Somogyi Néplap, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-21 / 171. szám

A brigádmozgalom fényei, árnyal Mi a közösség A brigád közösség. Munka-, közéleti, művelődési közösség. De valóban az-e? A brigád­mozgalom nálunk nagyon fia­tal, gyökerei nincsenek. Az országban 1959-ben alakultak az első brigádok, s a ma dol­gozó kollektívák túlnyomó többségükben legföljebb né­hány évesek. Programjuk — szocialista módon dolgozni, élni, tanulni — teljes, átfogó igényű. Ám az, ami ma a szocia­lista brigádmozgalomban van, él és hat, még nem kiforrott. E mozgalomban még megta­lálhatjuk egy szélesebb, ko­rábbi gondolatokat, érzése­ket, életmódot megrendítő, általános érvényű, társadalmi változás törésvonalait. A bri­gádmozgalom — mint mon­dottuk — fiatal, hagyományai nincsenek, mégis sok béklyót, fölös terhet hurcol. Egy-egy közösség vélekedése nagyrészt tagjai vélekedésének, művelt­ségének, fölkészültségének, közéleti aktivitásának a tük­re. »E közösségeket nem le­het egyszerűen kigondolni — írja Huszár Tibor szocioló­gus —, a szocialista társada­lom polgárai és intézményei a történelmi gyakorlat folyama­tában fogják kiszenvedni-ki- kísérletezni a megfelelő kö­zösségi formákat. S nem lég­üres térben, hanem konkrét történelmi terepen: a szocia­lista tulajdon- és termelési viszonyok talaján kialakult érintkezési formákat, pozitív kezdeteket erősítve és tovább­fejlesztve.« Kísérlet volna a brigádmoz­galom ? Amelyben másfél millió ember él, s dolgozik? Nem. Mindennapos élő való­ság. Itt minden változik, forr, pezseg, mozgásban van. Ami ma jó példa, kiemelkedő tett, az holnapra szép, emberi normává válhat. Ami ma ha­zug, álpátosszal, kenetteljes­séggel leplezett, erőltetett »el­várás«, az holnap elsőként aknázza alá, bomlasztja és forgácsolja a brigádmozgalom erkölcsi hitelét. Ma inkább a munkasike­rek, a közös társadalmi mun­ka, a kirándulások jó íze, hangulata a meghatározó, a brigádmozgalmat formáló té­nyezők zöme. De elég leülni egy-egy brigáddal, néhány brigádvezetővel, ök elmond­ják azt is, hogy dühöng a formalizmus, vannak válla­lati vezetők, akik huszadran­gú kérdésnek tekintik a bri­gádok önállóságát, termelési szempontokból mind gyakrab­ban — a megkérdezésük nél­kül — átszerveznek, széttör­delnek egy-egy brigádot, a megígért munkát behajtják, a megígért bérről 'elfeledkeznek, a közös színházlátogatások utáni jegyberagasztós merő szamárság és így tovább. Veres Péter írta néhány év­vel ezelőtt: »Egymillió, vagy akárhány millió ember egy városban nem közösség, de a belőle kiszakadó 4—5 tagú ultiparti vagy bratyibanda és söröző asztaltársaság se kö­zösség. A mi, szocializmust építő társadalmunkban ez idő szerint meg éppen a kollek­tivizmust jelentő alap közös­ségek nem alakultak ki kellő arányokban. Melyek lehetnek ezek az alapközösségek? A falu, mint termelő közösség, az üzem vagy üzemrész, mint termelőközösség, a szakma, mint szakmai közösség, a tan­testület és a diákság, mint ta­nító- és tanulóközösség — és így tovább. De... egy sereg együtt dolgozó ember még nem okvetlenül közösség. Azzá csak a szellem, a lélek, a gondolkodás és az ízlés te­szi. Egy-égy szocialista bri­gád már példát is ad róla.« A múlt héten jelent meg az új, kedvezményes kom­bájnvásárlásról szóló közle­mény. Ennek értelmében jövő évi kifizetéssel SZK—5-ös és SZK—6-os kombájnokat sze­rezhetnek be július végéig az üzemek. A Somogy megyei Agrokernél az intézkedés után megnőtt az érdeklődés a múlt héten nyolc kombájnt vásároltak az üzemek az akció keretében, s további négyre jelentettek be igényt. Ez utóbbiakkal együtt az Magyarországon az utóbbi sgy-két évtizedben végérvé­nyesen fölbomlott a falvak családi termelőüzemből álló ősrégi közössége. Az emberek többsége a gyárakban, üze­mekben és a szolgáltatások­ban dolgozik, s a termelőszö­vetkezetek szervezete is egyre inkább üzemi formátumú. Szinte magától adódik a pá­ratlan lehetőség a »szellem­ben, gondolkodásban, ízlés­ben« és munkában egy alap­közösségek megteremtésére, kiterjesztésére. Marxista gondolkodók és modern tár­sadalomlélektannal foglalko­zó kutatók véleménye: a kö­zösségek szerveződésének módja a mindennapi munká­ban kifejeződő közös érdek. S ennek keresve sem lehetne jobb formát találni, mint a brigád. A brigádmozgalom fejlődé­se, jelenlegi helyzete tehát egyáltalán nem lehet csak termelésszervezési kérdés. A tét sokkal nagyobb ennél. A műhelyek nemcsak egyes áru­fajták megtermelésének szín­terei, hanem az új közösségi ember érésének, kifejlődésé­nek műhelyei is. E kis közös­ségek motorjai lehetnek az újfajta, magas fokú munkaer­kölcs, közéietiség és szenve­délyes művelődési igény ki­alakulásának. • De valóban motorjai-e? Agroker ebben az évben ösz- szesen hatvanegy kombájnt adott el a mezőgazdasági üzemeknek. Ismeretes az is, hogy az ön­töző berendezések vásárlásá­nál kiemelt, 70 százalékos ál­lami támogatásban részesül­nek az üzemek. A somogyi gazdaságok hat berendezés megvételére jelentették be szándékukat, ennél sokkal na­gyobb az érdeklődés megyén kívül. Kis községek nagy forgalma (Tudósítónktól.) Tizenhat község és tele­pülés tartozik az igal-göl- lei áfész-hez. Ezek közül mindössze háromnak, Igai­nak, Göllének és Somogy- szilnek van ezernél több la­kosa. Tátompusztán 30, Cse­repesen 15, Pusztasomodo­ron 40, Rácegresen 70 és Inámpusztán 65 csálád él. Az itt lakók többsége a termelőszövetkezetben vagy az állami gazdaságokban dolgozik. Az ellátásuk és termékeik felvásárlása az áfész feladata. Ezeken a kis települése­ken mindenütt van legalább egy bolt, esetleg italbolt, amelyet ugyanaz a dolgozó vezet. Legtöbbször az ő vállán nyugszik a felvásár­lási munka gondja is. .A helység nagyságától függően 60—150 ezer forint értékű árukészlet várja a vásárló­kat. Valamennyi településre vezet kövesút, kivéve Inám- pusztát, ahova a gépkocsik nem mennek be a földút miatt, ezért ide lovas fogat­tal szállítják a mindennapi élelmet. Az üzletek tejet és kenyeret kétnaponként, húskészítményt hetenként kétszer kapnak. Az egyéb élelmiszereket és a min­dennapi étkezéshez szüksé­ges cikkeket a Somogy—Za­la megyei Fűszért egy hó­napban háromszor szállítja a boltokba. Nem élnek rosszabbul ezeknek a kis települések­nek a lakói sem, mint a nagyobb községek dolgozói — ezt a boltok forgalma bi­zonyítja. A eserepesi 15 család havonta 30—40, a pa- talomi családok, ahol 100 ház van, 150—180 ezer fo­rint értéket vásárolnak a szövetkezet boltjában. Mindezekből következik, hogy az igal-göllei áfész vezetői igyekeznek . valóra váltani a megyei tanács kisközségek, puszták és te­lepülések ellátásával kap­csolatos határozatát. Csupor Tibor (Folytatjuk.) Sikeres gépvásárlási akció Sikerrel gép. »•Hetedmagá­val perzsel a nap« — most igen találó ez a népi mon­dás. Szalmá­val megrakott szekerek ko­cognak az úton. Kom­bájnok hada dübörög a táb­lákon, a len- nyűvö gép szőke, egye­nes rendeket terít a földre. A nagy vizs­ga, a nagy üt­közet izgal­mas