Somogyi Néplap, 1976. június (32. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-29 / 152. szám

Az elveszett világ

„Brazília a fövő országa, de az is marad.*

Stefan Zweig mondta ezt a

világ egyik legnagyobb államáról, Dél-Amerika kolosszusáról. Herman Khann, a »futurológus« akkor veszítette el népszerűségét Brazíliában, amikor egyiík könyvében nem nagy jövőt jósolt a hatalmas országnak Ezt mondta:

»Latin-Amerika azért maradt vissza a fejlődésben, mert a haladásban akadályozza a technológiai gyakorlat hiánya, a koloniális múlt emléke, és a vallás, amely minden probléma megoldását az istenre bízza... Az ország gazdag, de a nép szegény, és Brazília akkor növekszik, amikor a kormány alszik!«

Saját hazájáról sem szerezhetett volna alaposabb ismereteket a magyar származású és Brazíliában élő Kutasi Kovács Lajos, a sokoldalú író és újságíró. Kitűnő tollal megírt, Az elveszett világ címmel közelmúltban megjelent könyve átfogó képet ad, olvasmányosan, érdekesen, és izgalmas részletekben is bővelke- dően az európányi országról. »Könyvem — mondja — nem útleírás és nem szakkönyv, hanem írói vállalkozás, melynek emberi hitele az a több mint két évtized, amit Brazíliában töltöttem.«

Hogy mekkora ez az ország? Nem tudják pontosán. Sőt, egyes határai sincsenek úgy kijelölve — vagy felkutatva —, hogy végleges adatot szolgáltathatnának. Az örökké forró és párás Amazonia például a legutóbbi fölmérés szerint csaknem 5 millió négyzetkilométer. Lakóinak száma alig

több hét milliónál... Az egész ország 8 és félmillió négyzetkilométer, majdnem Európa

nagyságú. Ha valaki meg akar ja ismerni, olyan érzéssel kell számolnia, mint annak, aki Kaposvárról, kiindulva Skóciába szándékozik menni. Csakhogy Európában tudja, hogyan menjen, mire számít hat, de Brazíliában minden kiszámíthatatlan. Az sem biz- zonyos, hogy odaér...

Itt folyik a föld leghatalmasabb folyója: 6300 kilométeren keresztül hömpölyögteti mérhetetlen tömegű vizét az Amazonas. Ahol ered — Peru déli részén, az Andok között — az indiánok Apumiracnak, Nagy Beszélőnek nevezik. Ahol a tengerbe, ömlik, ugyancsak az indiánok nevezték el prororcá- nak, Nagy Dübörgésnek. Áradáskor néha harminc méterrel emelkedik a szintje...

»Senki a világon nem érdemli meg az efféle halált...!* Hány és hány utazó vállalta: megkeresi, fölkutatja az Elveszett Világot, az O Mundo Perdidót és Eldorádót. Sokan soha többet nem jöttek visza. Naplóikat néha megtalálják, és az ott olvasott kusza feljegyzések borzalmas kínokról, szenvedésekről, gyötrelmekről szólnak. AM egyszer eltéved a hatalmas őserdőben, önerejéből nem menekülhet. A világ legnaigyöbb erdőségét Zöld Pokolnak nevezik.

1960. augusztus 29-én elfogyott egy repülőgép üzemanyaga. Két utasa kényszer- leszállást hajtott végre, valahol a nedves, sűrű erdőiben, egy tisztáson. A pilóta hetven

napig bírta egyedül (utasa

már szeptember 7-én meghalt), élelem és fegyver nélkül. Az ő naplójában olvasható a mondat: »Senki a világon nem érdemli meg az efféle halált...!«

Színházi élet Kubában

Kubában a színház korábban más népek, más társadalmak életét, más életformát tükröző színdarabok bemutatását jelentette. 1968-ban színészek, rendezők egy csoportja elhatározta, szakít ezzel a gyakorlattal. Havanna különböző színházaiból kerültek ki ennek az önkéntesen szerveződő csoportnak a tagjai, akik működésük színterét a sziget- ország középső részébe tették át: Escambray hegyes vidékére, az első függetlenségi harcok színhelyére. Nevük így lett Escambrayi Színtársulat.

Közönségükkel nemcsak a színház nyelvén találták meg a hangot, szabad idejükben részt vesznek a dolgozók munkájában, szórakozásaiban is. A színtársulat faluról falura jár, az itt szervezett élmények szolgálnak alapul új darabok írásához. A felvetődő témákat a színtársulat tagjai megvitatják, iközös megbeszéléseken alakul ki az előadandó mű, színikritikusnak pedig magát a közönséget tartják a színészek. Ez az alkotó közösség teremtett olyan mai drámaírókat, mint Albio Paz, Sergio González. Üj vonás tehát a mai kubai színházban a nézőközönség részvétele. González egyik darabjában, a »Gilda Hernandez elítéltetése« című drámában például a bírákat a közönség soraiból választják ki.

A kényszerleszállás helye mindössze ötven kilométerre volt egy aránylag nagy forgalmú úttól. De az őserdőben valakit megtalálni, az maga a csoda

__

A

z amazonasi Nagy Tó! Tudományos intézetek foglalkoznak a gondolattal: tóvá, vagy inkább mesterséges, édes vizű tengerré változtatni az Ama- sonast. Nem kell hozzá más, csak egy nagy gát. 180 ezer négyzetkilométer kiterjedésű tó keletkezne, fele akkora, mint a Balti-tenger. Hatására megváltoznának az éghajlati viszonyok, nem jutna az óceánba a folyó által évente szállított 3 millió tonna mennyiségű tápanyag, s ez végzetesen fenyegetné az Atlanti-óceán halállományát. Pedig a brazilok hajlamosak a nagy dolgokba belevágni. A »menő fickók« trikóján a felirat: £

Brasil Gigante! Brazília óriás! Az évtized művének, a nemzeti integráció útjának, a nordestiók (szegény sorsú, északkelet-brazilok) megváltásának nevezik a transzama- zonasi út építését. Háromezer kilométer hosszú lesz az Atlanti-óceántól a perui határig, az ezt keresztező pedig több mint 1600 kilométer, Cuiba és Santarém között. De a merész brazil mérnökök összesen 12 ezer kilométeres amazótniai úthálózatról álmodnák.

AmazÓnia azonban nemcsak a Zöld Pokol, hanem egyben a Zöld Tüdő is. A föld oxigénellásának záloga. Egyes tudósok szerint ez a terület adja a világ oxigénszükségletének ötven százalékát! Az erdő pusztítása pedig évről évre nagyobb méreteket ölt. És eltűnőben sok minden, ami valamikor ehhez a zöld világhoz kötődött. Távoli legenda már Eldorádó, az Arany- város, s nem keresik az amazonokat sem, a harcias, szép termetű nőket. Eltűnnek a sejtelmes titkok, kalandorok, de eltűnőben vannak az őslakók, az indiánok is.

Amikor egy brazil megrendelt egy öreg indiántól egy zanzát (zsugorított fejet), megkapta: saját barátjáé volt...

Lassan több a fehér a Zöld Pokolban, mint a bennszülött indián.

I Mészáros Attila

Orgonán csak eredeti zenét

Beszélgetés Lehotka Gáborral

A tizedik nyári hangversenyévad kezdődött meg a kőröshegyi műemlék templomban. Az első koncert vendége Lehotka Gábor orgonaművész volt. A műsorkezdés előtt két órával már gyülekeztek a kocsik a parkolóban, félórával előtte pedig fiatalok csoportja alkudozott a jegyekért. Sokan a falakon kívül hallgatták a kiszűrődő muzsikát. A koncert előtt kértük a művészt, hogy beszéljen a zenéről, a hangversenyekről^ az orgonákról.

— Mi a véleménye a nyári hangversenyekről? Vajon mi a titka népszerűségüknek?

— Nagyon jónak tartom ezeket a koncerteket. Itt van például a kőröshegyi. Sokan először talán unalomból jönnek el, talán azért, mert éppen volt egy szabad estéjük nyaralás közben. De ha színvonalas az előadás, akkor az alkalmi hangversenylátogatókból előbb-utóbb rendszeres zenehallgató lesz. Az ilyen környezetben minden együtt van, ami a harmóniához kell: természet, építészet, képzőművészet — és természetesen a zene.

— A nyári balatoni koncertek közül az orgonahangversenyek vezetnek a népszerűségi listán. Miért? Reneszánszát éli a barokk orgonamuzsika, vagy olyan természetes érték, amelynek minden korban megvolt a maga helye?

— A kérdésekre nem lehet

egyértelműen válaszolni. A romantikus és a barokk zene iránt természetes igény mutatkozik. Ezt ki kell elégíteni. Ez a zene ugyanis időálló. Hogy ma mi adja nagy népszerűségét, ahhoz csupán adalékokat tudnék mondani. Egy példa — amely természetesen nem abszolutizálható: a

fiatalok beatzenét hallgatnák. A zenkarokban van orgona, nem is ritkán Bachot játszanak. A fiatalok egy része így kezdi az ismerkedést az or- gonamuzsikával.

— Bachot említette. Rajta kívül kit tekinthetünk ön szerint az orgonamuzsika klasszikusainak?

— Bach valóban az orgona- zene legkiemelkedőbb egyénisége. Nálunk általában az őt követő német zeneszerzőket ismerik még, azonban volt Európában egy másik ág, ez pedig a franciáké. Magyarországon kevéssé terjedt el a zenéjük. Mostanában éppen velük foglalkozom, igyekszem minél több művet bemutatni tőlük. Meggyőződésem, ez is kiváló zene.

— Mi a helyzet a mai szerFJODOR ABRAMOV |

PELflGEJA

Akkor aztán megbokrosodik: éjjel-nappal az utcán csoszog a vászoncsizmájában, torka- szakadtából énekel, még az ablakok is beleremegnek. Utána három hétig se híre, se hamva a Kis Manyának. Hideg a kemence, körülötte három éhes macska meg egy darab szén- a gerendán, amely- lyel a mennyezetre rója az újabb nyugdíjig hátralevő napokat.

A barátnők a poros utca közepén álltak, amelyen éppen most hajtották át a kolhoz csordáját. A Kis Manya rendíthetetlenül, örökös kék kendőjében, melyet az álla alatt kötött meg, két ráncot hajtva bele, a Nagy Manya pedig felszegte a fejét, enyhén dülöngélt, valamit magyarázott neki, a nyomaték kedvéért sötét ujjával az orra alatt hadonászva.

— Valamiben törik a fejüket — nevette el magát Alka.

— ök is emberek — mondta Anyiszja.

— A Kis Manyka mintha

nem volna valami fényes hangulatban. Biztosan száraz a torka.

— Miért is ne lenne száraz? Most teljesen józan. Az a boszorka valamit meg akar etetni vele. Látod, hogy mutogat. Biztosan arra akarja

rávenni, hogy adják el a füvet.

— Milyen füvet? — fordult élénken a nagynénje felé Alka. — Azt, ami ott van a kertben? Szólni kéne anyámnak. Egy kis borért olcsón eladja.

— Ugyan már, minek csúfot

űzni egy ilyen öregasszonyból. Különben sincs most idő alkudozni.

— Nénikém — kérdezte kisvártatva Alka —, és ha behívnám őket?

— Aztán minek? Nem eleget koslatnak itt?

— De olyan mulatságosak! Az ember megpukkad nevetté- ben, ha ezek elkezdik a mon- dókájukat.

Anyiszja nem egyezett bele mindjárt. Nem őket, nem efféle vendégeket várt mára — lelke mélyén még mindig reménykedett, hogy a sógornője meggondolja magát, és eljön, másrészt viszont hogyan mondjon nemet Alkának? Ügy kérte — a nyakába csimpaszkodott —, ez még a legvastagabb jeget is megolvasztja.

5.

Elsőnek a Nagy Manya rontott be a házba — soványan, valami idegentől levetett zakóban, gyűrött, fehér csíkos szövetnadrágban, női holmi csak a fehér fejkendő meg a nadrág fölé fölvett ruha volt rajta, a Kis Manya eközben még csak a pitvar meredek lépcsőjét döngette a csizmájával. Az ajtóban kétrét görnyedt. . Aztán, amint átlépte a küszöböt, mély meghajlásokkal adózott a vörös saroknak.

— Ugyan már, nem kolostorba jöttél — kötekedett a Nagy Manya, társnője régmúltjára célozva,' amikor a szerzetesekre mosott.

— Hanem? — morgott a Kis Manya. — Nem is csűrbe...

— Te hatökör! Hisz Lenin van ott a sarokban.

Alka felkacagott.

— Nem tesz semmit — válaszolta ugyanolyan rendíthetetlenül a Kis Manya. — A hatalom isten adománya.

— Ügy van, úgy van, Jego- rovna — szólt a függöny mögül Anyiszja. — De azért a nyugdíjat nem isten fizeti magának. Fáradjanak az asztalhoz.

— Te, Anyiszja, nem inog az asztalod? Mi? — kérdezte félreérthetetlenül a Nagy Manya.

— Inkább te inogsz — nevette el magát Alka.

Ekkor az utcáról motorkerékpár berregése és pufogása hallatszott, mire a lány sietve felugrott az ablak melletti zsámolyra. Közben piros selyemruhája magasra felhúzódott, s hátul kivillant fehér combja a harisnya felett.

— Te, Alka — kíváncsiskodott a Nagy Manya —, miféle alkalmatosság van ott neked? Hogyhogy a fenekednél van a harisnyakötőd ?

— Harisnyatartó. Sose láttál még ilyet? — húzta fel ívelt szemöldökét Alka csdálkozva. Leugrott a zsámolyról, s fölemelte a szoknyája alját.

— Szemrevaló! — csettin- tett nyelvével helyeslőn a Nagy Manya.

— Hogy lehet ruha alatt ilyen övét hordani? — hunyorgott rövidlátón, amúgy is mongolvágású keskeny szemével a Kis Manya, ■ a nyakát

nyújtogatta. ■— Hát ez olyan, mint a bugyogó.

— Bugyogó! Te éretlen fa- tuskó! Na nézd, ez a bugyim. Nézz ide! — És Alka nevetve feszítette ki szoros, rózsaszín harisnyatartóját.

— Az is mintha selyemből volna — mormogott a Kis Manya.

— Csupa selyem vagyok — jelentette ki dicsekedve Alka, és megfogva, szoknyája szélét, játékosan megperdült magas sarkú cipőjén.

— Alka, Alka, nem szégyel- led magad! — kiáltott ki a függöny mögül Anyiszja — Hát való az ilyen?

— Mi van ebben? Nem esz- szük meg.

— Nem szabad. Még tanul a kislány — mondta Anyiszja, és feddőn nézett a Nagy Ma- nyára.

— Tanul! Ismerjük mink a mostani diáklányokat: a keze a pádon, de á lába már a legény után kujtorog. Alka! Kit láttam tegnap: egy katonával támasztotta a kertajtót.

Alka összehúzta a szemöldökét:

— Hazudj csak, te locsogó!

Még hogy én meg egy katona! Rá se nézek a katonákra.

— És ha arany paszománya van? Mi?

Ez ellen Alka nem tiltakozott.

— Na látod, látod — csettintett megint a nyelvével a Nagy Manya —, vér folyik az ereidben! És azok a cipócs- kák! Bolhát lehetne ölni rajtuk!

(Folytatjuk)

zökkel? Születnek-e új orgonadarabok?

— Csak az orgonára írt darabokat tartom eredetinek. Minden átírás egyenlő az újrafogalmazással. Nem szerencsés dolog. A magyar zenében Kodály és köre írt kiváló darabokat: Farkas Ferenc,

Maros Rudolf, Szőnyi Erzsébet. A maiak közül Sáry László, Károly Pál, Ligeti György rpűveit tartom a legjobbaknak. Egyébként én is írtam egy darabot. A közelmúltban volt a bemutatója. Most készül egy lemezem, melyen a mai legjobb műveket játszom.

— Sokan hallották televízióbeli nyilatkozatát, amikor a magyarországi orgonák állapotáról beszélt. Akkor azt mondta, nagyon rossz a helyzet. Kevés, és meglehetősen rossz minőségű orgonánk van. Azóta történt-e változás?

— Igen. Már készül a váci orgona az NDK-ban (akkor szóltam erről), és egy — ha nem is olyan nagy, de rendkívül jó minőségű — hangszert rendelt Szombathely. Többről nem tudok, nem is vártam azt, hogy egy csapásra javuljon a helyzet. Ügy érzem, hogy ha foglalkoznak vele, már az is jó. Az orgona kétségtelenül nem olcsó

hangszer, de ha már építünk, akkor csak jót szabad.

— Ügy tudom, ért az orgonaépítéshez is. Milyen a jó orgona?

— Érteni csak annyit értek hozzá, mint amennyit egy hangszerismeretet tanító tanár, vagy egy műszaki érzékkel rendelkező ember ért. Ezt kamatoztatom időnként. A jó orgona — sok változtatás után — a barokk koré. Ez a kor megalkotta a tökéleteset, ma is ezt tartjuk jónak, azzal a változtatással, hogy a modem zene megszólaltatása érdekében néhány hanggal nagyobbra kell tervezni.

— Milyen a kőröshegyi orgona?

— Nem a legjobb, de alkalmas hangversenyezésre.

— Az Ön neve összeforrott már a hangszerrel. Hogyan kezdődött ez?

— Falusi gyerek voltam, akinek az első találkozása a zenével a templomi orgonamuzsika volt. Más lehetőség híján ez hatott rám, ezt a pályát és ezt a hangszert választottam.

— Hol lép föl legközelebb?

— Franciaországi hangver- senykörútra indulok. A közelebbi cél Párizs és Dél-Fran- ciaország.

S. M.

««

On miért szívja ?

Bagó, cigi, bűzrúd, koporsószög és még ki tudja, hány névvel illetik. Rágyújtunk, elfüstöljük, elszívjuk, csikkről gyújtunk a másodikra. Rápipálni lehet nyugodtan, elegánsan, idegesen, nőiesen, mohón. Mennyi elnevezési, cselekvési, gondolati változat egy jelentéktelen fehér, belül sárgás-barnás rudacskára. Egy — a tudomány szerint káros — szenvedélyre.

— ön miért szívja? —

kérdeztem sok ismerőstől és ismeretlentől. A legtöbb válasz így hangzott: nem tudom, megszoktam. Csak. Mert leköti valami a kezemet. Mások körülírták, megindokolták, pszichológiai magyarázatot találtak hozzá. A második kérdésre: miért

szívja, gondolom, tudja, hogy káros, már az első válaszoló pontosan felelt:

— Ezzel minden dohányos tisztában van, de egyáltalán nem idegesít minket. Ijesztgethetnek mindennel, rákkal, tüdővésszel, korai halállal, tudjuk, tudomásul vesszük, de nem érdekel.

— Ezek szerint hatástalan lenne az amerikai módra készült felirat a cigarettákon: a cigaretta káros az ön egészségére.

— A régi bagósok körében bizonyára. Annyi haszna mindenképp lenne, hogy a nem dohányzók közül jó páran meggondolnák: rászokjanak-e. Mi, dohányosok is azon vagyunk, agitálunk, hogy aki még nem szívja, lehetőleg ne szokjon rá.

Megpróbáltam több ember lelkére beszélni, törődjék egészségével. Merényletet követ el maga ellen. Kihívja a sorsot... Hiába, ha a beszélgetés közben ideges lettem és én is rágyújtottam, kinevettek. Meg a bagós embert elárulja a foga színe, akármilyen jó fogkrémeket találnak ki. Természetesen többen azonnal visszakérdeznek: vizet prédikálok, és ... Miért, talán jobb lenne, ha bort is hirdetnék? Dohányozzon minél többet, ronazt

gálja a tüdejét! £n is teszem, lám, mégis itt szaladgálok, nem fordultam föl.

Agitálhat-e egy dohányos a dohányzás ellen?

Ö agitálhat csak igazán. Ö a bőrén érzi. Amikor reggel horákol, éjszaka fölkrá- kogja a családot, kiszámítja, hogy a fizetéséből ennyi meg ennyi megy el valahova a levegőbe.

— Le lehet szokni? — száz ugyanilyen kérdés, sorban.

— Csak a hősök tudnak, ezer közül egy! — száz ugyanilyen válasz, sorban. "

Az orvosok jelszava már régóta: nem gyógyítani, hanem megelőzni. Nem leszokni kell, hanem rászokni nem kell. A leszokások többsége cgy-egy ember nevetséges, tragikomikus önsanyargatá-, sa és bukása címszó alatt kerül a »történelembe«.

A magam sztorija is mosolyogtad, buta történet. Természetesen elhatároztam, hogy leszokom. Munkást vagy Symphoniát szívtam, már nagyon kapart, köhögte- tett. Egy hétig kínlódtam, minden napom az önfegyelmezéssel telt el. Azután a Munkásból alapos fordulattal Sophianae lett. A fordulat a pénzre vonatkozik, ez több, mint a duplájába kerül. A hatás — a szénszűrő meg az egyéb kacifántok ellenére — káros. Az, hogy kevésbé... Ugyan már, nem mindegy, hogy 5 vagy 150 méteres vízbe füllad-é valaki?

És nem érdemes becsmérelni senkit. Vasakaratú emberek buknak cl egy szál cigarettán, csődöt mond a szerzetesi vagy bármilyen fogadalom.

Persze, így is harcolni kell. Küzdünk és bízva bízunk.

Hogyan beszéljem le az embereket? Ajjaj, micsoda gond... Hol egy cigaretta?

L. P.