Somogyi Néplap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-28 / 282. szám

Művelődés a lakótelepen — A LAKÓTELEPEN — mondta minap csüggedten egy tanácskozáson valamelyik pe­remkerületi általános iskola igazgatója — annyi kultúra van, amennyi a lakásokban található egy gondolattal se több. Akinek ilyenfajta igé­nye van, autóbuszozzon vagy villamosozzon be a városba, színházba, moziba egyéb prog­ramra és térjen haza éjféltájt taxival. Azért taxival, mert máshogyan nemigen lehet... A konkrét esetet véve — fölösleges a megnevezéssel hi­vatalos érzékenységeket bor­zolni kivált ha tudjuk, hogy a helyzeten nem könnyű egye­lőre változtatni. Igaza van. Ál­talánosságban is: sok igaza van. Nem teljesen, nem mara­déktalanul, mert a lakótelepi »művelődési állapot«, ha sza­bad ezt a kifejezést használni csekély mértékben ugyan, de javulófélben van. Kö'”t.'. menyek ámításakor mértéklüe^fiok kel1 lennünk, mert kezríe-.bén minden: meg­előzött az, hogy lakásuk le­gyen a családoknak. Könyv, tévé színházbérlet, klub, mo­zi: mindez csak a lakás után jöhet a családi költségvetés­ben, a takarékoskodásban, ez nyilvánvaló. S természetesen az az igény is, hogy a műve­lődés forrásait helyben, a la­kótelepen találják meg. A la­kótelepen mely a hivatalos jogi meghatározás szerint »va­lamely város vagy község igazgatási területén lévő, el­különülő, de összefüggő egysé­get alkotó lakóházcsoport és a hozzá tartozó létesítmények együttese«. A hozzá tartozó lé­tesítmények: elsősorban áru­ház, rendszerint ABC-áruház, bölcsőde, iskola, óvoda, orvo­si rendelő, játszótér ... Miután mindez működni kezd, akkor ébred föl az igény a lakótelepen a mű­velődésre — a művelődés kö­zös formáira gondolunk —; arra, hogy tartalmas progra­mért, jó szórakozásért, televí­zión. könyveken kívül nyújt­ható ismeretanyagért ne kell­jen »taxizni«, vagy — vidéki városok esetében — éjszaka vonaton utazni, autóbuszaim. Hogy a bevezetőben idézett keserű, pedagógusi meghatá­rozásnál maradjunk. Elérkeztünk tehát tulajdon­képpeni kérdésünkhöz: van-e lehetőség ma a lakótelepen művelődésre, találhatnak-e színvonalas időtöltési lehető­séget az ott lakók? Pillantsunk bele egy fölmé­résbe, melyet a ‘ Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesz­tők Egyesületének kutatócso­portja végzett. Azt vizsgálták, milyen a »iakótelepi ember« (meglehetősen rút kifejezés!) kapcsolata a könyvvel. Miként hat a lakótelepi életforma az olvasási, könywásárlási szo­kásokra? Gátja-e vagy ösztön­zője? A vizsgálatot több he­lyen végezték: két budapesti lakótelepen (Óbuda, Üjpalota) továbbá Szegeden és Miskol­con. Az adatgyűjtés 560 csa­ládra ’terjedt ki. A fölmérés szerint a családfők 24,6 száza­léka végzett egyetemet vagy főiskolát, 40 százaléka érettsé­gizett, 27,6 százaléka fejezte be a nyolc általánost. Figyelemre méltó adat: a megvizsgált la­kótelepeken csak elvétve akadt család, amelynek dolgozó fel­nőtt férfi tagjai nem fejezték be az általános iskolát. Mind­ez, összegezve, azt jelenti, hogy a lakótelepen általában magasabbak a művelődési igé­nye’ A kutatócsoport megállapí­totta: a megkérdezetteknek több mint fele rendelkezik sa­ját, 100 kötetnél többet szám­láló könyvtarral. 