Somogyi Néplap, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-08 / 160. szám
Az együttélés hétköznapjai Ä társadalmi együttélésnek megvannak a maga sajátos szabályai. Ne gondoljunk valamiféle időtlen görcsbe merevedett etikettre, amelyből már régen elsorvadt az emberiesség mint indíték és tartalom. De igenis gondoljunk gyakran az egymás iránt kötelező, s mindenképpen kölcsönös, humánus magatartásformákra. Ezek azok, melyeket sokan, gyakran és szívesen dobnak sutba mindennapjaink sodrásában. S ugyanakkor éppen az emberi méltóság tisztelete az, amit legtöbben és leggyakrabban hiányolunk egymástól. Idős férfi óvatoskodik a felbontott törmelékkupacok között, botjával keresve az egyenletes felületet a járdán. Fiatal fiúk viharzanak el mellette; az egyik derűs jókedvvel visszakiált: »Ne ilyen rozzantan, tatai Szaporázza egy kicsit a lépést.« A buszmegállónál tömeg, legelői természetesen nagymama szatyorral, kosárral. Nemcsak utat engednek neki, segítik is. Ennék ellenére harciasán törtet, nagy hangon rendelkezik, tele van vele a kocsi. Ellenszenves. Ezt a két, villanásnyi jelenetet csak a korkülönbség motiválná? Korántsem. A kor önmagában nem érdem; a tiszteletlenül visszakiabáló fiü?$ húsz esztendeje lehetőség, mely módot ad arra, hogy száguld jón ott, ahol az idősebbek csak botorkálni kora jelzés a körötte állóknak: valaki előzékenységre, segítségre szorul. Hosszan kígyózik a sor a strand büféje előtt. Terhes kismama lép az ablakhoz, négy üveg üdítő italt kér. Percek múlva újra jön, s megint soron kívül vásárol több üveggel. Később cigarettát és szendvicset kér ugyanígy. Elképzelhető, hogy ezt mind saját maga vagy szőkébb családja számára vásárolja? Dehogy. Szívességet tesz ismerősöknek, barátoknak, a környékén napozóknak, akik lusták sorba állni, s ilyen áttételesen élnek vissza a kismama előjogával. És a türelmesen várakozók idejével, udvariasságával. Példák tucatját sorolhatnánk az élet hétköznapjaiból, melyek mind arra utalnak, hogy gyakran vagyunk gyen- gédtelenek, követelőzők, tapintatlanok egymáshoz. Pedig ez se nem korszerű, se nem modem, hanem egyszerűen emberietlen magatartás. Szinte közhely már a szólás, hogy a »közhelyek igazak«. Nos, ezek közé tartoznak azok a normatívák is, melyek apró-cseprő gondjainkat, az emberi együttélés mindennapjait szabályozik. Hogy a családi és munkahelyi események egyes szám első személyben előadva vagy hencegést vagy panaszkodást jelentenek, így részvét és csodálat helyett többnyire elfojtott ásítást váltanak ki a tudnak. Az idős néni hajlott I hallgatóságból. Hogy a lehetőség szerint ne legyünk terhére egymásnak. Akkor sem, ha a szőnyeget ki kell rázni, és másutt nem lehet, csak az erkély korlátján át. Akkor sem, ha szívesen hallgatunk zenét a késő esti órákban, és a válaszfalak vékonyak. Akkor sem, ha gyermekeink érthető mozgásigénye nem áll arányban a környéken fellelhető közterületekkel. Mert rendelet ugyan van arra, hogy reggel hány óráig lehet porolni, és este hány órától kell a rádiót lehalki- tani, s hogy a gyerekeknek hol, mikor és hogyan lehet elfoglaltságot találni. Mégis, írott malaszt minden szabály és rendelet mindaddig, amíg az egyén nem tekinti feladatának, hogy minden ütközésre alkalmas helyzetet maga kerüljön el, abból az alapállásból kiindulva, hogy inkább kellemes legyen az együttélés szőkébb közösségünkben, mint viharfelhőkkel terhes. T iszteletet, tisztességet, megbecsülést kapni csak akkor lehet, ha azt előlegeztük embertársunknak. Ha megalázó, sértő, unott vagy közömbös magatartás helyett érdeklődő arccal fordulunk egymás felé, s a gyengeségek és rossz tulajdonságok helyett a pozitívumokat keressük és adjuk a megnyilatkozás formáiban. Ez lenne a jó értelemben vett viselkedés... m Bed5 Ildikó Középiskolai katedráról nem középiskolás fokon Gyufacímkével kezdődött # A vasutas birodalma 3±ó, A Kapós-hegy oldalában magnetofonról gyermekdalok szólnak. Állványon öreg ajtó fekszik. A nagyapa, Király Jenő gyalulgatja, újat varázsol belőle. Azt hallottam róla, hogy olyan kisvasútja van, amilyet még nem látott a világ. az utcánkban még nem volt víz, az én férjem már fürdőszobát épített nekünk. Amikor ezt az öreg házat megvettük, két külön kis lakásból állt, és ma modern, kényelmes otthon. A férjemnek köszönhetjük. Az ügyessége sok olyasmit előteremt, .amit csak sok jjt- ... . . .... i pénzzel tudtunk volna elérni, épPTa/°1J Cfcak elmenni nem szeretek szedtük. Mar nem tudtunk mozogni tőle. Volt idő, amikor csak az egyik szobát laktuk, a másikat a kisvasút uralta. Ha ezt az ajtót megcsinálom, a padlásra telepítem. Addig dobozokban van. Előkerülnek az ötven centi hosszú mozdonyok, vagonok, sínele, váltók. Valamennyit Király Jenő készítette. Az üzletekben kapható kisvasutak 11 és 16 milliméter nyomtá- v'űak, ez viszont 58 milliméteres. A mozdonyszínnel, a gépházzal ellátott vasútbirodalom 12 négyzetméter. — Mutatok valami szépet — hiv a szobába a házigazda. — ötvenezer darabos gyufacím- ke-gyűjteményam van. Az 1883-as királygyújfcó címkéjétől a 120 darabos olimpiai sorozatig, szebbnél-szebb címkékben gyönyörködhetem. Mesevilág tárul elém, amikor a japán darabokat nézem. Rizspapíron tusrajz. Hat album, sok-sok doboz a saját készítésű szekrényben. Középen íróasztal, műszerekkel. Fölötte óra, melyet ugyancsak ő készített. — A téli birodalmam — mondja. — Az amatőr rádiózás is kedves szórakozásom. A gyufacímke-gyűjtést pedig többre becsülöm a bélyeggyűjtésnél, mert ez igazán hobby, elsősorban nem pénz kell hozzá, hanem nyelvtudás. Ügy kezdődött, hogy a nagyobbik fiam tizennégy éves korában ajándéfkként kapta egy szovjet katonától az első darabot. Rakosgatta, rakosgatta. Végül az ő kezdeményezéséből az én szenvedélyem lett a gyűjtés. Igaz, sokat segített ebben, hiszen oroszul, spanyolul, németül és angolul tud. Jómagam eszperantistáikkal tartom a kapcsolatot, a világ minden táján. A feleség is csatlakozik a a beszélgetéshez: — ki mindig mindennel félig készen vagyunk. Amikor vele sehova sem, mert alighogy megérkezünk, mocorogni kezd, hogy menne már, otthon mi mindent csinálhatna meet... Pécsi vasutaséi nasztia leszármazottja az ötvenhat éves Király Jenő. Tizenhárom éves korában kezdett technikával foglalkozni. Közlekedési üzemmérnök, a MÁV főtanácsosa. A műhelye — melyet egyedül épített — kétszintes birodalom. A polcökon katonás rendben sorakoznak a ragyogó fúrók, szerszámok, eszközök. Színes fiókokban — hogy jól megkülönböztethetők legyenek — szegecsek, csavarok, villanyszerelési anyagok. — Ha az országot járom — márpedig egy vasutas sokszor van távol — bármikor haza- szólhatok, könnyen el tudom magyarázni: melyik fiók, melyik rekeszében ml található. Külön szekrénye van a szakirodalomnak, több száz példánya a Népszerű technika, a Tudomány és Technika, az Ezermester című lapoknak. A műhely emeletén a faanyag. Takaros építmény az egész. A csatorna szorító pántja szépen legömbölyítve, a rozsda ellen befestve. Király Jenő elneveti magát: — Bele is betegednék, ha ennek a vasnak a végét nem kerekíthetném le ilyen szabályosra. Gombos Jolán Első találkozása a kémiával véletlen volt. A falu jegyzőjét kellett volna kötelező o- vasmányként kijegyzetelnie, és amíg a könyvtárban a polcok között keresgélt, megakadt a szeme egy köteten: Straub F. Bruno Szerveskémiáján. Belelapozott, majd elolvasta az egészet. Nem értett meg mindent belőle, de amit igen, az nagyon tetszett. Különösen a könyv logikája fogta meg. A véletlen találkozásból' azután életre szóló kapcsolat lett: Kontra József elvégezte a szegedi egyetem kémia tagozatát és tanár lett. A kémia mellé a biológiát választotta. Miért? Erre a kérdésre nagyon egyszerűen válaszolt: »Mert az élettel foglalkozik. És én szeretem az életet...« Az élet szeretető megnyilvánul abban, ahogy él. A házához tartozó nagy udvar csupa virág, növény. De nem csupán a növényeket szereti, az embereket még inkább. Tanítványai — régiek, maiak — rendszeresen fölkeresik, igénylik az irányítást még érettségi után is. Közülük nagyon sokan választották a kémiát, biológiát élethivatásul. Aki nem szerette a kémiát, az is szívesen emlékszik a »Kontra-órákra«. Egy fölmérés alkalmával a diákok egy része azt írta: A kémiát nem szeretem, csak a kémiaórákat. Beszélgetés közben kiderült, hogy sok volt diákjáról dátumszerűen tud mindent: mikor, melyik egyetemen végzett, mikor hol állt munkába. Mostanában arra a növendékére a legbüszkébb, aki a közeljövőben védi meg disszertációját. Volt tanítványai között akad házaspár is. Mindketten kutatóintézetben dolgoznak. Egy /Szombat délután becsöngettek hozzá, kezükben egy pólyás: v — Meghoztuk az új vegyészt. A diákok és a szakma sze- retete természetesen találkozik valahol. Az eredmény: diákjai rendszeresen ott vannak az országos tanulmányi versenyek legjobbjai között. Ehhez pedig a tanár és diák közötti jó kapcsolat kevés lenne. — Állandóan át kell értékelni a tudást — mondja, amikor a tudományok fejlődéséről beszélünk. Még olyan tabunak hitt dolgok is változnak, mint a kémiai PH érték. Vagy: emlékszik, az elektronhéjat az iskolában mindig egy körrel szemléltettük. Hát ez már a múlté. Mint ahogy a bomlásról vagy a cserebomlásról tanultak is. Példákat sorol még föl, kéA cipőtisztító Az angol fiúiskolák sajátos szokása, hogy a nagyobbik fiú mellé beosztják a kisebbeket ’Tag«-nek. Az idősebb fiú köteles a járatlan kisebbet tanulásában segíteni, és megvédeni a durva kamaszok kötekedéseitől. A »Tag« viszont kisinasként szolgálja védelmezőjét. Ha az idősebb fiú jó tanuló és lelkiismeretesen őrködik a rábízott kisebbik fölött, akkor ez a rendszer jól beválik. De ha a nagy fiú zsarnok, rossz hajlamú, akkor kizsákmányolhatja a gyenge kisebbet, aki ki van szolgáltatva neki. Ilyen erőszakos, durva lelkű fickó volt Loftus Cunningham. Ugyancsak meggyötörte »Tag«-jét, a szemüveges, jól tanuló, komoly kis Arthur Wamert. A tizenhét éves Cunningham egy szép májusi reggelen dühösen meglóbálta frissen tisztított cipőjét, ráordított a kis Warnerre: — Te nyavalyás, azt mered állítani, hogy ezek a cipők tiszták?! Arthur Warner nem mert belefogni a magyarázkodásba, ahelyett vad futásban keresett menedéket. Lerohant a csúszós lépcsőn, Cunningham utánahajította a cipőjét. A lépcsőház egyik kanyarjában a cipő eltalálta, Warner nagyot ugrott, azután elcsúszott, és félemeletnyit lefelé gurult, míg neki nem vágódott az alsó oszlopnak. Kitört a lába. Hónapokig feküdt kórházban. Végre elbocsátották, de a jobb lába egy arasszal rövidebb lett. A kis Arthur Warner életét a későbbiekben ez a baleset irányította. Visszavonult gyermektársaitól, minden idejét könyvek olvasásával töltötte. Nem sportolhatott, nem táncolhatott, ezért beletörődött új életkörülményébe, és szellemileg fejlesztette magát. Kitűnő eredménnyel elvégezte az egyetemet, vegyészmérnök lett. Fizetése szépen emelkedett. Éjjel-nappal dolgozott, s mire negyvenéves lett, a haja megőszült. Azután kísérletezett. Olyan anyagokat talált fel, amelyekből könnyebb és tökéletesebb végtagokat gyártottak. Egyik világvárosból a másikba száguldott, üléseken vett részt, nyilatkozott a rádiónak, filmezték. Nyomorék lábával nem sokat törődött, inkább az izgatta, minél többet adjon a társadalomnak. Egy alkalommal előadásra utazott a fővárosba. Kiszállt az első osztályú fülkéből, elindult a pályaudvaron. Drága szivarra gyújtott, néha a botjára támaszkodva megállt, pihentette a lábát, nézte a washingtoni forgatagot. Hirtelen érdes hang ütötte meg a fülét: .1 — Uram' nem parancsol egy cipőtisztítást? Beleegyezöen morgott. Rátétté beteg lábát a ládára. — Srapnell? — kérdezte a cipőtisztító bizalmaskodva, s munkához látott. — Nem! Egy másik cipő! — S elmondta, hogyan esett el a lépcsőn és tört el a lába iskoláskorában, amikor »Tag-«-je volt Loftus Cun- ninghamnek, s hogyan dobta utána az a cipőjét. A cipőtisztító kezében megállt a kefe, lassan felnézett a cipőről Warner arcára: — Te vagy ... Arthur... — E pillanatban Warner ledobta piros gyűrűs, másfél dolláros szivarját. A cipőtisztító nézte a csikket, majd helyesbített: — Bocsánat, uram, ön , önt... Arthur Warnernek... — Na, kész? Nem érek rá, fizetek! — mondta Warner, majd a lábán fénylő cipőket vizsgálta. — Azt meri állítani, hogy ezek a cipők tiszták? A fejéhez kellene vágni! — Bosszúsan elsántikált, közben mégis egy egydollárost dobott a láda tetejére. — Köszönöm, uram! — rettegte hálásan Loftus Zíun- ningham, és alázatosan megemelte csupa-bokszos strici- saplcáját, Lowrence May neműi fordította: Dénes Géza miai egyenleteket vezet le elméletben, és én — aki soha nem szerettem a reál tárgyakat, amit tudtam, azt is elfelejtettem kémiából — követni tudom. — 198Ö-ra vezetik be az új tantervet. A kémiakönyv hamarabb kijön. Nem lehet vele várni, a tudomány fejlődése sürget. Rendkívül gyorsan fejlődnek a határtudományok, és az egész vegyészet az eddiginél sokkal inkább fizikai alapokra helyeződik. A közelmúltban kapott első díjat egy megyei pedagógiai pályázaton. A tanulmány címe: Kutatómunka alkalmazása a gimnáziumi szerveské- mia-tanításban. — Soha nem szabad a gyereket kész tények elé állítani, lexikális tudással tömni a fejét. Ezt próbálom megvalósítani az óráimon, ezt fejtettem ki dolgozatomban is. Érdekes dolog derült ki: a kémiát azok a gyerekek tudták jobban, akik kevésbé ismerték a képleteket, mert a megoldásra fordított időt arra használták föl, hogy gondolkodni tanuljanak. Nem az a fontos, hogy egy eredmény elsőre jó legyen, hanem az, hogy a gyerek maga kísérletezze ki a megoldáshoz vezető utat. Kontra József pedagógiai munkássága alatt .számos elméleti munka szerzője volt. Tanfolyamokon, egyetemi továbbképzéseken vesz részt, rendszeresen tanulmányozza volt tanítványai egyetemi jegyzeteit is. — Jövőre lesz húsz éve, hogy a Táncsics Gimnázium katedráján tanít. Diákjai közül azóta többen sokra vitték. Ön maradt. Nem érzett soha nosztalgiát? — Nem. Bár lett volna lehetőségem elmenni, maradtam. Amikor ide kerültem, két év múlva megkeresett az egyetem, és visszahívott tanársegédnek. Nem vállaltam. Akkor nősültem, szüleim, a feleségem szülei is itt éltek. De később sem kívánkoztam el innen. És itt végeztem a Táncsics Gimnáziumban. Volt tanáraim közül sokan most a kollégáim. Abban, hogy nekem sikerült valami, nagy részük van nekik is. Ha nem ilyen körülmények között, ilyen kollégák között élek, dolgozom, nem ment volna minden így. Azután itt van a szertár, amelyet húsz év alatt szinte a magam keze munkájával alakítottam ki. Most már sok eszköz, kísérleti anyag van. Ez nagyon sokat számít. Tökéletesen ki tudom élni kutatási ambícióimat. Egyébként is az ember munkáját nem a keretek határozzák meg. Középiskolában — ebben a középiskolában — lehet magasabb fokon is dolgozni ... Simon Márta Berzsenyi nyelvműv észete Tóth Árpád, a költő utód a XX. században elődjének keresztneve révén az oroszlánokat »megjámiborító« Dániel próféta történetével társította a költő személyét, a versmotí- vumot, s a vadállatok nyers erejű, bozontos szavak kíséretében jelképként állnak híres szonettjében, melyet Berzsenyi emlékéhez írt: »S szolgáid félve és juházva vártak: A bús magyar szók, sok kevély oroszlán Magányod vén barlangjában, Dániel!«. Ha tovább szőjük a szavakban élő jelképrendszert, a vadon élő, pusztalakó, az irodalom által még idomítatlan tájszavakra figyelünk fel elsősorban ; Berzsenyi Dániel ezek használatának is művésze volt. A kortárs Kölcsey kifogásolta a dunántúli költőtárs »provincializmusát«, hibáztatva a méhe (=méh), döngécsel (= dong kicsinyítő- képzős alakja), vagy a csati- náz , (— csattog) tájszavak használata miatt. Berzsenyi nemcsak a szótan és a logika oldaláról, hanem zeneileg is megvédte szóhasználatát: »A méhe éppen mint a moha, kehe, terhe, melyek természet szerint ez euphoniát (— jó hangzást) nevelik, szebbek, mint a méh, moh, keh, terh, melyeket a magyar ki sem tud mondani...« A niklai költő versei tucatjával ontják a kemenesaljai és a somogyi tájszavakat. »Ti láttátok az én polámnak rin- gását, S átsorgó, Ajkam első mosolygását...« — írja szülőföldjére emlékezve. A pala somogyi és göcseji tájszó, s teknőszerű, fa bölcsőt jelent. Később átdolgozta versét, s a kiadásba már így került: »Ti láttátok az én bölcsömnek rin- gását...« Híres, szép versében, a Közelítő télben így ír: a csermely »tükrét durva csőiét fedi«, ahol a csalét korántsem csalit, vagyis nem part menti bozót, hanem a somogyi tájnyelv szerint: száraz levél, avar. Még az olyan szóról is, mint az enyhhely, melyről azt vélnénk, a nyelvújítók alkotása, maga Berzsenyi fedi fel Kölcseyvel való vitájában, hogy »Somogyi paraszt szó! Azt gondolja, hogy ez új szó? Távul legyen!« A Tájszótár szerint annyit jelentett eredetileg: »védett hely, ahol a szél, eső, hó, nap heve nem éri az embert, állatot«. »Ritkán talál itt enyhhelyet (=vódelmet, oltalmat) a derék, A virtus útját szörnyetegek szegik.« Annak ellenére, hogy a lankás Dunántúl szülötte volt, s itt élt haláláig, nem volt elfogult szülőföldje, lakóföldje nyelvjárása iránt. Berzsenyi így foglalta össze tiszteletre méltó álláspontját a tájszavak kérdésében: »Én úgy gondolnám, hogy aki a magyar nyelvet ismerni akarja, az egyik szemét a Dunára, a másikat pedig a Tiszára függessze, és ne a nagy Dunát, de még a kis Gyöngyöst se rekessze ki, mindenkitől tanuljon, és minden iket úgy nézze, mint az egésznek elszórt tagjait, egyéb iránt igen egyoldalú lészen ismerete.« Minden elérhető forrásból gazdagítani akarta a »költész- nyelvet«, az irodalmi nyelv kincsestárát. S ezzel máig ható példát adott íróinknak, költőinknek. Szilágyi Ferenc
