidézése, mely — ha igaz a sejtése — tovább még borzalmasabb ... És akkor érthető a többi is és minden. És itt elijedve megtorpant. — Ugye, akkor volt a nagy háború? — szegezte a férfinak a kérdést mohón. S hogy a férfi idegenül ránézett, hozzátette: — Én még nem is éltem akkor. S magában azt kérdezte: »Mit nem ért? Lehet, hogy a nagy háborút?« Ha minden igaz, ez se lehetetlen. Honnan is tudhatná, mi a neve annak az időnek az emberek között, amikor még gyermek volt? És hogy annak más neve van, mint a mostani időnek ... Tudja-e csakugyan a mostani idő nevét? És hogy most nem ugyanúgy van a világban, mint akkor volt?... Miért ne hihetné az ellenkezőjét: hogy minden úgy van! És miért hinne mást... ha ő, Anyicska az első ember, akivel azóta beszélt? (Folytatjuk) Somogyi Néplap