Somogyi Néplap, 1976. október (32. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-24 / 252. szám
Szabálysértők lépten-nyomon Az ember élete, testi épsége megfizethetetlenül drága. Sokan azonban nemigen gondolnak erre, amikor a legforgalmasabb útvonalakon < lépten-nyomon szabálytalankodnak. A KPM szakembereinek becslése szerint Kanosváron a Május 1. utcában például óránkért 80—90 ember lép az úttestre — a "tilos«-ba. Amikor ezek a felvételek készültek, fél órán belül több mint kétszáz szabálytalankodót számoltunk meg. »Nyugodt séta« a forgalmas úttesten. A lámpa tilosat mutat, de ez a nénit egy csöppet sem zavarja. Nekik sietős az útjuk. 1 már óvatos. Mielőtt — szabálytalanul — átmenne, előbb körülnéz. Ebben az utcában is történt már néhány halálos baleset. * Gyertyás László képriportja. A sene követe Beszélgetés Schiff Andrással A kaposvári zeneiskola zsúfolásig megtelt nagytermében bemutatott műsorával hamarosan útra kel. Angliába, majd Japánba megy. ahol az utóbbi időben rendkívül megnőtt az érdeklődés a magyar zene iránt. Üti céljának ismeretében tettük föl első kérdésünket Schiff Andrásnak, a kiváló fiatal zongora- művésznek. — Sokat hangversenyezik Budapesten és vidéken, lemezfelvételei készülnek. Gyakran járt külföldön is; most nyugat-európai és ázsiai turné előtt áll. Nehezebb-e külföldön játszani? — Nem nehezebb, de egészen más, mint itthon. Néha talán még jobb is, mert ahol nem ismerik az embert, esetleg nem is hallottak magyar zenét, ott nem is várnak tőle különösebbet. Ott »tiszta lappal« indul a zenész, s legföljebb kellemes meglepetést szerez a közönségnek. Itthon minden alkalommal bizonyítani kell. Nálunk nagyon igényes a közönség: gyakran hall jó előadást, és csak a legjobbat hajlandó értékelni. Ugyanakkor a felelősséget mindenütt vállalni kell, mert amikor az ember leül a zongora mellé, éreznie kell: a magyar zenét képviseli, itthon is, külföldön is. És ez nagy felelősség. — ön valóban a zene követe külföldön; fiatal, nem- , fegyelmet, és még sok mást. De például a fantáziagazdagságot, az előadókészséget, a temperamentumot — amit együtt talán muzikalitásnak nevezhetnénk — nem tehet megtanulni. — Ügy hallottuk, nagyon könnyen megtanul egy-egy darabot. — Valóban így van, de amire igazán elkészülök egy művel, hosszú idő eltelik. Az tart sokáig, amíg valóban azonosulni tudok vele; átveszem, megértem a zeneszerző gondolatait, filozófiáját. Ehhez nagyon 6okat kell gyakorolni és olvasni. — Vannak kedvenc zeneszerzői ? — Igen. Bach mindenekelőtt. Általában olyan szerzők műveit választom, akikkel azonosulni tudok. Lisztet és Wagnert például nem játszom. — Ha ennyire számít a szerző és a mű. hol van a zenész, a zongorista önállósága? — Az azonosulás nem azt jelenti, hogy ugyanazt a darabot csak egyféleképpen lehet eljátszani. Ehhez jön még a zenész fantáziája, az, amiről azt mondtam az előbb, hogy nem lehet megtanulni. Ugyanazt a művet nemigen lehet kétszer egyformán eljátszani, hiába írták le az instrukciókat. Ez olyan, mint ahogy egy-egy verset sem lehet kétszer egyformán elmondani. — Mit jelent önnek Bartók? Valahol azt hallottam, hogy igazán jól az Önök nemzedéke játssza zenéjét. Valóban így van ez? — Régen is voltak nagyon jó előadók, Kadosa Pál például legkitűnőbb Bartók- megszólaltatóink egyike; évtizedekkel ezelőtt is az volt. Most többen játsszák jól Bartókot, s ez annak köszönhető, hogy a legkisebbek olyan Bartók-művőn nőnek föl, mint a Gyermekeknek című, és mire az igazán nagy darabokhoz érnek, nem lehetetlen feladat számukra azok megszólaltatása. Nagyon szeretem Bartókat, s bár nem hiszek abban, hogy bizonyos műveket csak bizonyos életkor után lehet megszólaltatni, sok olyan Bartók-mű van a tarsolyomban, amellyel kivételt teszek, és várok még. — Vannak-e példaképei? — Igen, többen is. Mindenekelőtt Szvjatoszlav Richter. Simon Márta zetközi hírnévre szert tett kortársaival: Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel együtt. Rövid idó alatt szép sikert ért el, különböző díjakat kapott. Sokan azonban még mindig úgy emlékeznek Schiff Andrásra, hogy az a kisfiú, aki a Ki mit tud? győztese volt. Előny volt-e ez az ön számára, vagy hátrány? — Előny csak annyiban, hogy sokan megismerték. Es talán félreismertek. Én tizenhárom évesen ugyanazt játszottam. amit a velem egykorúak akkor gyakoroltak. Semmiképpen 6«m voltam csodagyerek, és pályámon sem ez indított el. A csodagyerekség- ben egyébként sem hiszek; a tehetségben igen. Az kell, hogy legyen. De mint sok más pályán, itt is sok minden megtanulható. — Mit tud megtanulni egy zongorista, és mi az, amire azt mondják: születni kell? — A tanári irányítás nagyon sokat számít. Mi Kocsis Zoltánnal, Ránkival Kadosa Pál tanítványai vagyunk, s nagyon sokat köszönhetünk neki. A tanártól tanuljuk a technikát, a stílusokat, aztán Vadászat előtt a Nagy berekben Szóróutakon, csenderesek között A Balaton egykor vadregényes lápvilágának helyén, Nagyberekben, az állami gazdaságban ma is megbámulhatjuk a természet kiegyensúlyozott szépségét. Sok ezernyi kis- és nagyvad háborítatlanul éli világát — még néhány napig, a vadászat kezdetéig. A növény- és állatvilágba behatolt ember segítő kezének nyomai azonban lépten-nyomon szemünkbe ötlenek. A vadak számára rejtekhelyét, nyári hűsö- lőt és téli szállást biztosító bozótosok — csenderesek — között, táplálékkal telehintett szóróutakon baktatunk Büki László erdőmémökkel, a vadgazdálkodási ágazat vezetőjével. Naptól-széltől cserzett arca, illetve öltözete már az első pillanatban foglalkozásáról árulkodik. Szava pedig arról, hogy nemcsak avatott értője, hanem lelkes barátja is az erdőnek és az állatoknak. Érthető hát, hogy az ösvényeken tájékozatlan »flaszterembernek« adott felvilágosítás gyakorta — akaratlanul is — szemérmes önvallomásba torkollik. — Gazdaságunkban tizenhárom ezer hektáron folyik vadtenyésztés, ebből körülbelül kétezer az erdő. Az utóbbi években 150—200 hektárnyi területen telepítenünk fákat. Új »vadföldeket« is létesítettünk: itt a cirok, a kender, a takarmányrépa és a káposzta táplálékot, meg búvóhelyet ad, elsősorban a fácánoknak. Vadászerdőink nagysága egyenként 10—12 hektár. Ezeket- mindenfelől »szóróutak« szabdalják át. — nemcsak az élelem odaszállí- tása miatt (naponta négy fogat végzi ezt), hanem a szárnyasvadak seregének »széthúzására« is. A fácánok így különböző hajtásokra kerülnek, s könnyebb őket puskavégre kapni. — A vadgazdaságnak legjelentősebb bevételi forrása jppen a fácán. Az idén körülbelül 32 ezret bocsátottunk szárnyra. Jelenleg összesen mintegy 60 ezer él a területünkön. »Elvadításuk« külön 'technológiai eljárást igényel,; mert 6—8 hétig még a természetes környezetbe telepítve is »táppal« etetjük, őket. A fácánok számát 1980-ig szeretnénk megkétszerezni... Széles pallón megyünk át; alatta a csatorna vize áttetszőén tiszta, szennyeződésnek nyoma sincs. Beszélgetésünk »tárgyait« fürkészném, de csak elvétve tipeg ki egy-egy az útra. A legtöbb most a bozót mélyén hűsől; majd alkonyaikor settenkedik elő. Vezetőm SzeberényiLehel| Trém~| — Szerintem... — ágált a kis ember az őt centiméterekkel meghaladó, ünneplőbe öltözött társak között, kiknek minden inkább kedvükre volt, mint hogy a lányt keressék, sőt az egyenesen érdekük ellen voló volt (vegyük figyelembe azt a jogos reményt, hogy a lány árán — hiszen az ördög telhetetlenségének is van határa — szinte biztosan megnyerhetik a falu, s a maguk szabadulását) — szerintem — ágált a kis ember, figyelmen kívül hagyva társai érdekét — a Vaskapu-sziklánál kell megnézni. Kőhajítás a bányától. És egy reggelen a Zsabkát arra látták osonni ... — Merre? — kérdezte egy brummogó hang. A lépcsőről zöttyent alá váratlan. Mindnyájan odanéztek a hangra s a kalapjukhoz nyúltak. — A Vaskapu-sziklát mondom. felügyelő úr — szólott Sandi a maga közvetlen módján, mintha régi ismerőse lenne az öreg Maigret-nek, ki odafenn a lépcsőn rövid pipáját joviálisán félárbocra eresztette. Akár kérdőjelnek is tekinthették. — Ott kellene megnézni, azt mondom. — Maguk is azt mondják? — fordult az öreg nyomozó a bársonyban parádézó atyafiakhoz. Azok sunyítottak, leszegték a tekintetüket. — NO — járt a pipa a fogak zöttyenőit. Mintha maga a bölcs nyugalom lengedezne a tér; fölött. — Komolyan kérdezem. Maguk ismerik az erdőt. Azért is hivattam magukat. Végigtekintett az embereken, megállapodott a botja mankójára támaszkodó vénséges vén Janón. — Maga, bátyám, mit keres itt? Csak nem akar velünk jönni az erdőre? Fejét csóválta, s hazaküldte Janót meg a 6ok öreget mind. — Tehát? — fordult újra az anyaíiakhoz. — Az utat ismerik. Az atyafiak mozgolódtak, kahicsoltak, és főként kerülték a találkozást az öreg Maigret vesevallató tekintetével. Ez várt egy kicsit fenn a lépcsőn, majd pipája félreszaladt a foga közt. — Vagy nem ismerik? Szólni kellett. Králik Franyo kezdte hümmögve: — Hát... ugyebár, út nincsen. Ottanfele. Mindjárt rábólintottak a többiek is. — Gizgaz meg csalán. — Tüske.. bozót.,. — Meg kő... Az öreg nyomozó mosolygott, bólogatott. Élvezte a dolgot, mert nagyon is tudta, hányadán áll. De Sandít is élvezte, ki ha termetével nem is tudott kiemelkedni társai közül, olyan volt, mint a stréber diák, ki majd kiesik ágaskodásával a pádból. Együtt vigyorgott a felügyelővel, és folyvást kacsingatott neki. Majd társaihoz szólt oktatólag: — Az a lány tényleg eltűnt. S nem mesealakok tüntették el! — A pipás Maigret természetesen látta, hogy neki szól e nagy buzgóság. Rögtön feltolta a pipát. — Az a Vaskapu-szikla az tetszik nekem. Arról már hallottam. S maga tudja az utat? — Hát már hogyne tudnám! — pattant Sandi azon nyomban a lépcsőre, s a térképtáska csattogott a térdén, mintha tenyerét verdesné ösz- sze örömében. — Ahol én egyszer megfordultam ... Mit törődött most a társakkal, kik ott maradtak a háta mögött, inkább még jobban összebújván? Némaságuk Sandinak nem sok jót ígérőn sötétlett a bársonykalapok alatt. De ő egyre gondolt csak: a török kincsre; az most biztosan előkerül. E tudat egész bensejét átragyogta, hogy még a külseje is fosz- foreszkált tőle, a képétől a pepita nadrágjáig, s apró lábaiba paripák nyugtalanságát oltotta. Váltogatta hát maga alalt a lábát, s bizalmasan Maigret felügyelőre hunyorított. — A Zsabka gyereket ne hagyjuk itthon. Maigret visszakaesintott. — Dehogy hagyjuk! — No, csak azért, mert ez aztán alaposan ismer ott minden követ. S biztos, hogy megtaláljuk. (Folytaljuk.) nyilván érzi, hogy a számok helyett most a pillanat hangulatát élvezném, s megjegyzi: — Gyermekkoromat hasonló környezetben töltöttem Zalában. A természet iránti vonzalom vezetett a soproni egyetemre, s majdnem egy évtizede dolgozom ebben a gazdaságban. A munkám sohasem válik unalmassá; ha tehetem, szabad időmben is gyakran sétálok erre. Aztán újra a gazdaságról tájékoztat. Megtudom, hogy jelentős a bevételük pecsenye- kacsából is; ebből — azaz a pecsenyekacsaként is értékesíthető vadkacsából — mintegy félszázezer él itt. Évente nyolc-tízezret lőnek le. Nagy mennyiségű vadlúd is tanyázik- a környéken; vonuláskor szinte elborítják az eget. — A Balaton közvetlen közelében nem lőjük őket — mondja —, hadd szaporodjanak. A szarvasállomány nem túl nagy. A hozzájuk érkező német, osztrák, francia turisták évente 25—30 bikát lőnek: több »érmes« is volt már ezek között. Vadászokból egyszerre két tucatnyit tudnak fogadni — »osztályon felüli« vendégszobákban. — Nem panaszkodhatunk, örömmel jönnek hozzánk — mondja Büki László. Ezen nem csodálkozom. Hiszen a Nagyberki Állami Gazdaságban hozzáértéssel, mérhetetlen »taointattal« sikerült megvalósítani a természetes és a mesterséges, az eredei környezet és a célszerű emberi tevékenység, • gazdálkodás összehangolását. Lengyel András
