Somogyi Néplap, 1976. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-19 / 222. szám
Kerék Imre Látogatóban Borisz Polevojnál Szikrázó szeptemberi dél-' után. Olyan az időjárás Bala- tonfüreden is, mintha nyár volna. Éppen a látogatóidőre értünk át a déli partról motorcsónakkal, s hevesen dobog a szívünk, amikor megállunk a kórház bejárata előtt, Kedves asszony a portás, s amikor megkérdezzük tőle, nincs-e náluk Borisz Polevoj szovjet író, egyből rávágja: — Dehogynem. Kétszázhúszas szoba... Máris invitáljuk befelé ka- llnyini vendégeinket, s elújságoljuk, hogy szerencsénk van, egyből megtaláltuk a kedves földijüket. Megyünk fölfelé a lépcsőn, s közben az jár az eszünkben, hogy mennyit hallottunk róla kalinyini látogatásaink alkalmával, s a néhány nap alatt, amióta együtt utazunk a testvérlap főszerkesztőjével és munkatársával. Nem egy könyvet nyújtottak át úgy, hogy megmutatták: az előszót Polevoj írta. A Kalinyini Vagongyárban ma is büszkén emlegetik, hogy az első nagy sikert aratott regénye az ő kovácsaikról szól. Amikor szóba került a Kali- nyinszkaja Pravda hagyománya, az ő riporteri tevékenységét említették; amikor a közkedvelt irodalmi lapra, a Junosztyra hivatkoztak, hozzátették, hogy 1962 óta ő a főszerkesztője. Polevojt mint írót mindketten gyermekkorunk óta ismerjük. Olvastuk a könyveit, láttuk a belőlük készített filmeket, azt azonban csak tíz éve tudjuk, hogy ő is kalinyini, mégpedig olyan földi, aki gyakori vendég odahaza. Polevoj a városban töltötte a gyermek- és ifjúkorát, ott -kezdődött riporteri és írói pályafutása. Moszkvában csak .a háború óta ék Egy pillanatra megtorpantunk a 220-as szoba előtt. Ki lépjen be elsőnek? Természetesen a vendégek. A szobát és az erkélyt örömteli kiáltások töltik be. Polevoj feláll a nyugágyból, s elénk siet. Jutja, a végtelenül kedves feleség szívélyesen int nekünk, ő ugyanis éppen Budapesttel, Hidas Antalokkal, a régi jó barátokkal beszél telefonon. Polevoj mindnyájunkat az erkélyre tessékel. Viszünk ki székeket, s félkaréjban elhelyezkedünk. Julja asszony jó házigazdaként orosz teasüteménnyel kínál bennünket. Borisz Folevoj kimutat a Balatonra, s áradozik a tó szépségéről. Két napja érkeztek — mindez a múlt vasárnap volt —, ő orvosi kezelésre, a felesége pedig a kísérőjeként. Később budapesti programok,1 Kicsit hátradől a nyugágyban, s az anekdotázni szerető emberekre jellemző huncut mosollyal folytatja: — Most az első cikkem történetét írtam meg. Tizennégy éves voltam, Kalinyint akkor még Tvernek hívták. Az iskolánkban vendégül láttuk a terület szülöttét, Szpiridov Dmitrijevics Dorzszsin autodidakta parasztköltőt. Én úgy föllelkesültem, hogy több oldalas cikket írtam az élményeimről, s elküldtem az újságnak. Ezek a szerkesztők — a barátjára, Pavel Ivanovra mutat — már akkor is olyanok voltak, hogy jól meghúzták. Így aztán mindössze kilenc sor jelent meg. Erről szól ez a fejezet. Észre sem vesszük, s már úgy beszélgetünk, mintha évek óta ismernénk egyrpást. Ennek a forrása az a varázsszó, hogy testvérvárosok. A kalinyini főszerkesztő gyorsan beszámol kaposvári élményeiről, kiemelve, milyen szép a szovjet hősök emlékműve a négy nyírfával. S mintegy véletlenül megemlíti, hogy Siófokon elmondták: Mareszjev, akiről Polevoj az Egy igaz ember főhősét mintázta, járt Somogybán, s nálunk is. Előkerül a regény magyar nyelvű kiadása., A nyolcadik. Az Európa zsebkönyvek karcsú példányába emléksorokat ír Polevoj a Somogyi Néplap főszerkesztőjének, A háborús téma kapcsán előkerülnek a fronttörténetek. Köztük magyarországiak is. Polevoj megerősíti annak a legendának az igazságát, hogy a szovjet katonák szerint köny- nyebb volt Székesfehérvárt felszabadítani, mint kimondani a nevét. elöl, a támadó egységekkel, aztán sok-sok kilométert gyalogolt vissza a katonai távírógépig, hogy leadja az anyagot. Pályája kezdetétől a valóság izgatta — ezt kutatta, csak az adott ihletet irodalmi művei megírásához. Még Gorkij is tévedett, amikor elolvasta A tetves ember visszaemlékezései című első, nagyobb lélegzetű munkáját, azt írta neki: fiatalember, ne fantáziál- jon, inkább mélyedjen el a valóságban. Polevoj nem légből kapta a történetet; elmaszkírozva és álöltözékben együtt élt a tolvajokkal, csavargókkal éjjeli menedékhelyükön. A valóság megismerésének igénye ma is épp olyan erős benne, mint a kezdet kezdetén. Bármerre jár a Szovjetunióban és külföldön, ez irányítja lépteit. S ha a szülővárosáról hall valamit, az mindig boldoggá teszi. Rómában például udvariasságból fölvette egy signorina kendőjét, amikor leesett, s akkor vette észre, hogy a Róma—Moszkva közvetlen kocsikon ott van a K. V. Z., a Kalinyini Vagongyár márkajele. Hazáig azokat az emlékezetes történeteket idézte föl, amelyek hozzá fűzik, aztán később megírta az irodalmi újságban. Polevoj és a felesége minden reggel a »-grófig«, vagyis Széchenyi István szobráig sétál. Mi az ellenkező irányba indultunk el velük; egy jó óra múlva azonban ott, a parton fejeztük be. A cukrászdában még megiszunk egy kávét és koccintunk egy kis jófajta magyar pálinkával. Polevoj csak a mi kedvünkért issza meg, az orvosok egyelőre eltiltották tőle. Ez a füredi találkozás nagyon sokat adott nekünk, ráadásul azonban még egy ajándékot kaptunk. Az ő rábeszélésére utazik el testvérlapunk munkatársa Uszty- Ilimszkbe és hoz riportot a somogyi fiatalokról mind a két újságnak. Mert ki tudná megcáfolni Polevoj igazságát: az igazi riportert a helyszín ihleti a jó írásra. Lajos Géza. Szeberényi Lehel j o RÉM A kis fényeket mindig Lehetett látni a hegyeken, hajnalban meg késő este; mint a szentjánosbogarak. Ok mentek vagy jöttek a lámpásaikkal. A vasárnap az övék volt. Meg a karácsony meg a húsvét. No meg a búcsú. Elmentek a templomba, teleitták magukat, és kezdődött elölről. Ez volt az életük. — S ma más? író—olvasó találkozók is várnak rájuk. Az asztalon testes borító. Zöld tintával írta rá a fejezetek címeit. Kiderül, a hatvannyolc éves író olyan jól érzi magát Füreden, hogy már dolgozik is. — Fölelevenítem emlékezetes riportjaimat. Az első fejezel már kész is. Egyébként a Pravda tudósítójaként tevékenykedő író is ott sebesült meg, s egy időre kórházba került. Közismert, hogy Polevoj a háborús években ezer kilométereket utazott katonai járműveken,' harckocsikon, partizánlovakon, felderítő repülőgépeken. Ott volt a sztálingrádi barikádokon és a kurszki csatában. S mindig — Ma más — mosolygott az elnök. — Ma meghozza őket a vállalati kocsi este ötre, fél hatra, s máris ihatnak, mindennap ihatnak... És isznak is. A sok szomjúságot pótolják. Az autó reggel előáll, ide a kocsmához, kiszippantja őket onnan, délután ötkor visszaönti. Dfe nem is egy autó, több is. Egymással versengenek az autók, ki tud több segiédmunkást szippantani. Mert az kell ezeknek a vállalatoknak. Építkezésekhez viszik aztán őket. Keresnek annyit, amennyit akarnak. Négyezret is. A gyerek kijárja itt a kötelező iskolát, nem tanul ám tovább; még ha esze van is, megy segédmunkára, ott egyből többet kap, mint a tanítója vagy mint én. KajaHAJNAL Vágó János ólommetszete. Gyökér Föld alá bújik a gyökér, föld alatt szerteágazik, kövek között utat talál, beféle nő, akár a hit. Föld alá bújik a gyökér, sugarai hevítik át a föld fölötti életet, a föld alatti éjszakát. Föld alá bújik a gyökér, onnan küldözi liftjeit. Szemektől észrevétlenül dolgozik, szolgál, bátorít. Föld alá bújik a gyökér, fönt csak a lomb, gyümölcs, virág — a föld alól lökik a vért a lüktető artériák. Koronáját növesztheti égig a fa: csak addig él, amíg táplálja sóival, amíg emeli a gyökér. M ogy kik voltak gyermek- * * kori játszótársaim, már nem emlékszem pontosao. A faluban, ahol éltem, velünk szemben lakott két fiú. Ha jól emlékszem, testvérek. Az egyik Pale — valójában Pascal —, de az is lehet, hogy az éppen a bátyja neve volt. Ez . a Pale — nyurga, lóiarcú gyerek — meg is szökött otthonról, és néhány napig haza se ment, mert az apja jól elnáspángolta. Amikor pedig újra hazatévedt, annyira kikapott az apjától, hogy a bőre cafatokban lógott. Akkor újra elszökött, és esténként az anyja jaj veszékelve hívta a házuk ablakából. Más asszonyok is kiabálva hívták a fiaikat. De ez a jajveszékelés mindenkit megöor- zongatott, aki hallotta, hogy az anyja Pale után kiabál. Olykor mi magunk is bosz- szantottuk őt ezzel a Pale hévvel, de látszólag tetszett is neki. Ezzel a Palével egy nyári délután emlékezetes kalandom volt... A közelünkben levő hegy csupasz oldalára másztunk föl, miután átgázoltunk a patakon és a nádason. Nagyon izgatottak voltunk, mert már korábban elhatároztuk, hogv viperát fogunk a hegyoldalon. Amíg gázoltunk a hasig érő ♦Olasz író. igény nul’ta. Amá kell, a rossz föld is megadja, tyúkot, malacot tart; a tehén, az csaknem kiveszett, de tej helyett amúgyis bort iszik, boltban nem sokat költ. ruházatra se nagyon törekszik. Begyűjti a házba, lehetőleg új házba, parkettás házba — most ez a divat — a mosógépet, televíziót, s legújabban a frizsidert. Mint régen a zongorát a módos parasztok. Hol ennek, hol annak van divatja, egyik elkezdi, a többi megy utána. A megszerzett kincset aztán őrzik, naponta letörö’getik róla a port, de világért se használnák, vagv csak igen takarékosan, hébe-hóba. Van, amelyiknek benn az autója va- donatújan a sufniban, s egyszer egy évben kirándulnak vele... Hirtelen tört rájuk a mód, s nincs még hozzá kultúrájuk ... — Mégsem isznak el mindent? — Jut is, marad is. S van, amelyik sajnálja a kocsmától, két korsót megiszik a társak közt, s folytatja otthon a nova jával. Ilyen is van, s az asszony is dolgozik, a gyerek is; mert nem engedik ki ám a családból, a keresetét haza kell hozni... Igv élnek, valójában most se különbül, mint régen, csak jobban. S talán nem a puszta lét a gond. — S a babonák is élnek... — Virulnak. — No persze — mondta a fiatal nyomozó —, Ismerjük, hogyan van. Most az aúap valCesare Pavese* fl VIPERA vízben, csupasz hátunkat pörkölte a nap, megzavart békák ugráltak föl előttünk, a partról a vízbe. A lábamat összevertem a kövekkel, Pale szája szélén összerágott gyom zöld lerve csurgott. A falu felől olykor már föl-fölhallatszott egy-egy kiáltás. C rősen füleltem, nem en- ^ gém hívnak-e, de nem tudtam kivenni. Fölkapaszkodtunk a hegyoldalra, lihegve, és bátorságot színlelve. Én még az oroszlánokról is beszéltem, majd füttyengetni kezdtem. Pale rámszólt: — Hagyd a fenébe! A viperát nem így szólingatják! Két ágas botot vágtunk magunknak, hogy ezzel csípjük el a kígyót. Én fölhúztam a szandálomat, de Pale mezítláb volt, úgy talpalt a köveken és a szúrós gazban, látszólag mitsam törődve velük. Egyszer csak hirtelen megállt egy tövisbokor előtt és egész előre hajolva, fejét ide- oda ingatva, egész halkan, sziszegni kezdett. — Jobb lenne, ha rácsapnánk — mondtam csendben. toeSk meg, az anyagi, aztán a tudat jön. — Egyelőre nem nagyon siet — mondta a tanácselnök, ajkán lefele csörgött a mosoly. Az öreg azon a véleményen volt, hogy innen belülről nézve talán nem látszik annyira a kiút, s ezért megérti a tanácselnök pesszimizmusát, de valójában ez a tíz év semmi se, és a,ml a tudat megváltozását illeti, még húsz se sok, és a dolog észrevétlen fog végbemenni. Egyszer csak egész másképp fognak gondolkozni az emberek. Olyan, mint az óra. Nem látjuk, hogy mozog a mutató, csak ha egy idő múlva megnézzük, hol állt i akkor, s hol áll most, akkor látjuk, hogy bizony szép kis utat megtett — Aztán persze — mondta — néha magunk is mozdíthatunk az ujjunkkal azon a mutatón, ha netán nagyon késne. — No hiszen az nem jelenti, hogy mi nem mozdítunk, és csak nézzük a dolgokat ölbe tett kézzel — szólt a tanácselnök. — Csak néha az ember belefárad az eredménytelenségbe ... Most is, épp a minap nekiláttunk a kultúrháznak. De ami igaz, az igaz, hogy a réginek nagyon erősek a gyökerei, a gyomnak jó televénye van. Buján zöldéi benne, s ahelyett, hogy kipusztulna, még újabb leveleket is nevel. Barátom nem válaszolt. Üj- ra sziszegett, de vipera nem jelentkezett. Ekkor azonban hirtelen egy távoli kiáltás rezzentett össze bennünket, mint valami ütés. Tisztán lehetett érteni a sikoltásszerű kiáltást: — Pale...! Pale! Én arra gondoltam, hogy haza kellene menni, de Pale cs.ak grimaszait egyet, amikor ismét fö’hangzott a kiáltás: — Pale! Pale! Ekkor a társam dühösen a földhez esi"Íz a botját: — Az őrült! Ha most a vipera meghallja a nevemet, meg fog ismerni.... — Gyere! — súgtam. — Menjünk innen .., Az anyja kiáltása azonban ismét fölhangzott, hátborzongatóan, és én magam elé képzeltem, amint kisebb gyermekével a karján ott áll az ablakban, és kiabálja a fia nevét. Ekkor Pale hirtelen karon ragadott, és elordította magát: — Jön! És rohanni kezdtünk, miközben rémülten ordítoztuk: — A vipera... Jön a viper ra! Megállás nélkül futottunk le a hegyoldalon, s csak a patak hídjánál álltunk meg. Ott ért bennünket az alkonyat. A híd korlátján ültünk. Pale hallgatott és a vízbe köpködött. Az az idő volt, amikor a falusi asszonyok összekiabálták a gyermekeiket, de ebben a percben, csodálatos béke és csend volt. Néhány tücsök hangja hallatszott csak. »Engem még nem keresnek ...« — gondoltam, és Páléhoz fordultam: — Miért nem válaszolsz? Vagy nem mész, ha Ízívnak? — kérdeztem. — Majd kapsz megint... Megvonta a vállát, és elhúzta a száját. Egy kis idő múltán ismét én kérdeztem: — Igazán megismeri a vipera azt, akinek nevét hallotta? Pale most sem válaszolt. Ügy tudott hallgatni, mint egy felnőtt. — De akkor a nevedet most már minden vipera ismeri a hegyen? — kérdeztem tovább. — A tiedet is ... — grimaszolt Pale. — És nehogy azt hidd, hogy a vipera törődik azzal, hogy te jó gyerek vagy. A vipera meg akarja ölni azt, akinek a nevét hallja ... Ebben a pillanatban ismét fölhangzott egy kiáltás. Az asszony megint kiállt az ablakba, és Pálét hívta. Egy kordé kerekei nyikorogtak valahol. Hallatszott, amint a közelben egy vödör a vízbe puffan. C lindultam hazafelé. Pa“ le nem mozdult. Nem jött velem- Ott maradt a hídon. Antalfy István fordítása (Folytatjuk.)
