Somogyi Néplap, 1976. május (32. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-01 / 103. szám
Az irodalom propagandistája 75 éve született Szerb Antal Kísérteties kísérlet, kockázatos is: évtizedek múltán, elővennünk ifjúkorunk kedves könyveit. Van úgy, hogy megállják a próbát, s ez nem csupán időtálló értéküket bizonyítja, hanem a múlhatatlan hatást is, amellyel egykor- bennünket formáltak. Szerb Antallal sokan vagyunk így, akikhez középiskolás korunk a 40-es évekre esette tankönyvként használtuk magyar irodalomtörténetét, -a felejthetetlenül élvezetes munkát, amely tanulás nélkül is emlékezetünkbe vésődött, de úgy, hogy évtizedek múltán is tudjuk idézni. Hallatlanul merész dolgot cselekedett a fiatal tudós, amikor az Erdélyi Helikon teljes magyar irodalom-történetre hirdetett pályázatára megalkotta ezt a művet (megnyerte vele a pályázatot). A világirodalom története című műve 1941-ben jelent meg, bár nem olyan szikrá- zóan szellemes és gúnyos, mint a magyar volt, de vfez- szafogottságában is rendkívül élvezetes és igen nagy előnye, hogy mindig a tárgyalt irodalom »életrajzát« igyekezett vázolni, annak fordulatait ábrázolni, s nem csupán az írókat mutatja be. A tudományt művészetté s ezáltal vonzóvá, érdekessé tette. Ugyanígy cselekedett korának jelenéről szólva, amikor a Hétköznapok és csodák (1935) esszéiben a század első felének angol, amerikai, német és francia regényirodalmát tekintette át. Az egész népet tanító pedagógus hivatástudata, írástudói felelőssége sugallta szavait, mikor így nyilatkozott: »Az irodalom- történet elsősorban nem tudomány, hanem propaganda. Propaganda a jó irodalom érdekében.« Igazi műfaja az esszé volt: regényeit is ehhez közelítette. A Pendragon-lcgenda (1934) kultúrtörténeti kalandregény, az Utas és a holdvilág (1937) egy nemzedék útkeresése. A háború alatt Szerb Antal többször került munkatáborba; 1944-ben a nyugatmagyarországi Balfon meggyilkolták a nyilasok. 43 évet élt csupán, életműve mégis páratlanul gazdag. Személyes sorsa is bizonyítja tanítása igazát: a mű él, a szellem javát nem lehet elnémítani. Csendélet Kmetty János festménye Cencso Hrisztozov fiz éj májusi szíve Az éj májusi szívében hallgatózásra. Az éj májusi szívében tükröződöm. Az éj májusi keze simogat. Nem hallok nem látok nem érzek mást a tó csendjében. Suhog a tavaszi ver ... És táplál minket örökségünk anyai tüze; anyai álma az éj májusi szíve. Varga Csaba fordítása Szirmay Endre Szárnyat bont A jelkép sokkal több annál mint amit maga mond; a madár nem madaraimig a földön ül, csak mikor szárnyat bont. Szerb Antal NÁSZÜT Részlet az Utas és a holdvilágból A vonaton még nem volt semmi ibaj. Velencéiben kezdődött, a sikátcnoikikal. Már miikor a motoscaíon az állomásról befelé -hajóztak, és elhagyták -a Canale Graindét a rövi- debb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és -balra a sikátorok De ekkor még nem sóikat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város táglavörös—rózsaszín derűje. Mert Mihály most volt először Olaszországiban, harmánehat éves korában, a nászútjan. Hosszúra nyúlt vándorévei alatt mindenfelé megfordult — Angliáiban és Franciaországban éveket töltött ^ de Olaszországot mindig elkerülte; úgy érezte, még nincs itt az ideje, miég nem készült fel rá. Olaszországot is a felnőtt dolgcik közé tette el, mint az ivadékok nemzásét, titokban félt is tőle, félt, mint az erős napsütéstől, a virágok sza>gá- tól és a nagyon szép nőktől. Ha nem -házasodik meg és nem az a szándéka, -hogy szabályszerű, olaszországi nászút- tal kezdődő házaséletet éljen, talán mindhalálig halogatta volna az olaszországi utat. Most is úgy jött el, hogy nem is Olaszországba jött, hanem nászútra, ami egészen más. Különben is most már jöhetett, mert már férj volt. Most rn-ár, úgy gondolta, nem fenyegeti az a veszedelem, ami Olaszország,.. Egy este színházban voltak, és miikor utána visszaérkeztek a hotel halijába, Mihály úgy érezte, hogy nagyon színesen megi-nm-a még valamit. Nem tudta pontosan, hogy mit, még leginkább valami édes -borra vágyódott. Eszébe Jutott a szamioszd >bor különös, klasszikus íze, és hogy milyen gyakran kóstolgatta Párizsban, a Rue des Petits Champs 7. szám alatt egy kis ibc-rkeres-ketíiésbein. és arra gondolt, hogy Velence félig- meridii-g már Görögország, itt bizonyára lehet szamioszi bort -kapni, vagy esetleg mavro- daiphnét, mert az olasz bonokkal még nem volt tisztában. Megkérte Erzsit, menjen fel egyedül, majd mindjárt utána megy, csak iszik valamit — igazán csak egy pohárral —, r Bencze József két verse Holddá sápadok... Kíntól Holddá sápadok, nehéz földdé fáradok, csillagokért lázadok. ügy beiecsillaníam... Ügy belecsillantam kalászok szemébe, ott élek azóta a fehér kenyérben. mondta komiolyikodva, mert Erzsi, u-gyiaincsák álkomolysággal, mértékletességre intette, mint fiatalasszonyhoz ililiiikv Eltávolodva ä Canale Grandiétól, amely mentén állt a szállodájuk, a Frezzeria körüli utcákba jutott, ahol ilyenkor éjszaka is sok velencei járkált, azzal a különös han- gyaszerűséagel, ami ennek a városnak a lakóit jellemzi. Az emberek csak egyes útvonalakon járnak itt, mint a hangyák, mikor vándorlásra indulnak a kerti útoíl keresztbe; a többi utca üresen marad. Mihály is a hamgyaúthoz ragaszkodott, mert azt gondolta, hogy a bárok és fiaschetteriák bizonyára az emberjárta utcák mentén terülnek el és nem az üres utcák -bizonytalan homályában. Talált isszá- mos helyet, ahol-italokat árusítottak, de valahogy egyik sem volt az. amit keresett. Mindegyiknek volt valami hibája. Az egyikben túlságosan elegáns emberek voltak, a másikban túlságosan egyszerűek, és egyikhez sem tudta asszociálni azt -az italt, amit keresett. Az italnak valahogy eldugottabb íze volt. Lassanként úgy érezte, hogy azt bizonyára csak egyetlenegy helyen árulják Velencében, és azt a helyet neki ösztöne alapján kell megtalálnia. így került a sikátorok közé. Egészen, szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba, és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sö- tétebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben lévő házsort, a hallgató, nagy ablakos házakat. amelyek mögött, úgy gondolta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte in- diszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka. Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt? Miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről — a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól —, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden fél -négyzetméternek külön, értelme van, tíz lépés mér határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos. így bolyongott a sikátorok közt, míg arra nem eszmélt, hogy hajnalodik már, és ő Velence túlsó oldalán van, az Űj Parton, ahonnan a temető szigetét látni é-s távolabb a titokzatos szigeteket* köztük a San Francesco in Deserto szigetét, ami egykor a leprások tábora volt, és nagytávol Murano házait. Itt a szegény velenceiek laktak . .. Most már ébredeztek egyesek, és munkájukba mentek; és a világ olyan mérhetetlenül sivár volt, mint mikor az ember nem aludt éjszaka. Talált egy gondolást, aki hazavitte. Erzsi már rég rosszul volt az izgalomtól és a fáradtságtól. Csak fél kettőkor jutott eszébe, hogy minden látszat ellenére kétségkívül Velencében is lehet a rendőrségre telefonálni, arhit meg is tett az éjszakai portás segítségével, természetesen eredménytelenül. Mihály még mindig olyan volt, mint egy alvajáró. Iszonyú fáradt volt, és nem tudott értelmes feleteket adni Erzsi kérdéseire. — A sikátorok — mondta —, meg kellet már egyszer nézni a sikátorokat éjszaka, ez hozzátartozik, más is úgy szokta. — De miért nem szóltál, vagy miért nem vittél magaddal ? Mihály nem tudott válaszolni, sértődött arccal 'bújt ágyába, és nagy,on keserű érzéssel aludt el. Hát ez a házasság, gondolta, ennyire nem érti, ilyen reménytelen minden magyarázat? Igaz, hogy én sem értem. K ét gyerek megy a homokos úton, 1944-ben egy széles udvarú, módos tanya felé. Kishordót lógáz a fiú; erőstúró volt benne s most, üresen, visszaviszi a gazdának. A macska a kislányé. De nem viheti magával idegenbe, a Dunántúlra, mások nyakára. Másnap nekiindulnak. „Az oroszok negyven kilométert haladtak előre” hallották félfüllel a felnőttek beszélgetését. A macskát is a gazdánál helyezik el, annál, akitől az erőstúrót vették, a hordócskában. Tüskös-magos akácsövények, nyurga jegenyék vetik hosszuló árnyukat a szeptemberi délutánra. Holnap túl lesznek ezen az átmeneten. Hosszú időre kihull az emlékezetükből az olajfás tanya, ahová a városi bombázások elől kihúzódtak. Elfelejtik a város felé dongó, szinte az ég fölött szálló, halhasú repülőket, amelyek ezüst szálakat szórtak maguk "alá, hogy zavarják a „légfúrókat”, túl a tanyabokron, a szikestóhoz közel, a büfögő ágyúikkal. A gyerekek elfelejtik a pö- feteggombához hasonló gyújtólapocskákat. S a rémületet is, szüleikét, akik remegve pofozkodva vették el tőlük és zúzták össze egy ölíarakás mögül hatalmas kövekkel a töltőtollat, mert azt hitték, robbanni fog. Pedig az nem robbant. A gyerekek feledékenyek, terveik vannak, nem érkeznek magukra emlékezni. Most is. hogy mennek a tanya felé — macskával és túróbödönkével — már az éjjeli utazásról beszélgetnek. Érdekes lesz: „waggont” kaptak, számozottat. S züleik kényelmesen be is rendezték a teherkocsit. a várhatóan legalább kétnapos utazásra. — Még mindig nem biztos, melyik vonalon mennek — hallják a gyerekek a találgatásokat. S mikor megtudják, hogy minden az oroszok viselkedésétől függ, s akkor lesz hosszabb az utazás az izgalmas vagonban, ha az oroszok előretörnek, drukkolni kezdenek nekik, mert az útra is nagy terveik vannak. Vizet fognak hozni az állomásokon. Átbújkálnak a veszteglő vonat alaft. Elvesznek. Az utolsó pillanatban megtalálják őket. Valaki a vagonba Balett-táncosok (Felvételünk a pécsi bemutatón készült.) Iszlay Zoltán ÚTBAN kérezkedik. Félni lehet tőle. Lehet, hogy üldözik, lehet, hogy csak rabló. B.eggelre nyoma sincs; leugrott a vonatról. Talán Összezúzta magát a szétömlő töltésköveken? Fülükben a hajnali vonatkattogással, . a veszteglő szerelvény körül az alkonyati tücsökzengéssel, meg az egyre pattogóbb német beszéddel az elsötétített állomások előtt, arcukon a féltenyérnyi víz nedvességével, a derékig mosdás helyett — ez éken a békés kis kalandokon túl léphetnek majd újabb terveikbe, s közben elfelejthetik, akik két nappal ezelőtt voltak. A fiút a hordócskával, s a lányt, aki kisebbre fogja lépéseit a feléjük táruló tanyaház előtt. Pedig el kell köszönniük, illedelmesen, a gazdáéktól. És nem szabad tőlük, semmit sem' elfogadni. Mire a gyerekek a szüleikkel és vagonjukkal megérkeznek a dunántúli kisvárosba, az alföldi gazda, tanyájából félszáz kilométerre, egy tocsogós réten fekszik. Ásni kellett volna ott is; tankcsapdákat. A rétnek ezen a részén azonban aknák voltak. Ásni arrébb kellett volna. A visz- szavonulók se gondolhatnak mindenre. S zárazhéjú, fényes cirmosalmák kerülnek elő egy barna kosárból. Azután kisebb, csinos új ga- raboly; piroskockás térítővel takarva. Egy kis útravaló, az ügyvéd úrnak, a nagy útra. Az ügyvéd úrék kora este vissza viszik a garabolyt. Köszönik, meg vannak hatva, nem fogadhatják el. KristályBenjámin László Májusi vallomás Mint aki beomlott bányából menekült meg ... Belémhasít a levegő és meghökkent a nap. Maga a csupasz élet, a hétköznap is ünnep lehetne már nekem —, de nem voltam szabad. Te nem hiszel szavamnak, mert neked csak jövőd van. de torkig eleven bennem az átkozott múlt, te csillagokba látsz, az én szememben köd van, életem megmaradt, de visszájára fordult. Rab voltam én sokáig és álmodtam magamnak szabadságot, hazát, új embert, népjogot, kutattam társakért, terveztem forradalmat és vertem mellemet, mint harci nagydobot. S a zsarnokság betelt, a sziklavár beomlott, míg én a semmivel viaskodtam merészen s haza támadt a romból és milliók kiontott véréből szabadság nőtt... Homályban múltak éveim s árnyak közé kerültem, hogy a börtön felettem ledőlt — s az omladék közül kitátorogva szemembe csap derülten, felhőtlen tisztasággal, forrón a déli ég. Még félig vak vagyok, itt állok megzavartam Enyém is e derű? Nem tudok hinni benne. Ki csak halálra bátor, de harcra gyáva voltam, méltó vagyok-e újra beállni a menetbe? A májusi menet élén haladni akkor ügyesség, ok, erő nekem nem adatott. Ki láttad porbahullni a zsarnokkal vaskort: ó, boldog sokaság, sodord, vidd a vakot. A felfelé törő tömeggel összeforrva felszáll a köd a szemről, erőre kap a láb s holtaktól menekülve, erősekkel a sorban nyitott kapukkal var rám az újuló világ. tiszta homoki bort isznak búcsúzóul, éppen csak hazaérnék, már indulnak az állomásra. Hajnalban — még teljesen sötét van — a gazd- asszony is kimegy. Zsírpapir- ban fölad a vagonba két vagy három frissen rántott csirkét. A fiú meg a lány a kapu előtt áll. Mielőtt végleg, más gazdához adnák, még egyszer megsimogatják a foltos szőrű kis állatot. A kislány, ha egyedül lenne, pityeregve ülne a mályvabokor tövében egy jó darabig. De most megmutatja a bátyjának! Csak nem fog bőgni egy macska miatt. Símak-picsognak a felnőtték helyettük is eleget. A fiút az egész zavarbaejti. Fölösleges a siránkozás, tervszerűen készülnek a csodafegyverek. Alighogy kifordulnak a kapun, kezükben a kockásterl- tőjű kosárral, s az almákkal megpakolva, néhány lépésre ott vár reájuk a foltos kandúrka. A kislány leejti a kötényét. A cirmosalmák pár centit döcögnek, megülnek a vastag homokon. A gyerek a macskának rohan, fölkapja, arcához szorítja, nyo- morgatja-becézgeti. — Visszajött, látod, utánam jött, ránk várt, nem akar itt maradni — mutatja a fiúnak földöntúli boldogsággal. — Nem is hagylak el én téged soha. Bátyja csöndesen összeszedegeti, az inge derekába dúg- dossa az almákat. Egyet megtöröl, beleharap. Odaadja a húgának. A lány könnyes szemmel eszegeti a borízű gyümölcsöt. Papírízű héját szétköpdösi. A macska dorombol és ja- posgál a könyöke hajlatában. A homokban oldalkocsis motorbicikli prüszköl. A fiú sebesen kézenfogja, szélre- húzza a kislányt. Hazáig kézenfogva mennek.
