Somogyi Néplap, 1976. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-24 / 226. szám
Lányok, akikot nem szerettek A főrendi alkotóház kiállítása Budapesten Sziget csigákkal Fényképalbumok. Néhány lap még feketén várja, hogy képek kerüljenek oda is. A többin lányok csoportosan, lányok őszi munkán, lányok jelmezbálban és lányok egyedül. Belenevetnek a lencsébe vagy éppen csak elnéznek valamerre, mint akik várnak valamit. Néhánynak a fején fátyol, mellette boldog vőlegény, körülötte ünneplő tömeg, amelynek közepén ott áll ő, virágcsokorral. Képek azokról, akik elindultak, akkor még nem tudták merre, de nekivágtak a világnak, és azt akarták, hogy tartozzanak végre valakihez, mert addig csak társtalan tizenévesek voltak, lányok, akiket nem szerettek. Az intézetben öreglak, Ifjúsági Nevelőintézet. Akik ide kerültek, azoknak többsége nem hozott magával emléket szülői házról, apró otthoni csínytevésekről. Volt, akit születése után otthagytak a szülőszobán, onnan került intézetből intézetbe, és ha tizennégy éves lett, esetleg öreglakra. Itt Igyekeztek olyan útravalóval ellátni, hogy ha négy év múlva elengedték a kezét, akkor biztosan járhasson egyedül. Némelyek nyílegyenesen mentek, határozott cél felé. Mások csetlettek-botlottak, és na késett a segítség, bizony elestek. Most harmincán élnek itt, közöttük van olyan, aki már elmenni készül, terveket szövöget. A többiek egyelőre csak a napokat számolgatják, és élik az intézeti lányok mindennapi életét. Részt vesznek a közös programokon, néha szórakozni járnak vagy sportolnak, ha pedig hosszabb időre kapnak eltávozást, hát utaznak, rokonokhoz, testvérhez, barátokhoz; szülőkhöz soha. — Előfordult már, hogy valakit meglátogattak a szülei? Határozott »nem« a válasz. Mayer Levente, az intézet igazgatója így vélekedik: rékbetétkönyvében szép summát őrizgetett, egyszerre előkerültek a szülők. Hívták magukhoz. Az intézet a nagykorú lánynak nem szabhatja meg, hogy innen hova menjen, ám kötelessége segíteni a helyes út megtalálásában. A lányok sem látogatják meg szüleiket. Nagyon vékony szálak fűzik őket apjukhoz, anyjukhoz, és ezek a szálak — ahogy múlnak az évek — egyre vékonyabbak lesznek, míg végül elszakadnak. Amikor a szüléikről kérdezem őket, érzelmeknek nyoma sem látszik az arcokon. Számukra idegenek. Másról szívesen beszélnek. Arról, hogy mit olvasnak, mit kézimunkáznak, hova járnak szórakozni. No és a munkájukról is. A lányok az intézetben ugyanis önellátóak. Valamennyien a Május 1. Ruhagyár helyi __ telepén dolgoznak, két műszakban. A fizetésen ruhát vagy más szükséges dolgot vesznek, a maradék pénzt pedig takarékbetétkönyvbe teszik. Nem ritka az, hogy valakinek a négy év alatt összejön 20—30 ezer forintja. Ez az »alaptőke«, ezzel indulnak, ha nagykorúak lettek. Az intézet lakói közül senki nem tanul szakmát. Akadnak köztük, akik nem is érzik ennek szükségességét, mások azt mondják, ha elmennek innen, az lesz az első dolguk, hogy megszerezzék a szakmunkás-bizonyítványt. Ha otthont találnak valahol. Az emberek egy része azt gondolja az intézeti lányokról: árvák. A többiek azt: »rossz lányok«. Egyik sem j igaz. Nem rosszak ők, csak kiszolgáltatottabbak másoknál, és nem árvák, csak éppen magányosak. A falakon kívül Mielőtt egy lány végleg elbúcsúzik az intézettől, hosszú utazásokat tesz. ö maga >n- dul munkahelyet, otthont keresni. Természetesen az intézet követi lépéseit, és ha kell, segít. Meg kell küzdenie az előítéletekkel. Mert még ma — Volt rá eset, hogy amikor egy lány már közeledett a 18 éves korhoz és a taka- i is gyakran előfordul, hogy ha A segítség viszonzása Szőlőt szüretelt szabadnapján a kéthelyi Aranykalász