Somogyi Néplap, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-08 / 187. szám

Heinrich Bolt* Megnyílt a Kapoli-pályázat kiállítása inek történnie kell Faragások régi és áj É letemnek egyik legem­lékezetesebb szakasza kétségtelenül az, ame­lyet Alfred Wunsiedel gyá­raiban töltöttem mint tisztvi­selő. Noha természetem sze­rint inkább elmélkedésre és semmittevésre vagyok hajla­mos, mint a munkára, tartós pénzügyi nehézségeim (mivel az elmélkedés éppoly kevés jövedelmet hoz, mint a sem­mittevés) azonban időről idő­re rákényszerítettek, hogy va­lamiféle úgynevezett állást keressek magamnak. Egyszer, amikor újból a tönk szélén álltam, rábíztam magam egy munkaközvetítő irodára, amely hét más sors­társammal együtt Wunsiedel gyárába irányított,, ahol al­kalmassági vizsgának vetettek alá minket. Már a gyár látványa bizal­matlanságot ébresztett ben­nem: üvegtéglából volt az egész; a csillogó épületek és a fényesen kivilágított helyi­ségek iránt pedig éppen olyan erős ellenszenvet érzek, mint a munka iránt. Még jobban gyanakodni kezdtem, amikor rögtön a világos, meleg szí­nekkel kifestett kantinba ve­zettek, ahol már várt bennün­ket a reggeli. Csinos pincér- lányok tojást, kávét, pirítóst szervíroztak, az asztalra he­lyezett üvegek csordultig vol­tak narancslével; aranyha­lacskák szorították fásult áb- rázatukat az akvárium vilá­goszöld üvegfalához. Nyomban észrevettem: sors­társaim nem is sejtik, hogy a reggeli szintén a vizsga ré­sze. Én lassan rágtam, érzés­sel, olyan ember módjára, aki világosan tudatában van an­nak, milyen értékes anyago­kat juttat szervezetébe. A pi- rítós nagy részét a tányéron hagytam, érintetlenül maradt a tojás és a kávém is. Aztán fölálltam és türelmetlen sé- tálgatásba kezdtem a kantin­ban, a cselek vesszőm j tói pat­tanásig feszülteim. Elsőnek léptem a szobába, ahol a vizsga folyt. A csinos asztalkákon kérdőívek feküd­tek. A szobában nem volt sen­ki, mindazonáltal bizbos vol­tam benne, hogy figyelnek. Úgy viselkedtem tehát, amint egy tettre kész ember teszi, mikor egyedül érzi magát egy helyiségben. Zsebemből türel­metlenül előrántottam töltő­tollamat, lecsavartam a ku­paltját, leültem a legközeleb­bi asztalhoz és magam elé rántottam a kérdőívet — olyan heves mozdulattal, mint egy kolerikus egyén, akinek elhozták a kávéházi számlá­ját. Első kérdés: Helyesnek tart­ja-e, hogy az embernek csak két keze. két lába, két szeme és füle van? Első alkalommal élvezhet­tem elmélkedéseim gyümöl­csét! Gondolkodás nélkül vá­laszoltam: Még négy kéz, négy láb és négy fül is ke­vés lenne, hogy csillapítsa cselekvésszomjamat. Az em­ber szánalmasan van megal­kotva ! Második kérdés: Hány te­* A háború utáni német író­nemzedék egyik legtehetsége­sebb tagja, Nobel-díjas. 19H7- ben született; a háborúban megjárta mind a keleti, mind a nyugati frontot. Nagy sike­rű humanista regényeiben bátran szembefordul a hábo­rúval és a rrilitarizmussal. Széles bíráló képet ad a nyugatnémet restaurációról is. Műveit 17 nyelvre fordítot­ták ie. 197'2-ben irodalmi No- bel-díjat kapott. lefont képes egyidejűleg ke­zelni ? Erre a kérdésre ugyanolyan könnyű volt felelni, mint egy elsőfokú egyenletet megolda­ni. .Ha csak hét készülék áll előttem — írtam —, akkor egyszerűen elveszítem a türel­memet, csupán kilenc telefon esetén érzem magam teljes értékűen foglalkoztatva. Harmadik kérdés: Mivel tölti a szabad idejét? Erre így válaszoltam: Én már régen nem tudom, mi az a szabad idő. Amikor betöl­töttem a tizenötödik évemet, egyszer s mindenkorra töröl­tem ezt a kiíejezést a szótá­ramból, minthogy kezdetben volt a tett. , Fölvettek. Ténylegesen még kilenc telefon sem tudott tel­jesen lekötni. Fáradhatatla­nul kiabáltam a kagylókba: »Cselekedjék!