napjai. — Az év si­kere jórészt a mostani két- három hét alatt dől el. Feszült vár rakozás kíséri az idén a tap- sonyi szövet­kezet aratását. A gabonák ve­tésterületének aránya az átla­gosnál is magasabb: a szántó- terület több mint negyvenöt százalékán termelnek kalá­szost. A megjegyzésre/ hogy az egész gazdálkodásra döntő ha­tással van az aratás sikere, már önmagában is magyaráza­tot ad ez a tény. Hátha még hozzátesszük, amit a főagro- nómus mondott: — Tulajdonképpen már öt éve, 1971 óta nem tudjuk pontosan mérni, hogy mennyit termelünk. Minden évben be­következett valami olyan ter­mészeti csapás, amely miatt nem kaphattunk biztos vá­laszt arra, mire képesek a földjeink, a termelt fajták, no és természetesen: mire va­gyunk képesek mi. Hetvenkettőben a csapadék okozott több milliós kárt, utá­na minden évben, tavaly is jég verte a gabonákat. Nem is egy, öt év várakozá­sa teljesül be a mostani hetek­ben. i Július Tapsonyban kevés lesz a nyolc saját kom­bájn. Ezért született meg az év első fel ében. az együttmű­ködésimegállapodás a szövet­kezet és a Böhönyei Állami Gazdaság között, ötszáz hek­tár betakarítására kötöttek szerződést, méghozzá űgf, hogy a gazdaság komplex­brigáddal végzi el a munkát. Nemcsak a kombájnoknak, ha­nem leveszik a szövetkezet válláról a szállítás, a betaka­rítás teljes gondját. ■ Folyik a nagy ütközet. Ezekben a napokban a segítők és a szövetkezet saját gépei »váll váll mellett« birkóznak a hőséggel és a nagy feladat­tal. — Bízunk! — Az idén végre tán mosolyog a szerencse. ránk vizsgázik az új francia lenbálázó Mennyi gondoskodás, meny­nyi törődés előzte meg ezt a Tisztítottan negyven mázsa felett alakult, kétszáznyolcvan hektár átlagában az árpater­més. A tervezett harminchat helyett becsléskor a búza har­mincnyolc mázsát mutatott. Frissen szántott tarló. Az egyik végén gondosan összera­kott kazal, a másik végén a lehúzott szalmát kocsira rak­ják. — A háztájiba hordjuk ha­za. — Ügyesen szervezték az idén — jegyzi meg az egyik fogatos —, minden szinte pár­huzamosan megy. Ahogy el­készül egy tábla, ott van a szalmalehúzó brigád. A közös részére kazlaznak, a háztáji­nak meg nyomban szállítanak, így mindjárt van terük a szántó traktoroknak is. — Az ember azon van, hogy mielőbb behordja ilyenkor a télirevalót. Perzsel a nap, dübörögnek a gépek. Tapsonyban az év si­kere jórészt a mostani papok­tól függ. vörös Márta — Nagyon szépen fizetett az árpánk! — szalmát rakó, vagy lenbálákat keresztekbe rende­ző szövetkezeti tagok gondo­lata, szavai most szinte kizá- mostani munkát! A táblák ha- róan az aratás körül forognak, talmas gabo­natömbökké formálódtak egymás szom­szédságában. A tömbösítés elsősorban a betakarítás­kor jelent előnyt. Egy­szerűbb a gé­pek munká­jának a szer­vezése, egy- egy táblával végezve nincs veszteségidő, a szomszédos táblán folyta­tódhat a mun­ka. De így is már előre lát­ható volt, hogy a több mint másfél ezer hektár gabonához A frissein szántott tarló széléről a háztájiba hordják a szalmát. ERTÉKBÁNYÁSZOK K ét élményt szeretnék ma átadni Önöknek, mindegyik egy új gyárban hatott rám. Fiatalokról lesz szó. Bár nem vagyok bizonyos abban, hogy egészen pontos a téma »előrevetítése«. Azok a fiatalok ugyanis nem léteznek az »öregek« nélkül. Azokért a fiatalokért a felnőttek gyúj­tanak lámpást. Az együtt — és egymásért — lélegzés példái nem igényelnek tanulságlevonást, önmagáért beszél fiatal és fiatalabb. Tíz órakor csengettek a tanműhelyben, leálltak a gépek. Volt, aki széket hozott magának, más az esztergagép mellé állt vagy a falnak támaszkodott. A gépek meghitt zaját csend váltotta fel, és különleges hangulatot árasztott, hogy befészkelt — és nemcsak megtűrt — madárkák csicsergése hallatszott. Egy tanműhelybe léptünk. A gyárigazgató, a sze­mélyzeti vezető, a szakmunkásképző intézet igazgatója és munkatársai, egy költő és egy fotós, aki a pillanatot merevíti mementóvá hétköznapi életünkről. Másfél óra a művelődé­sé. Délelőtt, munka közben, a tanműhelyben, a gépek kö­zött. Előtte a személyzeti vezetővel beszélgettem. Nem felejtő, ízig-vérgi munkásember. Főiskolai végzettséggel, a vasas­szakma imádatával, inasemlékekkel, s a fiatalok iránti ra­jongással telve. »Ne ülj a satupadra, fiam. Munkát ad, a kenyeredet keresed vele... Láttad ezt tőlem?« Inas volt még akkor, s az intő szó a vérébe ivódott, Nem átallja ma sem elmondani. Atyáskodva, tiszteletre tanítva a munka és a munkaeszköz iránt. Azt mondták róla: odaáll a gép mellé is, pedig személyzetis. A »pedig« sértette a fülemet; sértené őt is, ha hallaná. Rossz ez a »személyzetis« cafrang. A mun­kás, az ember, a nevelő — jobban illene hozzá. Titkoljam a nevét? Miért? Lovró Mihálynak hívják; lakatos volt. Ma nagyon sok szakmunkás és nagyon sok tanuló atyja. Ügy éreztem: a szó szoros értelmében az. »Mindig motoszkál valami a fejükben, csak észre kell venni«. Nem panaszkodott; csak az iratokból tudom, hogy a nyolcvan szakmunkástanuló java része kettesre végzett az általánosban, s a hármas bizonyítvány már nagyon jónak számít a fiúk és a lányok között. Neki ez nem sokat mond. Igaza van. Értéket kutat és lel mindenkiben. így mondta: »Pislog a gyertyaláng a gyerekekben«, miért ne lehetne nagy tűz, odaadás és szenvedély ebből... Nemcsak az a tehetsé­ges ember, aki jelesre vizsgázik fizikából vagy matematiká­ból. Az is tehetséges, aki jól fogja a szerszám nyelét; aki társnak tekinti a gépet, vigyázza, félti, mert általa hódít­hatja meg az anyagot... Ott ültünk a budapesti Finommechanikai Vállalat 3. szá­mú gyárának tanműhelyében. A falakat akkorra már képek »díszítették«. Nem kellett kiállítóterem, klub vagy művelő­dési ház: a fotósorozat — két krónikás alkotásai — jól meg­fért a falon, a glédába állított gépek társaságában. A költő szólt — avatott előadót is segítségül kérve —, de már na­pokkal előbb megkapták a fiatalok az elhangzó verseket sokszorosítva, »előtanulmányként«. Nem »köteles tisztelet­ből« hallgatták azokat, mégis mennyivel más volt így, mint végigolvasva a verssorokat. Azután a költő beszélt. Alko­tásról, életérzésről, költészetről. A fotós a pillanat művé­szetéről, a soha vissza nem térő mozzanat ízlést formáló, állásfoglalásra késztető képi világáról. És ez csak a beveze­tés. Mennyi kérdés, vélemény, akadozó, de érdeklődő szó,.. Mit gondol a költő a közérthetőségről? És mi a véleménye a közéletiségről? Elkötelezettnek érzi-e magát és mennyire? Attól vers-e a vers, hogy órákig kutatja a befogadó, mit akar mondani, vagy attól, hogy »az én gondolatom, az én érzésem, az én világlátásom is testet ölt benne?« És mit akar a fotós azzal a ráncos öregasszonnyal? Hogy lássam munkától és gondoktól gyötört öreganyámat, akit sohasem ismerhettem? Azt, hogy becsüljem őseimet? Hogy tudjam, honnan származom? És az én gyötrődéseim melyik pillanata mondhatna valamit az embereknek? Es egyáltalán: mi teszi művészetté a fotót? A csiszolt technika vagy a lényeglátás? És mi az a közlési vágy? Ezernyi kérdés, vélemény. Nem másra utal, csak nyitott szemre, kíváncsiságra, érdeklődésre. Pislákol valamennyiükben a gyertyaláng? Ügy gondolom, ez már jóval több annál, r E s hallottam: együtt nézték meg nyolcvanan a honvéd művészegyüttes műsorát. A Bánk bánbpl a Hazám, hazám...? Közismert ária. De indíték ahhoz, hogy a hazafiságról, a nemzetköziségről folytassanak eszmecserét a gépek között. Ha úgy tetszik, délelőtt tíz órakor, amikor csengetnek a tanműhelyben, és elnémulnak a gépek. Nem titkolom: a gyárvezetők elégedetlenek azzal, amit »hazafi- ságtudatból« beléjük oltottak az általános iskolában. Hozzá­tesznek valamit. Nem bizonyos, hogy olyan szakavatottan, mint ahogy ott tehetnék. De meggyőződéssel, munkáshevü­lettel, hitelt érdemlő magabiztossággal. S a gyertyalángból lassanként perzselő tűz lesz. Mondjam úgy, hogy érik, ed­ződik a munkásosztály legifjabb nemzedéke? Nem akarok mindenáron statisztikai adatokat citálni. De ebben a gyárban a vezetők, a szakmunkások óriási több­ségét nem úgy »rabolják« máshonnan, hanem nevelik. A vezetők 90 százalékának életútja a termelőmunkából indult. Mert értékbányászok »fejtik« a legkülönbözőbb néprétege­ket. És fölfedezik a pislákoló lángot; tüzet csiholnak belőle. A szakmunkások 75—80 százalékát maguk, képzik, s a fizi­kai állományból ma is megnyugtató kádertartalékuk van. Bölcs előrelátás? Az is. Az értékbányászok szinte atyai elő­relátásának, elkötelezett tevékenységének szép bizonyítékai. Reggel hat óra volt, amikor a nyüzsgés mozzanatait örö­kítettem meg a jegyzetfüzetemben. Szakmunkásvizsgára ké­szültek a fiatalok. Bogdán Jancsi is, akit a gyár nevelt, akinek ruhát vettek, segélyt adtak, s a tánckarban foglal­koztatták, hogy feltalálja és jól érezze magát az új környe­zetben; fölfedezze saját értékeit. És a többiek. Körmendi Anikó, a mindössze 22 éves tanműhelyvezető nyüzsgőit kö­rülöttük, de ott voltak a gyárvezetők és a személyzetis is. Szurkoltak, segítettek. Zúgtak a gépek; esztergályosok, ma­rósok, köszörűsök »születtek« a gépek mellett. A tanműhely­ben láttam egy feliratot. Azt festették rá: »Nehéz elhinni, hogy fárasztó a gondolkodás«. És még egy meglepő tanul­ság. A személyzeti és oktatási osztály vállalta a munkaköny­vek kiváltását. Bármilyen hihetetlen: a szakmai vizsga előtt egy nappal az igazgató átnyújtotta a munkakönyveket. A bi­zalom legmegkapóbb jele. S ahogy mondták: a munkakönyv a lelkiismeretvizsgálat dokumentuma _ A z igazgató, a főmérnök sem átall bemenni a tanmű­helybe, s ma már senki sem csodálkozik azon, hogy Sanyikám, Lacikám megszólítással állnak meg egy- egy gép előtt. A pénzt, az ösztöndíjat, a kedvezményt, a segélyt sohasem bánták, ha az fűzte oda a gyárhoz ifjaikat. Az idén csak 20 érettségizett tanulójuk volt, jövőre már 35 lesz. S a korábban volt tanulók sem tétlenkednek. A politika ismeretére, a szakma tökéletesítésére törekednek. Jó a szellem a gyárban, munkások alakítják ... Bánatos arcokat láttam; szünetre mentek a gyerekek. Hiányoztak. Az ő neveltjeik. Hetvenöt-nyolcvan százalékuk mindig visszajön, itt vállal munkát. A gyárban már nincs olyan munkás, aki ne végezte volna el a nyolc általánost. És egyre többen tanulnak tovább. Mert vannak emberek, és van a példaadó szellem, mely a művelt és képzett mun­kást állítja példaképnek. Az embereket úgy hívom: érték­bányászok; a szellem a szocializmus szelleme ... Jávori Bél»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents