Somogyi Néplap, 1976. október (32. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-27 / 254. szám

Fizetésnap

A szerződés becsülete

X portás bácsi mondja:

— Ilyenkor jobb kedvűek a dolgozóink. Tele zsebbel otthon. is szívesebben várják őket. Műszak végén egy-két asszony, de inkább néhány tizennyolc-húszéves legény apja áll ide, nehogy egyik-másik meggondolatlanul elverje a pénzét.

Huszonhatodika, fizetésnap.

1 328 847 forintot fizettek ki tegnap a Kaposvári Villamos- sági Gyárban.

A pénzügyi vezető és a pénztáros megmutatja azt a fekete utazótáskát, amelyben elfér a gyár fizikai dolgozóinak félhavi bére.

— Ilyenkor könnyű a dolgunk, hiszen a műhelyirno- kok a tanácsteremben vagy a klubszobában a bérjegyzékeik szerint borítékolják »embereik« pénzét. Nekünk csak akkor van gondunk, amikor az alkalmazottak sorban állnak a pénztárablaknál. Ilyenkor jó idegek kellenek és csönd, no meg névismeret.

A galvánüzem műhelyirnb- ka:

— Van, aki meg se nézi a fizetési szalagját, csak zsebre vágja, amit kapott, más alaposan ellenőrzi a levonásokat: tüzelő, OMB, KST-rész- let... Van olyan brigád, amelyiknek tagjai egy-egy százast kalapba dobnak, s nagy az újjongás, amikor kisorsolják.

A Kossuth műhelyben hangos présgépeken dolgoznak az asszonyok. Műhelyirnokuk mentegetőzik, mert hajnalban nem tud bejönni a kisiskolás gyereke miatt. Helyette a pénztáros fizeti ki az éjszakások bérét. Amikor »kimosakodnak« az olajból, a reggeli szünetben jönnek a sárga borítékokért.

Közöttük van Hegedűs Zoltánná, aki a legnehezebb munkát végzi a vasdaraboló gépen. Két kisgyermekét egyedül neveli. Faluról jár be, de hamarosan kaposvári lakosok lesznek. November elején költöznek abba a lakásba, amelyet a vállalattól kapnak.

Hosszú fémszalaggal eteti gépét Szita Józsefné.

— Ötvenéves vagyok, az öl unokámra keresek. Nálam ma is épp olyan vacsora készül, mint tegnap volt vagy holnap lesz. Aki be tudja osztani a pénzét, annál mindig egyforma szinten van a koszt. Szerény emberek vagyunk, nálunk a szórakozás is abból áll, hogy az unokákban gyönyörködünk.

Sülé Györgyné a fia esküvőjére csíp el a ma leszámolt pénzből. A családban négyen vannak, s valamennyien keresnek.

— Én már tíz éve itt vagyok, de az újakat nem tudják ide kötni a zaj és a piszok miatt.

A leghangosabb gépen füldugóval dolgozik Fodor Józsefné. Ugyancsak a pénz beosztásáról beszél. Három kisgyereke van. Ilyenkor jobb kedvű édesanya megy értük a napközibe.

A vezérlőüzemben, ahol többnyire férfiak dolgoznak, vidámabbak a lakatosok, a villanyszerelők, a hegesztők, akikkel találkoztam. A két brigádvezető papírpénzzel á kezében kering a munkások között. A műhelyt takarító asszony édesapja méghalt. A temetésre gyűjtenek.

— Néha az ember nagyon számolja a napokat, máskor meg a bérelszámolók könyörögnek, menjünk már a »dohányért«, mert le kell számolniuk. Olyan is van, akitől elveszik, olyan is, akiért eljönnek. Délután? Hát nős— nőtlen meccs. Sörben.

— Ez csak előlegnap, ilyenkor egységesen ezer forintot kapunk, de a tizenegyedikei fizetéskor már megérezzük, ha állnunk kellett a hónapban.

Az üzemi büfében háromezer forinttal többet vásároltak ezen a napon, mint máskor. Fogy az édesség, a befőtt, a hentesáru. Ha épp ilyenkor érkezik gyulai kolbász vagy csemegeszalámi, százasok »ugranak«.

— Nyolc-tíz évvel ezelőtt bizony előfordult, hogy fizetésnap után egy-egy szaki beállított, hogy írjam ki táppénzre — mondja az üzemi orvos. — Vagy megismertek, vagy jobb belátásra tértele, de ez ma már megszűnt.

Az év első felében nem ritkaság, hogy a fizetésnapot követően egy-egy nap szabadságot kérnek a dolgozók. Azután elfogy a szabadság, s jön az igazolatlan mulasztás. Augusztus 12-én hárman, 27-én ugyanennyien hiányoztak, a szeptember 26-i fizetést követően pedig négyen.

Gombos Jolán

KÖZELEDIK az év vége. Formálódnak mezőgazdasági nagyüzemeinkben a jövő évre vonatkozó elgondolások. A tervkészítéssel egy időben mind többször kopogtatnak a gazdaságokkal kapcsolatban levő különböző vállalatok, kötik a szerződéseket, tárgyalnak a jövő évi termelési, értékesítési megállapodásokról.

Mindez megszokott gyakorlat a mostani hetekben.' Mégis szólok róla, mivel az utóbbi időben különböző alkalmakkor és helyeken több olyan panaszt is hallottam, amelyre ez a gyűjtőfogalom illik: a

szerződés vadhajtásai. Nem lényegbe vágó mulasztásokról, hibákról van szó, hanem inkább kisebb jelentőségű, viszont olykor nagyon is bosz- szantó, gondot okozó visszásságokról.

Az egyik szövetkezet elnöke keserűen mondta a minap: »A szerződéskötés idején egymás kezébe adják a kilincset a partnerek, mikor azfán megtermeljük a tér' ményt. nem gondoskodnak az elszállításról«. Tanúja voltam olyan ellenvéleménynek is, mikor a szerződő vállalat azzal válaszolt az észrevételre: »Még nem késtünk el a szál' lítással, mert tárolási szerződést is kötöttünk a termelőüzemmel.-" Hol az igazság? Bizonyos, hogy a megállapodásban benne van. Ügy rémlik azonban, mintha az utóbbi időben egy kicsit veszítene becsületéből ez a fontos okmány.

A kölcsönösség, a jó kapcsolat és a közös ,cél elérése érdekében adódhat olyan helyzet, amikor az egyik vagy másik félnek bizonyos engedA KGST komplex programja alapán öt tagország: Bulgária, az NDK, Lengyelország. Csehszlovákia és Magyarország — előzetes tárgyalások után — a múlt év októberében együttműködési

egyezményt irt alá, melyben a kőolaj- és g'ázkutak kitörésének megelőzését és felszámolását vették tervbe. Az egyezményben részt vevő országok, ismerve a magyar kitörésvédelmi szervezet fejlettségét, a munkák összehangolásával, a koordinációs központ létrehozásával a magyar felet bízták meg.

A szervezet meghatalmazottal kedden Szolnokon, az Alföldi Olajipar központjában kezdték meg első munka- ülésüket. A tanácskozás célja, hogy az egyezményben

menyeket kell tennie. Nem

általánosan és nem gyakran, de előfordulhat ilyen is, és elfogadható mindaddig, míg nem megy egyik félnek a ro' vására sem. És ez a döntő! A baj ott kezdődik, mikor az engedmények kezdenek uralkodóvá válni, fokozatosan háttérbe szorítva az egész kapcsolat alapdobuímentumát, a szerződést. Amikor ■ már nem is beszél egyik fél sem arról, hogy kölcsönös megállapodásukban milyen kötelezettséget vállaltak, hanem csupán az »én segítettem, te is légy megértő« igény határozza meg a kapcsolatot. Mondani sem kell, hogy vég nélküli viták származnak ebből, melyek az együttműködés megromlásához vezetnek.

VADHAJTÁSOK ezek, le- nyesésüknek, eltávolításuk' nak különösen most, a szerződések megkötésének heteiben van az ideje. Közhelynek hangzik már a követelmény: a tervszerű gazdálkodás lényeges alappillére a megalapozott termelési, értékesítési szerződés. A későbbi vitákat akkor lehet elkerülni, ha ezek a megállapodások a kölcsönös érdekek körültekintő egyeztetésével kötődnek. Ha az együttműködés olyan dokumentumát írja alá a termelőüzem és a vele kapcsolatban levő vállalat, amelynek maradéktalan és következetes végrehajtására mindkét' ten biztonsággal számíthatnak. Korántsem egyszerű munka ez, ám elengedhetetlen ahhoz, hogy az utóbbi időben mutatkozó vadhajtások eltűnjenek. Hogy nagyobb legyen a szerződés becsülete!

V. M.

részt vevő országok kialakítsák és közös szintre hozzák kitörésvédelmi szervezeteiket. Olyan ütőképes védelmi hálózat kialakítását tervezik, hogy szükség esetén egyik fél a másiknak is segítséget nyújthasson egy esetleges kőolaj- vagy földgázkitörés elfojtásához.

A téma közös megoldását gazdasági szempontok is sürgetik, mert a kitörésvédelem rendkívül eszközigényes. A közös szervezet létrehozásával egy-egy országra kevesebb beruházási teher hárul. A részt vevő szakemberek érdemi tanácskozása csütörtökön fejeződilc be, majd a delegációk pénteken Kiskunhalas határában megtekintik a magyar kitörésvédelmi szervezet gyakorlatát.

Dinamikusan fejlődik a mongol ipar

Az elmúlt ötéves ‘ tervidőszak során a különböző ipari ágazatok' gyorsított ütemű fejlesztése jelentős strukturális változásokat eredményezett a mongol népgazdaságban. A szocialista országok hatékony közreműködésével a Mongol Népköztársaság egyre inkább ipari-agrár állammá válik.

építőanyag-termelés 1880-ra

1,7—1,8-szeresére növekszik.

Ez a nagyarányú termelésnövekedés csak a legkorszerűbb technológiák alkalmazásával érhető el. Ezt szolgálják a szocialista országok segítségével épülő nagy kapacitású házgyárak, épületelemgyártó üzemek.

KGST-egy ütimuhödes az olaj- és gázkitörés megelőzésére

A Mongol Népi Forradalmi Párt XVII. kongresszusán elfogadott új ötéves terv szerint a mongol ipar 1976—1980 között is dinamikusan fejlődik. Különösen az energetika, a fémfeldolgozó ipar, a bányászat, a textilipar és az építőanyag-ipar termelése növekszik jelentősen. Az energiahordozók termelése például 1980-ra csaknem megduplázódik. Folyamatban van az ország legnagyobb külszíni művelésű szénbányájának, a Na- laickha-aknának teljes korszerűsítése. 1977-ben elkezdődik a Baganur szénbánya építése. Az új bányaüzem évi 2 millió tonna kitűnő minőségű feketeszenet ad majd a népgazdaságnak. Mongójia szén- termelése 1980-ra a jelenleginek a kétszerese lesz.

Még dinamikusabban növekszik az érctermelés az új ötéves tervben. Az évtized végén Mongóliában 6—6,3-szer annyi ércet bányásznak majd, mint 1975-ben. A szovjet szakemberek közreműködésével épülő erdeneti érckitermelő és dúsító kombinát üzembe helyezését követően a mongol ipar exportkapacitásai is jelentősen megnövekszenek. A kombinát első gyáregysége

1979-ben kezdi meg a termelést.

Megkülönböztetett figyelmet fordítanak az építőanyag-ipar fejlesztésére is, mert az építőanyag-ellátás az új beruházások megvalósításának egyik kulcskérdése. Az,

Kombájnból töltőgép

A toponári tsz újonnan vásárolt, 96 soros Lajta típusú vetőgépének kiszolgálásához egy régi SZK 4-es kombájnt alakítottak át magszállító és -töltő géppé. Az átalakított kombájn 45 mázsa szemet szállít a vetőgéphez. Az ésszerű megoldás révén nyolc ember munkáját takarítják meg.

Meddig tetszik?

C

sengett ta telefon, fölrezzentem. A bemutatkozás ntán egy fiatalos csengésű női hang azt kérdezte: meddig tetszik bent lenni? Morózusan válaszoltam: hatig, hétig... nem tudom. De ne vegye zokon, egyáltalán nem tetszik, itt kell lennem, dolgom van. (Éppen egy kényesnek tartott témán töprengtem, nem leányálom.) Fontos ügyben szeretném kérni a segítségét... Jöjjön. De nem tetszik megharagudni, hogy ilyen későn? Nem tetszem — válaszoltam kissé ingerlékenyen. Aligha sejtette, hogy miért. Néhány perc múlva már ott is volt, gyorsan végeztünk. Nem engedtem el. — Megmondaná, hogy miért erőszakolta be minden mondatának közepébe azt "a bizonyos „tetszik”-et? Miért nem mondanám; az a tisztelet jele, így tanultam. De miért tisztel engem, hiszen nem is ismer? Azért, mert felnőtt. A felnőtteket pedig tisztelnem kell, akár ismerem őket, akár nem. Évekig így tanították, megszoktam.

A nyáron érettségizett, alig egy hónapja dolgozó nő. Felszabadultan beszélt, s nem leplezte hangjának ironikus csengését. A kérdést azóta többször föltettem magamnak, másoknak is: csakugyan, meddig tetszik a tetszik? Mikor jár le az ideje? Mikor bántjuk le róla a koncét, hogy a szó visz- szanyerje eredeti jelentését? Tartok tőle, néhányan „szavakon rágódás”-nak minősítik majd a mai jegyzetet, mások — mint annyiszor — rám sütik a moralizálóknak szánt bélyeget. Vállalom mindkettőt (vagy nem veszem komolyan), mert nem nehéz rájönni, hogy e begyökeresedett „tiszteletmajmo- lás” mögött voltaképpen nevelési bukfenc, egy rosszízű kényszer jelei húzódnak meg. Ezt fedezték föl a fiatalok; megértem őket, hiszek nekik.

Gyorsan jegyeztem a kislány szavait. „Kicsi voltam még, akkor oltották belém... Ha elhangzott a „kezétcsókolom”, ha így beszéltem: tetszik tudni, mit tetszik gondolni? — akkor azt mondták: jó kislány vagy, tisztelettudó. Az iskolában is arra oktattak: mi, fiatalok csak így tisztelhetjük a felnőtteket. A gimnázumban? így illedelmes a tanuló. Ha véletlenül azt kérdeztem volna egy nevelőtől, hogji tanár úr, maga is szeret kosárlabdázni, hát kiutáltak volna az iskolából, mert neveletlen vagyok, mit képzelek magamról... Mennyit beszéltünk erről diáktársaimmal! De osztályfőnöki órán soha. Legföljebb rögzítettük az indokolt-indokolatlan tisztelet szavait. Viselkedtünk. Akkor nem volt panasz. Pedig higgye el, akadt olyan tanárunk, akit legszívesebben letegeztünk volna, annyira szerettük. Nem lehetett... Mindig csak azért kellett tisztelnem az embereket, mert felnőttek. Pedig tudásukért, emberségükért szerettem volna fölnézni rájuk.”

Meddig tetszik? Válaszoljanak mások is, természetesen fiatalok. Addig, amíg nem ütközöm kiábrándító alcadályokba. Amíg nem érzem meg a szó méltatlan ízét, mert fölfedeztem, hogy kinek mondom. Amíg nem döbbenek rá, hogy a „tetszik tudni, tanár úr” nemegyszer rám erőltetett képmutatás. Amíg észre nem veszem, hogy a tisztelet kényszerzubbonya sokszor méltatlan embereket akar jó színben feltüntetni előttem... Meddig tetszik a tetszik? A fiatalok okos érvelését követve mondom: nem sokáig. A valódi tiszteletet ugyanis nem ezek a kifejezések sugallják, hogy tetszik tudni, mit tetszik gondolni, el tetszik jönni, haza tetszik menni, meddig tetszik maradni. Ennél már csak az a borzasztóbb, amikor a közlekedési rendőr udvariasan büntet és azt mondja: 300 forintot tetszik fizetni... Ez már igazán nem lehet a megbecsülés jele, hiszen szabálysértő vagyok, méltatlan a tiszteletre... Legföljebb udvariasan hozzátehetem: nem tetszik, de természetesen fizetek.

a

szó tiszteletet akar követelni, az pedig nem más, mint az érték, a tekintély, a magas erkölcsiség és követendő életmód, a kellemes, megnyerő modor és emberség elismerése. A megbecsüléshez nem elég felnőttnek lenni. Ma már tudják a fiatalok is, hogy ez nem érdem, hanem állapot. Tiszteletüket magasabb követelményekhez akarják igazítani. Nem rakoncátlankodás ez, hanem a gondolkodás, az értelem megnyilvánulása. Ezért lelkesedem érte.

Nincs bennem semmiféle „tekintélyromboló” szándék, nem is lehet. A kölcsönvett — s tovább adott — gondolat éppen a valódi tekintély, az értékek kiválasztását és megbecsülését hivatott szolgálni. Nem hiszem, hogy sokáig tartható az az elavult felfogás: a felnőtteket fenntartás nélkül tisztelni kell. Csak azért, mert felnőttek, s csak azért, mert a fiatalok még nem egészen. S ha aifelnőttek egy része — példák sora igazolja — nem tiszteli az alkotmányt, a törtvényt, az írott és íratlan erkölcsi szabályokat, melyek a jog és a kötelesség, a rend és a legs-elem őrei minden „tiszteletlennel”«szemben; ha magatartásuk és életük rossz „példát” ad, akkor miért tiszteljék őket fenntartás nélkül a fiatalok? Visszájára fordult követelményrendszer volna ez. Nincs kedvem gúnyolódni, de „tetszik tudni” a fiatalok fölismerik és megvetik a rendbontókat, a felelősséget nem vállalókat, a fanyalgókat és ármánykod ókat, a vizet prédikáló borivókat és mindazokat, akik színjátéknak tekintik az életet, mert mindig mást mutatnak önmagukból, mint amik valójában. Kár volna fenntartás nélküli tiszteletet „parancsolni” fiataljainknak csak azért, mert felnőttekkel állnak szemben. ,

Láttam gyümölcsszedő diákokat, szinte rajongva tisztelték a felügyelő tanárt, mert ő is felmászott a fára; s láttam mo- rózus tekinteteket villanni az „ispánként” körbesétáló, parancsokat osztó „felügyelőre”. Hallottam fiataloktól fiatalosan megfogalmazni értékelésüket, amikor egy orvos beszélt hozzájuk közvetlen hangon, felnőttnek tekintve őket: jó fej az öreg; s mondani az idős szakmunkásra: ég a kezében a munka, öröm nézni. Ha egyszer én is így tudnék birkózni az anyaggal! És nem titok: minősítik a politikust, a gazdasági vezetőt, atyjukat és társultat — magasabb mércét állítva, mint ahogy mi tettük valamikor. Először ösztönösen, azután egyre tudatosabban keresik a példaképet, a követésre méltó embert. S hogy tisztelik-e? Magatartásuk, munkájuk és tanulásuk a bizonyíték rá.

A szavak mély tartalmat rejtenek, kutatásuk lényeglátásra serkenti az embert. Azt hiszem, nem tiszteletlenek, hanem szókimondóbbak; nem udvariatlanok, hanem segítőkészek; nem mézesmázos szavakkal, hanem tettekkel bizonyítók; nem fölényesen követelőzők, hanem igazságra vágyók; nem izgága természetűek, hanem erőteljesebben, nyíltabban fogalmazók a mai fiatalok. S ezt becsülni kell, hiszen törvényszerű, hogy emberi tartásban, jellemben, műveltségben és életszemléletben is tovább jutnak, tovább kell jutniuk, mint szüleiknek és nagyapáiknak. Nem mindegy, hogy mit látnak tőlünk, s nem mindegy, hogy megalkuvásra, fenntartás nélküli tiszteletre sarkalljuk-e őkec.

A kislány sok példát mondott, szinte egész gondolkodás- módját áthatotta a változtatni akarás. „Mindig megkövetelték tőlem, hogy tisztelettudó legyek. Néha nagyon nehéz volt. Mosolyogni a távoli rokonok között, mert úgy illik; kedvesnek lenni, bájologni, elfogadni tőlük a simogatást, amikor szinte megborsódzott tőle a bőröm ...De óriási élmény volt számunkra az a két tanár, aki, ha köszönt vagy megállított a folyosón, mindig kivette a kezét a zsebéből. Azóta is nehezen tudom megelőzni őket a köszönésben, pedig igazán megérdemelnék. Tetszik tudni... bocsánat, szóval nem könnyű fiatalnak lenni.”

Jávori Béla