«, »Csináljon va­lamint!«, »Okvetlenül tenni kell valamit!«, »Majd csiná­lunk valamit!«, »Már elkezd­tük intézni!«, »Feltétlenül meg kell csinálni!«, Ám a leg­gyakrabban — a vállalat ál­talános légköréhez igazodva — felszólító módot használtam. ... Wunsiedel helyettese egy Broschek nevű pasas volt. An­nak idején azzal szerzett hír­nevet magának, hogy — noha még diák volt — el tudta tar­tani hét gyermekét és béna fe’eségét. Éjszaka dolgozott: négy kereskedelmi vállalat képviselőjének teendőit látta el, és ennek ellenére képes volt két év alatt kitűnő ered­ménnyel Jelenni az államvizs­gáit. Amikor a riporterek megkérdezték tőle: »Tulaj­donképpen mikor alszik ön, Broschek?«. azt válaszolta: »Aludni bűn«. Maga Wunsiedel azok közé az emberek közé tartozott, akik reggel, amikor még a szemüket is alig nyitották ki, máris tele vannak azzal az elhatározással, hogy végre­hajtanak valamit... Amint megérkezett a mun­kába, üdvözlés helyett ezt ki­áltotta a titkárnőjének: »Va­laminek történnie kell!«, mi­re az vidáman válaszolta: »Feltétlenül történni is fog!«. Wunsiedel ezután végigjárta az osztályokat és mindenütt felhangzott a »Valaminek tör­ténnie kell!«. Munkatársai, ahogyan elő volt írva. harsá­nyan felelték: »Feltétlenül történni is fog!«... E '”" s akkor valóban történt valami. Kedden reggel, amikor jószerével még el sem helyezkedtem a karos­székemben, beállított Wun­siedel úr a szokásos mondat­tal. De az arcában volt vala­mi szokatlan, ami visszatartott az előírásos választól. Haboz­tam — és valószínűleg elég sokáig —, mivel Wunsiedel, aki csak nagyon ritkán emel­te föl a hangiát. váratlanul I rámordított: »Válaszoljon! Vá­laszodon, ahogy kell!«. Hal­kan, kelletlenül — mint a gye­rek, akit kényszerítenek, hogy azt mondja: »Undok kölyök vagyok!« — préseltem ki ma­gamból az előírásos monda­tot: »feltétlenül történni is fog!«. És alighogy kiejtettem ezeket a szavakat, valóban történt is: Wunsiedel a pad­lóra zuhant, az oldalára for­dult, aztán keresztben elnyúlt a nyitott ajtó előtt. Még mi­előtt lassan megkerülve az asztalt odaértem volrW5 hozzá, már tudtam, hogy halott. Megcsóváltam a fejemet, át­léptem a kinyúlt testen, vé­gigmentem a folyosón, és ko­Kendős lány (Csiszár Elek alkotása.) csilléssel szőtt arról a sok al­pogás nélkül benyitottam Broschek irodájába. Broschek az íróasztalinál ült. Mindkét kezében telefonkagyló, szájá­ban golyóstoll, amellyel jegy­zeteket írt a noteszaiba. — Történt valami — mond­tam csendesen. — Mi történt? — kérdezte. — Wunsiedel úr meghalt — válaszoltam. — Nem lehet igaz — jelen­tette ki Broschek. — És mégis ígv van — mondtam. — Menjünk! — Nem, az lehetetlen — szólt Broschek, de aztán mé­giscsak fölhúzta a mamuszát, és elindult a nyomomban. — Nem! — mondta, amikor már Wunsiedel hcíttesténéi álltunk. — Nem! Nem! Nem vitatkoztam vele. Las­san a hátára fordítottam Wun- siedelt és gondolataimba me­rülve bámultam az elhunytat. — Nem! — hajtogatta Broschek. — Nem! — Valaminek történnie kell — mondtam csöndesen. — Igen — bólintott —, va­laminek történnie kell. És valóban történt is. Ami­kor Wunsiedelt temették, én­rám bízták, hogy vigyem a koporsója mögött a műrózsa koszorút, minthogy az elmél­kedésre és a semmittevésre való hajlamomon kívül olyan külsővel rendelkezem, amely ideálisan illik a fekete öltöny­höz. Amint kezeimben a mű­rózsa koszorúval Wunsiedel koporsója mögött lépegettem, minden bizonnyal nagyon im­pozáns látvány lehettem. Egy előkelő temetkezési vállalattól azonmód ajánlatot kaptam, hogy lépjek be hozzájuk hi­vatásos halottkísérónek. — ön egyenesen erre szü­letett — mondta a cégvezető. — A ruhatáráról majd gon­doskodunk. Az ön arca egy­szerűen csodálatos! Beadtam Broseheknak a fel­mondásomat, biztosan tud­tam: ez az én hivatásom, ez az a hely. amely számomra rendeltetett! Tűnődő arccal állok a ko­porsók mögött, kezemben egy­szerű virágcsokor, a zenekar Händel Largóját játssza, azt a remek muzsikát, amelyet bi­zony még ma sem becsülnek eléggé ... Időről időre fölke­resem Wunsiedel sírját, hi­szen neki köszönhetem, hogy megtaláltam igazi hivatáso­mat. azt a foglalkozást, ahol a tűnődés egyszerűen elenged­hetetlen. a semmittevés pe­dig hivatali kötelesség. C sak jóval később jutott eszembe, hogy soha nem kérdeztem meg, mit is termelt tulajdonképpen Wunsiedel gyára. Ügy rémlik: szappant. Fordította: Zahemszky László Krausz György faragott bútorai. A tizenhetedik Kanoli-pá- lyázat értékes faragásaiból kiállítás nyílt tegnáp Bala- tonlellén, a művelődési ház­ban. A kétévenkénti bemuta­tó és találkozó fontos államás a magyar népművészetben: betekintést nyernek a szak­emberek, az alkotók és a kö­zönség a bizsókkal készült tárgyak különös világába. Íze­lítőt ad a múltból, népünk megbecsült örökségéből, a mai alkotókedvből, és utat mutat a holnap népművészetének. Megnyitót Tóth Lajos, a So­mogy megyei Tanács elnök- helyettese mondott. Beszédé­ben kiemelte: — A népművé­szet az alkotó ember szemé­lyiségén keresztül szerves ré­sze a szocialista kultúrának. Megemlékezett annak a ki­váló népi tehetségnek az éle­téről és munkásságáról, aki­nek neve nemcsak fémjelzi a magas rendű népművészetet, a fafaragást, hanem példa a ma embere előtt is. Kapoli Antalt huszonkét éve, augusztus 20- án tüntették ki a Népművé szét Mestere címmel, majd egy év múlva, nyolcvannyok évesen már a Kossuth-díjat vehette át; első ízben olyan alkotó, aki a népművészetben nyújtott maradandót. A róla elnevezett faragópá­lyázat legsikeresebb részvevő­je az ő keze munkáját vise­lő faragott kürtöt kapja meg két évre. A vándordíját eb­ben az évben Krausz György komlói építészmérnöknek ítél­te a bíráló bizottság. Dr. Nagy László, a HISZÖV elnöke rö­viden méltatta az idei faragó­pályázat eredményeit, megbe­kotóról, aki elküldte mun­káját és sikerrel vesz részt a kiállításon. A Ka- poli-díj átadása után első díjjal jutalmazta dr. Hormay Mihály népi iparművészt (Bu­dapest), Guszinger Antal dom­bóvári faragót. Második díjat kapott a két évvel ezelőtti Kapoli-díjas, a mernyei Ko­vács József, a Népművészet Mestere, Pintér Jénő népi iparművész (Bogyiszlói, Hor­váth Béla népi iparművész (Budapest), Chemez Árpád, aki először vett részt a pá­lyázaton (Biatorbágy). Harma­dik díjjal jutalmazták Erdé­lyi Tibor népi iparművészt (Budapest), Czimbalek Istvánt (Segesd) (Tóth Mihály tanít­ványát), Nagy Istvánt, a Nép­művészet Mesterét (Balaton­iéira jár), Serényi Lászlót, a Népművészet Mesterét (Buda­pest). A pályázatra' százhetvenöt faragó mintegy hétszáz alko­tása érkezett Batatonlellére. ahol száz tnrcyat mutatnak be. A díjazottakon kívül hu­szonhármán kaptak munkaju­talmat. A megnyitó után a park­ban megkoszorúzták Kapok Antal szobrát, majd dr. Man­ga János, a néprajztudomá­nyok doktora szakmai tárlat- vezetést tartott elsősorban a pályázat részvevőinek, de a nézők közül is sokan kíván­csiak voltak a méltatásra. A fafaragók gazdag kin­csesháza a balatonlellei kiál­lítás. Talán most mutatkozott meg az eddigiekhez képest leginkább az, hogy milyen széles területen dolgoznak. A Balatoni könyvtárgondok KETTŐSSÉG jellemzi a Ba- laton-parti községeket. A télen néhány száz vagy ezer embert számláló települések lakóinak száma nyáron két-háromszoro- sára duzzad. Ezzel, a körül­ménnyel számolnia kell a ke­reskedelemnek, a vendéglátó- iparnak, de még olyan létesít­ménynek is, mint a könyv­tár. Tudniillik nyáron többen keresik vagy keresnék föl olyan nyaralók is, akik csak átmeneti időre jönnek a Bala­ton mellé. Vajon megfelel-e ennek a funkciónak? Többek között erre a kér­désre kerestek választ leg­utóbbi ülésükön a balalorszár- szói tanács végrehajtó bizott­ságának tagjai. Többen mond­ták el véleményüket, s ezek végkicsengése az volt, hogy nem egészen felel meg. Ennek oka: a parttól, az üdülőktől messze esik az épület. Aki nya­ralni jön, az kétszer is meg­gondolja, hogy elkutyagoljon-e két kilométert néhány köny­vért? Nincs megfelelő propa­gandája a könyvtárnak, sokan nem is tudják, hol keressék. Ezen nem lenne nehéz segíteni, hiszen elegendő néhány táblát elhelyezni a strandon, az üdü­lők környékén. Megoldásnak látszik, hogy a szárszói könyv­tár most már majdnem tízezer kötetre nőtt állományának eav részét kölcsönadnák az üdülők kulturotainak, akik a nyár vé­gén visszavinnék. Ez ellen azonban tiltakoznak a könyv­tárosok, akiknek rossz tapasz­talataik vannak. A végrehajtó bizottság ülé­sén többen elmondták, hogy lett volna egy kézenfekvő megoldás. A könyvtárat a mú­zeum épületébe telepíteni. így a központban lenne. Ehhez azonban a megyei múzeumok igazgatósága nem járult hozzá, mondván, hogy a könyvtár és a múzeum nem tud egy helyen dolgozni. Marad tehát a köz­ponttól távoli kölcsönzés heti két alkalommal. A végrehajtó bizottság ülé­sén sok szó esett arról is. ho- gvan dolgozik az intézmény té­len, amikor csupán a község lakóinak közművelődését szol­gálja. a könyvállomány meg­felelő. A megoszlás a szépiro­dalom, a műszaki és az isme­retterjesztő könyvek között a szépirodalom javára billen. Ez azonban még nem lenne baj. A gond az, hogy ezt a majd­nem tízezer kötetet kevesen ol­vassák. A kölcsönzők száma a megyei átlag alatt van. Ígv «- határozott a végrehajtó bizott­ság — a helyzeten változtatni kell! A könyvtár — amely szol­gáltatásokat is végez, hiszen könyveket kölcsönöz — nem­csak szolgáltató intézmény. Emellett nagyon sóik lehetősé­ge lenne különböző műsorok­kal, előadásokkal elébe menni a közönségnek. Szárszón azon­ban egy év alatt mindössze egy előadás és egy író-olvasó találkozó volt. A szárszói könyvtárhoz tar­tozik a szentesi is. Ott hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy az épület nagyon rossz állapotban van. A könyvtáros elmondta, hogy a nem olvasott köteteket állandóan forgatniuk/ száríthatniuk kell, különben megpenészednek