Somogyi Néplap, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-09 / 161. szám

t Parkok és parkerdők Megyénk területének 22 százaléka erdő. A védett zse­lici táj 9046 hektár, a barcsi ősbwókás 3414 hektár kiter­jedésű tájegység. Ez a felso­rolás egy kissé statisztikaizű, de annak, aki valamelyest is ismeri a szűkabb lakóhelyéhez közel eső kirándulóhelyeket, vagy akinek lehetősége adó­dik gyakran utazni a zselici lankák között, sokkat többet mond a puszta szemszerűség­nél. A falvak és városok kö­zött haladva a műúton, való­ban egy ápolt park hangula­tát adja kétoldalt a táj. A Természetvédelmi Bizott­ság feladata ennek a szép és harmonikus természeti képnek a megőrzése, növényi és állat­világának védelme. Á borókás határvonalait mintegy 2 éve kijelölték, így a növény, a számárá csak itt meglevő ta­laj- és csapadékviszonyok ha­tására, a védett, nagyobb fe­lületen is elterjedhet.' A zse­lici ezüsthársos-bükkös nö­vénytársulás ugyancsak helyi különlegesség. Mindkét nö­vényfajta őshonos itt, kedveli a kiegyenlített hőmérsékletet, meteorológiai viszonyokat. Az orchideához hasonlóan raga­dozó, vagyis húsevő növény tenyészik a Baláta-tóban, melynek környéke az eredeti állapotában fennmaradt ősláp. A ritka flóra mellett nem ér­dektelen a vidék faunája sem: Brodszky Ferenc kerámiái. Három fiatalnak, Patona Teréznek, Brodszky Ferenc­nek és Frank Eszternek, a népművészet ifjú mestereinek a fazekasmunkáiból kiállítás nyüt Nagyatádon, a Gábor Andor Művelődési Központ­ban. A képzőművészetet pár­toló város hagyományteremtő szándékkal alakítja, formálja a jelent, s nevel új közönséget a művészetnek. Programja fó­rumot jelent a Somogy me­gyében élő alkotóknak, a mos­tani fazekaskiállítás pedig már arról tanúskodik, hogy a nagyatádi mecénások szívesen telepítenek le fiatal népmű­vészt is. Frank Eszter idevaló­si, mesterségbeli tudását Pé­csen szerezte, s egy Baranya megyei település kerámiaüze­mében dolgozik két társával együtt. Frank, a Nagyatádon letelepülni készülő fiatal faze­kas munkásságának a bemu­tatását »-névjegykártyaként« küldte a városba, leendő tá­mogatóinak. ök azzal a terv­vel fogadták, hogy az egykori kastélyban műhelyt rendeznek Dessau — több mint száz­ezer lakosával — az NDK nagyvárosai közé tartozik. A 3—7 éves gyermekek 85 szá­zalékát készítik elő 45 óvodá­ban az iskolára. A város 15 és fél ezer iskolás korú gyer­mekét 23 tízosztályos politech­nikai iskola várja, egy kibő­vített középiskola és egy ki­segítő iskola. , A dessaui fiatalok nevelésé­ben azonban nemcsak az ok­tatási intézmények és pedagó­gusaik vesznek részt: 4500 édesanyát és édesapát válasz­tottak be a szülői munkakö­zösségekbe. Meglátogatják a családokat, hogy bizalmasan beszélhes­sék meg a gyermeknevelési problémákat. Évente három­rétisas, sólyom, vércse, feke­tególya és különféle bagolyfaj­ták találhatók a megyében, a különböző védett területeken. Az erdőrendezőség és a So­mogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság a műemlékvédelmi felügyelőséggel együtt igyek­szik a természetvédelmi fel­adatokat összehangolni, s a jó ügy érdekében alkalman­ként a társadalmi erőket is mozgósítani. A műemlékvéde­lem szakemberei felülvizsgál­ják a megye hajdanvolt kas­télyparkjainak épületeit, s amelyik stílusában, korában is’ érték, azt helyreállítják, s igyekeznek hasznosíthatóvá tenni.­A közelmúltban több mint ötven parkot és épületet vettek számba: köztük a to- ponári, az ágneslaki, az iha- rosbarényi, a bárdudvarnoki parkot. Az elképzelések sze­rint az épületek közül az arra érdemeseket helyreállításuk után közintézményként hasz­nosítanák, többnyire mint múzeumot vagy könyvtárt. A parkok rekonstrukciójával az az elsődleges cél, hogy a több mint 100 fajta különleges fe­nyőt, és az egyéb ritka növé­nyeket ne hagyjuk kiveszni, ugyanakkor kellemes kirándu­lóhely, úticél legyen a város­lakóknak. Egyben árnyas, sé­táló-pihenő park a község, te­lepülés lakosainak is. be számára.' A művelődési központ ősztől Frank Észté» irányításával szakkört indít az ügyes kezű fiatalok és felnőt­tek szabad idejének hasznos eltöltésére, a leendő fazekasok nevelésére. Egyébként a nagyatádi Frak Eszter tekinthető a fazekas »triumvirátus« legtehetsége­sebb .tagjának. Ezt bizonyítja a közös kiállítás. A korongo- zók ősi mesterségét nagy biz­tonsággal és nemes egyszerű­séggel, jó ízléssel1 folytatja. Használati tárgyai nem lépik át a megengedett határt, me­lyen túl a díszítés uralkodóvá válik, s homályossá a prakti­kum. Patona Teréztől látni ilyen kerámiákat is. Brodszky Ferenc rusztikus edényei ineg- felelnek a követelményeknek, jó ötletnek bizonyult a népi, agyag gyerekjátékok föléleve- nítése, melyre Frank Eszter is kísérletet tett. Patona Te­réz tükrösei nem illenek a ki­állítás anyagába, az ő kibon­takozását az iparművészeiben látjuk. H. B. szór szülőgyűlést is összehív­nak, a tágabb közösség életé­nek, munkájának a megvita­tására. Az iskola—szülő kapcsolat élénkítését szolgálja az isko­lai sport- és kulturális ren­dezvények közös előkészítése, megrendezése. A városköz­pont egyik nagy iskolájában, a 8. számúban, mindezen fe­lül különféle bizottságokat alakítottak, melyek a követ­kező kérdésekkel foglalkoz­nak: oktatási-nevelési felada­tok, anyagi-műszaki problé­mák, higiéniai kérdések, a tanulók iskolán kívüli tevé­kenysége, a családi nevelés kérdései, ipari üzemek véd­nöksége az iskola felett stb. A természetvédelmi albizott­ság távlati terveiben a me­gyeszékhely parkosítása is szerepel. Dr. Veress László, a bizottság elnöke erről az alábbiakat mondta: — A régi parkkultúrát — mely zömmel vidéken volt ta­lálható — be kellene vándo- roltatni a város szívébe. A várost övező gyepterületek az építkezések ’ során eltűntek, velük együtt szűntek meg a gyerekek mozgásigényét ki­elégítő »grundlehetőségek« is. A hajdan volt kertes város­részek is egyre szűkülnek, s amilyen örvendetes látvány a sok új lakóház, olyan gond az új parkegységek kialakítása, éppen a helyszűke miatt. Hogy a pihenöparkok a város lé­legző felületei, melyek friss oxigénnel látják el a környe­ző lakótelepeket, miközben üdítő látványt nyújtanak, ez már szinte közhely. Arról is egyre több szó esik manap­ság: az ifjúság testi fejlődése szempontjából szinte 1 étkér- dé, hogy minél több, tömeg­sportra alkalmas pálya álljon rendelkezésre, a lakóhelytől nem túl távol. Ez utóbbi rop­pant lényeges, mivel félórányi labdajáték kedvéért senki sem utazik, vagy gyalogol szívesen kilométereket. A városokat környező parkerdők bármi­lyen szépek és gondozottak is, ezt a feladatot még nem töl­tik be. Már korábban felvető­dött a kérdés: nem volna-e megoldható, hogy a Kapos' mente két oldalát, vagy a Kapos és a Malom-árok közöt­ti szakaszt. parkosítva sport­pályákat, sétaösvényeket, pi­henésre alkalmas zöld felüle­teket alakítsunk ki? Közpon­ti fekvése miatt ez a terület mindenhonnan gyorsan elér­hető, ugyanakkor nemcsak most kihasználatlan — és te­gyük hozzá: csúnya, elhanya­golt —, hanem a jövőben sem látszik valószínűnek, hogy más formában hasznosíthassuk. A talaj jó termőföld, mivel ún. hordaléktalaj, tehát számítha­tunk arra, hogy az elültetett növények rövid idő alatt dús vegetációvá válnak. Tekintsük ebben példának megyénk fia­tal városát, Nagyatádot, mely csodálatosan szép parkkultú­rával rendelkezik. Bizonyára Kaposvár is számíthatna la­kóinak társadalmi összefogá­sára, hiszen mindannyiuk ér­dekéről van szó. Átutazó idegenek mondják: a megye tájképe olyan, mint egy nagy park. Idomuljon ehhez a harmonikus látvány­hoz városunk is. Bedő Ildikó FJODOR ABRAMOV PELAGEJA Az álmatlan éjszaka a vé­ge felé járt. A túlparton már bomladozott a hajnalpír. A mulatozás még javában folyt. Harmonika zengett a felvégen (csak nem a fakitermelő elnö­kénél mulatoznak még min­dig?), részeg asszonyok kán­tálnak (ezek most már sem­miben sem akarnak lemaradni a férfiak mögött) __ P elageja a mezőn ment: is­tenem, csak részeg emberrel ne találkozzon. Megszólítja. Hazavonszolja. Még meg is verheti — régi mondás: a ré­szeg ember kiskirálynak hiszi magát. Igaz, magát nem fél­tette — ő aztán nem hagyja magát. De mit tehet, ha a lá­nyát bemocskolják? Pelageja először akkor csíp­te rajta csintalanságon Alkát, amikor éppen ötödik osztály­ba járt. Télen történt, a nőna­pon. Aznap éppen nagy baj érte őket, megbetegedett a Manyka tehenük. Az állator­vos nem volt otthon, bement a kerületbe. Most mi lesz? Eszükbe jutott a fiatal ál­latgondozó, mégis többet ért hozzá, mint ők. Szóval, evvel a fiatal állat- gondozóval kapta rajta Pela­geja a lányát. Csókolóztak! A tehénistállóban. Éppen akkor akaszkodtak össze, amikor az anya kiszaladt a moslékért. T Fasehash I állítás Nagyatádon Család és iskola Koczkás Sándor Á közép-európai „közíró" Részletek Bálint György 1906. július 9-én született Budapesten ... A Nyugatnál már 1925—26- ban megjelent két verse, majd egy novellája. ,1933 után bon­takozott ki pályájának nagy és termékeny korszaka. Hat esz­tendőt ölel fel ez a korszak; 1939 elejéig, amikor még vi­szonylag zavartalanul, az adott körülmények lehetőségeihez igazodva alkothatott Maga a periódus sötét és nyomasztó volt: Hitler hatalomra jutásá­tól a második világháború ki­törését megelőző hónapokig. Bálint azonban megtalálta a kor elsötétedő valósága elleni tiltakozás eszközeit és mód­jait. Világnézeti előrelépését még az 1930 körüli társadalmi polarizálódás érlelte, s az ek­kor széles körben hódító for­radalmi illúzióik inspirálták. A nemzetközi reakció, a fasiz­mus előretörése azonban nem riasztotta meg, sőt elmélyítet­te meggyőződését, és fokozta öntudatát, harci kedvét. A korral szembeni ellenállás, a valóság illúziódon szemlélete és az új távlatok keresése mű­vészetének ’ és krltjkai koncep­ciójának új tartalmat és szen­vedélyesen kimunkált, fegyel­mezett igényt adott Mindennapjait az újságírás, a rendszeres irodalmi munka határozta meg. A Pesti Napló­nak állandó munkatársa volt, de többször publikált a Ma­gyarország és Az Est hasáb­jain is. Írásait a kor reprezen­tatív folyóiratai is közölték: így a Nyugat, a Szép Szó, a Világirodalmi Szemle, de leg- otthomosaho az 19?->-ben nr-g- indult Gondolatnál volt, amely 1936-tól az 1937-ben bekövet­kezett megszűnéséig az illegá­lis kommunista párt közvetett irányítása és befolyása mel­lett működött... A korról, amelyben élt, szinte lehetetlen volt nem szatírát írnia. Azt mondogatták az embereik, hogy »Hitler tisztességes ember«. Bálint nem vitázik velük, csak megjegyzi: »Azoknak, akiket agyonlőnek, felrobbantanak, vagy rabszolgává tesznek, meglehetősen mindegy, hogy akik ezt tették vele, egyénileg korrekt úriemberek, és soha­sem lopnak ezüstkanalat« Bálint György árkálj csak, halálraítélt! Megdöbbenten veszek újra meg újra a kezembe egy ver­seskötetet. Címe: Járkálj csak, halálraítélt; szerzője: Radnóti Miklós. Nem tudok szabadul­ni ettől a verskötettől — de nem esztétikai okokból, vagy legalábbis nemcsak ilyenek­ből. Ez a könyv többet ad nekem az irodalmi örömnél — talán nem is örömöt, ha­nem valami nyugtalan, bo­nyolult érzést, amiben öröm is van, de egyben kín is. Az a kínos érzés, gmit akkor érez az ember, amikor valakitől, nyíltan meghallja a saját tit­kos érzéseit és gondolatait. Én nem mertem határozottan be­vallani magamnak — ő vilá­gosan és kegyetlenül kimond­ja. Reméltem, hogy talán nem is igaz, talán csak képzelőd­tem, egyre sokasodó lelki ve­reségeim hatása alatt: mdst aztán jött ez a verskötet, és kertelés nélkül megállapította a diagnózist. Igen, mondta, valamennyien halálraítéltek vagyunk. Az. ítéletet már ré­gen kihirdették, jogerős, csak még a végrehajtás időpontja bizonytalan. Mit tehetünk ad­dig? .Járkálj csak, halálra­ítélt. Más költő is írt már a halálról, mindegyik írt róla. Schopenhauer szerint a halál nagy »múzsavezető«. De rend­szerint akkor írtak róla, ha vágyódtak utána. ' A magyar költészeten például — a kö­zépkori Halál himnuszától Adyig — hol hangosan, hol fojtottan végigvonul a halál­vágy. Végre is mindnyájunk öntudata mélyén ott lappang egész szerényen és rendszerint észrevétlenül a megsemmisü­lés vágya. De most nem erről van szó. Mi, akik ma élünk és gondolkozunk, nemcsak ritka, ködös-romantikus pil­lanatainkban- gondolunk a ha­lálra. Sokkal gyakrabban, és akkor a legerősebben, amikor éppen a legjobban érezzük magunkat. Ézt árulják el Radnóti Miklós versei. Igazán nem bánatra hajló költő. Lá­zadó temperamentum, szereti az életet Izét megtalálja még a proletárok eledelében is, ódát ír nyári táplálékukról, a szilváról és a dinnyéről. »Ö, ének; dicsérjen két gyümölcs, olcsó vacsorák dísze, kilós eledel.« Imádja a megfogható valóságot, a természetet, bol­doggá tudja tenni nemcsak a szerelem, hanem egy tavaszi pocsolya a mezőn, mókus fu­tása a nyári erdőben, vagy a »tücsökugrás kicsi zaja«. Ke­vés egészségesebb költőt is­merek ma, — mégis mindig eszébe jut a halál. A legvá­ratlanabb helyzetek emlékez­tetik rá. Ö, ez a kert is aludni s halni készül, gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé. Sötétedik. Halálos kört röpül Köröttem egy elkésett, szőke méh. Az még csak hagyján lett vol­na, ha a fiű ölelgeti Alkát, de nem úgy történt. Alka tapadt a fiúra, akár a bogáncs. Kj- nyúj.tózkodott, lábujjhegyre állt, hogy minél jobban elér­je a száját, ráadásul a két karjával a nyakába csimpasz­kodott. Ez döbbentette meg akkor olyan nagyon Pelageját. A gondozóval rövid úton végeztek. A kerület legeldu­gottabb porfészkébe küldték — akkoriban az asszonynak még volt hatalma. De hát az édes­lányát hova küldheti az em­ber? Megverte, a lelkére beszélt — faira hányt borsó. Olykor- olykor . mindenki behúzódik egy-egy sarokba, vagy a kert végibe, de Alkát mindig csak ott látni. Ha például Pelage­ja most belebotlott volna a fürdő vagy a magtár mögött, még csak fel se kiáltott vol­na meglepetésében... A klubban csak úgy rengett a föld — ennyi embert na­gyon régen látott együtt a falujában. És a hegyaljáról egyre újabb és újabb fiatalok jöttek. Áz erdőgazdaságból, a túlpartról, a szomszédos fal­vakból — a dél óta berregő motorcsónakok még most sem tértek pihenőre —. még a ke­rületből is érkeztek vendégek. Csendben, észrevétlenül át­mászva a fakorláton, ugyan­olyan csendben és észrevétle­nül a tornácra akart jutni, ott táncoltak a fiatalok, de jól megjárta! — Nászasszony, drága nász­asszony! De jó, hogy jössz! Éppen hozzád készültem. Hol van a ti Prokopjevnátok? — kérdem. — Hova dugtátok? Pelageja szerette volna szét­tépni a nászasszonyát, a szom­széd faluban lakó unokatest­vére feleségének nővérét — igazán nem volt ínyére, éppen most és így, ez a találkozás! Persze, mondani mást mon­dott, mintha a világon a leg­drágább kincse ez a pityókos, kipirult arcú asszony lett vol­na — Jó napot, jó naipot, nász­asszony! — köszöntötte ör­vendezve Pelageja, még meg is hajolt: — Tiszteljük mink a rokonunkat. Igazán kedves vagy, hogy eszedbe jutottam, Anna Matvejevna, de igazán nem úgy festesz, mint aki hozzánk készült. Pedig nem lakunk a hetedhét országon túl. Azt hiszem, ma éjszaka mindenképpen ránk akadtál volna... Egyszóval mindent elmon­dott, amit ilyenkor illik, sőt még többet is, mert ez az os­toba, részeg asszony a nyaká­ba borult, csókolgatni kezdte, aztán meg bevonszoita a kör­be. — Nézd csak, nézd csak a lányodat! Én láttam, gyönyö­rűség ránézni. Hogy ez mi­csoda szépséges! Így aztán Pelageja benyo- makodott a fiatalok közé, a részeg nászasszonya karján. Mégse kiálthat, rá: »Hagyd már abba, te részeg némber!« — amikor körös-körül ott vannak az emberek. És egy perc múlva már ő is átölelte a nászasszonyát. Sose hitte volna, hogy ilyen kapÓ6 ez az Alka. (Folytatjuk.) S fiatal férfi, te! rád milyen halál vár? Bogámyi zajjal száll golyó feléd, vagy hangos bomba túr a földbe és megtépett hússal hullsz majd szerteszét? így ír egy kertben, melyben boldog perceket tölt Így ír, mikor napjai eredményét méri le, mikor egy táj szépségét él­vezi, mikor szeret Bármi tör­ténjék, a halálmotívum min­dig visszatér. Semmi esetre sem mint vágy, nem is min­dig szorongás, hanem mint kemény, szinte tárgyilagos bi­zonyosság. Mondom, ezt érzem magam is régóta, csak nem mertem kimondani, reméltem, talán a letagadás segít És ezt érzik, azt hiszem, nagyon so­kan a mi nemzedékünkből. Éljük az életet, ahogy lehet munkába, gondolatokba, érzé­sekbe fogunk: és közben tud­juk, hogy mindez csali ideig­lenes, talán már holnap, de legkésőbb holnapután jön va­lami: »bogárnyi zajjal« és kérlelhetetlen biztonsággal. Gyakran jut eszünkbe a Ha­lál himnusza: »Elmegyek meghalni, mert a halál bizony, de a halálnak órájánál sem­mi bizonytalanabb.« Ez az ér­zés, melyet nagyon sokan rej­tegetünk, és melyet Radnóti most nyilvánosságra hozott, távol van az érzelgős, kispol­gári pacifizmustól. Nem halál- félelem: egyszerűen csak ha- láitudat. A halált tudomásul vesszük, beiktatjuk a napi életünkbe, számolunk, vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepődni. Ezek a versek minden nyavalygás és ellá- gyulás nélkül szólnák róla, csaknem szigorú hangon álla­pítják meg. Halálra ítéltek bennünket, egyelőre haladé­kot kap+unk, addig minden­esetre élünk, ahogy tudunk, sőt, néha még a jövőre is gondolunk, amely nyilván nem lesz a miénk, de kétség­telenül eljön: »mert fagy ké­szül itt, utána hull a hó majd« — de aztán »egy haj­nalon az új fű kidugja tőrét«. Addig pedig járkáljunk csak, amíg lehet. Tudjuk, hogy nem sokáig lehet, de ez nem ked­vetlen íthet el, nem mondhat­juk, hogy nem érdemes. Men­nél rövidebb ideig lehet, annal inkább érdemes. ... tisztán élj te most, mint a széljárta havasok lakói, és oly bűntelen, mint jámbor, régi képeken pöttömnyi gyermek Jézusok. S oly keményen is mint a sok sebtől vérző, nagy farkasok. Hát igen: tisztán, vagy ke­vésbé tisztán, keményen vagy kevésbé keményen, de nagy­jából mindenesetre így. 1936.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents