Somogyi Néplap, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-06 / 185. szám
\ Umbella, cibék, supedla KÉT ÉV AZ ANGARA PARTJÁN Por nélküli mesterség Útirány. Iszty-Himszk ■Halász voltaim, Jóféle foglalkozás az, egészséges, merthogy nincs vele a nagy por. Amikor én a mesterségbe kezdtem, ezt a Dózsa György utcát Alsó utcának hívták; csupa nádtetős ház állt itten. 1904-ben születtem, s maradtam is, ami voltam: siófokinak. Tizenhat éves koromban beálltam matróznak, majd — mert az jobban tetszett — halásznak a részvénytársasághoz. Mondanám, hogy ki is szolgáltam, de hát olykor-olykor most is hívnak még, ha szükség van rám. Én meg megyek szívesen. Régen, persze más volt. Nehezebb volt a mesterség. Azokkal a hatalmas lapátokkal kellett evezni. Mindig két hajó úszott ki: a hálós és a halas. Köztük feszült a hatszáz méteres háló, melynek közepén egy tízméteres zsák lógott, ebbe gyűlött a hal. Nyáron éjjel mentünk ki és hajnalban úsztunk kikötőbe. Mikor merre, tudja azt mára halász, hogy hol a hal. Ha északi szél fúj, a déli partnál legjobb leereszteni a hálót. Ha nyugati, akkor a kenesei részen. A garda meg a tihanyi kútban található. Amikor a víz rpegh idegszik, a hal vándorol. Ilyenkor az akadóknál kell halászni, a Cséplőnél, a Hágicsónál, a Kisbokrinál vagy a Nagybokrinál. Ezeknél akad a háló a kövekbe, ösz- szel leginkább a fogas dörgö- lődzik itt, merthogy tetves a pofája, azt súrolja a kövekhez. Hát hogyan is volt az a régi halászat? Kilencen voltunk egy bandában, mindig kilencen. A Tóth gyerekek, az Antalék, a Ropogyi Gyula, a Borbély József — nem volt testvér, csak névrokon —, a Kovács Imre meg a többiek. Mindet kifogta azóta közülünk a halál, már csak ketten élünk. Egy volt a vezeres, vagyis a vezető köztünk. Ha esett az eső, meghúztuk magunkat a kucorban, ez a hajón az egyetlen fedett hely. Supedlának meg azt a térséget neveztük, ahová a kifogott halak kerültek; a hajó gyomrába. Én — meg minden igazi halász — értettem a hálócsináláshoz. Még most is megvannak a fából készített hálókötő tűim. Az írni- bella — ez egy dobóháló volt — kezes szerszámom volt nekem, az eresztőhálók is, melyekbe a halak kopoltyú ja akadt. Télen meg a cibék tett jó szolgálatot, ez is egy egy fontos halászati eszköz volt. Na, úgy 1935-ben lehetett, valamivel karácsony előtt: kétszáznyolcvan mázsa halat fogtunk ki. Soha előtte any- nyit, és soha utána. Megértük kiszakítani. Mert a hálóköze- pi zsákot úgy szakítja ki a halász. A munka, persze nem áll le evvel. Mink rakódtunk ki is: lapáttal a hatvan-het- ven kilót befogadó nagy kosarakba, aztán jégre a zsákmányt. Nem mondom, nehéz mesterség volt a halászat, nem úgy, mint most Nemcsak az evezés, hanem a csigahúzás sem volt gyerekjáték. Akadt olyan, áki azt mondta, hogy a halásznak akkor van szerencséje, ha' üres a hálója...! > Volt, persze, hogy volt egész évben munka! Évente hatezer ikrafészket is felszedtünk,. hogy mentsük az udvari ikráztatóhoz: több millió ikra volt mindegyik fészekben. Mert törvénye volt az a mesterségnek, hogy ne csak kifogjuk, hanem pótoljuk is a halat. Így tudta ezt minden halászősöm. Mert a Borbély családban majdnem mindenki evvel foglalkozott régebben. Az én nagy fogásom egy száznégy kilós harcsa volt. Mit mondjak? Sima fogás volt. Jó gyerek volt a nagy hal egész a partig, csak egyszer