a nyirkos le­vegőben. A tető beázik. IIven körülmények közé nem szíve­sen mennek az emberek. Ha­sonló a szóládi fiókkönyvtár helyzete is. Ott olyan kicsi he­lyen zsúfolódnak össze a köny­vek, a könyvtáros és az olva­sók, hogy mindössze egyetlen szék fér el... A KÖNYVTARAK mostani állapotán változtatnak a közel­jövőiben — így határozott a végrehajtó bizottság. Azonban azzal, hogy jobb körülmények között dolgoznak majd a köpyv- tárosok és művelődnek az ol­vasók. még nem oldódott meg minden. A könyvtárak — eső­sorban a központi — közműve­lődést irányító tevékenységét kell fokozni nyáron is — ami­kor háromezerrel több ember igényli —, de elsősorban akkor, amikor a község lakóinak mű­velődését szolgálja. Simon Márta szélsőségek: a Kapoli-díjas bútorok, melyek a hagyomá­nyokat különös módon ötvöz­ve mutatják az új lehetői: é- g&ket, s Nagv István műnk i, köziük az a díszes kobak, mely az ősit mutatja, a megór: U népművészetet. De már soka­kat foglalkoztat az iparműve­szeti formavilág is, ennek szín példáját adja a budapezii Horváth Béia — II. díjas — ólomberakásos tükröse. De jelezte a pályázat azt is, hogy többekben még nem különült el a naív művészet a népművészettől. Természete­sen ezek a munkák nem ke­rülhettek itt közönség elé, mint azok sem, melyek a fa­szobrászat körébe tartoznak. Sok kezdő is bemutatta fara­gását, tanulságul szolgált ne- kdje is az első lépés értékelé­sé. Aki ennél többre vitte, a tizenöt éves Bergel Károly lá- batlani fiatalember; ő a ki­állítás legfiatalabb részvevő­je. Szép számmal található a kiállításon somogyi részvevő is. Munkásságuk fontos része a magyar népművészetnek. de alkotásaik színvonala az idén nem érte el a legmagasabbat. Formájában ötletes, díszítésé­ben műves munkával jelent­kezik Varga László, a Nép­művészet Mestere; említésre méltó a tabi Nagy Ferenc ta­nítványának, Czinke Ferenc­nek a munkássága. Kálmán Imre, a Népművészet Mestere spanyolozással elválasztott fa­ragása új színt jelent. Figye­lemre méltó kísérletező kedv­vel szép diótörőket faragott a kaposvári Proics Géza. Pék László, Tapolczai Sándor, To- mity János és felesége. Már­ton János, Gyanis László al­kotja még a somogyi me­zőnyt. Az idei Kapoli-pályázat ün­nepelt faragója, a vándordíj újabb tulajdonosa: Krausz György. A rövid beszélgetés során elmondta, hogy építész- mérnöki diplomát szerzett, majd 1973-ban kezdett el fa­ragni. Falun nevelkerett, olyan községben, ahol a nén- művészet hiányzott az embe­rek életéből, de kárpótolta őt a szülői ház művészetszerető légköre. Innen merített, ami­kor szerszámot fogott, hogy újszerű bútorokkal népesítse be otthonát. Azt tekinti fel­adatának, hogy elsősorban a belsőépítészetben honosítsa meg a népművészetet. Horányi Barna Sass Ervin Nyár Növi mögött a kis öbölben Tőled a reményt örököltem a sétákat lépcsős utcákon egy csillanó mosolyt a szádon nyűgeim méltó felejtését a bánatok pendülő kését felfedezését a világnak szépségét egy leander-ágnak valami egészen mást ami szárnyalva zeng mégsem hallani Pardi Anna Idő Bizony elkel, elkel a vigasz mindenkinek. A dél nagy hanggyűjtő bokrán szól a Nap-madár: este lesz. és az árnyék elégetett csontvázait átadja a sötétedésnek, s az ének nyugtalansággal zengi az átmenetet: hirtelen múlt el a dél, s hirtelen lett újra est.-y rt' tf-'v **, f- ' * ’ ••• Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents