Somogyi Néplap, 1976. június (32. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-30 / 153. szám
A történészi tisztesség Tudományos rangja: kandidátus zése után egy évig a kaposvári 3. számú gimnáziumban tanítottam a Bajcsy- Zsilinsziky utcában. 1965. július elsején kerültem a levéltárban se- gédlevéltá- rosnaik. 1966 februárjában doktoráltam a Heves megyei Adács XVIII —XIX. századi agrártörténetéből. 1968- tól négy évig aspiráns voltam ; nagyon sokat segített ez a harmonikus, közösségszintű munkahely nekem az előrelépésben. Sokat köszönhetek a ári tervek ifjúsági és űttörőház js, nyári programmal vár- a gyerekeket és a fiatak>- rt; segítségükre van abban, «agy hasznosan és kellemesen töltsék el a szünidőt. A megnövekedett szabad idő okos kihasználása napjaink divatos témája a felnőttek körében is; a tizenévesek, ha lehet, talán még jobban igénylik, hogy az iskola végeztével is közösségbe tartozzanak. A nyár szinte minden napjára szervezett program várja a kisebbeket és a nagyobbakat. Különböző szakkörök, ifjúsági filmek, mesedélutánok. Tegnap görkorcsolya-versenyt tartottak a sárviház előtt, néhány nap múlva úszóverseny lesz a strandon, melyre bárki benevezhet a helyszínen. Cseretársak találkozhatnak a »-Ki mit gyűjt ?■«-délutánon, és horgászverseny lesz a töröcskei víztározóban. A tollaslabda- verseny és a vetélkedők sokasága már a húszba hajló tizenéveseket is vonzza. Az ő számukra városunk két parkjában is lesz alkalmanként »■Ifjúsági Park«, ahol szinte minden neves tánczenekar * megfordul a nyáron. Pol-beat, disco, slágerparádé, különböző játékos vetélkedők teszik hangulatossá, színessé a nyári estéket azok számára, akik itthon pihenik ki az egész évi tanulás fáradalmait. No és hát a grundtfoci. Az ifjabb korosztály számára a térigény és a mozgásigény kiegészítése, a játékos versengés lehetősége, mely megtanítja a gyerekeket arra, hogyan kell tudomásul venni a vereséget — ha úgy adódik! — most még a fociban, később majd az életben is. A közös játékok, szórakozási formák segítenek a személyiség kialakításában, S arról, hogy a »grund *> és a saabad levegő milyen hasznos és mennyire hiányzik a felnövekvő nemzedék számára, sokat és sokszor írtak, beszéltek már. Építészeti, városfejlesztési, • közgazdasági és sok egyéb |ji előtt társadalmi feladata nap- í jainknak, hogy lehetőséget teremtsünk a tízegynéhány évesek számára a sporthoz, a testedzéshez, vagy éppen csak a kötetlen, szabad mozgásihoz. Ezért üdvözölhetjük különös ■örömmel a grundfocit, mint a nyári ifjúsági programok közül az egyik leghasznosabbat. B. I. »Kandidátus: az a tudományos kutató, aki megszerezte az első akadémiai tudományos fokozatot.« (Magyar Értelmező Kéziszótár.) Dr. Tóth Tibor, a Somogy megyei Levéltár főlevéltárosa hétfőtől — amióta a Tudományos Minősítő Bizottság szervezésében a Magyar Tudományos Akadémián megvitatták A mernyei uradalom gazdálkodása a jobbágyfelszabadítástól az első világháborúig című kandidátusi értekezését — kandidátussá vált. Ha színnel kellene kifejeznünk, azt mondhatnánk: szürke mondat. Pedig a tartalma ünnepi. S nemcsak azért, mert egy eddigi kutatópálva, egy eddigi élet megkoronázását jelenti, hanem mert egész megyénk szellemi életében jelentős állomás ez az esemény: a Somogybán élő kandidátusok csoportja szaporodott eggyel. Az esemény ünnepi jellegét hangsúlyozandó, részt vettek a vitaülésen, az Akadémia kistermében megyénk párt- és állami szerveinek képviselői is. Az értekezés vitapartnerei Gunst Péter, a történelemtudományok kandidátusa, Lő- rincz Gyula, a közgazdasági tudományok kandidátusa voltak, az aspiránsvezetői tisztet Szabad György, a történelem- tudományok doktora töltötte be. Hangsúlyozták, hogy a disszertációt a műfajában az eddigi legjobbnak tekintik. . Most levéltári szobájában ülünk dr. Tóth Tibor kandidátussal. Amikor telefonon kerestük, egy kedves női hang azt mondta: »öt könnyű megtalálni, rendszerint már reggel negyed hétkor bent van...« Kérésemre röviden összefoglalja életrajzát. — 1941-ben születtem Szigetváron. Apám pedagógus volt; így kerültünk Babócsára, ahonnan én Gyékényesre jártam iskolába. Csurgón a gimnáziumban Pókos Feri bácsi vezette a könyvtárat, engem ő irányított a pálya felé. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem volt életem következő állomása. Sok mindennel foglalkoztam ott: nyel- vészkedtem, s barokk irodalommal, Pázmány Péterrel foglalkoztam. Szabó István, a magyar parasztságtörténet legnagyobb kutatója akkor már nyugdíjas volt. de nekem sikerült vele' kapcsolatot találnom Pesten. Meghatározó jellegű ismeretsége volt ez az én agrártörténeti kutatóvá fejlődésemnek. Az egyetem elvégkollégáknak, dr. Kanyar József igazgatónak, aki időt biztosított munkámhoz. Hatvannyolcban neveztek ki levéltárosnak, tavaly pedig főlevéltárosnak. A múlt év októberében fejeztem be kandidátusi értekezésemet; százhúsz folyóméter anyagot kellett kutatnom. ötszáznegyvennyolc oldal lett a szöveg, ehhez járul a bő mellékletanyag. — Jelentsük be örömmel, hogy a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó már bejelentette igényét, s Nagybirtoktól a nagyüzemig címmel adja ki. Üj kandidátusunk magánéletéről is szót ejtettünk. Felesége a Táncsics Gimnáziumban tanít, fia ötödik általánosba jár. Ahogy Tóth Tibor mondta: »Rendkívül sokat vállaltak értem ezekben az években...« — Hogyan jegyezte el magát az agrártörténet tudományával? — Talán azért, választottam, mert minden ősöm földöz kötött. paraszti életet élt. Azután: falun éltem gyermekkoromban. Végül segített annak felismerése is, hogy Közép-Euró- pában egészen a legutolsó időkig a legnagyobb történet- formáló erő a parasztság volt, | mely a történelem viharai idején sem menekült el, »őrhelyén« maradt. Ha az ember éli a szakmáját, nem tud főhajtás nélkül elmenni e tény mellett. Korunk igazán nagy problémája az élelmiszer-gazdaság. Ez a második dolog, ami érdekel. — Mernyei témájú értekezése elérte azt a célt, hogy a nagyüzemi termelés általánosítható történetét is megismerteti. A dokumentumok kutatója »helyszínel«-e? — Elmentem oda és a környező pusztákra. Olyan embereket kerestem, akik még tudtak mesélni a régi szolgaéletről. Akik tízkor feküdtek, s akiket hajnali kettőkor már felzavart a gazdatiszt. Ügy gondolom, hogy az ilyen életközeli ismerkedés kötelessége annak, aki hitelességre törekszik. És kötelessége az is, hogy minden elérhető eszközzel, a célhoz vezető legbizonyítóbb módszerekkel támasz- sza alá azt az igazságot, melyhez kutatásai vezettek. — Van-e az agrártörténésznek ars poeticája? — A történelemtudományt csak nagy becsülettel lehet művelni. Az alkalmazott történelemtudományok egy része a jelennek szól, de azoknak is, akik még meg sem születtek. Nincs arra bocsánat, ha valaki eleinkkel, a holtakkal tisztességtelen. Ez fokozottan áll a történészre. Várnak rá az ünnep utáni munkanapok. Körülbelül ötévi munka, mely majd a kapita- | lizmus kori mezőgazdasági j üzemtípusokat elemzi. ■ Leskő László Tanácskozás a házikerlek növényvédelméről Kisgép bemutató a gazdaboltban Járásonként két-három községben tanácskozásra és bemutatóra hívják össze e napokban a körzet zöldség- és gyümölcstermelő szakcsoportjainak vezetőit, a kertbarátokat, s megbeszélik az időszerű munkákkal összefüggő legfontosabb tennivalókat. Tegnap a megyeszékhelyen, a szentja- kabi művelődési ház adott otthont a Hazafias Népfront Somogy megyei Bizottsága, a kaposvári áfész, ' a kaposvári AGROKER és a Somogy megyei Növényvédő Állomás által közösen rendezett, o házikertek gyümölcs- és szőlőtermesztésének növényvédelméről szóló tanácskozásnak. A kistermelők munkájában a jövedelemnövelés, a több és jobb áru értékesítése szempontjából egyaránt egyre inkább meghatározók a korszerűbb, a hagyományostól eltérő módszerek. Itt is szerephez jutottak a gépek, a műtrágyák, a vegyszerek, ám ezek alkalmazása, kifogástalan hasznosítása korántsem éri el a nagyüzemek színvonalát. Ezért van nagy szükség a tegnapihoz hasonló előadássorozatokra — erre mutatott rá megnyitójában dr. László Jenő, a kaposvári áfész elnöke. Ludván Zsolt, a megyei növényvédő állomás laborvezetője a házikerti gyümölcs- és zöldségtermelésben alkalmazható növényvédelmi technológiákról, a károsítok elleni védekezésről, a vegyszeres gyomirtásról beszélt. A kisgazdaságokban előállított termelvényeknek mintegy a fele a termelők és hozzátartozóik önellátását fedezi, a többit helyben vagy elszállítva — olykor exportáruként — értékesítik. Gyakorlati tapasztalatok mutatják, hogy a különböző »csatornákon« továbbított tájékoztatás ellenére jó néhány termelő helytelenül alkalmazza a vegyi anyagokat. A kártevő fejlődésében vannak olyan szakaszok, amikor a kevés szer is nagy hatást fejt ki, ezt megelőzően vagy ez után viszont elmarad a várt eredmény. Van, akiben olyannyira rögzítődött egy-egy vegyszer neve, hogy rmndig azt kéri. s. ha nincs éppen ilyen, várakozik — jóllehet ugyanakkor kielégíthették volna az igényét hasonló hatású, csak éppen más nevű szerrel. Rossz gyakorlat az is, hogy ha valamelyik szer nem hat azonnal, megemelik a dózist, »elárasztják« a növényt, pedig ez növényre, emberre egyaránt veszélyes. Az előadó fölhívta a figyelmet az élelmezés- és munkaegészségügyi várakozási idők, a vegyszerek csomagján levő utasítások pontos megtartására. Gábor István, a kaposvári AGROKER szakfelügyelője a vegyszerellátásról és -felhasználásáról szólt. Elmondta többek között, hogy a társulások, szakcsoportok szerepe azért is fontos, mert ezek igényeire támaszkodva viszonylag pontosan tervezhető a műtrágya- és vegyszerszükséglet. Tapasztalati példaként említette, hogy nincs összhang a foszfor-, a kálium- és a nitrogéntartalmú műtrágyák felhasználása között. Kerülni kell a túlnitrogé- neaést, mert ez késlelteti például a bogyós gyümölcsök érését, s minthogy az ilyen áru később kerülhet piacra — amikor már csökkentek az árak —, a rossz módszer tetemes bevételkiesést okozhat a termelőnek. A kertészkedők tájékoztatást hallhattak a kaposvári áfész- nek a kiskerttulajdonosok részére nyújtott jelentős támogatásáról, és — Sólymos Endrének, a Hazafias Népfront Somogy megyei Bizottsága munkatársának előadásában — a megyei kertbarátszövetség céljairól. A részvevők ezután megvitatták a hallottakat, majd megtekintették a gazda- boltban rendezett kisgépkmllx- tást, illetve a növénvvédőszer- és műtrágyabemutatót. H. F. A z elszigeteltség gúzsba köt, a »különállás« fékez, és nem hagy kibontakozni kiváló képességeket, elképzeléseket sem. Ügy gondolom: valós megállapítások ezek. Nem véletlen: kettős indítéka is van mai jegyzetemnek. Az egyik az, hogy újra, s talán minden eddiginél szervezettebben került napirendre országosan és Somogybán is a párt tudománypolitikai irányelveinek végrehajtása. A másik az, hogy főmunkatársunk éppen a mai újságban rajzol portrét egy ifjú kandidátusról, aki a hét első napján védte meg disszertációját a Magyar Tudományos Akadémián. Az előbbi nagyobb összefüggések vizsgálatára ösztönöz, de az utóbbi sem idegen ettől. Hiszen az eseményt megyénk tudományos fölemelkedésének újabb jelképeként — ha úgy tetszik: bizonyítékaként — tarthatjuk számon. Mit tud nyújtani Somogy az országos érdekek, a helyi szükségletek áradásában? Megtérül-e a befektetés, és van-e elég ahhoz, hogy az átlagosnál jobb képességű és felkészültségű kutatók, szakemberek — egyéni törekvéseiket is kiélve — többet adjanak a nemzet asztalára? E kérdéseket — úgy hiszem — akkor is föl kell tenni, ha Somogy éppenséggel nem tekinthető hazánk valamelyik kiemelt tudomá~ nyos központjának. Nincsenek kutatóintézeteink, s ha csak azt az egy számot említem, hogy például a történettudomány 260 minősített kutatójából 219 Budapesten él és dolgozik, akkor már — legalábbis területi szempontból — jeleztem azt, hogy hol tartunk. A tudomány, a kutatás szerepe azonban szűkebb határainkon belül is nő. S mi büszkék vagyunk — és lehetünk — arra, hogy ma már 16 kandidátus van Somogybán, s 8 aspiráns készül e cím megszerzésére a különböző tudományágakban. Első helyen az agrártudományt említhetjük. Igaz, hogy a mezőgazdasági főiskolán van a legtöbb kutató. De az sem kétséges, hogy a megye jellege miatt ennek a tudományágnak van a legnagyobb »hazai« jelentősége; s mert okosan, értő módon művelik, országos és nemzetközi híre, sikere is vitathatatlan. Miért következhetett be ez viszonylag rövid idő alatt? Azért, mert kutatóink hozzáértésén, szenvedélyén és elhivatottságán kívül ebben a tudományágban voltak képesek viszonylag gyorsan elterjeszteni a kutatások eredményeit. Márpedig a tudománypolitikának ez az egyik legfőbb követelménye. A megyei pártbizottság székhazában nemrég összehívták a tudományos élet legjobbjait, s a tudomány párt- és állami irányításának felelőseit. Több mint nyolcvanoldalas, hiteles dokumentumot olvashattam el e tanácskozás színes és sokoldalú, előremutató mondanivalójáról. Megvallom — bár nem túlságosan szeretem a jegyzőkönyveket — ez kivételesen izgalmas olvasmány volt. Mindenekelőtt azért, mert nagy akarásról, szenvedélyről, és a jobbítás szándékáról adott hű képet. Igaz, az is kiderült belőle, hogy ki mit lát rosszul; mennyire jellemző az önzés, az egyénieskedés; és ki hogyan képzeli el a párttól, az államtól függetlenül megvalósítani a tudományirányítást és szervezést. De ez utóbbi elképzelés sem a rosszindulat szülötte. Csupán a tudomány vak tisztelete, a társadalom osztálytartalmától független fel- fggás sugallata. Az is kiderült belőle: az ideológiai tenni" valók a tudományos élet berkeiben sem szűntek meg... S ikerekről és gondokról adtak számot a kutatók. Az agrártudományon kívül az orvos- és a társadalom- tudományban ért el számottevő eredményeket a megye. De nem hallgathatom el, hogy a műszasíi tudományokban, a közgazdaságban, a tudományszervezésben és az irányításban még számtalan gondot kell megoldanunk. Az akarás és elhivatottság kifejezése mellett túl sok volt a pa~ nasz az anyagi támogatás hiányára, a fölszerelésre, a kutatás feltételeinek »elhanyagolására«. Márpedig, ismerve az ország helyzetét, a párt jogos és megalapozott álláspontját: a meglevő lehetőségekkel és eszközökkel — tárgyi és személyi feltételekkel — kell az eddiginél jobban, okosabban és hatékonyabban gazdálkodni. Erre is megvan minden adottságunk. (Más kérdés, hogy a pénz területi elosztása megfelel-e a követelményeknek.) Néhány országos példát mondok, mert ezek nem választhatók el a helyiektől. A Találmányi Hivatal elnökének tájékoztatójából kiderült, hogy hazánkban nem kisebb a . kutatói apparátus, mint a legfejlettebb ipari országokban. A kutatásra fordított pénz évenként nagyobb arányban nő, mint a nemzeti jövedelem. Nem akarom számokkal untatni az olvasót, de tény, hogy a világon csak a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban fordítanak a nemzeti jövede~ lemből nagyobb hányadot a tudományos kutatásra, mint nálunk! Ezzel szemben mi a valódi helyzet? Százezer lakosra a Szovjetunióban 53, Csehszlovákiában 41, Bulgáriában 25, — de figyeljünk a nyugati országokra is: Ausztriában 31, Svájcban 87, Japánban 110 —eredeti találmány jut egy évben. Magyarországon a százezer lakosra jutó 11 találmánnyal »elértük« a szocialista országok között az utolsó helyet. Még ennél is szomorúbb, hogy a találmányok hazai terjesztése 0,1 százalékos! S ha hozzáteszem, hogy a kutatóintézetek eredeti találmányokra vonatkozó bejelentéseinek a felét visszautasítja a Találmányi Hivatal azért, mert ezeket a kutatási eredményeket valahol már sokkal korábban elérték, akkor ez meglehetősen szomorú képet mutat. Miről van szó a »háttérben«? Ezt egy somogyi kutató is kifejtette. Információszegénység mindenütt. Gyakran nem tudják, hogy hol, mivel foglalkoznak, és mire jutottak a kutatók, így újabb milliókat, milliárdokat költünk arra is, amit valahol már fölfedeztek a világban. Bűnös tájékozatlanság! S a másik ok: az öncélúság. Mintha egyes helyekén még mindig nem tudnák eldönteni, hogy a népgazdasági érdek a fontosabb, vagy az, hogy valaki tudományos fokozatot szerezzen? Valljuk meg: jó néhányon csak azért választanak kutatási témát — tisztelet a kivételnek —, hogy tudományos fokozatot — és nem kis pénzt — szerezzenek maguknak. Mi a fontosabb? Érdemes elgondolkozni ezen... A megyei tanácskozáson természetesen sok jogos igény merült fel. Csak néhányat említek. Nem igaz, hogy a sebész csak Pécsen végezhet állatkísérleteket, miközben a mezőgazdasági főiskolának e feltétel megteremtéséhez számos lehetősége van. Nem lehet, hogy mezőgazdasági főiskolánk — miközben 22 intézettel és 350 termelőüzemmel, egyetemmel és vállalattal van kapcsolata — ne tudjon megnyugtató és hosszú távú megoldást adni Somogy termelőszövetkezeteinek csaknem a felére — o gyenge adottságúnkra! Elképzelhetetlen, hogy a múzeumi szervezet a tudományos kutatásra hivatkozva igyekezzék »kibújni«■ köz- művelődési feladatai alól, miközben a kettő szorosan összefügg. Nem lehet, hogy a neveléstudomány magára maradjon, s a többi tudományág képviselői mesterséges elszigetelődés miatt ne kapcsolódjanak az országos vérkeringés áramába. És hosszú távon elképzelhetetlen, hogy a mintegy 150 megyei közgazdásznak vagy az ennél is nagyobb számú műszaki értelmiség legtehetségesebb képviselőinek tudományos eredményeiről ne lehessen 6zámot adni, csak azért, mert nincs is... N em kétséges: a tudományos kutatás megyei irányítása és szervezése »visszaköszönő« téma: ma sincs jó megoldás. Márpedig az elszigeteltség gúzsba köt. A különböző tudományágak képviselői csak összehangolt megyei cselekvési program alapján tudnak az eddiginél is nagyobb eredményt elérni. Együttműködve, az egész társadalom javára... Jávori Béla
