Somogyi Néplap, 1976. október (32. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-12 / 241. szám

„Még sohasem látogattak meg” BIZONYÁRA mindannyi-' tmkban felháborodást ébreszt, nemes indulatokat kavar fel a pusztába kiüldözött Lear király vagy az isten háta mö­götti panzióban elhagyatva él­degélő Goriot apó sorsa. De azt már valószínűleg jóval kevesebben tudják, hogy me­gyénkben több mint húszezer magányos, a társadalom segít­ségére utalt ember él. Van­nak közöttük árva — vagy szüleik által állami gondozás­ba adott — gyermekek, meg­özvegyült. magatehetetlen öre­gek, s akadnak olyanok is. akiknek ugyan élnek hozzá­tartozóik — talán nem is a legrosszabb körülmények kö­zött —. ám nekik mégis az áilgm támogatását kell igény­be venniük létük fenntartásá­hoz. Lengyeltótiban, a csöndes park tekintélyes fáival körül­vett tüdőszanatóriumban szin­tén él néhány idős ember, aki — bár betegsége korántsem indokolja a hosszabb itt-tar- tózkodás — itt szeretné meg­találni utolsó esztendeinek nyugalmát. Az intézet dolgo­zói minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy gon­dozottjaikkal elfeledtessék ko­rábbi életük kudarcait, kiáb­rándulásait. Azonban a türel­Megjelent a Kaposvári Műsor Űj, színes borítójú kiad­vány látható néhány napja a kaposvári újságárusok stand­jain: megjelent a Kaposvári Műsor, amelyet régóta hiá­nyoltak már a kulturális ren­dezvények iránt érdeklődők. A város egyre gazdagodó müve- lödésa programjait csupán pla­kátokon olvashattuk eddig, vagy minden intézmény kü­lön gondoskodott rendezvé­nyeinek propagandájáról. A műsorfűzét mindent tartalmaz, ami a hónapban várható a színházban, a mozikban, a ki­állítótermekben. Ismerteti a könyvtárak rendezvényeit) a tunistaeigyesület havi prog­ramját, a megye múzeumainak előadásait, a művelődési köz­pontok programjavaslatait, sőt tájékoztatót ad a fővárosi szín­házak előadásairól is. Az októberi műsorfüzet be­mutatja a Csiky Gergely Szín­ház gyermekdarabját, az Egér- cirkuszt, és ismertetést közöl a színházi évad első bemuta­tójáról, O&ztrovszkij: Erdő cí­mű drámájáról. A hónap kö­zepén kerül színre a Stúdió­színházban Sarkadi Imre Osz­lopos Simeon című műve, a műsorfüzetben erről is olvas­hatunk. Az első szám közli a teljes hangversenyévad műsorát, melynek legnagyobb érdeklő­déssel várt szereplője Kobaja- si Kenicsáro lesz. Két új film- bemutatóról fényképes előze­test találunk. Október múzeumi és mű­emléki hónap és most van­nak a szakszervezeti könyvna­pok rendezvényei is. Mindket­tőről beszámol- a műsorfüzet. Megemlékezik a tizenöt éves Fonómunkás Kisszínpad ok­tóberben tartott jubileumáról is. A jól összeállított füzetet sok kép illusztrálja. mes bánásmóddal, a napi öt étkezéssel, a kellemes időtöl­tés számos lehetőségével — könyvtárral, napilapokkal, rá­dióval, televízióval — csak kevéssé tudják pótolni a ki­egyensúlyozott családi kör­nyezetet. A kényszerűségből, mások önzése miatt elha­gyott otthon a legodaadóbb gondoskodással, a legkényel­mesebb intézettel sem helyet­tesíthető — legföljebb pótlék ’ehet. Frről tanúskodik Asz­talos Gáborné, Júlia néni val­lomása is. A FEJKENDŐS, idős asz­szony illedelmesen, sőt félén­ken lép a szobába. Viselke­dése alapján látszik, hogy a légynek sem tudna ártani. A fiatal orvosnőt — aki feltéte­lezhetően az unokája is le­hetne — »doktor néninek« szólítja. Zárkózott, ráncoktól szabdalt arca az első kedves szóra kisimul: nem kéreti