Somogyi Néplap, 1976. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-17 / 220. szám
Nem megy a gyerek vándorúira Itt a pénz! Miért nem kell? A Hortobágyon már szekértábor is van. Egy-két napig áll, azután szedik a sátorfát, befogják a muraközie- ket, és irány a messzeség. Gyerekek szekereznek, kisdiákok a nyári szünetben. De van még néhány — pontosan 20 — országos úttörő-vándor- tábor, gyalogos, biciklis és vízi, azaz csónakos. Meg egy somogyi, amit 1977-ben már az országos úttörőelnökség is meghirdet. Olyan jónak találták az útvonalat. A Zselic mindenkinek tetszik. Csak a saját hazájában nem lehet próféta... Teremi József, a kadarkúti Iskola csapatvezetője, a megyei táborozási szakbizottság elnöke. — Ez egy különleges szak- bizottság. Jó, ha hárman vagyunk, de legtöbbször egyedül szaladgálok. Évek óta még azt sem tudjuk elérni, hogy a marcali, a barcsi és a siófoki járási, illetve a siófoki városi úttörőelnökség a füle botját megmozdítsa. Volt egy táska pénzem — az ÄIB támogatása —, azzal járkáltam az úttörőcsapatokhoz: itt a pénz, tessék. Hány ezer forint kell? Vigyétek a gyerekeket! De a táskám sokszor, nagyon sokszor teli maradt... Tavaly 120 ezer forint értékű utalványt adott ki támogatásként Somogybán az Állami Ifjúsági Bizottság. Ezek a táborok ugyanis jóval »drágábbak«, mint egy balatoni »álló« tábor. A pénz és a szervezés lehetővé tették hogy 30 úttörőcsoport — 900 gyerek — járja végig a somogyi útvonalat. Gyönyörű tájon, Mátyáskúttól Zsippóig. Elment 15 csoport, de csak kilenc iskola 300 gyerekével... — Mennyit kell fizetni egy ilyen táborozásért? Ha drágább, mint a másik... — Nem ez az oka. 200 forint támogatást kapott minden kisdiáit, csupán 50 forintot kellett befizetniük. Az országos táborra 400 forintot tudtunk adni. A somogyi tábor útvonalát is kiépítettük; a kadarkúti KlSZ-alapszerve- zet a zsippói szálláshelyet teljesen magára vállalta. A helyi tsz rengeteg fuvarral segített; a bárdibükki gazdaság, az erdészet és még sorolhatnám tovább, kik tettek meg minden tőlük telhetőt. Csak a gyerekek maradtak el. Ök sem jószántukból. Levelek érkeztek hozzánk a megye sok iskolájából, hogy vigyük táborozni őket, mert otthon nem segítenek az úttörővezetők. Hogy miért nem? Legtöbbször az elfoglaltságra, a családra hivatkoznak. Nem kétséges, valóban komoly akadály ez, méltányolni kell. De a kadarkúti nevelők — összeszámoltuk — tízen 130 napot töltöttek a táborban, és a helyi ifiklub tagjai — tizennégyen — egész nyáron át ott voltak! S ehhez még egy adalék Teremi Józseftől: — Jellemző, hogy abból a nyolc iskolából, ahonnan a gyerekek táborba jöttek, sok olyan tanár »hozta« őket, aki kadarkúti diák volt valaha .. És a gyerekek, a »kiváltságosok«, akik ott voltak, mit mondanak? Szilvái Ildikó: — A somogyi táborban Má- tyás-kúton éreztem magam a legjobban. Én voltam az egyik szakács. Két ifivezetővel sokat kirándultunk a környékre. Nagyon jó volt. — Horváth Andrea vagyok, szintén a somogyi táborban voltam, és jövőre is elmegyek. Jobb ez, mint egy olyan tábor, ami mindig egy helyen van. Ott a végén már unatkozik az ember. Jó néhány kisdiákkal beszélgettem Kadarkúton. Szókincsük gazdagságának minden szép jelzőjét hozzátették a táborhoz. Rengeteg élménynyel jöttek haza. Megvan a »repülő«, természetesen az, aki leesett a fáról. Meg a »búvár« is, aki beleesett a patakba. A tűzmester, aki besározta a kályhát, mert nem szeleit, és a felnőttek nagy megrökönyödésére olyan tüzet rakott, hogy csak na!... Arra a kérdésre is, hogy ki hány helyen volt, ki kettőt, ki hármat, de volt, aki négyet is kiáltott! Mert Kadarkúton sokkal jobb a helyzet, és könnyebb megoldani, mint bárhol másutt? Kicsit hamis ez az indoklás. Lehet, hogy az az igazság: itt többet törődnek a gyerekekkel ? Szúrópróba a memyei iskolában. Csepregi Klára, Spántler Éva és Cziráki Csil~ la meg még néhány gyerek röviden beszámol arról, hogy iskolájukban hány megfulladt próbálkozásról tudnak ván- dortábor-ügyben. Pedig in- nen-onnan a többi gyerektől hallották, hogy az nagyon jó. És egy kicsit irigylik is őket. Kiss Péter igazgató és Virág Lászlóné csapatvezető elmondta, hogy két éve volt itt »őrségváltás«, az idei nyárra kifáradt a tantestület, nem tudták elvinni a gyerekeket. Az indoklás itt is érthető, részben. Kiss Péter nem is »bú jkál«: — Valóban nem figyeltünk eléggé, pedig ismerjük Teremi Jóskát, mint a rossz pénzt. A pénzestáskáját is. Számunkra új ez a táborozási forma, senki sem mert belevágni. De a jövő nyáron, ezt eldöntöttük már, elvisszük a gyerekeket. Jött egy új nevelő hozzánk, ő nagyon sok jót mondott róla. Tudjuk, hogy ez a korszerű táborozási forma. Mernyén tehát máris a következő sebességre kapcsoltak. És mit tesz majd a többi somogyi iskola? Luthár Péter Amatőrtárlat a Kisfaludy utcai iskolában Megkezdődött a képzőművészeti világhét kaposvári eseménysorozata Ünnepi rendezvények várják az érdeklődőket ezekben a napokban — a világ minden táján — a múzeumokban, a kiál 1 ítótermékiben. A középpontban a festmények, szobrok, iparművészeti alkotások állnak. Az ember és környezete harmonikus kapcsolatának sokoldalú megfogalmazását tűzték ki célul, össaetett módon mutatják a művészi szép sokféle megvalósítását. A képzőművészeti világhét kaposvári eseménysorozata a tavalyinál is gazdagabb programot ígér a közönségnek. A lakberendezési bemutató, a fiatal festőművészek kiállítása, a megyei képzőművészek csoportos tárlata, az üzemi ösztöndíjas képzőművészek közös, immár hagyományos szereplése bizonyára sok élményt nyújt. A fonyódi alkotóházban járt képzőművészek alkotásaiból kiállítást rendeznek Budapesten. A képzőművészeti világhét tegnap a somogyi amatőr képzőművészek kaposvári kiállításával nyílt meg. A bemutatkozás hagyományosnak is tekinthető, hiszen nem ez aiz első alkalom, hogy tehetséges, nem hivatásos képzőművészek állnak a közönség elé. Annyiban mégis úttörő ez a kiállítás, hogy ezúttal a képzőművészet legfiatalabb közönsége, az általános iskolások előtt mutatkoznak be új műveikkel. A kaposvári Kisfaludy utcai Általános Iskola adott otthont e bemutatónak; később, valamennyi megye- székhelyi általános iskolában láthatják a gyerekek amatőr képzőművészeink szép alkotásait. Számukra nemcsak a befogadás élményét jelentheti ez a kiállítás, hanem alkotásra Is ösztönözheti őket. Kétszáznegyvenhat