17 százalé­kuknak van körülbelül félezer könyv a birtokában. (S a kö­tetek száma hónapról hónapra növekszik.) A családok 88 szá­zaléka gyarapítja rendszeresen a könyvtárát, ezek évente csaknem 400 forintot költenek könyvre. Természetesen általá­ban a városokban vásárolnak — Budapesten Szegeden, Mis­kolcon a belvárosi könyves­boltokban —, mert a lakóte­lepi könyvpavilonok választé­ka szegényes, esetleges, »pá­lyaudvari színvonalú«. Á vizs­gálódásról készült jelentés — helyesén — felhívja a figyel­met arra hogy a lakótelepi könyvpavilonokban, előzetes felmérés és tájékozódás alap­ján természetesen, tartsanak olyan szépirodalmi, tudomá­nyos, szakmai műveket is, amelyek iránt a látogatók ér­deklődnek. 1 Ámde a művelődés nemcsak könyvből, nemcsak olvasásból áll. A TELEVÍZIÓRÓL ez alka­lommal, úgy gondoljuk, fölös­leges külön is szólni, a jó-mű­sorok műveltséget terjesztő hatása közismert. Hogyan ál­lunk az időtöltés — a tartal­mas, értelmes. közösségi időr töltés — egyéb formáival? 1 A kezdetek kezdetén, mond­juk meg mindjárt, de tegyük hozzá: bíztató jelek már adód­nak. Tudjuk: a lakótelepi élet­forma — otthon ülő életfor­ma. Vagy mondjuk pontosab­ban: otthon estéző életforma. Nappal dolgoznak a család felnőtt tagjai, délután 2—6 óra között általában hazatérnek. Mit csinálnak ekkor azok akiknek volna néhány óra ide­jük arra, hogy azt közösségben, ismereteket is növelő szellemi környezetben töltsék el? Egészen a legutóbbi időkig: semmit. Feltéve, hogy a lakó­telep nem esett színház, mozi, Vád ; I; • mm (■u E. Cardon (Belgium) kisplasztikája. jól működő művelődési ház, jó programot nyújtó gyári klub, előadóterem közelébe: otthon voltak, nézték a televí­ziót, olvastak. Nem töltötték haszontalanul az időt, ámde az ember vágyik közösségre, kö­zösségben elsajátítható ismere­tekre, kollektív szórakozásra is. 1 Tanácsok, művelődési intéz­mények mostanában kezdenek erre gondolni, s a gondolatot máris sok tett, s bizonyos eredmény is követi. Vannak lakótelepi éttermek, eszpresszók, amelyek csak ko­ra délutánig tartanak nyitva kivált hét végén. Ezekben . a környező művelődési házak klubprogramokat, előadásokat szerveztek. Több helyen esti találkozókat rendeznek az is­kolák nevelőivel (nem szülői értekezlet), pedagógiai, társa­dalomtudományi témákról be­szélgetnek. Budapesten a Fü­redi úti lakótelepen a lakótele­pi iskolába a környező köz­tereken álló szobrok alkotóit hívták meg beszélgetésre. Ka­posváron az új lakótelepen filmrendezőkkel beszélgettek (igaz, hogy egy lakóház sebté­ben klubbá átalakított pincé­jében, de ez senkit sem za­vart) mai magyar filmekről. A szolnoki toronyházak érdeklő­dő lakói — ugyancsak egy új lakóház pinceklubjában — elő­adássorozatot hallgatnak a magyar közlekedés múltjáról, fejlesztési terveiről. A miskol­ci Avas lakótelepiek számára — a lakótelepen! — író—olva­só találkozót rendezett a me­gyei könyvtár. Vannak gyárak (G-anz-MÁVAG), tapolcai Bau­xitbánya Vállalat például), amelyek minden olyan közmű­velődési programot, melyet a művelődési házukban rendez­nek, mintegy »lekicsinyítve«, hiszen kevés az alkalmas he­lyiség, megismételtetnek a la­kótelepi klubban vagy a lakóte­lephez közeleső megfelelő te­remben. Több helyen — az éj­szakások számára — délelőtt önként műszaki témájú előadá­sokat szerveznek egy-egy ép­pen »program nélküli« iskolai tanteremben.,.,,. Ezek — kezdetek. Szerények, értelmesek, s ami az igazán figyelemre méltó bennük: magukban hordoz­zák a jövendő csiráit. 1 A lakótelepeken ma már száz- és százezer ember él. Családok tízezrei. Okos időtöl­tésre váró fiatal és idősebb nők, férfiak, tanuló fiatalok. Élményt, programot, szórako­zást, ismeretet nyújtani nekik: a legnemesebb népművelői hi­vatás. TOVÁBB KELL fejleszteni azt, ami elkezdődött, hogy a lakótelepek ne »alvó városok« legyenek, hanem aktív, műve­lődő emberek, családok közös­ségei. * T. I. Rodrigo Rojas* Nem kéiyszeríthetnek térdre! 0 ítóber tizenkettedike, hajnali három óra volt. Félretolt reteszek, nyíló zárak zörgésére ébredtünk. Rögtön tudtuk: valami szörnyű következik. És nem tévedtünk. Valahányszor, amikor bör­tönőreink hajnalban jöttek egy fogolyért, biztosak lehet­tünk benne, hogy elvtársunk nem tér vissza többé, s a holt­testét vagy valahol az utcán, vagy a Mapocho folyóban fog­ják megtalálni. Ezúttal a szo­kásos egy káplár és három ka­tona helyett egy kapitány, há­rom káplár és tizenöt katona lépett a cellánkba. Szótlanul jöttek. Átvillant rajtam a gon­dolat: meglehet, hogy a fog­lyokat új helyre viszik át, vagy soron kívül létszámel­lenőrzést tartanak. Két-három perc telhetett el, talán több, talán kevesebb. Mindeneset­re a csönd és a várakozás végtelennek tűnt. — Roias. velünk jön — ad­ta ki végül a parancsot a ka­pitány. Láttam elvtársaim arcán a feszültséget, úgy néztek rám, mintha támogatni akartak volna és szolidaritásukat ki­fejezni. Lassan felöltöztem. Vál­• A Chilei KP Politikai Bizott­ságának tagja, a chilei kommu­nisták El SIgno című lao Iának volt főszerkesztője. A népi egyság kormányának megdöntése után le­tartóztatták, és a stadionba vit­ték. Később sikerült külföldre menekülnie. s ilyenfélék — a Baranyi Ferenc Pilis Pilis, Pilis, szülőfalum, látom magamat kiskorún: átdöcögtünk a Dolinán Hudoba Palkó kocsiján, Potrák Zsuzskával bizsergő sétára várt a kiserdő, Kovács Bandi a Haleszek felől biciklin érkezett, egyszer gomboztam is vele, már nem tudom: legyőztem-e? Ha Kántor Géza vicceket mesélt — az eső megeredt s bőrünk alá csurgóit a víz. Jó emlékezni erre is, no meg Illanj ez Gyurira! Kettőnkben egy volt a hiba: nevettünk mindig mindenen, hogy létünk indokolt legyen, Jó emlékezni s néhanap megkeresni, ki ottmaradt, olyankor szíves, bíztató szavakkal kínál Reisch Dodó, jó azt megtudni tőle is, hogy kicsit büszke rám Pilis, szemmel kísér szülőhelyem, hogy létem indokolt legyen ... lamra vetettem a pokrócot, és egyenként elvtársaim szemébe néztem. Á búcsú néma volt, de sokatmondó. Ők — ami­ként én is — meg voltak ró­la győződve, hogy nem látjuk többé egymást. Amikor az öltöző ajtaja be­csukódott kísérőim mögött, Jsét katona kézibilincset tett rám. bokámra pedig rövid láncot erősítettek. Lánccsörgés köz­ben lassan végigmentünk a stadion belső folyosóin, az­után elindultunk a virágágyak felé, amelyek körülveszik, a pályát. A katonák némán mentek. Elöl, úgy hprom méterre tő­lem. a kapitány lépkedett. Két katona közrefogott, a há­tamban pedig éreztem a mö­göttem jövők géppisztolyai­nak jéghideg csövét. Hallot­tam kimért csizmadobogásu­kat. Mivel nem kötötték be a szememet, a csillagok fényé­ben ki tud'arn venni egy cso­port katonát: minket vártak. Egyenruhájuk különbözött a hadseregbeliekétől, akik a sta­dionban a börtönőrök szere­pét töltötték be. A lésierő ka­tonái és tisztjei voltak. Néhány másodperc múlva teljesen világos lett. Autó­fényszórók gyúltak, parancs­szavak pattogtak. A katonák felsorakoztak. Odalépett hoz­zám egy kapitány, és letartóz­tatásom pillanata óta először hallottam, hogy valaki »sze- nyorrak« 6zólít. — Szenyor Rojas, a katonai junta határozata alapján önt halálra ítélték hazai ’-ülésért és azért, hogy egy Chilével szemben ellenséges érzelmű állam szolgálatában állt. Az ítéletet azonnal végrehajtjuk. Van valami kívánsága? — Igen, állva szeretnék meghalni, fedetlen szemmel, bilincsek és béklyók nélkül, szemtől szemben a katonák­kal, akiknek végre kell hajta­niuk az ítéletet. — Ez lehetetlen, önt áru­lásért ítélték el, az árulókat pedig hátulról lövik le. Így írja elő a katonai becsület- kódex. Van más kívánsága? — Én soha nem árultam el sem a hazámat, sem az el­veimet. Ügy vélem, jogom van az utolsó kívánságra, és kérem önt, kapitány, hogy hivatalosan továbbítsa kéré­semet a feletteseinek. — Jól van, szenyor, te­gyük fel, van ilyen joga ... Mit kíván ? — Csupán egyetlen óhajo«- van. Hogy Pinochetet. Lit Merinót és Mendozt lőjék le hátulról, ők az árulók! A kapitány haragosan az arcomba vágott. katonáknak kellett felemelniük a földről: Pinochet hadseregének derék katonája erősen ütött, előtte pedig egy leeyengü't béklyóba vert ember állt, aki ráadásul még a tulajdon ki végzésével készült szembe­nézni. Bekötötték a szemem, oda­fl SZÁMOLJON KÉTEZERIG! Egyik legszebb idegenfor­galmi nevezetességünk, büsz­keségünk a jazminillatú, vad-- regényes Almássy tér. A pa­dokon fiatalok ■ beszélgetnek: jón közbe! Azt hiszem, abban egyetért velem, hogy manap­ság az emberek idegesek, in­gerlékenyek. Fölszáll például egy villamosra, a karja oda­mennyi lesz majd a nyugdí- ér valakihez, máris repked­jük ... A nyugdíjasok pedig pajzán szerelmi kalandjaikat mesélik el egymásnak, A gye­rekek csukott szemmel adják át magukat a hintázás gyö­nyöreinek; egy eltévedt fut­ball-labda ráesik egy adag disznósajtra, amelyet egy far­mer nadrágos fiatalember fala­toz jóízűen. A homokozótól nek a levegőben a válogatott gorombaságok, amelyek eset­leg nyolc napon túl gyógyuló sérüléssé is fajulhatnak. Ré­gen azt mondták: ha bosszú­ság ér, számolj magadban hú­szig, és lehiggadsz. Napjaink­ban húszig számolnak, s az­tán máris csattannak a pofo­nok. Vagyis a lecsillaoodás­balra, a negyedik pádon ott ül hoz, az idegek megny-igt ití­korunk nagy humanistája, Droznicsek Árpád. Éppen málnát eszik. Porcukorral. Lehuppanok mellé a padra: — Üdvözlöm, Droznicsek! Málnázunk? — Az emberi szervezetnek szüksége van vitaminra. Erre nem szabad sajnálni a pénzt — néz rám szigorúan, és nyu­godtan-tovább eszik. — Tu- 1 om, hogy az ön kíván" sis iga nem ismer határt, ezért kér­dezés nélkül is elmondhatom, jelenlegi munkásságom az Em­beriség érdekében: szerény díjazásért bárkit megtanítok számolni kétezerifl. Ne szól­sóhoz nem elég húszig szá­molni. Ma már minimum két­ezer kell hozzá. — Unalmas lehet kétezerig számolni — jegyeztem meg hallcam. Droznicsek gőgösen kihúzta magát: — Erről sem feledkeztem meg. Minden számhoz rinnet írtam. Próbaképpen mondjon néhi-'y számot! — Egy. — Ne pofozkodj, ne heb­rencskedj! — Huszonhárom. — Nyugi, pajtás, béke-job­bod vároml — ötszáznyolcvannégy. — Semmi bunyó, mindig szelíd légy! — Ezerhétszáznyolcvanhat. — Káromkodni csúnya do­log, szép szó mindig gyorsan hat. — Kétezer. — Ne kötekedj, örülj, hogy létezel! — Gratulálok, Árpád! — hajoltam meg tisztelettel. v — Csak a kötelességem tel­jesítettem — mondta szeré­nyen Droznicsek. majd a bel s í zsebé e ny !t. és nébíny kézzel írt, gy i itt pa űrlap vett elő: — Parancsoljon: a számsor egytől . kétezerig a megfelelő rímekkel ellátva. 26 forint 80 fillér. — Köszönöm, Árpád, de nincs rá szükségem. Én nyu­godt ember vagyok, engem nem lehet kihozni a sodrom­ból. Viszontlát :s,’a Árpád! G org léptekkel elhagyta:', a va >Cj ■ /es AI "’j tere4 Kézben fél szemmel h^trapil- lantottam. Droznicsek cékla­piros arccal bámult utánam. és magában számolt. Galambos Szilveszter vonszoltak a legközelebbi fá­hoz és hozzákötöztek. Meg­hallottam a, parancs baljósán csengő szavait, a závárcsat- togást, és éreztem, amint a homlokomat, kezemet ég há­tamat kiveri a hideg verejték. Összeszorítottam a fogam, a testem megfeszült. Azokra gondoltam, akiket szerettem: anyámra, feleségemre, gyer­mekeimre. Corvalánra gondol­tam, s egy szemvillanás alatt leoergett előttem a pártban töltött egész életem. Vártam a lövést. És nem kellett sokáig várnom. — Vigyázz! Célozz... Tűz! Soha nem felejtem el a tiszt hangját, aki a parancsot adta. Nem felejtem el a fel­csattanó lövést. De éltem. Egyetlen golyó sem érintett. — Tüzet szüntess! Megvál­toztatták az ítéletet! Éltem. Nem lőttek agyon. Csak ekkor fogott el a féle­lem. Csak ekkor éreztem át teljes mértékben, mire képe­sek azok, akik magukhoz ra­gadták a hatalmat. Félelmem mindenért és mindenkiért érzett félelem volt. Azok az emberek, akik megrendezik egy védtelen fogoly kivégzé­sének komédiáját, akik olyan kiélezett lelki és erkölcsi megpróbáltatásnak vetik a'á, kétségkívül bármilyen gaztett­re képesek. Levették szememről a ken­dőt, és láttam, hogy a légierő katonái, akik »agyonlőttek«, kék teherautóra szállnak és elhagyják a stadiont. Csak a hadseregbeliek maradtak. El­tűnt az a kapitány is. aki le­ütött. Most egy másik tiszt vezényelte a katonákat. Hoz­zám lépett, megparancsolta, hogy vegyék le rólam a kézi- bilincseket meg a béklyókat, és szívélyesen így szólt: — Gratu’álok, szenyor Ro­jas, nemcsak azért, hogy életben maradt, hanem első­sorban azért, mert az ön pél­dájából meggyőződtünk, hogy önök között is vannak igazi férfiak. Rágyújt? — Igen. — Parancsoljon — mondta, és zubbonya be’ső zsebéből elővett egy csomag cigaret­tát. Erőlködve halásztam ki egy szálat a dobozból — reme­gett a kezem. A kapitány tü­zet adott, és én mélyen, na­gyon mélyen leszívtam a füs­töt. Hirtelen remegést érez­tem: a reggel friss volt és fényes. Ezenfelül pedig régeb­ben még sohasem álltam ka­tonák előtt, akik megölni készültek. A tiszt megfogta a könyö­kömet, és odább vitt néhány lépésnyire. — Fogja, ez majd felvidítja — nyújtott át egy üveget. Egy hajtásra kiittam; azt tóm kávé, de pálinka volt. Odaadta a csomag cigaret­tát, és egyenesen a szemem­be nézve azt mondta: — Ne köszönjön semmit, szenyor Rojas. Csak arra ké­rem, hogy véssen az eszébe. Jegyezze meg. ho'-y nem min­denki hasonlít rójuk, aki ka­tonaruhát visel. Ez nem ta-t- hat sokáig. Emlékezzen rám. amikor eljön az ideje, hogy átfordítsák a palacsintát«. És újból fenyegető arrkife- ’e^ést öltve elkiáltotta ma­lát: — Káplár, vezesse a foglyot a cellába! Mikor beléptem, elvtár­saim, akik hallották a lövé­seket, először azt hit'ék, hogv kísértet áll előttük. Mind felál’tak. és némán megöl°l- tek. Szavakra nem volt szük­ség. Sokrk arcán könny folyt. Bebimkolőztam a .pokrócba, a n T'ra zzh-nta-«. -és vagy az j át;,1rk • c” en, vagy a á"-’ inkább zyütt az egésztől, •' 'mka merültem. mély R ■sgel pedig, mint min­dig. megismétlődött a szokásos procedúra. Újból a kerékpárpályára vit­tek, megint kínvallatásnak vetettek alá. Mintha éjjel mi j ' t v’-m és mind- ' •. . ' ~.éhí ’ - ér 1 előbb mm kivégzésre vittek volna... Zahemszky László fordítása Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents