Somogyi Néplap, 1976. május (32. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-13 / 112. szám
Á költő és a Nemzeti Százharminc éve, 1846. télutóján egy középmagas, széles vállú fiatalember lépett be a Nemzeti Színház igazgatói irodájába. Villogó fekete szeme, sovány, kissé sárgás arca már maga is feltűnést keltett. A színház igazgatója soron kívül fogadta az akkor már országos hírű költőt, Petőfi Sándort, aki egy kéziratköteget szorongatott a hóna alatt: a Tigris és Hiéna című történelmi drámáját. E látogatást követő nyolcadik riapon már választ is kapott. A Nemzeti alkalmasnak találta előadásra a darabját, és március 19-re tűzték ki a bemutatót. Petőfit végtelenül boldoggá tette a hír, hiszen e művétől remélte zilált anyagi körülményeinek javulását. A már korábban kiadott Kukorica Jancsi — melynek címét a kiadó önkényesen János vitézre változtatta — csupán hivatalos elismerést hozott számára, kasszasikert nem. Ezer példányban került a boltokba, de mindössze négyszázat adtak el belőle. így újabb kiadásról nem is álmodhatott. Az örömhír után Petőfi Szalkszentmártonfoa sietett, hogy mielőbb befejezze a Hóhér kötele címen írt első regényét. Lázas tempóban dolgozott, és február végén már a kész regénnyel tért vissza Pestre. Ez időpontra tűzték ki darabjának első próbáit. A színházban azonban kínos meglepetés érte. Az igazgató udvariasan közölte vele, hogy »megfeledkeztek« a pesti vásárról, amely minden- esztendőben a színház legjövedelmezőbb napjait jelentette, így a darab bemutatását elhalasztották. Helyette a »házi szerző« Szigligeti Ede új népszínművét az Egy szekrény rejtelmeit tűzték műsorra. Petőfi minden tiltakozása hasztalannak bizonyult. Szigligeti neve ekkor fényesen csillogott a színházi világban. Vigasztalásul tudtára adták, hogy áprilisban az ő darabja is sorra kerül. A Tigris és Hiéna premierje ugyam elmaradt, de a sajtótól Petőfi némi elégtételt kapott. A Pesti Divatlap, Vahot Sándor lapja így írt: »Már szinte divattá vált azon visszaélés, hogy ha Szigligetinek új műve van, akkor az övénél hamarabb elfogadott új darabokat félreteszik, s az övét három-négy díszítménynyel (díszlettel) felcifrázva nyakra-főre betanulva adják, mégpedig rendesen egypár nappal vásár előtt, mi, tekintve a minden rosszat elnyelő vásári publikumot, a gyönge darabot is legalább kis időre, némileg talpra állítja, jö- vedelmessé teszi.« A heves kirohanásokat tartalmazó cikk így fejeződött be: »Hogy az ily, leginkább egyesek önérdekén alapuló spekuláció, s más írók jogait sértő visszaélés semmiképp sem fér össze a Nemzeti Színház magasabb céljaival és méltóságával, azt már mások is erélyesen meg- említék a nyilvánosság mezején. De hiába.« Petőfi végül is "kénytelen volt belenyugodni az újabb terminusba. De négy nappal a bemutató előtt ismét történt valami. Egészen véletlenül és váratlanul toppant be az igazgatói irodába, ahol meglátta a darab plakátjának kéziratát. Rajta egy szó rögtön a szemébe tűnt: »Bérletfolyamban.« Ez egyszerre kettőt jelentett. Egyrészt, hogy a színház nem bízik a darab sikerében, másrészt azt, hogy jövedelmet még akkor sem hoz a szerzőnek, ha állandóan táblás ház tekinti meg az előadást. Petőfit »egyszerre öntötte el a düih és a megalázottság pirossága«. Felkapta a kéziratát, és köszönés nélkül elrohant. »Legyen-e az ember drámaíró?« — írta néhány nap múlva elkeseredetten a Pesti Divatlapban, majd így folytatta: »Ha mindezek megegyeznek a színház felfogásával, az enyémmel ugyan nem! S ezentúl rajta leszek, hogy minél messzebb kerüljem el ezt az intézetet, ahol egynéhány kegyencen kívül kutyába sem veszik azokat, akik egész életüket az irodalomnak áldozzák.« Némi gyógyírt jelentett a költőnek hogy szinte valamennyi lap újább éles kiía- kadásokban tört ki. A Pesti Híradó ezeket írta: »Minden idegen zongorarontó és hegedűkoptató bérletszünetet kap Nemzeti Színházunktól. A hazai író ellenben az ajtó mögött húzhatja meg magát, ámbár csupán néhány hazai írónak köszönheti a színház, hogy némely tagja most már csak lóhátról beszélhet le a szegény ember fiához.« Petőfinek — akár csak színészéveiben — később sem volt szerencséje a színházzal. Még egyszer próbálkozott. Üjabb népszínművet írt Zöld Marci címmel. A bírálat lesújtó volt. »Se drámai erő, se cselekmény, $e jellem, se egység, s morál • nincs benne... még elolvasásra sem tartatik méltónak...« Ez volt az a kritika, mely végleg elvette legnagyobb költőnk kedvét a további próbálkozásoktól. Jutási Róbert Malvinka, kedves 0 Kérdezem a sarki boltost. Azt feleli: — A Malvinka , kedves ? Hogyne ismerném. Itt szokott vásárolni. — Mi a vezetékneve »Malvinka, kedvesnek?« — Mi is? .. 1 Na mi'is? Hát láása: nem tudom. Nem tudják a szomszédok sem. Pedig évtizedek kerítései kényszerítették őket azonos életudvarba Malvinka, kedvessel. Nevezzük most már mi is így, ahogy az utcában mindenki hívja. Van ebben a Malvinka, kedves megszólításban tisztelet, távolság, furcsálkodás — és még sok minden. Malvinka, kedves apró, madárcsontú öregasszony. Kendő keretezi finom arcát, melyet nem csúfít el az óku- la sem. Malvinka, kedves, látszatra ugyanolyan ember, mint a többiek. Reggel kel, nappal dolgozik — nem dolgozgat: dolgozik!. —, este pedig benyomja a televízió gombját. De Malvinka, kedves kezét- csókolommal köszön az ismerősöknek! Így szokta meg. Mert Malvinka, kedves olyan kis öregasszony, aki egy egész világot tartósított magában; egy régi világot, mely mindenki másban elmúlt. Megmaradt annak, ami volt: cselédnek. Élő anakronizmus, szegényke. Beleivódott a múlt, átjárta vékony csontjait. Világát — mozaikként — másoktól kapott »cserepekből« állítottuk össze. Malvinka, kedves, évtizedeket szolgált az ország — így mondják a környéken — »legnagyobb virilistájánál«. Nem tudom, mi az a virilista. A korosztályom nem használja a szót. — A legtöbb adót ő fizette az országban! Volt ennek a virilistának vendéglője, isten tudja hány háza itt és Budán, a legúribb helyen. Malvinka, kedves fiatal korától szolgálta őket. Nem valami páter famüiás alapon nyugvó, családias cselédkedés volt ez. Munka hajnaltól késő estig. Mint annyi más rokonsorsú cselédlánynak. Azután eljött az az ágyúdörgéses tavasz. A város felszabadult. A magtalan vi- rilistáék sietve, elásták a nercet és az egyéb értékeiket a kerti pavilonban. De már soha többé nem merték újra elővenni onnan ezeket. Üj idők következtek. Társlakót kaptak egyetlen megmaradt, szép házukba. Munkáscsaládot, rendes, becsületes embereket. Vii'ilistáék a múltból éltek: pénzzé tették lassacskán mindazt, amit ösz- szegyűjtöttek korábban. És egyszer csak egy szobában találták magúkat Malvinka, kedvessel, aki nem követte azt a szép, szabadító pályát, mely a többi szolga előtt megnyílt. Malvinka eltartója lett a gazdáinak. Továbbra is gürcölt. És kezétcsókolommal fogadta az egyre ritkábban érkező vendégeket. S a kezét- cs okolom nemcsak röppenő szó volt: Malvinka, kedves valóban kezet is csókolt mindenkinek. Mint régen. A gazdáék a tornyos, kettős ágyban aludtak, ő a kis vackán. Bedolgozó lett, ebből a kis pénzből költött a »nagyságos úrra« és a »nagyságára«. Amikor gazdája meghalt, úgy gyászolta, mintha családtag lenne. Egyszerre érte el őt is a betegség az özveggyel. Ez már abban az időben történt, amikor a munkáscsalád megvette -az épületet, s az új gazda véletlenül rábukkant a negyvenötben elásott nercbundára, ruhakölteményekre. Porlott a kezében a levegőn minden. Malvinka, kedves két operáció között haza-hazaszökött a »nagyságához«, ápolta, vigasztalta. Hiába. Malvinka, kedves, miután kikönyörögte magát a kórházból, újra gyászruhába öltözött. S gyászolt, amíg a »tisztesség« megkívánta. És közben egyre furcsábbá vált a környék lakói előtt. Éjszakákat, nappalokat tett eggyé, úgy keresett valamit. És akkor, amikor már feladta a reményt, egy véletlen mozdulattal kiborította a zsákból a mákot. Gsörrent valami. Néhány apróbb ékszer. Ezeket kereste. Félt: nehogy pocsékba menjenek, mint a nerc meg a többi holmi! Az emberek azt várták: most majd lélegzik egy nagyot, s ráébred a világra, mely nagyot fordult. Egy-két hétig csakugyan »röpködött« Malvinka, kedves. De egy nap valaki azt hírelte el: dolgozik újra. Városszéli parasztgazdánál. — Érthetetlen — ezt mondják az emberek. Sajnálják. Malvinka, kedves — nem is tudja talán — egy régi világ romjain jár. Körülötte égbe szöknek az új falak. Leskó László Tavaszy Noémi kiállítása Úti élmények — grafikáiban Tavaszy Noémi utazásait nem a természet- kutatók tartják számon, hanem a képzőművészetnek »nyújtja« fölfedezéseit. A grafikus is sokat tehet. azért, hogy közönségének ismeretlen tájakat, ott élő embereket bemutasson. Eszköze a grafika, s hogy nem csupán. a felszínes látnivalók fognak meg Tavaszy Noémi csehszlovákiai útjáról készült lapjainak nézése közben, hozzá kell tennünk: a művész nemcsak lát, hanem láttat is. Ez a többlet ad jelentőséget a művész utazásából származó élményeknek. Tavaszy Noémi 1971-ben mutatkozott be először a Csehszlovák Kultúrában, majd lengyel élményeinek a feldolgozása után tavaly ismét jelentkezett az iménti kulturális központban. Ennek a kiállításnak az anyagából válogatta a Kaposváron, a textilművekben szereplő képeit. A Csehszlovákia magyar művész szemével című grafikai kiállítás nemcsak az úti élmények feldolgozásának változatosságáról győzi meg a nézőt, hanem kitűnik az a módszer' is, mellyel a látvány mögé kíván hatolni a grafikus. Képsora a szomszéd nép mesterségeinek a bemutatásával kezdődik. Ezek a grafikák bizonyítják, hogy Tavaszy Noémit nemcsak a változatos táj ragadta meg, hanem igyekezett behatolni az itt élő emberek régi és mai világába is. Egyenes folytatásai ezeknek a képeknek azok a grafikák, melyek különböző tárgyak segítségével — Sulykoló, Homokóra, Pásztorfaragá- sok — idézik a csehszlovák népművészetet. Lőcsei gótika. A Károly-híd szobrai. Tavaszy Noémi ezekkel mintegy utál is a népművészet közös gyökereire. Szepes vára, Fenyőerdőben, Krasznahorka — nyilván bekerülnek miniden itt járt utazó naplójába, megörökítve az átélt élményeket. Tavaszy Noémi grafikai füzetéből linóleumba vésődve azonban többről szólnak ezek az élmények,. mintegy sűrítik a művésznő valamennyi megelőző élményét __Beleértve műv észettörténeti »utazásait« is, megelőző korok felidézését. A Lőcsei gótika című grafikája a híres faszabrászoíkna éppúgy utal, mint magára a városra. Érdekesek a vászonra vitt színes kréta- rajzok is. A grafikus tömörségével kevés színinél, árnyalattal mutatja be úti élményeit. Az egész kiállítás anyagából 3d emelkedik az a krétarajz, melyen a prágai temető lírai érzékenységgel, balk rezignációval jelenik meg. — Se több, se kevesebb nem lehetne — írta Tavaszy Noémi művészetéről Dobroszláv József. Ez a vélemény is oly tömör, mint Tavaszy művészete. A lényegről szól. A textilművekben rendezett kiállítás nézőjében a látott művek ,egy. kérdést is sugallnak: vajon az útikönyvek sorában nem kaphatnának-e helyet az ilyen alkotások? Nemcsak fényképes albumokkal tehetnénk vonzóvá más országokat, hanem utazó grafikusaink jó szolgálatát is kamatoztatni lehetne ily módon. Korányi Barna Boldog? Hogy lehet? V alami baj van velem. Minduntalan észreve- szem, mert rám kényszerítik az önvizsgálatot. Elhúzódom egy csendes sarokba, leülök és1 nézem a plafont. Ez nálam annyit jelent, hogy gondolkodom. Megpróbálok eljutni a szoba túlsó sarkába, és onnan megnézni magam: mi lehet ezzel a fickóval ? önmegfigyelésem lassan kórossá válik, de mit tegyek? Mondtam: kényszerítenek rá. Az egész ott kezdődik, hogy fölteszem ismerőseimnek a sztereotip kérdést: Hogy vagy, hogy megy a munka? Mert el kell valamivel kezdeni a társalgást, és az időjárás már nem divatos téma. És akkor az ismerőseim — vérmérséklet szerint különbözően — sűrűn káromkodva, csendes lemondással, röhögve, gúnyolódva, összetörtén és még sokféle módon előadják panaszaikat. A családjukról, a kollégáikról, a szomszédról, az utca lakóiról, a baráti körről és az egész ronda emberiségről. Mert mindenki őket üldözi, és tulajdonképpen csupa kellemetlen fráter él ezen a sárgolyóbison. Valamint: legjobb lenne a holdon, csak az a baj, hogy a világűrben tériszonyuk volna. Más okuk nincs az kimaradásra. Fél óra múlva, amikor kezdek elalélni, hirtelen visszakérdeznek: és te? Mielőtt válaszolnék, már legyintenek: Ne is mondd. Tudom... Csak tudnám, hogy mit tudnak. Mindenesetre felelek. Ügy néznek rám, mint egy ősal- latra. Ugyanis beszámolok apró örömeimről, ha van, a nagyobbakról is. És a végén kijelentem: igazán jól érzem 1 magam. Az meg hogy lehet? Néznek rám giilü szemekkel, | kutatják, hol ment el az | eszem. És az egész egy nagy disznóság. Mellesleg ne ugrassam őket, ne gúnyolódjak és más szenvedésén ne kéje- legjek. Azután — gondolom — elmesélik rólam, hogy bővült a gazemberek köre, de azt ők már úgyis tudták, hogy én ... Nos, az ilyen beszélgetések után következik az önvizsgálat. ■ Sajnos, legtöbbször hiába. Nem találom meg magamban, hogy mi nem stimmel. Lehet, hogy teljesen hiányzik belőlem az önkontroll, beképzelt vagyok, és azt hiszem magamról, hogy körülöttem forog a világ, de ezt a hibát sehogyan sem tudom föllelni. Mi lehet a baj? Képtelen vagyok utálni a környezetemet. Mindenütt jól érzem magam, ha akarom. Nem töltenek el szörnyű bosszúvággyal ismerőseim sikerei. Mindenkiről feltételezem, hogy jót akar. Ez persze nem válik be, de akkor sem vagyok hajlandó gyanakodni. És ha netán orrba vágnak, hát nem érdekel. Egy fél óra múlva ugyanúgy vigyorgok, mint előtte. Ez persze újabb szörnyűség mások szemében. Cinikus vagyok, infantilis, gügye, élhetetlen, mitől van jó kedvem, amikor épp az imént ment át rajtam az úthenger? Attól, hogy ... Bevallom, nem is tudom. Csak! Azért is! Nem, ne tessék irigykedni. Vannak gondjaim. Még jó nagyok is. Csak egyetlen alapelvem változatlan: attól semmi sem lesz jobb, ha rosszkedvvel, letörten, savanyú pofával állunk neki. Sokkal jobb a nagy gondokat is derűvel megoldani. Nem én találtam ki ezt. Csak eltanultam néhány embertől. Természetesen róluk is azt hallom sokszor, hogy gazemberek. Ronda vigyo- riak. Az ilyeneket el kéne zavarni a földről. A minap találkoztam' egy Mars-lakóval. Tudják, az az ufó-s szörny. Jól áll neki egyébként. Az összes csápja lógott. Szörnyű! A kollégája örült annak, hogy eljutottak a földre. Persze, már otthon is ilyen vaddisznó volt. Mindig nevet a rühös, azzal a csúf három szájával. Föld ... Amikor, kérem, egyesek az Androméda ködbe indultak. Igaz* nem jöttek vissza, mert meg'ették őket, de azért az más. A mikor fölébredtem és megkértem az ápolót, hogy hozzon nekem reggelit, rám mordult: — Mit röhög, maga hülye? ! Ezek javíthatatlanok... Viszont kaptam egy levelet. Üdvözlet volt csak. Az egyik barátom írta. Ö is mániákus boldog. Már lemondtak róla. Ez állt a lapon: Szia. Mi történt veled az utóbbi időben? Velünk is. Hát nem csodálatos? Üdvözöl Ubul. De bizony. Csodálatos. Körül kellene nézni. És tessék jól megbecsülni. Néha egy mosollyal, néha teli szájjal nevetve. .Észrevették? Élünk! L. P. Somogyi Néplap