magát, örül, hogy kiöntheti a lelkét. — Két fiam van. Egyikük súlyos beteg, ő is itt van a tüdőszanatóriumban. Szívesen meg is halnék, ha az ő egész­ségét visszaadhatnám. Mind­össze 44 éves, de már tizen hat éve nyugdíjban van. A másik fiam Balatonfenyvesen él. Tetszik tudni, az is na gyón jó gyerek, de a felesége ellen semmit sem tehet. Az pedig engem ki nem állhat, és ezt lépten-nyomon érezteti is velem. A fiam nem véd meg, ezért kértem, hogy ve­gyenek állami gondozásba. Pedig rettenetesén nehéz volt a fiam kezébe kenyeret ad­nom. Harmincéves koromban özvegyen maradtam, s nem akartam még egyszer háza­sodni: jobb volt így egyedül mintha a gyermekeimet mos­tohaapa nevelte volna. Három unokámról is én gondoskod­tam a fiamnál töltött tizenhat év alatt, de itt még ők sem látogattak meg, akárcsak a fiam. Érzem, hogy abba kellene hagynom a faggatózást. de már elkéstem. Szája sírásra görbül. — Én már csak a földben tudom magamat föl­találni. Végül mégis megnyugodva távozik ebédelni. Egészséges derűjét csak az a remény ad­ja vissza, hogy karácsonykor gy-két napra viszontlátja fiát és unokáját. Vékonyka- satnyácska szalmaszál... Még megdöbbentőbb és el­szomorítóbb a 83 esztendős Csutorás Györgyné, Mária né­ni esete. Vője, a százhúsz ki­lós szőlősgyöröki bognár, ta­vasszal annyira megverte a szerencsétlen asszonyt, hogy a mentők combnyaktöréssé' szállították kórházba. Azóta is szanatóriumban tengeti életét, szórakozásként rádiót hallgat. Valaha szívesen nótázgatott. de már azt is elfelejtett. Volt rá oka ... TUDOM, sokan berzenked­nek az öregek rigolyáitól megrögzött, néha monománié- vá fajuló szokásaitól. A kor­különbséggel, a neveltetéssel járó, az életszemléletben megnyilvánuló különbségek is okot adhatnak a bosszanko- dásra. De mégsem értem, miért kell jámbor polgári nyugalmunkért a szülőket dobni fizetségként! Ismét Lear király jut eszembe. Nagyszerűen értem, hogy a polgárosodó Anglia kegyetlen erkölcsű vilácában lenniük kellett Regaltoknak és Gone- rileknek. De az már felfogha­tatlan, hogy a mi társadal­munkban sokakat — Cordelia is elhagyott. Lengyel András Bábosok Kalinyinból A pécsi nem­zetközi : báb­fesztiválon szerepelt a múlt héten a Kalinyini Báb­színház társu­latának egy csoportja. A fesztivál után Somogyba utaztak, és teg­nap a Killián György Úttörő és Ifjúsági Mű­velődési Köz­pontban mu­tatták be Haj­rá, fiúk! című darabjukat. A bábművé­szek vezetőit — Jurij Gor- dejsvet, Kali- nyin terület kulturális osz­tályának he­lyettes vezető­jét, a küldöttség vehetőjét —, Alekszandr llvovszkijt, a szín­ház főigazgatóját és főrende­zőjét, Leonyid Hait proíesz- szort, a Moszkvai Művészeti Főiskola tanárát fogadta Var­ga Péter, a megyei pártbizott­ság első titkára. A vendégek délután a me­gyei tervező vállalatnál meg­tekintették a Pacsirta és a Fe­keterigó bábegyüttes kiállítá­sát, majd somogyi bábszakem­berekkel beszélgettek, és tájé­koztatták őket a műfaj szov­jetunióbeli szerepéről, lehető­ségeiről, színházuk működésé­ről. Este a húskombinát MSZBT- csoportja látta vendégül a ka­linyini művészeket. A baráti találkozón részt vettek a me­gye, valamint Kaposvár párt­Vízparton, fák között Pozsonyi vendégek ‘i ~ Budapesten Á csehszlovák kulturális és barátsági napok keretében Budapesten vendégszerepeit a Pozsonyi Nemzeti Színház. Ebből az alkalomból tegnap a Fészek művészklubban saj­tótájékoztatót tartottak; Jan Kakos, a színház igazgatója