alkotásból hatvanat fogadott él bemutatásra a zsűri. Többségében festmények, grafikák és kevés plasztika, iparművészeti alkotás került ide. Sok új név is föltűnt a kiállítók között. S máris az élvonalhoz tartoznak. Ketten kaptak értékes munkadíjat: a grafikus Martinka Zoltán és a szobrász Kiing József. Tegyük hozzá: megérdemelten. Tibol László és Leitnerné Tóth Judit, valamint Bosnyák László, Da- bóczi József és Somogyvári József alacsonyabb értékű munkadíjai mögött is érett, szép munkák állanak. Martinka Zoltán két grafikával szerepel. Az Urbanizáció érdekessége, hogy a naív szemléletet szinte beoltja a nagyvárosi életformába. A játékosságot beviszi a sötét szemű városi házakba. A Hét vége már önfeledt játékosság, a természetbe kivonult ember örömét sok jelenettel rajzolta meg. Kiing József márvány kisplasztikáit ezen a kiállításon — szemlélteti hasonlósággal Martinka grafikái mellé is állíthatjuk: ő is a természeti, emberi formák alapjegyeit kutatja. A születés körül mozognak térnái; plasztikáinak formanyelve a modern szobrászaté. TibOl László és Leitnerné Tóth Jud'it pedagógusok. Ez csak növeli amatőr képzőművészeti tevékenységük súlyát, hiszen a nevelés terén sókat tehetnek az értő közönség kiműveléséért, a fiatal tehetségek ápolásáért. Szembetűnő Tibol László grafikai fejlődése. A kiállítás megannyi művét felhozhatnánk példának: érdemes tovább erősíteni az amatőrmozg almot Somogybán is. — Ennek útja a felnőtt- szakkörök számának a gyarapítása, a műhelymunka feltételeinek a biztosítása — állapíthatta meg joggal Bánsz- ky Pál, a Népművelési Intézet munkatársa. Hórányi Barna PÁTZAY PÁL Nevét, személyiségét, véleményét ismerik azok is, akik sohasem látták, sohasem találkoztak vele; számon tartják írók, zenészek és a szellemi élet más szereplői. Ha róla beszélnek, nemcsak szobrait emlegetik; sokszor véleményeit, megnyilatkozásait fontosabbnak tartják, mint művészi alkotásait. Mert vita tkozókópes- sége — s az a tulajdonsága, hogy nézeteit logikusan egymásba ölti, és sehol sem kínál rést az ellenfélnek — félelmetes és lehengerlő hírt szerzett neki. Emberismerete, pszichológiai tájékozottsága, észjárásának könyörtelen józansága arra képesítette, hogy átlássa a vele szembenálló embert, biztosan rátapintson sebezhető pontjaira, s fölfedezze annak elgondolásaiban azt a kis hézagot, amelyen keresztül ellenfelének hadállásait lerombolhatja! Akik Pátzayt kevésbé ismerik, úgy vélekednek: sokoldalú műveltségével, filozófiai és történelmi tájékozottságával nem lehet megmérkőzni. Holott nem elméleti tudása, tárgy- ismerete, az idézetek bősége az, mely annyi vitatkozásban győztessé tette: sokkal inkább észjárásának természetessége, gondolatfűzésének célratörő sodrása (mely képes volt akár a saját elméletét is feláldozni, ha az a tapasztalat tényei előtt nem állta meg a helyét). Műveltsége, tájékozottsága szinte csak kulissza, hogy elleplezze valódi lényegét: gondolkodásmódjának meghökkentő naív természetességét, lényegre törő hevületét, mely szárnyakat ad beszédjének. A félelmetes hírű vitatkozó és a művészet »örök« szabályait hirdető szobrász felrajzolásával még nem merítettük ki személyiségét. Mert számos olyan tulajdonsága is van, amelyet csak a barát, a meghitt közelségbe került tanítvány láthat meg az emberben — s ezen túl (ami még sokkal nehezebb a számos Pátzay-közhely miatt) — a művészben is. Gazdag érzelmi élete nem egyszer döbbenetes változatokra képes. Nemcsak a neki tulajdonított C-dúr hangnem — amely közéleti szereplését jellemzi, nemcsak ez a nagy reprezentatív árnyalat a sajátja. Magával vívódó, az élet problémáitól gyakran feldúlt, kételkedő, nem egyszer a depresszió kelepcéi közt vergődő egyéniség, akitől azonban nem idegen az összesűrűsödött indulat szenvedélyes kirobbanása vagy a senkit — még önmagát — sem kímélő metsző gúny gonosz fegyvere. A fegyelmezett for- mavilágú szobrok alkotója nem éppen szelíd egyéniség: gazdag kedélyének viharzása olyan feszülő ellentéteket teremt, amilyet csak barokk- vagy reformkori életrajzokból ismerünk. P'átzay Pál nem rak bilincseket érzelmeire; kiéli, végigszenvedi, végigdalolja, agyoncsíipkedi változatos hangulatainak f kényszere alatt önmagát és a külvilágot. Önkifejtésének, az érzelmek ellentétéből való szabadulásának a legfontosabb eszköze a művészet. Érti a módját annak, hogy indulatait teremtő indulattá nemesítse. . Szobrainak látszólag hideg formarendszere elsősorban nem spekuláció eredménye, hanem az önfegyelmezés, önelemzés szabatos gyümölcse. Pedig alig van olyan szobor, amelynek eszménye ne lenne valamely élményének, élete fordulatának, fontos eseményének következménye. Hitem szerint minden művében saját magáról vall. Ha nem tiltaná a mester szándéka, s nem tekinthetnék alkotásait önmagába zárt, az alkotójától függetlenült kifejezéseknek, csábító feladat volna végigbúvárkodni életének és java alkotásainak összefüggését. De ezen a téren nem mehetünk el tovább, mint az alkotó: a művészettörténetírás is kötelezett a szemérmességre, ha hősének eZ egyik jellemző tulajdonsága. Meg kell elégednünk tehát azzal, hogy művei egy-egy pillanatnak, hangulatnak, indulatnak alakká sűrűsödött, befejezett és szét nem elemezhető kifejezései, így tekinti őket alkotójuk is: személyiségeknek, akik bonyolult úton-módon rokonságban vannak vele. Minden művét egy-egy győzelemnek tartja, az értelem, a világosság, a fegyelem és a szépség győzelmének a káosz fölött, melyet talán csak azért engedett szabadjára a lelkében, vizsgálgatta végtelen szenvedések árán, hogy megismerje a gyengéit, sajátosságait, okait és törvényszerűségét, s az így szerzett tudás segítségével szellemének szolgálatába állíthassa az alaktalan homályt. A tapasztalás szenvedése átcsap a szépség boldogságába — ez jellemzi egész életművét. Szeberényi Lehel E R É U 1 — A múltkori pont így tett — sóhajtott a nyomozó, a tanácselnökre nézett, némileg kérdőn: megint csak egy vizionáló? — A fejük tele van agyrémmel — morogta. — Ha ki lehetne mosni a szeszáztatta agyukat... Még mindig pálinkás zsömlével etetik a gyerekeket? — Előfordul. — Maguknak mi a véleményük? — tekintett az öreg a bányászokra. A bányászok óvatos sumákolással vonogatták a vállu- kat. Bújtak a veséző tekintet elől. — Nekünk-e? ..; — szóltak, mert muszáj volt. — Maguknak, maguknak! Maguk hozták be, nem? — Mi. — Nohát!.:: A szárítóból nem lehetett sehogy se kibújni. — Megtámadták — mondta, amelyik eddig is inkább szólott. — Csak úgy gondoljuk — tette hozzá, mert megijedt az egyenes szótól, a felelősségtől vagy tán mástól. — Most gondolják vagy tudják? — Gondoljuk, kérem... Inkább csak gondoljuk. — És miből? A gyereken semmi nyom... az ijedelmen kívül. — A kanna, ugye ..; — A kanna eltűnt.— segített a nyomozó. — Ez az egy konkrétum. Ha ugyan. Biztos, hogy eltűnt? — Hát ugye ... néztük, kiérem ... De nem találtuk. — Nem találták... — tekintett maga elé a nyomozó. Töprengett. Majd ahogy fiatalabb társára nézett, úgy tetszett, mintha nyomra talált volna. Megint elővette a gyereket. — Nézz rám, fiam — szólt hozzá, mert a gyerek is a bányászokat bámulta. Most összerezzeni — Tehát rád támadott valaki ? A gyerek szeme riadtan kapaszkodott a bányászokba, mintha segítségül akarná hívni őket. — í^érdeztem valamit — mondta a nyomozó. Ekkor a gyerek — megkaphatta a szemek biztatását — bátortalan ból tiltást tett. Kurta kis bólintást. — No lám — sóhajtott egy nagyot a nyomozó —, a végén. megszólalsz. Ezek enge- deimével. — Elmevette magát, éppen csak. A két szikkadt szíjember a borostája alatt elpirult S hogy az öreg nyomozó felvont szemöldöke rájuk irányult, a beszédesebb meg is szólalt: — Hát csak biztatjuk, ne féljen... A nyomozó intett, húzódjanak el a gyerek látóköréből. — Hogy nézett ki, meg tudnád mondani? S újra a fejrázás, heves és tiltakozó. Afféle sokkos roham. A nyomozó sóhajtva hátradőlt a székén. Nagy tenyerét többször is fölemelte, s visz- szaejtette térdére. Kezdett a türelme elfogyni. Aztán újra nekivágott: — Hiányzik valamid? Türelmesen várta a gyerek válaszát. Az riadtan körülnézett előbb, majd reszkető ólomkézzel kotorászni kezdett a zsebeiben. Sokáig kotorászott, úgy tetszett, sohase hagyja abba. Meddig szuszog még? — gondolta az öreg, s már csakugyan abbahagyatta. A fiatal gúnyosan mosolygott eközben, s egy újságot forgatott önmaga fékezéséül. S ekkor az öreg fölfigyelt a gyerekre. Egyszerre nagyon nyugtalannak látta. S lám, az első és egyetlen szó kibukott belőle, önkéntelen: — A bicskám ..; Kifordított üres zsebei, afféle csalódott szamárfülek, ruházatától mereven elálltak. A bicska sehol A nyomozók meglepetten összenéztek a tanácselnökkel. — Ennek is a kése. — Biztos kiesett a zsebedből — mondták a gyereknek. S a gyerek szó helyett fejét rázta újra. Mintha egy kötélen száradó, agyonmosott ing csattogna fehéren a szélben. A nyomozó fölállt, sétált kicsit a szobában. S intett a bányászoknak: menjenek a gyerekkel. Legjobb, ha mindjárt hazaviszik az anyjához. 17. Mikor maguk maradtak, a nyomozó a tanácselnökre emelte a szemét. — Mit csinál az a bicskás mostanában? — A Zsabka? Idehívjuk — mondta a tanácselnök, máris szalasztotta a hivatalsegédet. — Nekem is eszembe jutott — fűzte még hozzá. Hallgattak. Az öreg nyomozó tűnődő mosolya egy pókhálón függött. — Azt hiszem, tűi komolyan vesszük ezt a dolgot. Maximum egy tréfás kedvű alak szórakozik az erdőn. — Bántódása egyiknek sem esett— jegyezte meg a fiatal, s ásított. Amire az elnök így szólt: (Folytatjuk.)