dobott akkorát magán, hogy két lapátnyi keszeg kiröpült a hajóból. Akkor megkötöztük és ezzel kész! Volt úgy, hogy főztünk is magunknak; szereti a halász a halat. Minél több fajta kerül a lébe, annál ízletesebb. A gardát meg nyárson sütöttük. Na, aztán, ha kedvünk támadt, az Antal Pista — Költőnek hívtuk magunk között — szóval, az Antal nótáját énekeltük: »Szépen szól a Csánesz kürtje hajnalba, / Halászgyerek a kucorba hallgatja. j Kelj jel, halász, a macskádat fölvenni, / Reggel hat órára haza kell menni.-« Régen volt, igaz volt A világ nagyot fordult azóta. Látják, ez a porta — még a nagyapám építette — is más arcot mutat, mint akkoriban. Nádtetős hág meg talán egy maradt« Elmondta: Borbély László Föl jegyezte: Leskó László A hazánktól kilencezer kilométerre lévő szibériai település — Uszty-Ilimszk — neve egy csapásra ismert lett a magyar fiatalok körében is. Alig akad, aki ne tudná, hogy fa- és cellulózkombinát épül itt, nemzetközi építőbrigád közreműködésével. A lenini Komszomol — a testvéri szocialista országok ifjúsági szövetségeinek közreműködésével — vállalta a nagyszabású beruházás megvalósítását. A bolgár fiatalok már a helyszínen dolgoznak, s rövidesen megérkeznek Uszty-Ilímszkbe a magyarok is. A KISZ központi bizottsága a IX. kongresszus határozata alapján, májusban felhívást tett közzé, amelyben kétéves munkára hívta a magyar fiatalokat. Ezerötszáz jelentkezőből választották ki, orvosi vizsgálatok, a munkahely és a KISZ ajánlása alapján azt a háromszáz fiatalt, aki augusztus 9-én délután négy órakor a Keleti pályaudvarról induló különvonattal a Szovjetunióba utazhat. A harminc somogyi jelentkező közül kilencen feleltek meg a követelményeknek. A különvonat legfiatalabb utasa minden bizonnyal a kaposvári Polgár József lesz, aki a dunaújvárosi előkészítő tanfolyamon ünnepelte tizennyolcadik születésnapját. Munkahelye a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat, ahonnan hárman indulnak Uszty- Ilimszkbe. Közülük kettővel beszélgettünk: Polgár Józseffel és Fülöp Gáborral. Polgár József a Magyar Ifjúságban olvasta a felhívást. JeA Mihály család. lentkezett, sikerült. Eredeti szakmája: asztalos. A »szerencséjének« köszönheti, hogy tanulta az üvegesmunkát is, így ő is utazhat, üvegezőként. — Szülei mit szóltak az ötlethez? — Az édesanyám nem akart elengedni, azt mondta hiányzóm majd. Most már egy kicsit megnyugodott. — Lesz-e lehetőség arra, hogy édesanyja meglátogassa? — Igen. Dunaújvárosban elmondták, hogy Uszty-Ilimszk- ben vannak vendégszobák, hívhatunk látogatóba hozzátartozókat. Ha mi küldjük a repülőjegyeket, még olcsóbb is lesz az út. Fülöp Gábort a KlSZ-alaprr Osvilág a főútvonal mellett \ A kirándulók, a természetkedvelők gyakran fölkeresik a mintegy 3400 hektárnyi ősborókást, hogy gyönyörködjenek a táj szépségében. „Nap nélkül semmi sem vagyok Csehszlovákiában sok a történelmi műemlék, amelyekre az állam jelentős összegeket fordít. Az érdekes és értékes műemlékek közé tartoznak; az ország minden területén található napórák is. Ezek a szerény időmérő eszközök — a templomok és kolostorok, a kastélyok, valamint a polgári épületek falain — rendszerint igen szép művészi díszítésűéit. Mutatóik árnyéka — ha süt a Nap — körívet ír le. »Sine sola nihil sum — Nap nélkül semmi sem vagyok« — mondja a legtöbb napóra felirata. Technikai kivitelezésük általában igen egyszerű: skálájuk függőleges, leggyakrabban déli, néha keleti vagy nyugati irányba vannak forítva. Egyes helyeken keleti, déli és nyugati irányban elhelyezett, két vagy három napóra is jelzi az időt. • A napórák festői többnyire szakmájuk igazi mesterei voltak. A hatásos díszítésre vallásos motívumokat alkalmaztak: a lángokra vizet öntő Szent Flóriánt, Csehország védőszentjét, Szent Vencelt, az ókori mitológia isteneit és istennőit, valamint a csillagászat és matematika különböző jeleit. A legtöbb napóra Prágában található. A prágai Várban, a volt kapucinus kolostor négyzet alakú díszudvarán olyan napóra maradt fenn, amely a keresztre feszített Krisztust ábrázolja, akinek melléből óramutató nyúlik ki. A Kele- mentinum díszudvarán kettő, a bevezető épület négyszögletes térségében — barokk díszkúttal — hat napóra van. A Schwarzenberg palota hátsó részén, a terjedelmes kéményen látható a napóra a Nappal és az éj szimbóluméival: a kakassal és a bagoly- lyal. A Malá Strana-n (a Kis- Oldalon) a Fálffy-kert teraszán színes latin feliratú óra azt hirdeti: »Claret in őrbe dies, ac teatras, hóra pete umbras«. »Nap légy fényes e világon és űzd el a borús árnyékokat ...« A Nap gyakran előforduló szimbóluma látható a Vác- lavce utcában és Karlinban l — a Krizikova utcában — levő órákon, amelyeken a Nap nyájasan mosolyogva a következő feliratot viseli: »Sol imperator« »A Nap uralkodó«. A prágai napórák egy részét — közöttük a Cibulka nevezetű régi település napóráját is — a kiszolgált katona, a plzeni Caílenberg gyalogezred oboása, Jan Engelbrecht készítette, aki 1774 —1807 közötti Csehországban kitűnő napóra tervezőként tevékenykedett. szervezet titkára kereste meg, ő mutatta neki a felhívást. — A jelentkezés nekem is sikerült. Dolgoztam már kőművesként, panelszerelőként, most hidegburkolóként megyek ki. Az utolsó napok a lázas csomagolás napjai. Hiába kaptak »lajstromot« arról, hogy mit vigyenek magukkal, gondot okoz a válogatás. A KISZ KB a szórakozáshoz mindent biztosít az Uszty-Ilimszkben dolgozóknak. Egymillió forintot fordítanak kulturális célokra: újságokra, filmekre, játékokra és hangszerekre. Állandóan értesülhetnek majd a hazai eseményekről. Mihály Nándor, a TANÉP dolgozója minden bizonnyal a postát les; majd leggyakrabban. ö az egyetlen családos a somogyiak közül. — Négy éves voltam, amikor édesapám meghalt. Kilencen voltunk testvérek. A négy legkisebb — így én is — nevelőszülőkhöz került. Aztán az intézet következett. Beléptem a pártba, a munkásőrségbe. Szeretnék valamit visszaadni azért, hogy fölnevelt az ország ... Parkettás vagyok. Jól keresek itthon is, nem a pén zért megyek. Bizonyítani szeretnék. A feleség is egyetért az elhatározással: A férjem állandóan vidéken dolgozott. Tíz éve vagyunk házasok, keveset volt itthon. Ezt a két évet is kibírjuk valahogy. Mihály Nándor két kislány édesapja. A kisebbik, Krisztina a nagymama karján »lovagol«. A nagyobbik, Éva talpraesetten válaszol: — Kilencéves vagyok. Sajnos éwesztes, így csak harmadikba megyek. Sajnálom, hogy elmegy apu, hiányozni fog. — Azt tudod, hogy nagy gyárat fog építeni? — Igen, s azt is mondta, hogy egy év múlva hazajön egy hónap szabadságra. — Kértél tőle valamit? — Szeretnék kapni egy nagy fababát, olyan szétszedhetőt. Nagy Ernő Játszótér és esőbeálló. A Dráva egyik mellékága Igazi borgászparadlcsom. Sxeberényi Lehel j 1 1 H r E 1 i A kis ember — tábori ásóval a kezében, a térképtáskával az oldalán — nézte, vizsgálta az asszonyokat. — Azt mondtátok, mások is jártak itt. — No igen. — Hogy azóta? — No persze. Marisa is állította, hogy úgy van. — A Zsabka János is azóta járt — mondta. — Tudja maga, a Josko fia. A legénypajtásaival ... — Terezára nézett, hogy ő is tanúsíthatja. — És látták is? — kérdezte akis ember rövid hallgatás után. — No persze, ha jártak! — Akkor kinyitották, és le is mentek. Ae asszonyok összenéztek. — Azt nem, azt nem nyitották ki! — rázták a fejüket. — A lakatot leverték. — Azt nem, azt nem verték le... — De próbálták. — Nem, nem is próbálták. — Hm... Furcsa csend állott be köT zöttük. Az asszonyok zavart-k sága szembeszökő volt. Majdnem biztosra lehetett venni, hogy elhallgatnak valamit. A közelben megszólalt a kakukk. — Hm — morfondírozott a kis ember. Forgatta a térképet; hiábavaló volt. Leengedte az oldalára. — Talán menjünk... Vezessetek! Nekivágtak az ösvénynek, amely inkább csak sejthető volt, és csakhamar oly meredek lett, hogy kőről kőre kellett lépniök, minduntalan bozótba kapaszkodniok. Arcukba csapott az ág, tüske simogatta őket. Megint jártak egy órát, vagy kettőt is. Egyszer csak az erdő kivilágosodott. Cserjésbe értek, s a cserjésből kiemelkedett a tető. — Ott van... — mutattak föl az asszonyok, s a szó torkukban dobogott. A kis ember megtörölte a homlokát, s föltekintett. Meglátta a függőleges sziklák fölött a hét bükkfát. Az égbolt széles kék mezejében. Hét kemény oszlop; tartották a mennyország boltozatát. Vén törzsük felkopaszodott, csak a hegyükben volt egy kis bojt, cirógatta a bárányfelhőket. A kis ember a hét bükkről az asszonyokra nézett, mert úgy tetszett: nagyon is megálltak. Mint akik végleges cö- veket vernek. — Most már maga is föl jut — mondta Teréza. A trafikos e’.ámult: — Hogyhogy? — Minek menjünk mi oda? — kérdezte Marisa. De inkább kijelentette, torz lobba- nás volt a szemében. Makacs és zavaros, nevetősnek is lehetett vélni. — Itt majd megvárjuk. A kis ember sok mindent nem értett ezen az úton. Ezt se. De az izgalom erősebb volt benne, semhogy most asszonyi rejtelmek után kutasson. Vállat vont. — Hol van? — kérdezte. — A harmadik fánál — mondta Teréza. Becsületes arca láthatóan megkönnyebbült. Tán hogy úgy gondolta: a hatvan forintért megszolgált. A kis ember hátravágta a térképtáskát, s nekiugrott a szikláknak. A méretarányos tábori ásóval segítette magát. Egyszeriben fenn termett a laposon, a bükkfák alatt, hol sok kő, sok zuzmó és még több bozót várta, és szellő le- gyezgetett. Odament a harmadik bükkfához. Körülnézett és hallgatózott. És közben nyelt. Egészen megfordult maga körül, tüzetesen vizsgálgatva .■ a talajt. Semmit se látott, csak bozótot és tövist. Ekkor lekiáltott az asszonyoknak: — Marisa! Teréza! Az erdő visszakiáltott. Utána nagy csend lett. 3. Világos volt még, de a hegyek árnyéka lehúzódott már a völgyre, a házakra, az utcákra, szélei mindenütt összeértek, és a kémények szegélyéről is eltűnt az utolsó fény. Ekkor jött be a trafikos a faluba. Túl nagy túrabakancsa bele-beleütközött az utca vízgyalulta köveibe. Látszott rajta az elcsigázottság. Az elcsigázottság és az eredménytelenség. (Folytatjuk.) Somogyi Néplap