ismertette az együttes prog­ramját, terveit. Nagy öröm­mel készültek a magyarorszá­gi vendégszereplésre, amely­nek során Kecskemét, Békés­csaba után a budapesti pub­likummal is találkozhatnak. Szlovák vendégeink, akik rendszeresen járják a világot Párizstól Jerevánig, a magyar fővárosban két előadást tarta­nak. Eljátsszák Osvald Zah- radnik Páva szonatina című színművét és Shakespeare Lear király című tragédiáját. Az idős halőr leereszkedik mellém a fűbe. — Mit szól — mondja —, micsoda gyönyörű időnk van. Már háromszor mentem kör­be a parton, pedig még csak tíz óra van. Sokan jöttek ki. A víz megszépíti a termé­szetet. Itt kezdődik a Zselic- ség, a töröcskei .víztározó alig huszonöt hektáros vízfelüle­tének déli csücske már a dombok lábára támaszkodik. A szemben levő oldalról kő- hajításnyira új családi házak épülnek. Egy városrész. Ma­gas a gát, magasak a «makk- fák-«, tekintélyes tükörképük a víz mélye felé mutat, ma­gas a tóra szakadó meredek partoldal. Hunyorog a verőfényes ősz­ben Pista bácsi. Fent, a domb közepén épült kis faháza, időnként kirakja elé a székét: onnan majdnem végiglátni a tavon. Mellette fölszeletelt galambica szárad, és Néró, az apró termetű kutya, 'a hal­rabló vidrák hivatott ellensé­ge hadakozik a fényes orrára ragadt ökörnyálszálakkal. Fényben csillogó ezüstszálak, nyargalászó gyerekek, kolom- poló birkanyáj, tükörsima víz: leselkedik az ősz. A napfény felszívja a zajt. Zsibongássá olvad a sok ki­ránduló kiabálása, a kutyák ugatása, a birkáknak vissza- bégető gyerekek tréfája, az időnként megcsobbanó víz. a halkan elfutó szellő leveleket surrogtató nesze, a percegve hulló apró gallyak zöreje, az avar ropogása. Ősz. Nem szól már a ka­kukk, eltűntek a tó felett ci­kázva ebédelő fecskék, el a gólyák, a gémszobrok, a sár­garigó. vidám hangja, a virá­gok illata és a méhek zson­gása. Csak a buta szöcskék »veszik be« a meleg nap­fényt: ugyanúgy zenélnek a vasárnapi délben, mint nyá­ron. Egy-két fa már teljesen kopasz. Ha köd lenne és hi­deg, szeles idő. biztosan fel- tollazna ágaikra néhány feke­te varjú. Egyelőre azonban vakító a napfény és sok a kiránduló. Hallgatunk Pista bácsival. Mellettünk a fiam hancúroz félmeztelen. A Néró is felfi­gyel, az öreg is odanéz, hal­lom a dörmögését: — Még hogy ősz van ..; Az Egyenes! úti megállónál elkezdtem számolni, hányán indulnak gyalog Kaposszerda- hely felé. Ketten útközben le­tértek a hétvégi faházaknál, de még így is legalább har­mincán baktattunk kényelme­sen a parkerdő, a tokaji Ka­kukk-büfé, a halastavak felé. Tíz óra körül ötvenen lehet­tünk a fák alatt. Később sű­rűbben érkeztek a nyugalom­ra vágyók. A két legnépesebb társaság az Agrober KISZ-fiataljainak és a Fiatal Utazók Klubjának csoportja volt. Táborhelyükön hamarosan füstcsík kavar­góit az ég felé. Megkezdődött a szalonnasütés, hamarosan előkerültek a tollaslabdák, a focik is. Egy család apró sátrat vert föl a tó mögötti tisztáson. El­sősorban a gyerekek élvezték. Mások takaróikat terítették le, nekivetkőztek, süttették magu­kat — talán az utolsó — Őszi napsugárral. A délután a gépkocsiké volt. Egymás után érkeztek) Egy kismama babakocsit to­logatva »manőverezett« az erdei ösvényen. Sportszerűbb, mint gépkocsival... A Kakukk-büfé vezetője elégedett lehetett a vasár­napi forgalommal. Sör. virsli... Én a forrásvíznél maradtam. Meleg idő, hideg víz — ter­mészetesen megfáztam. Csaló­ka az ősz verőfénye. Mészáros—Nagy és tanácsi szerveinek képvise­lői. A Kalinyini Bábszínház fel­nőttek számára készített játé­kán nagyon jól szórakozott tegnap délelőtt a kaposvári gyereksereg, amely zsúfolásig megtöltötte az ifjúsági ház nagytermét. A bemutatott darab műfaja: sportparódia. Leonyid Hait, a Moszkvai Művészeti Főiskola professzora a testedzés fonák­ját állította a darab közép­pontjába: az elfajult izom-, energiafejlesztést, az ered­mény érdekében. Hogy emiatt háttérbe szorul minden egyéb, vagy hogy a háromszorosára duzzadt izmok mellett harma­dára csökken a fej? Arra egyébként sincs szükség! Leg­följebb azért, hogy legyen mi­vel a hálóba fejelni a labdát. A kar dobásra, a láb futás­ra való, mint ahogy majdnem minden testrész azért van, hogy sportoljunk... A darab, így első hallásra, talán lehetne sport elleni pro­paganda, de erről szó sincs. A paródia azokat a túlkapásokat, a sport ürügyén lábrakapott eredményhajszolást veszi cél­ba, amelyek — különösen az olimpia óta — nálunk is gyak­ran szóbakerülnek. Hol va­gyunk már a részvétel szépsé­gétől ... ?! Hogyan lehet sportparódiát bábszínpadra vinni? Például úgy, hogy a bábművészek nem bújnak paraván mögé, hanem a félméteres, méteres figurák­kal együtt mozognak, egységet alkotnak velük, vagy szinte elbújnak mögöttük. Á fekete tréningruhás művészek időn­ként pantomimmozgással kí­sérik a bábszereplők játékát. A különböző sportok fonák­ságait nagyszerű ötletekkel mutatják be. A paródia kitű­nően érzékelteti a „hosszútáv­futó magányosságát”. A dom- borúmellű fiú csak rohan, ro­han, körülötte országok, világ­részek maradnak el, ő csak fut... Az ökölvívó például — akinek hústoronyhoz hasonló „bábját” szinte úgy tolják be a ringbe — már csak részle­tekben távoznak onnan. A le­vegőben korcsolyázó, bicikliző sportolók mind-mind felismer­hetők valahonnan. A nagy sikerű előadást Pé­csen hasonló előzte meg. Ami­kor a gyerekek abbahagyták a tapsot, a színház főigazgatójá­val és a darab szerzőjével ar­ról beszélgettünk, nrért éppen ezt a témát választották? Leonyid Hait, a darab szer­zője: — Bábszínpadon, de másutt is kevés az ilyen paródia. Nagyszerű lehetőséget láttam benne. Vonzott a vidám téma, a kifejezési módok sokfélesé­ge. Alekszandr Ilvovszkij, a színház főigazgatója ugyan­ilyen lehetőséget látott benne. Szívesen vitte színpadra (tár­sulatával, melyben többnyiré bábszakot végzett művészek dolgoznak. A főigazgató elmondta, hogy a színház 1944 óta működik, és kezdetben a gyerekek szó­rakoztatására jött létre. Fel- nőttdarabdkkal később pró­bálkoztak. A siker láttán min­den évben bemutatnak felnőtt műsort is. A pécsi fesztiválon osztatlan sikert arató együttes egyébként nem sokat látott a fesztivál­ból. Alig tudott eleget tenni a meghívásoknak, amelyeknek sora a héten Somogybán — Siófokon és Tabon — folyta­tódik. Simon Márta — Kár a strapáért — szólt megint valamelyik —, holt­biztos, hogy visszamentek. Erre kórusban tettek pró­bát: — Zsabkááá! Anyicskááá! A szakadékos partoldalban elzúgott a kiáltás. Elzúgott hosszan, elhalón, aztán csend lett. — Menjünk azért a forrás­ig — mondta Buda tanító; jobbjával a Laco gyereket ölelte magához oltalimazólag, s most érezte tenyere alatt a gyerek remegését. Laco már kezdettől vonakodott jönni, de ellenkezni se mert, meg maradni se egyedül. — Ne félj, míg minket látsz — mondta Buda tanító, s reszelt a hangja. Már csak a léptük recse- gelt-ropogott. űk maguk nem szóltak. A torkuk beszorult. A keréknyomok megsza­kadtak, végképp elvesztek. Csapás vezetett a forráshoz, s a kövek természetadta lépcsői. Odalenn dús fű nőtt, élénk­zöld fű, s kerek kis fény hul­lott rá a magasból a szál­fák nyílásán át. Az erdő mintha kürtőt nyitott volna a forrás felett. Megálltak a gyepnél. Lát­szott, hogy leheverték, de a két agyagfala közé kúszott, nyom Lacóé is lehetett. Most mi legyen? Hová, Álltak, hallgatóztak, fúr- rnerre? Nem tudták, mitévők késztek. legyenek. S nem hallottak mást. csak .fta nító * a víz csobogását; nem láttak *22“: ttaeldobta,s mást, csak a szálfák szürke maslk;a egyhangúságát, s az évezredes . , a e"íí tudom ... _ rá­sziklák mozdulatlan üldögélé- ® ’ e °§yls engedem, sét a víz felett. A kannát ke- Csak ezt mondogatta. S a resték a szemükkel. Králik fi,úk a bakancsuk orrát néz- Jozso felfedezni vélte a gu- ték, agyuk dermedt volt. rulás nyomát; némi bevágó- Králik Jozso így szólt: dás látszott a vékony humu- — Én azt mondom, haza­szon, mely Jozso szerint a mentek, kanna peremétől származott. — Lehet. Minden lehet. Egyebet nem találtak. — Hogy nem voltunk itt, — Mennyi idő alatt értünk az*' hitték, hogy mi is haza­fel? — kérdezte Hornyák mentünk. Marci. Könnyen — bólintott Buda tanító az órájára né- Hornyák Marci, — Ez a való­színű. Koéznovszki Feró szerette volna szembeköpni magát. De csak annyit mondott, sötéten, befelé morogva: Miattunk van az egész... zett. — Olyan húsz perc lehe­tett. — Órának is tűnt. Teleitták magukat a forrás­ból, s indultak vissza. Bizto­sak voltak benne, hogy a két Szégyen és gyalázat, elveszett a bányában várako- Dombja Gyurka és Kis Pista zik már rájuk; és még majd hallgattak. Rettenetesen féltek nekik áll följebb, mintha bi- rossz sejtelmük bizonyosságá­zony mi sem történt volna. De Dombaj Gpurka és Kis tói. Buda tanító az újabb ciga­Pista nem képzeltek ilyesmit, rettát is eldobta. Döntött. És nem is akartak semmire se gondolni, mert féltek a gondo’atuktól. Most is ők vol­— Nézzük meg még egy­szer. A fiúknak nem nagy ked­tak elől, s lefele már csak- vük volt hozzá, de belegyez­nem futottak, vitte a lendüle- tek.; nem vehetik a lelkűkre, tók. Most láncot alkottak, hogy Tíz perc alatt leértek. az út két oldalán némi mélv­A bánya üres volt és ki- ségben is áttekinthessék az halt. erdőt. 26. A forrásnál találkoztak. ahol a természetadta határok A■/. árnyék már a rakodót is összeszorították a láncot: a bekebelezte, s a bányabejáró völgyárok szakadékká szűkült, sőt e szakadék kőfalban vég­ződött. Eredmény: semmi. Várták, mi legyen. Buda tanító feltekintett a sziklatömbökből rakott falra, melybe beleverték a szálfák a gyökerüket, felfelé kapasz­kodván. — Menjünk tovább — mondta. Feleletet nem kapott rá. Mintha a szava üres kútba hullott volna. A szemek se mondtak semmit, a szájak se. Egyikük se járt még a for­ráson túl. És nem is ismer­tek olyat, aki járt. Itt az út vége — ez volt a köztudat. Otthon a faluban. Buda tanító elöl ment, s ők utána. Felhúzózkodtak a sziklatömbön. Gyökerekbe, silány bokrokba kapaszkod­tak, meg alkalmas, kiugró sziklafokokba. S kezüket nyúj­tották az utánuk jövőnek. Dombaj Gyurka a csákányát vagdosta bele egy-egy szikla­résbe, s a nyelénél fogva fel­jebb és feljebb húzta magát Végül már mindannyian fenn voltak, ahol már meg lehe­tett állni, és kapaszkodás nél­kül is előrehaladhattak. (Folytatjuk) t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents