Somogyi Néplap, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-04 / 183. szám
„Népdal hundertforintért“ A csoda nem eladó LENGYEL JÓZSEF• A Banicza család (Részlet a Prenn Ferenc hányatott élete c. regényből) Egy maszekban, egy a szövetkezetnek. I stván értette apjának minden szavát, azt is, amit kimondott, azt is, ■mit szégyellt kimondani. De hogy mért szidja most Imre öccsét, mért beszél most arról, hogy ha nem vigyáz a fiú az etetésnél, a tehénnek se lesz elege, azt nem szerette. Megbánta volna, hogy tegnap ingyen akart kaszálni? Nem bánja meg soha, amit egyszer tett, vagy mondott! Csak a rosszkedvét tölti most rajtuk, a fiain. Pedig hajnal óta kaszálnak, ha így hajtják, estére elkészülnek. Miért sietnek így? ö bírja, akárhogy is szorítja az apja. De hátul az öccse alig győzi, ők az apjával még csak pihennek kasza- fenés után, míg az Imre beéri őket izzadtan, kifulladva. De alig, hogy Imre megtörli a homlokát, az apja már odaszól: »-Indulj!« A gyerek már alig bírja. Most meg ok nélkül beleköt. Mintha nem lehetne másnapra hagyni a rét felét. De megmondta az apja, hogy holnap már gyűjteni akar. Már reggel arról beszélt, hogy este egy fogat kell a gráblába faragni... Hátranézett, nem nagyon maradt-e el az öccse. Így látta meg, hogy a kishúga jön szaladva a gyalogúton. Miért jön? Hiszen ebédet a Gyuri bácsi felesége, hoz; a kislány ma az anyjával a krumlit válogatja. Sírósan, nagy zihálva jött a húga, a lába, a szoknyája lucskos a megfekvő őszi harmattól. Odaért hozzájuk, de még beszélni sem bírt mindjárt. Először nagyot lélegzett, csak aztán mondta, gyorsan, egyszerre: — Édesanyám küldött, hogy az urak keresik édesapámat, merthogy édesapám is benne vót a kommunba. Apja fel se nézett a kaszálásból, csak úgy kérdezte: — Micsoda urak? — A kis gróf, aki hadnagy, a patikáros meg az új jegyző, meg nem idevalósi urak, katonák. — Anyád mit mondott? — Hogy nem tudja, édesapám hova ment, hogy édesapám már tennap elment — mondotta sírva a kislány. — Édesapámnak meg izeni, szaladjon be hamar az erdőbe, mer az urak errefelé gyün- nek. A Misa-Gyuri-Antal sógor is monta, monta, mikor futottam: »Mondd apádnak, siessen, mer a földhöz görbült embert az...« Elakadt a kislány és az öreg folytatta: — » .. .úri vizslák nyúlnak nézik«. Aztán félegyenesedett, kivette a tok- mányból a fenőkövet, és míg a kaszáját fente, szólt a lányhoz: — Ereggy vissza anyádhoz, mondd meg neki, ne küldözzön téged énhozzám postába. Ha gyünnek az urak, majd meg tudok én felelni... Haj• Ma 80 érc született. szála se görbült meg a grófnak. A község pénzén vettünk neki jegyet a vonatra, Pestig. Az akkor így vót rendbe. Most meg visszakapta a fődet ... Ingyen takarítottuk be a gabonáját, mert így esett, és evvel kész... — De talán nem is egész kész — szólt most Imre. — Hallgass, gyerek — mordult fel az öreg —, nem neked való beleszólni a közdo- logba. A kislány még ott állt. — Ereggy, lány! Mit állsz itt! — mordult rá az apja, és újra nekiállt a kaszálásnak. A kislány elment. — Én se vagyok már gyerek — felelt most vissza az öccse. — Én is tudom, mihez kell szólni. De aztán hallgattak, és csak a kaszák suhogtak. Jöttek, talán egy óra múlva. A fiatal gróf, a tisztek és a többiek. Odaálltak mind körül, szétvetett lábbal. A tisztek lovaglópálcával a csizmájukat ütögették. Az öreg Banicza csak ekkor hagyta abba a kaszálást. Felegyenesedett, beszélni akart. De még egy szót se mondhatott, a kisgróf a szájára húzott a lovaglóostorral. Aztán az új jegyző ütött a szájára ököllel. Mert ő most — részeg bosszúálló angyal — fizetett Szijjas Kálmánért, érdemeket szerzett a gróf szeme láttára, pozíciót erősített, éppen jókor. Lovaglópálcával terelték őket a rendek közt, amit aznap vágtak. A rend végén az öreg Banicza kiköpte szájából a vért, hogy szólni tudjon a fiaihoz. — Hagyjátok itt a kaszát, mert délután visszagyüvünk... A jegenyék sorfala közt terelték őket tovább, ahol a régi jegyzőt agyonütötték; hogy kik, azt a három Banicza nem tudta. A jegenyesor végén beértek a községbe, de nem álltak meg a csendőrlaktanyáknál. Továbbmentek a vöröstéglás grófi ököristállóig, mely hátával . a főutcának állt, míg a* kastély messze egy park közepén volt valahol, nem látta azt senki, csak benti cselédek. A grófi ököristállóba lökték a három Baniczát. István, mikor beterelték őket, úgy számolta a félhomályban, hogy tizenhatan vannak. Három munkás a bőrgyárból már feküdt. Azok nem jajgattak. A kis takarékpénztári könyvelő; akinek a cvikkerét beleverték a szemébe, viny- nyogott, mint a megkínzott állat. Két zsidó kereskedő. Fél- holtan is alkudoztak és térden állva rimánkodtak, amin jókat nevettek a tiszt urak és a falusi intelligencia. ' Az egyiknek a fia is ott volt. Egy szót se szólt, csak ,a száját rágta, ha ütötték. Ott feküdt később a bőrgyáriak mellett és nehezen lélegzett. A Misa-Gyuri-Antal sógor is ott volt már, aki még üzent nekik. Meg idegen vöröskatonák, három vagy négy. A szalma alatt is feküdt valaki, akinek az arca egész fekete volt __ Később megism erte Istvánt, mert azt még mindig tiporta és rúgta a kisgróf és a patikus. A katolikus káplán volt, neki is, mint Gyuri bácsinak, Bujtor a neve. De egy másik Bujtor. Az apja három holdja ott van nem messze tőlük... »Ezért taníttattunk?« — ordított a kisgróf. »Ezer lettél pap, büdös paraszt? Hogy a Marxot prédikáld?« És ez igaz volt: kommunista lett a papi pénzen iskolázott Bujtor gyerek, az egész falu büszkesége. A grófi ököristállóban ő volt az első, aki meghalt. Aztán a három Baniczát vették elő. A jegyző megvadulva tiporta őket. Mikor elfáradtak, egy vállas, barna tiszt órája fénylő számlapjára nézett. — Háromnegyed tizenkettő. Most kivisszük őket. Menni már egyik se tudott. Feldobálták őket, nyolcával két kocsira, szalmát dobtak föléjük, és a részeg tisztek felettük ültek a szalmán. . A jegyző nem ült fel. — Én, kérlek alássan, hazamegyek ... Korán kell felkelni. A hivatal.., — Kedves nődnek kézcsókom — bukogta részegen a patikus, és felült a lovakat hajtani. A jegyző pedig, azon mód visszament az istállóba. A vérsáros szalmába zuhant és aludt. Negyedórát mentek, vagy talán félórát. A kocsi vad iramban rázta őket. De az már nem is fájt összetört testüknek. Ö hátul feküdt a sa- roglyán, úgy, ahogy odadobták, arccal lefelé az apjára. Rágni kezdte a kötelet, amit. az ököristállóban raktak rá. Mikor átrágta, az apja kötelékét kereste. De az már nem mozdult... Az öccse felé kotorászott. Az megértette, mit akar. — Hagyd, én már nem bírok — nyöszörögte halkan. A halott apján át kezdte magát lecsúsztatni a kocsiról. A kövér kereskedő Imre alatt visszájáról feküdt, a feje lelógott a kocsi végén, kifordult szeme fejérjében megcsillant az előbukkanó hold ... István lassan kfhuzakodott a szalma alól és lecsúszott a kocsi végéről. Vérében feküdt az út közepén, aztán kicsit felocsúdott. Betemette porral a vérét és belehengergőzött az árokba. Az árokban mászott tovább, míg egy bokorhoz ért... Elegáns, odajzöld Mercedes húz el a kerítésen túL Surrogva megáll, visszatolat., ajtók csapódnak. A három asz- szonv levegőbe meredt kézzel figyel. Pocakos német ballag be az ajtón, mögötte kevésbé pocakos társa töri az utat meg a magyart: — Köcsög? — Köcsög az nincs. Pedig mindenki azt akar. De nincs mire fösteni. — Hát blúzot, vagy hogy is mondják? Ott a kezében. — Az sincs. Ez nem eladó. A szövetkezetnek csinálunk blúzt, de nekünk nincs. Ha hoznak »nyerset«; hímezünk rá. Pocakok ki, kezek mozgásban. Ezúttal nem lett bolt a dologból. Pedig máskor... Lotti Lászlómé magyarázza el az üzlet mikéntjét: __ A vevők udvariasak, k edvesek. Fényképeznek, körülnéznek és vásárolnak. Már tudunk néhány szót: viderzén, blúzén — ez könnyű —, hun- dertforint... Sokan már ismerősök, évente járnak ide. A kertajtó előtt egy széken — a fényképezéshez azt is behozzák — a csali. Néhány terítő, tányér szembetűnő helyen. A kis munkaközösségben Skrinyár. Györgyné a rangidős, Lottimé és Dehity Józsefné rokonok. Együtt dolgoznak, hogy gyorsabban teljék az idő, de a »könyvelés« már szigorúan külön-külön folyik. Dolgoznak a szövetkezetnek is, de ez itt, úgy mondják, maszekolás. A buzsáki hímzés világhírű. Futóik, párnáik is gyönyörűek. A tányérokat én nem szeretem, hímzésminta pin- gálva... — A magyarok azt mondják, ez nem eredeti. Hát igaz, a legrégibb — mi ígv tudjuk Oktattátok az scrárlüdományi egyetemeken Az agrárfelsőoktatási intézmények felvételi előkészítő bizottsága az idén kéthetes nyári oktatótáborokat szervezett az ország négy agrártudományi egyetemén, ahol fiatal oktatók és diáktanárok, egyetemi, főiskolai hallgatók —• tanítják a matematikát, kémiát, fizikát és biológiát. A táborozásra 610 továbbtanulni szándékozó középiskolást hívtak meg. A Gödöllői Agráregyetemen rendezett két tábor, valamint a keszthelyi egyetem tábora már befejeződött. A budapesti kertészeti egyetem előkészítőjén részt vevők a hét végén fejezik be tanulmányaikat, Debrecenben pedig augusztus 8-án kezdik kéthetes turnusukat a középiskolások. — Mondtuk: ötvenet. — ötvenet. És utólag — tette hozzá a kis ember. — Hát én hatvanat adok, és előre fizetek. A két asszony megmozdult. De csak annyira, mint amikor parányi élénk szellő át- lebben a patak medrén, vagy — ha már ily katonás jelenséggel állunk szemben — a vigyázáUás pi'henjbe lazul. Tétova, engedékeny ujjakkal segítették a tízeseket és húszasokat a szoknyakorc mélyére, miután kirázattak a térképtáskából. — Jézus, segíts! — sóhajtott Marisa áldomás helyett. Teréza is hasonlóképp sóhajtott. »Ne hagyj el!« — mondta magában; azt lehetett hinni, kocog kicsit a foga. — Segít, és fele a tiétek — harsogott vidáman, magabiztosam a kis ember. Vette a tálbori ásót. — Mutassátok csak az utat! A két asszony keresztet vetett a homokkő előtt, a tra- fikos kalapot emelt Vad fezkalapja volt. (Folytatjuk.) — a fekete-piros hímzés. Nem könnyű csinálni. Szívesebben is festek tányért. Gyorsabb — így Lottiné. Skrinyámé fölnéz: — Sokat kell böködmi. Nem lehet megszámolni, mennyit. Mi még csináljuk, megszoktuk. Utánunk már nemigen lesz, aki nekiáll. Debityné kevesebbet szól. Talán unja már a sok érdeklődőt Szemüvege fölött pillog, szaporán jár a keze. & kisujjában van az egész. A házba még bevisz, ott is van a falon buzsáki. Nem mutatom, de örülök. Nemcsak üzletelnek. Maguk is szeretik, szépnek tartják, másképp nem tennék ki. A hímzést mindig hálás tisztelettel néztem. A régi térítők, vánkosok mindegyike kézzel rajzolt öltéssel kottá- zott népdal volt számomra. Most — talán észre is vették rajtam — egy kicsit haragszom. A »népdalokon« kis cédula, x forint — nem kell magyarázkodni. Valami nagyon hiányzik — nekem. A két német lánynak is, de ők tudják, hogy mi, újra a blúz. A házaspárnak is. Magyarul 'beszélnek velünk. Németül egymás közt. Németül a gyerekeknek, de a gyerekek velünk néhány szót magyarul gügyögnek, keveredik a nyelv, gazdát cserél a portéka. Boldog mosollyal viszik. Megenyhülök, talán a gyerekektől. Talán attól, amit a boldog mosoly kifejez. Honvágy hímzésben konzerválva — a kiejtésből ítélve — valahol Bajorországban. »Kétélű enyhülés«, tovább tűnődöm: maradt volna itthon... Deibity néni mintha érezné a Csak fiataloknak és a Csak nyugdíjasoknak mintájára. Nem azért, mintha más nem értené — végül is a zenei műfajok sem kötődnek az életkorhoz, de legjobban az éli át a zenét és a szituációt, akinek élményanyaga van róla. Íme egy morzsányi élményanyag, mely szorosan tapad az autózás és a Skoda személygépkocsi, belső mechanizmusához. Tapad a szó szoros értelmében, vagy tán odaszorul, esetleg ránehezedik? Ma sem tudom biztosan ... Verőfényes nyári reggelen indult a gépkocsi szép fővárosunk, valamint a gondatlan, derűsnek ígérkező nyári szabadság irányába. No persze nem magától indult; a slusszkulcsot megforgató kéz ezt megelőzően hosszú ideig nem vezetett semmiféle járgányt, Skoda típussal pedig először akadt dolga. A város határát elhagyva — és nem előbb egy kilométerrel sem — a műszerfal egyik jelzőlámpája igencsak narancs- színűt kezdett világítani. Döbbenet. Gyanakvóan pillogtunk egymásra a lámpával, a bizalmatlanság kölcsönös. Fék. A kesztyűtartóból elő a szakirodalmat, nézzük csak. Azt mondja: » .. .narancsszínű felvillanás jelzi, hogy az üzemanyag kifogyóban van.« Téboly és lehetetlen, hiszen tegnap tankoltunk; azóta alig tíz kilométert ... Mindegy. A mechanika mindig objektív, az emberi lélek mindig szubjektív, és az utóbbi rezdüléseire az előbbi nem figyel oda... ' Végre a benzinkút. »Kérem ingadozó hangulatomat. Megpihen, föláll, bemegy a házba, zireg-zörög, kihoz egy fehérnek látszó, összehajtogatott valamit. Kiteríti. Két négyzetméter csoda. És ezt nem árulják. — De rég volt. Magam sodrottam a pamukot — így mondja: pamuk —■, magam szőttem, magam hímeztem. Nehéz volt. Nagyon. Meg is becsiültük. Ma minden lány csináltatott magának egy blúzt, azután rajtuk van egyszer és elrakják. — Csinálnák-e most is maguk, a fonaltól kezdve? — Most? Ugyan — legyintenek mind a hárman. — Kinek van arra ideje. Most ezt, mert ezt keresik. Megszoktuk, könnyebb. De szép ez is. Szeretjük csinálni, nem lennénk nélküle. öregekről, tanulásról, titkokról, hagyományról keveset beszéltünk. Ami számomra — igaz kibic vagyok — drága, őrzendő népdal, arról nem tudtunk szót váltani. Talán nem voltunk közös nevezőn. De végül igazán »haragudni« sem tudtam. Népművészet ez is, egy kicsit huszadik századi módon, fölruházva néhány Mercedes. Opel vagy akármi árnyékával. De mégis terjesztik, szétküldik az öltésekkel Buzsákról a »tiszta forrást«. Maszekolnak. Ha »körítés«, hundertforint és minden nélkül kerül valaki elé a terítő, visszaalakul. Népdal lesz újra, mert sohasem tudjuk meg, ki »énekelte«. Engem csak a véletlen hozott össze vele így, prózává, »könyvkivonattá« zsugorítva. Luthár Péter tele a tankot.« »Asszonyom — hangzik a válasz — ebből a tankból mindössze 3 liter hiányzott. Ezért kár volt ebben a hőségben, ilyen hosszú sorban...« Nekem mondja?! Indítok. És újra kigyullad. A narancs! Most már utálom. Még a narancsszínű nadrágkosztümömet is eladom, elcserélem, befestetem, ne lássam többé. Leállók az útpadkára, rágyújtok, s mint a görög sorstragédiák hősnői, várom az égből jövendő segítséget. És jön — kamionnal.^ »Kérem, ez a kocsi sárgaságba esett. Kívül a dukkó mindig is az volt, de most belülről a lámpa is kezdi...« Azt hiszem, magam is sárga lehetek a dühtől. A vezető szelíd elnézéssel mosolyog sárgaságunkon, azután kinyitja a csomagtartót, felhajtja az alját, matat valamit a benzintank körül, majd előhúz a mélyből egy doboz mossóport, két sörösüveget és egy zacskó kristálycukrot... »Bizonyára, bevásárlás után csúszhatott le a csomagtérből, és ránehezedett a jelzőlámpa vezetékére.« Bizonyára. Természetesen. Csak hát ez nekem hogyan jutott volna eszembe? Megköszönni sincs időm »égi« jótevőm szívességét: hatalmas földi porfelhőt kavarva tovagördül. S otthagy a közért-rekvi- zítummokkal és egy tanulsággal. Ez utóbbi így hangzik: mielőtt másokra haragszunk, nem árt magunkba nézni. B. I. Somogyi Néplap Szeberényi Lehel | ' fl RÉM | Teréza nem felelt, ment előre a köveken. így Marisa is elhallgatott. Csak a kavics bonok muzsikája zengett a talpuk algtt. Az árok zegzugos lett, és hirtelen a rengeteg sötét falába ütközött. Vastag gyökerek markolták az árok om- ladékos partját, s odatönt erős fák magasodtak a napig. Megálltak a homokkőnél, amelyet a zuhanó vizek legömbölyítettek. Termetes kő volt, jókora rönkre emlékeztetett. A belevésett keresztnek mély árnyéka volt. Megálltak, majd megnyitván ruhájukat, kendőjüket, hogy hűs levegőhöz jussanak, letelepedtek a gyökerekre, várakozni. Odaértek a helyhez, ahol meggyilkolták egykor Göndör Lidit. 3. Ültek a gyökereken, és vártak. Hogy könnyebb le-> gyen, közömbös dolgokról beszélgettek. Otthoni dolgokról. Megbeszélték Panka új kendőjét, amely fiatal lányoknak még csak illik; legalább a templomban ne mutatkozna benne. Ott tartottak, hogy a tojás ára két forintra ment, érdemes levinni a piacra, mikor egyszerre abbahagyták. Mintha azt keresnék. most hol is folytassák, mielőtt elöntené őket az erdő csendje. De az erdő valahogy most nem volt csendes. Teréza kendermagas blúzát begombolta, puha barna haját, amely alig volt töröttebb, mint lánykorában, sietős ujjakkal a kendője alá tom- ködte. Marisa is készülődött, ösz- szerántotta magát. Akkor hallani lehetett s kavicszörgést. Középkorú, élénk kis ember lépett ki a bozótból. __ Megvagytok, lfbucikáim? — kiáltott vidáman a kis ember. Óriás túrabakancs volt apró lábán, s bő zacskójú, kockás térdnadrágjában csaknem elveszett. Oldalán ugyancsak alakjához képest túlméretezett térképtáska, kezében viszont méretarányos tábori ásó. Az asszonyok szőtilanok voltak és szögletesek. Fölálltak a gyökerekről, és csak álltak, vártak. A kis ember parányit visz- szahőköit. — Titeket mi lelt? Tán sokáig jöttem? Pedig futottam, mint egy stafétabot. De gondoljátok meg, ho,gy vari nekem egy trafikom is, nem hagyhatok ott csapot-papot. Ma még nem, majd holnap. Bemondom az unalmast, keressenek másik bolondot, én befejeztem a nyomort. Sandi hácsi új életet kezd. Nagy 'életet, libucikáim. Lógatom csak a lábam. Ti is lógathatjátok, ne féljetek! A két asszony módjával húzogatta a száját. Mintha nevetnének, de nem nevettek. — Valami bajotok van? — firtatta Sandi bácsi. Szúrós tekintete kutatta az asszonyok lelke mélyét. így álltak szemközt. Ha ugyan szemköztinek lehet mondani, ahol csak az egyik fél állja. — Na, mennyit szoktatok kapni az Erdészetnél? — kezdte másfelől a kis ember. Ki-ki a másikát akarta előreengedni. Végül Teréza szólt: Csak skodásoknak...