Somogyi Néplap, 1976. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-02 / 207. szám
Mit álmodhatnak? BS as emlék sem hagy nyugodni. Mint minden, ami régen történt, egyre kevesehb- szer jut az eszembe, de élesen rajzolódik. Nyugtalan mozaikból alakulnak az arcok, a kétségbeesett, könyörgő szesincs, hiszen az élethez elég annyi, amennyi összegyűlik. Segítenék-e őket? Egy párnak meg hét (nem emlékszem pontosan; lebet, hogy több) gyereküknek lakása, háza lehetne. Ebben mek és az értetlen, hideg, ke- ( nem tudna-e segíteni a falu? gyetlen, kózönyösség-kendő- jű, elhízott értelmű teli intetek. Társam komor, az emberi rossztól megfélemlített lemondása, félig emelt, lecsuk- ló keze: — Menjünk innen. Nincs itt már értelme a kérdezősködés- nek. — De... — Menjünk. Még mindig ökölbe szorul a kezem. Elfog valami bizonytalan félsz, a nyakam tájéka hideg-nedves lesz. Magamra, magunkra gondolok — talán önző vagyok — velünk mi lesz, ha... Eddig még nem volt rá szükségünk. Hessege- tem a kiszolgáltatottság árnyékát. Már-már elfog ugyanaz a gőg, amelytől megijedtem, amikor másoktól láttam. Hadakozom, védekezem; ugye — kérdem a semmit — nekem, nekünk kell még segítség... Akkor kimaradt írásunkból ez a jelenet. Talán túl nagy volt a súlya, meg sem értettük, táján ... önkéntelenül, ösztönből kerültük ki? Sok- gyerekes család falun, düle- dező házban. Honnan lenne pénzük __Mit tegyenek? A h ivatali emberek pillanatnyilag tehetetlenek. nak Egy sókgyerekes család- nincs lakása. Pénzük — Így fogalmazgattuk magunkban a kérdéseket. Két asszony jijtt kifelé egy nagy házból. — Mit tetszik mondani? Nekünk van házunk. Minek építsünk? — Nem, nem úgy. Sok gyerek, család, iakás nélkül, ösz- szefogna a falu. — Mi? Hogyan? Házat? Valaki építeni akar? — Talán rosszul magyaráztuk. Űjra próbáljuk, mi is magyarul beszélünk, ők is. — Ja, hogy mi adnánk-e? — visszafojtottuk a lélegzetünket, reménykedve'. — Mi aztan minek? Mindenki ka- pargya a magáét! Nekünk se segített senki. — Menjünk innen. Nincs itt már értelme a kérdezősködés- nek. Nem tudom igazán »-visszaadni« a beszélgetést. Az arcok pontosan előttem vannak. A kezem még ökölbe szorul. Félek. A városban, biztos »hátországgal«. Szégyellem magam. Tegnap azt mondtam valakinek, jól élünk. Tegnapelőtt meg azelőtt még a családtól kaptunk segítséget. Most megállunk a magunk lábán. Lesznek még gondjaink. Este mellettem szuszog az asszonykám, lassan majd kigömbölyődík. És még néhányszor. Düledező házban sem fogunk lakni, ha az emberi számítás beválik. Már félálomban vagyok. Kérdezem a semmit, talán nyöszörgők is. Kedves, kedvesem, ugye kell majd nekünk az emberek segítsége? Nem ébresztettem föl, nem rémíthetem meg. Nem, ezek csak az én emlékeim, vízicszerű képeim. És mi ketten bízunk az emberekben, a múltkor beszéltünk róla. Nyakam táján a hideg veríték. Biztos »hátországgal«. Társam lecsukló keze... Ök vajon mit álmodtak? A régi házban hogyan aludtak? Remélem nem hallottak hasonló »hangokat«. Azóta sem találkoztam velük. talán nem is fogok. De tudom, bíznak az emberekben. Űj házat kaptak, összefogott a falu. Űj házban laknak. Űj szobában alusznak el. Hatalmas elégtétel. És »büntetés« a kegyetleneknek. Most mit mondanának? És hogyan állnak meg saját be- szűkültségük cáfolata előtt? Miként görnyednek össze lel- ketlenségük kudarcától? Prométheuszt leláncolták az istenek, mert segített az embereken. Fordult a kocka. Az emberek leláncolták a »gonosz gondolatot«. De addig nem nyughatunk, amíg van mit rabságban tartani. Luthár Péter Eioisten Budapesten siratja Mexikói Szorgalommal, tanulással... Bíró Judittal az öröm perceiben találkoztam először. — Iskolánk büszkesége, az országos középiskolai tanulmányi verseny 2. helyezettje biológiából — mutatta be Lóczy István, a kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium és Szakközépiskola igazgatója. Jutka megflletődve fogadta a gratulációkat, nem látszott elbizakodotbnák. Vidáman futott osztálytársai után, akiktől semmi sem különböztette meg. Ha csak az nem, hogy ő céltudatosabban készült az egyetemre. Jó orvos szeretne lenni, és ehhez minden ismeretet meg akar szerezni. Üjra felelevenítjük a ver- senyizgalmakat, amelyekből igencsak kijutott az elmúlt tanévben. Az első erőpróbát az iskolai selejtező jelentette, majd a megyei és végül az országos döntő. E rangos verseny finisében Jutka a legkiválóbbak közé küzdötte fel magát. — Mi a siker titka? — kérdezem. — A biológia régen érdeklődésem középpontjában áll, már az általános iskolában is részt vettem egy versenyen. Ha jól emlékszem, az ötödik helyen végeztem. A gimnáziumiban, a biológia tagozaton szerettem meg igazán a tárgyat. Sokat kísérleteztünk, és a szakirodalmat is szívesen olvasgattam. Talán ezzel sikerült többet bizonyítani. — No meg a tehetség — teszem hozzá kiegészítésül, de ő szerényein tiltakozik. — Amit elértem, szorgalommal, tanulással értem el, a tehetség szorgalom nélkül nemigen hasznosítható. így igaz: sok a tehetséges tanuló, de a tehetség nem mindig párosul szorgalommal. Jutkánál igen. Nem tartották emiatt strébernek osztálytársai ? Indiánok. Gyermek- és kamaszkori emlékek. Szavak és fogalmak: wigwam, tomahawk, skalp, békepipa. Azután azok a mesés aranykincsek. Ál- romantikus könyvek, filmek súlykol- ták az emberbe ezt a világot, elfedve ezzel a valódit. A világ fölfedezése hosszú időre még mindig Európa megismerését jelenti életünkben. Egyre többször bebizonyosodik, hogy műveltségünk túlontúl görög-római központú, így azután ki-kirekednek alaposabb megismerésre méltó kultúrák, vagy még mindig Agyagból készült, krémszínű bevonattal, vörös és fekete festéssel a 35 centiméter magas figura, amely Cihuateteót, a gyermekágyban elhunyt asszonyok istennőjét ábrázolja. Ez is egyidős a cikkben említett »mosolygó arcok«-kaL héza- 1 tűk, a m űvészetük, a nagy — Nem hiszem — válaszolja. — Osztályunkban nagyon jó volt a közösségi szellem. Együtt voltunk a tanulásban, a szórakozásban. Osztálytársaim közül húszán jelentkeztek tovább tanulásra, az utolsó évben — természetesen — céltudatosabban tanultunk. Bíró Judit nemcsak biológiából bizonyította felkészültségét, hanem fizikából is kiválóan szerepelt az egyetemi felvételi vizsgán. — Mit érzett, amikor megkapta az értesítést a felvételről? — Nem akartam hinni, hogy régi vágyam teljesül. Hogy végül is így sikerült, abban nagy szerepe van az iskoláinak, tanáraimnak. Mit mondhatnék még? Embereken segíteni, betegeket gyógyítani, nincs is ennél szebb hivatás. De ahhoz, hogy ezt a munkát végezhessem, még nagyon sokat kell tanulnom. Szoliva János gosak az ismereteink róluk. Éppen ezért örvendetes, hogy mostanában egyre több írás, cikk foglalkozik az inkákkal, a majákkal, az aztékokkal. Ennek a távoli világnak a jobb megismerését segíti két budapesti kiállítás: a Műkincsek Mexikóból a Szép- művészeti Múzeumban, Az ősi Peru a Néprajzi Múzeumban. E két ország hajdani területén — kisebb-nagyobb eltéréssel — összpontosult az indián kultúrák java. A távolság, a költségek miatt ma még kevesen nézhetik meg a helyszínen Teotihüacant, Chi- chén Itzát, Tiahuanacát és a többi egykori város megmaradt, gyönyörű épületeit. A magyar nyelvű könyvek kis száma miatt még olvasás útján sem szerezhetnek elegendő ismeretet. Éppen ezért egy- egy ilyen kiállítás — mégha nem pótolja is a monumentális templompiramisok, szobrok megismerését — közelebb hozza ezt a még mindig újabb fölfedezésekre módot nyújtó világot. Elég csak arra utalni, hogy nemrégiben találták meg az őserdőben az inka birodalom utolsó fővárosát, Vilcaba- mátl Sokszor olvadhattunk arról, hogy az amerikai kontinens a spanyolok kegyetlen gyarmatosító hadjáratáig önálló utat járt, s a kultúrája is az ottani történelmi fejlettségen alapult. Éppen ezért nem az arany volt a valódi kincse, nem is sokra becsülték az indiánok, az aztékok egyenesen »Isten ürülékének« nevezték. Az egyetemes kultúra szempontjából az ép ítészétől fedezéseik, azután a ké sőbb nálunk is meghonosodott növények — kukorica, burgonya stb. — kinemesatése és termesztése a csodálatra méltó. A sort folytathatjuk a maják naptárával, csillagászati, matematikai ismereteikkel. Az általuk használt 20-as számrendszer, a pontok, vesszők és számjegyele ismerete lehetővé tett« számukra a helyi érték és a nulla szám önálló felfedezését, rendkívül pontos számítások elvégzését. Ebben a vonatkozásban a maják fejlettebbek voltak a görögöknél és a rómaiaknál.' S akkor ott van még az inkák útépítési, postai és futárszolgálati leleménye, az ősi csomóíráe kialakítása. így az embernek eszébe sem jut az ifjúkori álromantikus indiánosdi, most már az igazi indiánok keze munkáját csodálja eredetiben, másolatban. Ott áll az Esőisten, a Kukoricaisten, Xipe Totec, a tavasz és a vegetáció istenének különféle megformálása előtt, s Oravecz Imre fordítását idézi magában. Az azték vers így fohászkodik Xipe Totechez: »kiittad az éjt / most mért rejtezel / oltsd magadra arany palástod, / öltözz esőbe / istenem vagy, / vized drágakő-ajándék«, majd később: »istenem vagy, / adj hát bőven kukoricát«. Az indiánok hitvilágából a természet, a född tiszteletének megfcapóan naív tisztasága cseng ki. A mexikói kiállítás elsősorban azért érdekes, mert kronologikusan megmutatja a korábbi indián kultúrákat (La Venta, zapoték, tolták), s hatásúkat a majákra, aztékokra. ' A történelemben nincsen helye annak, hogy »mi lett volna, ha...«. A lenyűgöző szobrok, a kápráztató arany- ékszerek, az egyszerű kerámiák, a bonampaki freskó- másolatok láttán mégis folyton az járt az eszemben: milyen közéi van 1521, amikor az azték, és 1530, amikor az inka birodalmat le- igázták, a mi mohácsi vészünk évszámához. S akkor újra visszasétáltam azokhoz az agyagiból készült, mosolygó arcokhoz, amelyek valamikor az időszámítás előtt 1000 táján készültek, s az életkedv hű megmintázásával a legnagyobb meglepetést szerezték. Be kár. hogy ezek* ről az arcokról később eltűnt a mosoly a spanyol hódítók aranyláza miatt. Lajos Géza Gépek között Rendhagyó tantestületi ülés A forgácsolóüzemben, az esztergapadok mellől, a fúrógépek mögül fiúk és , kendős lányok kiáltották tegnap délután a gyárba látogatóknak: »Jó napot, tanár úr! Mi újság az iskolában?« Szívesen látták volt tanáraikat a gépek között. Az 503-as Szakmunkásképző Intézet tantestületének nyolcvan tagja ugyanis rendhagyó módon kezdte tegnap a tanévet: a szakoktatókkal együtt fölkerekedtek a délelőtti tantestületi ülés után, és a fővárosi Finommechanikai Vállalat Ö t éve vezetem a főnök kocsiját, de igazán berúgva még nem láttam. Spicces persze volt már, ilyenkor nagyokat hallgat, mintha erősen gondolkodna. Amúgy is békés természetű, kevés beszédű ember. A tsz-ben ezért is tisztelik; nem ígérgetős, nem olyan szószátyár, mint az elődje volt. Ot is ismertem, akkor még teherkocsin jártam. Most egy kicsit többet ivott, az igaz. És pezsgőt. Pedig tudom, hogy a piros bort szereti, fröccsben. Felesben. De ő pezsgőt rendelt. Máig sem tudom, mi ütött bele. Egész nap hivatalos ügyben futkosott. Amikor úgy nyolc óra tájban elbúcsúzott a barátjától, fenn a Rózsadombon — valami fejes a nemzeti bankban —, azt mondta: megyünk vacsorázni. — Hova? — Mindegy, Valami sültet ennék. A Kék Golyónál álltunk meg. Vegyes tálat rendelt, hozzá egri bikavért, ásványvízzel. Kezdtem idegeskedni. Eddig bárhol voltunk is, éjfélre mindig hazaértünk. Ebből most nem lesz semmi. Kényelmesen, szótlanul evett. Amikor, befejezte és A pözsgősre vigyázzatok! elfogyott a bor is, hívta a pincért. Na, gondoltam, megyünk. Nem. Kért még egy üveggel. Es hallgatott. De egyszer csak azt mondta: — Feri, ha lenne ’ ideje meg pénze hozzá, most hova utazna? Otthon van nekem dolgom. Rendbe tenném a szőlőt. Ezt is mondtam. — Ilyenek vagyunk ■— szolalt meg nagysokára. — A szőlőt. Földhöz ragadt gondolkodás. Tudtam, hogy a szabadsága nagy részét nem veszi ki, legföljebb két-három napra utazik el családjával az apósához, valahova az Alföldre. A szőlő a mindene neki is. Tizenegy is elmúlt, amikor végre fizetett. Na, szépen vagyunk, gondoltam, és dühösen tapostam a gázt. A November 7. téren megfogta a karomat: — Keressen egy parkolót, azután bemegyünk ebbe a bárba. Beugró Is volt, persze, szépen megváltotta, és egy magas, ősz hajú pincér kísért bennünket az asztalhoz. — Pezsgőt! — rendelt kurtán a főnököm. — Igenis. Szabad megkérdeznem, milyen fajtát? — Mindegy, mert egyiket sem szeretem. A pincér egy pillanatra felvonta a szemöldökét, azután enyhe meghajlással tudomásul vette a rendelést. Kis vödörben, jégkockák között hozta az ezüstnyakút. A pukkanásra többen . odanéztek. A szomszéd asztalnál össze is súgtak. Bizony, nem éppen éjszakai mulatóhoz öltöztünk, különösen én. A főnököm barna ingpulóvert viselt, szürke zakót meg valami sötét nadrágot. Amúgy is volt valami falusias a megjelenésében: a pirospozsgás arc, a ritkás, szőke haj', a széles váll. Meg talán a mozgása. Fél óra múlva elfogyott az üveg pezsgő. Megkockáztattam: — Akkor talán mehetnénk is. — Most már mindegy, nem? — szólt vissza, és még egyet rendelt. Akkor már komolyan aggódtam, hogy elázik és valami botrányt csap. A műsor is folyt, a lányok ott lejtettek az orrunk előtt, az egyik majdnem az ölembe ült. Aztán fölállt, lassú léptekkel indult a mellékhelyiség felé. Az éppen mellettünk loholó, ősz hajú pincér odakiáltott a társainak: — A pözsgősre vigyázzatok! — így mondta: a pözsgősre. Szerencsére csak én hallottam a figyelmeztetést, ahogyan indultam a főnököm után. Amikor a kijárat közelébe értünk, éppen elhallgatott a zene. Az én fülemet is megütötte a félmondat: — ... aki a közös pénzét issza. Az elejét nem értettem. Nyápic, negyvenöt körüli, elegáns úr mondta társainak a szélső asztalnál. A főnököm az egész megjegyzést hallhatta, mert hirtelen hátralépett, megragadta a világosszürke zakót, és két lépésnyit magával vonszolva, gazdájával együtt a mellék- helyiség előterének sarkába vágta. Sose felejtem el a kis, vékony bajuszos emberke csodálkozó pillantását, ahogy ott ült a csikktartó mellett. Persze, csak egy pillanat volt az egész, mert a pincérek odaugrottak, meg mások is, a főnökömet tuszkolták kifelé, le a lépcsőn. Siettem utánuk. Még jókor érkeztem, mert a rendőrséget tárcsázták. Kértem, hagyják el, kárt nem okoztunk, gyorsan eltűnünk. — Na, az jó lesz — mondta a »pözsgös«, és hozta a számlát. Főnököm kifizette, egy százast adott borravalóként. Hidegen megköszönték, én még egyszer elnézést kértem. Legyintettek, egyikük gépiesen utánunk szólt: — Legyen szerencsénk máskor is. fülledt, bűzös helyiA ség után kint csodálatos langyos éjszaka fogadott bennünket, öt órakor értünk haza. Csak a. község határában ébresztettem föl a főnökömet: — Azt mondjuk, lerobbant a kocsink, amiatt késtünk. Valamit motyogott. Azóta sem esett szó köztünk erről az éjszakáról. Faál László 3. számú üzemegységébe látogattak. Legtöbbjük járt már itt, azonban a tegnapihoz hasonló, alapos tájékoztatásiban nem volt még részük. Lovró Mihály, aki a gyár részéről fogadta őket, piondita a tanácsteremben, amikor nem jutott mindenkinek hely: »Nem is gondoltuk, hogy valamennyien eljönnek.« A délelőtti tanévnyitó értekezleten Pintér Kálmán igazgató ismertette az idei oktatási, nevelési, politikai feladatokat, az üzemben pedig átadta az irányítást azoknak, akik szakmára tanítják az intézet diákjait. A technikai fejlődés óriási — ez a Finommechanikai Vállalatnál is lemérhető. A tanárok közül sokan most látták először a hamarosan elkészülő galvanizálót, az egészségvédelmet szolgáló, új elszívó berendezéseivel. A megye galvanizáló szakmunkásai innen kerülnék ki ezentúl. Azt sem tudták sokain, hogy mindez százmillió forintba ' kerül. Tavaly nyolcvan diák tanult szakmát a gyárban, az idén emelkedett a számuk. A tanműhelyben és a többi üzemrészben alapos képzésben részesülnek. Ahogy mondják: az iskolai tan terv nem is halad mindig együtt a technikai követelmények diktálta tempóval. Az itt végző fiatal szakmunkások többsége magas szintű technikai ismeretekkel rendelkezik. Másként nem is állná meg a helyét. Hatvanezer féle rajzzal és tizenháromezer fajta alkatrésszel dolgoznak. Akik szakmunkástanulóként a gyárban végeztek, többségükben ott is maradnak. Ahogy tegnap is, mindig szívesen látják volt tanáraikat, akik munkájuk és az utánuk jövők feladatai iránt érdeklődnék. #. M
