Somogyi Néplap, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-07 / 159. szám

Marika, hibát követtél el A véletlen úgy hozta, hogy alig huszonnégy óra alatt két hasonló esetnek is tanúja voltam. Mindkettő íróaszta­lokkal zsúfolt irodában tör­tént Nem elsősorban ügyfél­ként — jó ismerősként tartóz­kodtam a ru'hatapasztóan fülledt helyiségben, így az­után nem feszélyezték magu­kat a kivétel nélkül női dol­gozók. Az elsővel kezdem. Bevi- harzott a szomszédos irodából egy húsz év körüli asszonyka. Félig sírva, férfiakat is meg­szégyenítő káromkodással pa­naszolta társainak, hogy fő­nökasszonya nem képes elvi­selni a jelenlétét sem, min­dennap talál valami kifogá­solnivalót a munkájában, most is ... És valami, számomra érthetetlen ügyet kezdett me­sélni, melyből előttem csupán annyi vált világossá: felette­sének minden sejtje rosszin­dulatból épül fel, és ő ennek sugárzásában kénytelen gür­cölni. Társai egymást túllicitálva vigasztalták: — Persze, mert a férje már, ugye, albban a korban van ... — Van nyelved, nem? Vágj vissza! Neked is van jogod! — Mit vagy oda? A fizeté­sedet nem vonja le! — Disznóság, amit művel! Hát nem tudtok összefogni el­lene? Micsoda közösség vagy­tok? És így tovább, legalább fél óráig. Valaki még egy kólát is hozott szegény, megsértett kolléganője egyensúlyának helyreállítására. A másik eset előzménye ha­sonló. A különbség csupán annyi, hogy itt a főnökkel is találkoztam az ajtóban, bár nem tudtam még, mit hagyott maga mögött De hamarosan nyilvánvalóvá vált: ugyan­csak néhány elmarasztaló mondatot a felületes munka miatt. A figyelmeztetett, fel­tűnően szép szemű asszonyka haragosan csapkodta az irat­tartókat. Társai vártak né­hány percet, majd egyikük — a talán néhány évvel idősebb szomszédja — nagyon szelí­den megszólalt: — Marika, nyugodj meg. Ismerd el: hibát követtél el, és a főnök igazán személyes sértés nélkül magyarázta meg, hol vétették Azért nagy baj nincs, de máskor jobban fi­gyelj oda. — Szóval ti is ellenem vagy­tok? — csattant fel a fiatal- asszony. Erre a többiek is megszólal­tak. Ki-ki vérmérséklete sze­rint, de azért indulatait visz- szafogva próbálta csitítani a fiatal könyvelőnőt. És siker­rel! A kapkodó mozdulatok lassultak, a villogó tekintet lassan tétovává szelídült, a védekező szavak bizonytalan­ná váltak. Majd elhangzott egy közömbös mondat — »nem láttátok azt a kék Bsz- szesítőt?« —. amely jelezte, hogy az ügyet a maga részé­ről lezártnak tekinti. A munka visszazökkent a 'régi kerékvágásba. Az ilyen és hasonló közjá­tékok hozzátartoznak az élet­hez, a munkához. Nyáron pe­dig az átlagosnál is sűrűbben »élénkítik« a munkacsarno­kok, az irodák légkörét, hi­szen a hőség, a távollevők miatt megsokasodott munka fokozottabban igénybe veszi az idegrendszert és gyorsab­ban felszítja az indulatokat. Mint azonban a második pél­da bizonyítja: egyáltalán nem törvényszerű, hogy az eseten­ként elkerülhetetlen és jogos, megalapozott főnöki figyel­meztetés az egész közösség — hat-nyolc ember — munkáját megszakítsa, káros hangulatot keltsen. Ennek elkerüléséhez megfelelő önuralomra van szükség — és nem csupán a megbírált, hanem beosztott társai részéről is. Hiszen ta­lán egyszerűbb pártjára állni a figyelmeztetést kapott kol­légának — közben kórusban szidni a távollevő vezetőt, gyakran az eset, a körülmé­nyek ismerete nélkül —, mint egyenesen szemébe mondani: igen, próbáld magadat kriti­kusan szemlélni, ne a sér­tettség által fellobbantott in­dulataid, hanem a tények, a józan értelmed alapján gon­dold végig az esetet, maga­tartásodat. Az elvtelen vigasztalás nem használ a munkáját rend­re hibázóknak. Elhiteti velük, hogy tulajdonképpen semmi­ség, amit szóvá tettek felette­sei, az ilyen jelentéktelen ügyet észre sem szabadna ven­ni, és csupán a főnök rossz hangulata az elmarasztalás igazi indoka. Természetesen olyan munkatársaik viselked­nek így, akik nagyon is jól ismerik a velük együtt dolgo­zó hibáit, szenvednek is tőle éppen elégszer — hiszen a munkafolyamatok általában összefüggnek —, és a háta mögött aprólékosan meg is tárgyalják mulasztásait. Na­gyon is jól tudják, hogy fe­gyelmezettebben kellene dol­gozni, ráférne egy kis törek­vés, több figyelemmel végez­hetné munkáját, de hát »ez nem a mi dolgunk, majd a főnök elintézi, ezért kapja a fizetését«. Ismerős mondatok, ugye? Sajnos gyakrabban hangzik el — még terjedelmes szidással is »fűszeresve« —, mint a fenti, második esetben a jó­indulatú, de határozott mun­katársi figyelmeztetés: Mari­ka, hibát követtél el. Paál László Üdítők nyoméban Leeresztett redőnyök, tik- kadt utcák. Az ember ilyen­kor kerülőre is hajlandó egy kis árnyékért és az üdítő ita­lért A Mártírok terén, a 352. számú élelmiszerboltban ti- zenkétféle üdítőt árulnak, és bár nem kötelességük, a nor­vég hűtőpult egy rekeszében szorítanak helyet egy ládának, amelyben néhány üveggel minden üdítőből tartanak. — Mert nemcsak olyanok jönnek, akik haza viszik. Eb­ben a rekkenő hőségben gyakrabban belépnék a szom­jazok — mondták az eladók. A Damjanich és a Páz­mány Péter utca sarkán, a 343. számú üzletben a pult mögött álló kislány azt felel­te, hogy sajnos nincs hideg italuk. Kifelé menet a pénz­tárgépet kezelő férfi csodál­kozva pillantott az üres ko­sárra: »Nem találta meg, amit keresett? No, tessék vár­ni...« A vásárló kedvébe akar járni: »Ha visszafelé tetszik jönni, addig meghűl!« — szól utánunk. 'Figyelmessé­ge egyébként az árukészletén is meglátszott: kicsi és nagy üveg Fonyódi ásványvíztől a különféle • szörpökig minden­féle frissítő van az alsó pol­cokon. A 363. számú csemegebolt a kórház közelében van. Négyféle üdítőt találtunk és literes üvegben szőlőlét, ki­sebben paradicsomlét. — Ez mind kevés — pana­szolják az eladók —, sokkal többet keresnek a vásárlóink, csakhogy a söripartól alig kapunk... Egyszer szállít egy héten, raktározásra pe­dig nincs módunk. A Zalka Máté utcában, a 364. számú élelmiszerüzlet­ben a bejárattal szemben, előkelő helyen sorakoznak a kólás, jaffás, traubisódás üve­gek, az ajtó mögötti sarok­ban ládák vannak. A falon reklámtábla: »Traubisóda — de csak hidegen!« Talán ezt szívlelték meg, mert a há­romféle üdítőből ez utóbbit hidegen is tudták adni. Az Ady Endre utcában van a Finom Falatok Boltja és az állami gazdasági mintabolt. Az előbbinek külön kiszolgá­ló személyzet^, hűtőpultja van a szeszmentes italok tá­rolására és eladására, de sze­gényesebb a választék. Csak jaffából tudtak hideget adni. A mezőgazdasági mintabolt­ban az üdítők széles — és hideg! — választékából kér­hetnek a szomjazok. A Nagykanizsai Sörgyár Somogy megyei Ásványvíz és Üdítőital Gyáregységénél mondták, hogy a múlt hé­ten naponta átlagosan 100 hektoliter szikvizet és 50 hek­toliter üdítőt szállítottak ki. Igen, persze, lehet, hogy így van, gondolta Pelageja. A Fatuskó fia nősülni készül. Folyton a házuk körül sün­dörög. Hát nem, Vaszenyka, kövér falat lenne az neked. Aki sokat markol, keveset fog. Baltával manapság nem sokra megy az ember az élet­ben, na és, azonkívül mit tud még a fiad? Nevetni va­ló! Elment a városba, két évig tanult, és ugyanazzal a fejszével jött vissza. Ácsnak tanult ki. Pavelon a hűs este sem se­gített. Mint valami zsák, úgy lógott az asszony karján. Pelageja letette a kalapját, leoldotta a nyakkendőjét. — Tarts ki még egy kicsit. Nemsoká hazaérünk. Nekem is úgy ég a lábam. Persze, ez a magas sarkú cipő valóságos kínszenvedés. A fene essen belé, aki kita­lálta! Harmadik éve, hogy beszerezték ezeket a holmi­kat — a kalapot is, a nyak­kendőt is, a magas sarkú ci­pőt is. Ügy gondolták: ha rendes, okos emberekkel jár­nak össze, nekik is lépést Ez a korábbi — kevésbé jne- leg — hetek forgalmának a kétszerese. «Innen kapják vé­dőitalukat, hatalmas ballonok­ban az ásványvizet a megye üzemei is. Május 1-től a fonyódi töl­tőüzem két műszakban dol­gozik, és az év végéig meg­háromszorozzák kapacitásu­kat. Választékukat csökken­tették: a »Vitis« néven is­mert szőlőlé, a grapefruit-lé és a hazai kóla gazdaságtalan gyártását beszüntették. Mindössze kétféle üdítőt, il­letve kísérőitalt kapunk tőlük: az Orange-t és a Tonicot. G. J. kell tartaniuk a többiekkel. De vesztükre: három év óta most először mentek vendég­ségbe. Agrafena háza mellett meg­álltak — Pavel teljesen ki­fulladt —, és akkor éppen Anyiszjába botlottak. Éppen a saroknál perdült ki, ráadásul nem is egyedül — a feslett Manykával. Pavel alighogy meglátta drága nővérkéjét, megingott, mint a kivágott fa. Pelageja meg hirtelen azt se tudta, ho­va legyen, mintha elborult volna az agya. S ekkor még egy ostobasá­got követett el — lépre ment a Nagy Manykának. Ez az undok ingyenélő azt mondja: — Na, Prokopjevna, kijöt­tek egy kis friss levegőt szív­ni? — Ki, ki, Marja Arhipova! Fekszik, fekszik ez az em­ber az ágyban: »Vigyél mán ki, asszony, a friss levegőre.« Mit is tehetett volna? Nincs otthon — az utcán van: ha egyszer kérdeznek, akár tet­szik, akár nem, válaszolni kell. Csak egyre nem gondolt abban a percben, hogy néha az a két lábon járó deszka is megszólal. Matrjoha pedig — aki nemcsak deszka volt, hanem ráadásul süket is — egyenesen rádörrent, nem is beszélt: — Mit hazudozol? Pjotr Ivámosnál voltatok... A boszorltányos már csak emlék Vézás hímzés dobozra faragva Csak a leggazdagabb buzsá­ki lányok engedhették meg maguknak annak idején, hogy rátétes mintával díszített tüll- blúzban sétáljanak vasárnap délután. A finom, leheletsze­rű anyagra rávarrni az egy darabból ollóval kivágott »rá­tétet«, roppant vesződséges, drága munka volt. Nem is na­gyon van már a féltett ruha­darabból. Mindössze egyet si­került kiállítani a fonyódi továbbképző intézet halijában, ahol Buzsák népművészete ré­gen és ma címmel rendeztek tárlatot a legszebb alkotások­ból. A cím egy kissé meglepő. Régen és ma? A népművészet köztudottan régi. Fejlődik, át­alakul? Igen. Matkó Imréné népművelő, aki összegyűjtötte a kiállítás anyagát, azt mond­ta, hogy nagy a változás a motívumokban. Átalakulnak a minták. Ezt bizonyította a kiállított hímzésekkel, faragá­sokkal is, melyeket a legjobb buzsáki népművészektől és a fonyódi népművészeti szak­kör tagjaitól szedett össze. A gazdag gyűjtemény szebb­nél szebb darabjai szinte be­borítják a falakat. A legősibb hímzési forma a boszorká­nyos öltés. Valószínű az elké­szítés nehézsége miatt kapta ezt a nevet. Mutatós, színes hímzés, bár mindössze kék, zöld, sárga, fekete és piros színű pamutfonalat használtak hozzá. A boszorkányost bár­sonyra hímezték, párnákat, ruhákat készítettek ezzel az öltésfajtával. Állítólag ma már senki nem csinál ilyet. Régi idők falusi életformá­ját idézik a szőttesek, melye­ket a századforduló táján ké­szítettek uoljára szövőszéken. A tulajdonosok még kimosni sem engedik a féltett holmit, annyira óvják. A fő helyen mutatja a kiállítás a nagymé­retű takaró két változatát. Ha ágyra való, akkor csipkebetét­tel, ha halotti szemlédéinek használták, akkor szőttes mo­tívumókkal készült. Ahogy közeledünk a mához, egyre gyakrabban találkozunk a buzsáki népművészet másik remekével, a rátétessel, amely ugyancsak nagy ügyességet kí­vánt készítőjétől. »Hálás« minta, mert mindenféle anyagra rávarrható. A legismertebb buzsáki mo­tívum a vézás, a geometriai alakzatból öisszeálló virágmin­ta. A népművészeti boltokban a leggyakrabban ezzel a faj­tával lehet találkozni. Nagyon vigyáztak a színösszeállításra: leggyakoribb a piros-kék volt. A minta népszerűségét, elter­jedését bizonyítja, hogy a bu­zsáki népi fafaragók — akik­nek munkáival ugyancsak ta­lálkozhatunk — szívesen al­kalmazzák. A legjobbak pász­torbotjain, faragott dobozain, Ekkor jött csak a haddel- hadd. Anyiszja — jól a po­hár fenekére nézett — neki- durálta magát, és kipakolt, hogy csak úgy zengett bele az egész utca: még csak meg se akartok ismerni ... szégyelli- tek az édestestvéreteket... tönkretetted a szülői házat... — ezt már egyenesen Pelage- jának szánta. Valahányszor leissza magát, mindig fel- hánytorgatja a házat. Ám legyen. Pelageja nem maradt adós. Agyoncsépelik, és még ő tartsa a hátát? Azt már nem, megkapod a ma­gadét. Még egy kicsit többet is... Ekkor Pavel rosszul lett, hányni kezdett. Az ablakból kikukucskált a Lófogú Agra­fena — végre egy jó kis muri, legalább lesz kin köszörülni a nyelvét; Tolja Borobisek is ott termett... Legalább nem kell moziba menni. Utcahosz- szat kiteregették a szennyesü­ket ... Csak egy dolog nyugtatta meg Pelageját: rendes em­berek nem voltak a közel­ben. És ha egyszer nincsenek, csak Agrafena házánál ver­tek föl olyan port, majd el­mossa az eső. 11. — Olyan vagy, mintha aranyhullámokban fürödnél... Csak úgy szikrázol... Így locsogott, hízelkedett neki Olesa művezető az el­lő találkozásukról, amikor Az eredeti vézás minta. korsóin az életképeken kívül szerepelnek ezek a motívumok is. A legkiválóbb népművész faragók mellett ott vannak a ,fonyódi amatőrök is, akiknek kezdeti munkái nagyon ígére­tesek. A vasárnap nyílt kiállítást azzal a szándékkal rendezték, hogy bemutassa a balatoni üdülőknek mindazt, amit a déli parthoz közeli falu nép­művészete nyújt. Mert a hím­zés legrégebbi formája fele­désbe merül. A meglevő mo­tívumok átalakulnak. Az utób­bi időkben megnövekedett igény olyan változás felé ve­zet, aminek jó lenne elejét venni. A szériában gyártott darabokon — melyek iránt nagy a kereslet — egyszerűsö­dött a minta, kevésbé hozzá­értők keverik a színeket. Az­zal az indokkal, hogy divat a népművészet, elnagyolt bu­zsáki minták virítanak a nők nyári ruháin, blúzain. Még nagyobb baj, amikor ezek az egyszerűsített vagy túlcifrázott változatok csempéken jelennek meg a balatoni bazárakban, és ezeket kínálják jó pénzért a külföldieknek. Meg a ma­gyaroknak is. A folyamatot egyik napról a másikra megállítani nem le­het. Ahhoz azonban, hogy a vásárolni akarók különbséget tudjanak tenni a tiszta búza és az ocsú között, első lépés lehet ez a kiállítás. A máso­dik az lenne, hogy az igazi ér­tékek elfoglalják helyüket. El­fogadható áron. Simon Márta Galamb vitte a híreket Optikai távfelzS a vitrinben Természetes vágyunk és igényünk, hogy ismerőseink­nek hírt adjunk magunkról, és hírt várjunk tőlük. A hír­közlésnek, az információcse­rének számtalan módja van. Ebből a számtalanból ismer­het meg jó párat az, aki el­megy a balatonszemesd Posta­múzeumba, és végignézi a nyáron nyitva tartó kiállítá­sát. meglátta a nyitott ablaknál fésülködni. De az asszony eb­ből a találkozásból csak az éles fájdalmat (ez a vadmar-, ha belemarkolt a hajába) meg a szemtelen, epedezőn kancsalító szemét jegyezte meg. Na és persze, álmában sem gondolta volna, hogy va­laha is összeveti őket a sors. Mi köze lelhet egy egyszerű kolhozista asszonynak a folyón túli vezetőhöz? Arra ment, meglátott egy fiatalasszonyt az ablakban — mulatott egy jót. megcibálta a haját. Útjuk mégis keresztező­dött. Másfél-két hét múlva Pelageja ruhát öblített a fo- lyónál, egyszer csak ott ter­mett ez az Olesa. Azt sem tudta, honnan került elő. Mintha a földből nőtt volna ki. Csak áll, nézi oldalvást, és csikorgatja a fogát. — Miért nem veszed le a kendőd? Nincs hideg. — Te meg mit akarsz me­gint a hajamtól? Tűnj el, de rögtön, mielőtt még a suly- kolóval el nem zavarnálak! Fütyülök rá, hogy vezető vagy. — Jól van. Elmegyek, ha megmutatod. — így is elmész te. Ha mo­ziba mész, jegyet veszel, most meg potyázni akarsz? — Na és, mibe kerül á te jegyed? — Eredj, eredj isten híré­vel. Nincs nekem időm ve­led cicázni. (Folytatjuk.) Maga az épület is postatör- tóneti emlék. A XVIII. szá­zadban itt cserélték ki fáradt lovaikat a postakocsisok, és itt pihentek meg egy kis idő­re. Az udvaron ott áll néhány postakocsi, mellyel, hajdanán közlekedtek, és ott áll mellet­tük egy vasúti postakocsi is. Bent a kiállítóteremben a távközlés módjairól — régi és mai formáiról -v kaphat ké­pet a látogató. Kezdetben volt a postagalamb, mely vitte- hozta két ház között a jó és rossz híreket. Persze a táv­közlésnek nem ez a legrégeb­bi fórmája. Az ógörögök fák­lyák fényével üzentek, távjel­ző betűhálózatuk volt. Az ókori »távirdászok« három távközlési formát ismertek: az optikait, az akusztikait és a víz felhasználásával történő távközlést. A primitív népek­nél még ma is megtaláljuk az akkor ismert távközlési mó­dokat. Az egyik vitrinben ott áll az a makett, melynek eredeti­jét 1792. július 12-én mutatta be Claude Chappex a francia nemzetgyűlésnek. Ez egy op­tikai távjelző készülék, mely a XIX. században több or­szágban is elterjedt. Távíró- készülékek sorakoznak mellet­te, és egy makettsor, amely bemutatja a látogatóknak: hogy jut el a levél a feladótól a címzettig. Telefonok egész sora egészíti ki a kiállítást Egy hatalmas terepasztalról kell még szólni. Talán órákra lenne szükség, hogy minden részletét fölfedezze az ember, hiszen annyi minden találha­tó rajta: vasútállomások és rakodók, alagutak és házak, arrább utcák előtt suhan a kis vasút. Diósdi István, a tamá­si postahivatal volt vezetője készítette ezt a remekművet, melyet minden vasútmodelle- ző megirigyelhet. Ez talap a legmaradandóbb látványossá­ga a kiállításnak. D. T.

Next

/
Thumbnails
Contents