Termelőszövetkezetben a nagyatádi áfész Atád Áruházának három szocialista brigádja. A Hámán Kató, a Gagarin és a Petőfi Sándor brigád tagjai munkájukat befejezve elégedettel hallgatták a tsz képviseletében köszönetét mondó Kalmár Gáspár szavait, aki azt mondta el, hogy az általuk leszedett 60 mázsa szőlővel nagy segítséget nyújtottak a szövetkezetnek. szövetkezetben jártak, megismerkedtek a szőlészetben dolgozó szocialista brigádok, s általuk az egyesült szövetkezet tevékenységével, terveivel. Az őszi munkák befejeztével ők is meghívják a szőlészetben dolgozó szocialista brigádot Nagyatádra. Bemutatják nekik az áruházat, a várost, s ez az újabb találkozás még közelebb hozza egymáshoz a héthelyieket és az atádiakat. az intézet munkahelyet kér egy lánynak, azt a választ kapja: nincs üres állásuk. Ha azonban a lány odamegy, megmondja, eddig hol dolgozott és mit, rögtön felveszik. A , személyi igazolványban ugyanis nem az szerepel állandó lakhelyként, hogy Ifjúsági Nevelőintézet, öreglak, hanem utca, házszám. A községben viszont már nincsenek előítéletek az intézeti lányokkal szemben. Az emberek naponta látják, hogyan élnek, hogyan dolgoznak, és azt is tudják, hogy gyakran háziasabbak, mint azok a lányok, akiknek otthon mindent megadnak a szüleik. Így azután ritka eset, ha egy fiús mama tiltakozik, ha 'gyermeke bejelenti: intézeti lányt vesz feleségül. A lányok közül többen megszeretik a községet, és ha nem is itt mennek férjhez, 18 éves koruk után mégis itt maradnak. Hogy miért? Az intézet árnyékában biztonságban érzik magukat. Van munkahelyük, mindenkit ismernek, szereztek barátokat, és egy kicsit otthon vannak. Hogy mi lesz a sorsuk később? Szép számmal vannak, akik saját házban laknak férjükkel, gyermekeikkel. Boldogok. Mások munkásszállásokon élnek vagy albérletben, és dolgoznak, várják, hogy végre megtalálják az egyszer elvesztett, elfelejtett otthont. Megint mások, ahogy kiléptek az intézet kapuján, gyorsan elköltötték összegyűjtött pénzüket, s most munkahelyről munkahelyre vándorolnak, esetleg sehol sem dolgoznak, úgy élnek, ahogy éppen tudnak. Egyszer elestek, és már senki nincs, aki felsegítené őket. I Újak nem jönnek A harminc lány közül né- hányan menni készülnek, újak nem jönnek többé. A nevelőintézet nemsokára megszűnik. Kevesebben lettek a családból kitaszítottak. A kastélyban most már az egészen aprók kapnak otthont. Kisegítő iskola indul itt, és az első apróságok már szep- ; tember elejétől beköltöztek a kiürült hálótermekbe. Ha az utolsó nagylány is elköltözik innen, vagy száz olyan kicsi lakja majd a kastélyt, akinek az általános iskolákban túl nehéz lenne a tananyag. Fényképalbumok. Néhány lap még feketén várja, hogy képek kerüljenek oda is. Képek azokról, akik elindulnak, még nem tudják merre, de nekivágnak a világnak, és azt akarják, hogy tartozzanak végre valakihez, mert eddig csak társtalan tizenévesek voltak, lányok, akiket nem szerettek. Dán Tibor Vajon miért mentek ilyen távolra a nagyatádi szocialista brigádok? A város közelében, a járásban nem találtak olyan szövetkezetét, ahol az őszi betakarításban hasonlóan hasznos segítséget nyújthattak volna? Ennek más a magyarázata. Amikor szóba került, hogy javítani kell a város lakóinak ellátását zöldséggel, gyümölccsel, a fogyasztási szövetkezet vezetői Kéthelyre is elmentek. S ott azt az ígéretet kapták, hogy az eladásra szánt termékeiből Nagyatádra is szállítanak. Ahogy beérett az őszibarack, a csemegeszőlő, az első szállítmányt Atádra küldték. A múlt hetekben mintegy 100 mázsányi barack és ugyanannyi szőlő javította fiatal városunk gyümölcsellátását, növelte az áruház, a szövetkezet több városi üzletének választékát. Amikor a szocialista brigádok arról tanácskoztak &z áruházban, milyen társadalmi munkát vállaljanak, egységesen szavaztak arra, hogy viszonozzák a kéthelyiek segítségét. Ezért utazott a három szocialista brigád szabadnapján Kéthelyre. A jövő héten újabb három áruházi szocialista brigád követi őket. Szép példája ez a kölcsönös segítségnek. - Az áruházi szocialista brigádok a termelő| Szeberényi Lehel | H R r E 1 H A tűzőrség maga elkeveredett a gyepen, a parázs körül. Szalonnát tartottak föléje, s hallgatták, hogy serceg a csöpögő zsír. Négyen, vagy öten voltak, fiatalok, akik a gyepen hevertek. Buda tanító a maradék tuskón ült, s mellette ült szorosan, nagyobb hely híján a nyugalmazott igazgató. A fiúk azt gondolták: »Megférnek kis helyen«. Az erdőről beszélgettek. Mindenféléket. Az erdő itt suttogott fölöttük, a Pap-dűlő végében, tán százlépésnyire. Magas, fekete fala jól elvált az égbolttól, mely mint ónszín lepel, függött fölötte, a hold azt megfestette a maga gombjáról. Az erdő alattomosain lesben állt, mint egy hatalmas madár, mely óvatosan meg- meglebbenü hűvös, fekete szárnyait. Az erdő hát ott volt. Jelen volt. A fejük fölött függött súlyosan. Mint az a ferde sziklafal a képeken, mely rájuk dőléssel fenyegeti a mélység lakóit. De a fiatalok nem gondoltak erre, mert szívüket nem tudta betölteni a szorongás. Az erdő történetei inkább csak érdekesek voltak számukra, fantáziájukat csiklandozta némileg; noha nem veszett ki belőlük egynémely dolog babonás tisztelete, melyeknek nagyon mélyen voltak a gyökerei. De ebben is nagyobb része volt a szokásnak, mint a hitnek. A szokás pedig a falu íratlan parancsa. Hogy van ez az ifjú, ki itt hever gyepen, a parázs körül? Nem szoktak a szurdokba járni, ő se megv. Nincs is oda út. Sose volt. S eszébe se jut, hogy szabályt bontson. S nem azért, mert különösebben félné az ördögöt. Egyes vakmerők persze mindig kerülnek. És ők azért vakmerőek, amiért mennek, hanem hogy ujjat húznak a faluval. De régen rossz nekik, kiveti őket a közösség. Mert a törvény itt még törvény, nagy a szorítóereje. Lám, a modern Idők a hosszú haj divatjával se tudtak rést ütni rajta. Retirálni kellett, Martin borbély sorra levágta a loboncokat. Addig csúfolod ott, botránkoKott rajtuk a falu, hogy a szülök már nem viselhették a szégyent, s elzavarták Martinhoz a fiaikat. Csak az első kettő ment nehezen. Mert ketten kezdték egyszerre, hogy könnyebb le-. Kezdetben, míg a bélatelepi hegyre vezető betonút is kitaposatlan ösvénynek számított az alkotóházak hazai térképén, csaknem nevesincs szigetként foglalták el az első lakók a villa szobáit Az út egyre nagyobb forgalmat bonyolított le, a visszatérő vendégek egyre szélesebbre fűzték a baráti kört. Fonyód többé nem egy elszigetelt helyet jelentett a képzőművészeknek, hanem szép természeti környezete, ihlető csendje révén új köziponttá vált, az alkotóházak közül is az egyik legkedveltebbé. Ahol nem a bezártság, hanem a közösség a vendégfogadó és marasztaló házigazda. Ennek a vonzó — mégiscsak hadd nevezzem így — szigetnek a jelképével, a tóparton gyűjtött csigákkal most Budapesten találkoztam, a Fővárosi Tanács V. kerületi kiállítótermében: egy tányérra valót hoztak magukkal belőle a fonyódi alkotóház első gyűjteményes kiállítására. A valamikor élettel megtöltött vázak most épp úgy részei a műalkotásoknak, mint a festett vásznak; a művészek üzenetét továbbítják a béla- telépi hegyről. Emlékeket, hangulatokat, egyéni érzelmeket, megfestett álmokat. A kiállított műveknek csupán a kisebb hányada szól ezekről — s így meggyőző ez a közösségi szereplés — mi is lenne, ha egyhangú szólamban zengené a sziget dicséretét? Pirk János Este Szentendrén című vászna csak témájában vezet egy más festői vidékre, a kép hangulata olyan, hogy akár itt, a bélatelepi hegyen is születhetett volna. Feltételezhetjük — de qsak feltételezhetjük —, hogy a tó ezer arca mögött még inkább megkötődtek a festőben a szentendrei élmények, s elkerülhetetlenné vált az emlékek egy’oe- hangzása. A fonyódi alkotóház első gyűjteményes kiállítása hasonló tanulságokat rejt magában. Mindenekelőtt azt, hogy megújulhat az úgynevezett tájképfestészetünk, ha az ihlető természetet nem kukucskáló ablakon keresztül nézik festőink, hanem belső emberi értékek, új kapcsolatok is megfogalmazódnak a művek-, ben. A fonyódi alkotóház erre ösztönöz. Ügy tetszik, az itt megfordult képzőművészek közül senki sem kerülhette meg a táj igéző tekintetét. Nem lehet kisebb hatásuk azoknak a késő éjszakába nyúló beszélgetéseknek sem, melyek a művészi kifejezést Derűs őss A KIEGYENSÚLYOZOTT emberek nyugalma azokra is átragad, akikkel csak rövid ideig vannak kapcsolatban. Göltl Jánoson nem látszott a félbeszakított tanítási óra okozta ritmusváltás, nem zavarta a forgalmas tanári szobában zajló beszélgetés. Az a típusú ember, aki, ha végig- meigy az utcán, és a vele szemben haladóknak el kell róla találnia, mi a foglalkozása — tíz közül legalább nyolcán azt mondják, hogy tanító. Még a kézmozdulataiban, a járásában, a fej tartás ában is van valami az iskolák sok gyereke között megszokott határozott- ságiból. — Szaktanár? Tanító? — kérdeztük. — Néptanító — mondta. — Mindig is az voltam. A szó lassan kivonul köz- szavaink tárából, pedig azok, akik annak. idején ezt a misz- sziót vállalták, ma is a nép- tanítósággal együtt járó felelősségérzetet viszik munkájukba. Göltl János hetvenéves, öt évvel ezelőtt ment nyugdíjba Somogydöröcsikén, ahol húsz évig tanítóskodott. Azt megelőzően egy munkahelye volt, a Gálánta melletti kisközség: Kaják Ez is egyik jellemzője a tanítónak — nem szívesen változtat munkahelyet. Amióta nyugdíjas — városban tanít. Egy évig maradt csajk otthon, azután munkára jelentkezett a kaposvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában. — Nem bírtam ki otthon — mesélte. — Amikor rám szakadt a munka nélküli élet, úgy éreztem, így nem megy. Nekem különösebb hobbym vagy szenvedélyem nincs, nem horgászom, nem gyűjtök bélyeget. Nem is voít idő, hogy kialakuljon. A tanítóság mindig egész embert kívánt. Amikor falun voltam — márpedig eddigi életemet ott töltöttem —, a szabad időmet is elfoglalta a sok társadalmi megbízatás, szervezés. Egy falusi tanítónak mindenütt ott kellett lennie. A közéletben meg a családok mindennapjaiban is. Amikor mindez megszűnt, unatkoztam, hiányzott az iskola. Mindig oda teszik, ahol legjobban »szorít a cipő«. Űgynegyen. Á többi már követte őket. Igaz, volt, akinek a szíjat is le kellett akasztani a szegről, csak úgy ment a dolog. De ment. És Zsabka ? Mit szólt ehhez Zsabka, a vezér? Mi történt, hogy népe így széthullott? Nem volt a porondon. És nincs itt most se. — Csakugyan, mi van Zsab- kával? — kérdezte Buda tanító. — Azóta se láttam. Ügy jött fel, hogy, mint mondtuk, az erdő dolgait beszélték. De nem is az erdőét, hanem a szegény nép leleményét, aki most is meglopta az erdőt, hogy élni tudjon itt mostoha ölén. Szelíden meg ke vésőé szelíden megcsapolta. Mert nemcsak gomfoászott jneg mohát gyűjtött össze, hogy még abból is pénzt csináljon, meg a makkból meg a gesztenyéből, s a bogyókból. Az öreg igazgató régi dolgokat is tudott, érdekeseket. Amikor még úrbéri világ volt, benn fog’altatott az urbáriumban, hogy a kiszáradt fát a jobbágy hazaviheti az erdőről. Ügy hívták ezt, hogy »fa- izási jo"«. Hát a jobbágy aztán segített magán. Egyszerre száradni kezdtek a fák az erdő szélén, ahol közelebb estek a portákhoz. Azt csinálták, hogy »meggyűrűzték« a fákat. — Ez afféle dróthurok volt a törzs körül — mesélte az öreg igazgató, = Ügy elszáradt tőle a fa, mint a parancsolat. S ekkor mondta Feró, hogy van ám ma is hurok az erdőn, a minap is beleakadt egybe. A fiúk nevettek. Mindenki tudta, hogy Zsabka vadászik hurokkal. Bég Buda tanító is tudta, innen jutott eszébe, hogy nincs itt. — Csakugyan, mi van vele? — Beteg — mondták a fiúk. Buda tanító csodálkozott, s az öreg igazgató is. — Azt hinné az ember, hogy bottal se lehet agyonverni — szólott az öreg igazgató. Feró merőn nézte a szalonnáját. A tűz visszatükröződött a szemében, bevilágította a homlokát. — Nem jár sehova, csak otthon fekszik — mondta. A fiúk is mondták, hogy voltak nála, és a fél arcát sose mutatja, azon fekszik. Befordulva a falnak. És senkire rá se néz, csak úgymond egy-egy szót. — Nagyon megcsendesedett — mondta a hirtelenszőke Dombaj Gyurka kis hallgatás után, mialatt be-bevonták szalonnájukat a parázsról, s kenyerükhöz dörzsölték. — Énekeljünk — javasolta Hornyák Marci, mert kezdett a dolog unalmas lenni. Mindjárt rá is gyújtott: íFolytatjukJ segítik, a belső látást fejtessük. Szabó Vladimir Naplement* című olajképe az újrafogalmazás igényével született: elmondani újra és egyben úgy, ahogy eddig még nem, milyen a naplemente. Fonyód hagyományainak a kutatásából is kiveszik részüket az itt tartózkodó művészek: példa lehet rá 'Halácsy Mária Zenei sétány című mesés olajfestménye, mely Huszkáról szól. A kiállított művek ezen túl a fonyódi alkotóház baráti körének tehetségét, képességét is mutatják. Képzeljünk el egy olyan asztalt, melyet most körülüíh ettek az alketóházban megfordult képzőművészek, és valamennyien szóhoz jutnak. Tulajdonképpen minden megnyilatkozás fontos, de — ha egy összefoglaló értékelésére is futja az időből, elválik a lényeges és a kevésbé lényeges mondanivaló. Így van ezen a kiállításon is. Az élményeket tehát meg kell szűrni. Hiszen a képek közé kerültek olyanok is, melyeket csupán az alkotóházban megfordultak teljes névsorához való igazodás tett szükségessé, de ez nem mérce. A későbbiekben mércét is lehetne alkálin—ú. Ilorányi Barna , vezett helyettes pedagógus, aki a szülési szabadságon levő fiatal tanítónők munkáját látja el. Ezzel rengeteg gondot vesz le az iskola válláról. Könnyebb a gyerekek nevelés se úgy, hogy végig ö tanít egy osztályt. Sőt az idén ugyanazokat oktatja a harmadikban, akiket tavaly a másodikban tanított A fiatalok példaképüknél* tartják. Ki is mondják időnként. Pedig a fiatal, frissen végzett szakember általában nagyon büszke a legmodernebb tanokkal, módszerekké! fölvértezett tudására, de amikor olyan idős kollégától tanulja a szakma ismeretét, sze- retetét, a pedagóguspálya becsülését, -mint Göltl János — fejet hajt Egyik kolléganője — hallva beszélgetésünket — azt mondta: — Nem értem, hogyan lehet ezt energiával bírni. Nemcsak a saját munkáját végzi kitűnően; ha segíteni kell, még ki se mondtuk, hogy mire lenne szükségünk, már ugrik, csinálja. — Meg lehet szokni a munkát — mosolygott szinte szégyenlősen. — Én gyerekkorom óta dolgozom. KISGYEREKEK előtt tárja föl a világ szépségeiit, ügyetlen gyerekkezeket igazít az első betű írásához.'' ötven éve. És még mindig nem unja.-- Nem leihet ezt megunni soha. A gyerek mindig újat akar, külön kell ráhangolódni az érdeklődésre. Még ugyanazt a betűt sem lehet egyformán oktatni két különböző gyereknek. Hát ezért szeretek én tanítani, még most is... Simon Márta
