Somogyi Néplap, 1976. május (32. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-07 / 107. szám
Emléke érc kemény, szelleme örök A szülőföldtől Nikláig öt emberöltőnyi idő múlt el azóta, hogy Berzsenyi Dániel százhetvenkét éve — elhagyva Kemenesalját .— Niklára költözött. 1804-ben intett búcsút szülőföldjének, ahol bölcsőjét ringatták. Döntése a felnőtt férfi, az érett, de még ismeretlen költő elhatározása, melyet nem volt képes megváltoztatni az idő, az a harminckét év sem, melyet haláláig itt töltött Somogybán. Ma, amikor születésének a két- századik évfordulóján rá emlékezünk, versei közül kiragyog az a korai gyöngyszem, amelyik átvezette a költőt Vasból Somogyba. Ez a vers: Búcsúzás Kemenesaljától. Hat évvel előbb, 1798-ban egy másféle vers is született, amely a »-híd« szerepét tölti be egy lélek boldogság-keresésében. Csokonai Lilla utáni vágyódása inspirálta ezeket a válástól borzongó strófákat. A tihanyi ekhóhoz keletkezésével együtt emlegethetjük azt is, hogy megkezdődik a debreceni poéta somogyi barangolása, melynek állomásait ismert versek, színdarabok jelölik. Berzsenyi úgy érkezik Niklára, hogy előbb búcsút vesz szülőföldjétől: »Messze sötétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: Megállók mégegyszer. s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyeimet.« Szülőföld-líránkat gazdagítja a Búcsúzás , Kemenesaljától, de ebből a versből már azt is tudhatjuk, hogy Berzsenyi azért néz visz- sza, mert »Messzebb járnak szemeink« — írja az előbbi személyes búcsú hangját fölváltva minden emberre érvényes, örök summázat- tal. Nem olyan célja van, mint Csokonainak, — Berzsenyi késve sem a vándorpoéta útitársaként érkezik hozzánk, hanem életének nehéz törvénye lesz a nik- lai magány. Hiszen ha nem így gondolta volna — búcsúzóban is már —, nem ezeket a sorokat veti papírra : »Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellan gályái.« A Földet könnyebb körülhajózni, mint a szülőföldtől elszakadt szálakat újra összecsomózni. A ma is zöld lombok közt életének gyümölcse termett: a költészet ritka termését szemlélhetjük itt, Ni'klán, ahová az évfordulók után is vissza kell térnünk, hogy ápoljuk nagy költőnk emlékét. Öröm ebből osztozni, — nemcsak a két megyének, hanem az egész országnak. A költő emléke érckemény és szelleme örök, mely a kései utódok arcán fényesen ragyog. Berzsenyi Dániel Barátimhoz Engem is üldöz az ég, a fa tűm, vagy görög Áté, Amint azt nevezé egy ízbe’ Kazinczy szonettje. | , Üldöz s faggata már pólyámban, faggat örökre. Mint minden jámbor költőket s büszke genieket. Mert én nem tudom azt, hogy az Átét gyártja a költő, Vagy pedig a költőt gyártja — s bárójával — az Áté? De az igaz, hogy ezek nem ritkán esmerik egymást. Mégis azonba’ nehéz őket jól összverimezni! Ámde akármint van: nekem immár mérge nem árthat. Mint egy vad karaib bajnok harsogja halottas Énekit a kínzók keze közt mosolyogva, boszontva: Durva csapást alatt énekre fakadva boszontom. (Lelkem örök hideg így, de nyugodt, mint néma koporsóm, Melybe se bú, se öröm nem reszketi szívemet által.) Titeket elrezzent vázképe, barátim, ülembül! Arthat-e még valamit? Van-e még több hátra, barátim? Veszthet-e még valamit szivem, vagy nyerhet-e többé? (Tavaszy Noémi grafikája) A költő emlékezete M iközben ezeket a sorokat írom, kéziratai hevernek asztalomon. Egy készülő emlékkiállításhoz nézegetem őket, verseket, leveleket, s méig több iratot gazdaságának hétköznapjairól. Jobbágy névsorok, bérelszámolások, adóslevelek vannak a kezemben, jó részük Berzsenyi Dániel, a költő hétköznapi gondjairól beszél. Olvasásuk közben egyre jobban értem, hogy megpróbált menekülni közülük a költészet — vagy ahogy ő szerette mondani: a képzelődések — országába: »Vesződöm, mint Te, széllel, essővel, hideggel; hol a levegőben fellengek, hol a porban izzadok, és igazi helyemet sem itt, sem ott nem találom. A sok eső most Néked okozott károkat, tavai pedig nekem csaknem minden gabonámat elrothasztotta, és ötszáz kedves selyem birkámat megölte. De csak ilyen a világ.! Siessünk, Barátom, a Képzelődések országába ! nincs ott sem dér, sem zápor, ott mindenkor megtaláljuk mindazt, ami valaha lelkeinket feszíté, ott Te az enyim vagy« — írja Nikidről Kazinczynak. Menekülése sohasem lehetett teljes: még rá volt szorulva gazdaságára, de a földesúri életforma már nem boldogította. Élete végéig különben is hol így, hol úgy húzta magához a kor »magyar nyomorúsága«, Napóleon és Metternich korának politikai ájultsága, az értéktelenedő pénz, vagy hogy ismét szavait idézzük: »a mezei szorgalom« akadályai — mai szóval: a mezőgazdaság elavult módszerei —, amelyekről különben a parasztsorsra az akkori időkben ritka megértéssel kitekintő tanulmányt írt. Ebben is, egyéb Írásai javában is gyakran kitört a földesúr világából, és — különösen pályájának derekán — amint ez különben minden tankönyvben olvasható, a felvilágosodás eszméinek adott hangot. Kevésbé szerencsés óráiban viszont jámborság és középszer rezignált életfilozófiájának helyességéről próbálta meggyőzni magát, igaz, ez csak alig-alig sikerült neki. A költő szavainak közönséges értelmét meghazudtoló képei még akkor is a kicsinyes környezetéből való elvágyódásáról vallanak, amikor néhány, nesm mindig érett versében a lehorgony- zottsággal való megelégedést akarta megénekelni. Például az ilyen sorokban: Essem a Grönland Örökös havára, Essem a forró szerecsen homokra: Ott meleg kebled fedez, oh Camoena, Itt hüves ernyőd(Osztályrészem) Ez a messzire és sokfelé kitekintő és — mondhatnánk úgy is — dinamikus látásmód jellemzi, amikor kora vajúdó Európájáról és vajúdásra váró Magyarországáról beszél. Ez az érzés tükröződik — többek közt — az alábbi, később a muzsikus Kodály Zoltán képzeletét megmozgató strófákban: Forr a világ bús tengere oh magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös viadalra készti. Egy nap lerónia Prusszia trónuszát. A balti partot s Adria öbleit Vér festi, s a Cordillerákat S Haemusokat zivatar borítja. Fegyvert kiáltanak Baktra vidékei, A Dardanellák bércei dörgenek, A népek érckorláti dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak. (A magyarokhoz) Messzire tekintő kitárulá- sai azonban rendszerint tettre kész hazaszeretetre buzdító szavakba torkollottak, — így az előbb említett versnek közismert befejező soraiban is. Jó néhány ilyen sorát már megszületésüktől kezdve nemzedékek idézték, s jó részük ma is eleven érvényességgel hat. Nyugtalan lelkivilágáról szintén dinamikus ellentétpárokkal tett vallomást. Azt hiszem, kevés magyar költő írta le hozzá hasonló szen- vedéllyal azt a szót, hogy szerető. De máskor is — szinte minden sorában — a lefojtott és kitömi akaró életenergiák -küzdését s a küzdés fáradtságát kísérő csendes, férfias mélabú jelenlétét érezzük. . Arról is szólnunk kell még, hiszen költőre emlékezünk, hogy irodalmunk eredeti nyelvteremtő, stílusteremtő tehetségei közé tartozik.1 Ma is frissen ható szépségeit azonban nem annyira a mostanában újból divatos neoklasszikus megjelölést ráerőszakoló filológusok, mint inkább modem költők, köztük Füst Milán, Illyés Gyula, Kassák és a nyelvteremtő zsenijének egv szép tanulmánnyal is hódoló fiatal Radnóti Miklós érezték meg — és hasznosították a maguk számára. De új utakat kereső fiatal költőink szintén tanulhatnak nyelvteremtő merészségétől. Akadhatnak azonban olyanok is, akiket talán elriaszt, hogy sok benne a ma már alig ismert mitológiai kép, és a költő korának nem mindig közismert eseményeire, személyeire való utalás. Arra biztatom az olvasót: ne zavartassa meg magát velük, s figyelmét inkább e versek szép nyelvére, erőteljesen zengő muzsikájára irányítsa. H a ezt teszi, még akkor is jól megérti verseinek lényegét, ha egy- egy szó jelentése esetleg homályban marad előtte. Megemlékezésem végére érve ismét rápillantok egyik kéziratára: lovait sorolja fel rajta. Tizenhét lovát, köztük egy »tündér fekete kancát« és több szép pejt. Talán épp közöttük jutott eszébe a »nyihogó paripák szökésének« az az erőteljes képe. Ezt — mint bizonyára sokan emlékeznek rá — A magyarokhoz című versében idézte föl. De ez a »véres, tajtékos, pányvás mén« is az ő világának képe lehetett volna, amelyet a már más költői nyelven beszélő, de magyarságának gondjaiban mégis késői rokona, Ady Endre, az avult köteleket elszakítani akaró magyar lelkek szimbólumává tett meg. Baróti Dezső Veress Miklós BERZSENYI Somogyvilág — fülleteg csönd-szobák: most nem hullik a pór káromkodása most vüágforró fürtös homlokát enyhítgeti Camoena pártfogása Az aetherben fönn sasszárnyon suhan az éjszaka — lenn magyar szomorúság: a gyertya fogy, penig nagy ára van mert perpatvarban hallgatnak a músák A dombon túl a nemzet lelke alszik (s tán horkol is) — indúlatát igézni ébreszteni már elunta fia Béhunyva szem — a rokonfényü arcig csak képzelet továz hol tükre nézi: viszontmagány és melankólia Ahol élt és alkotott: a nlklai hás. Takáts Gyula Berzsenyi végbúcsúja sziiiöíüdjétü! Nikla, június 5—d. 1811. (A Kazinczynak írt levél után) Ledőlt a vén ház fejem felett... Aranyam semmi... üres ól... mező ... Reményem összedőlt, nem térhetek kies honomba vissza már soha. Nem fénylik rám a Ság és Kemenes áldott, tündért mosolya ... És Róma?... Ifjúság!... Emmi és Dudi? Szörtyög a berken fekete iszap. Itt állok... Reményem vesztve mind: ' Fekete-víz — Fekete tenger ... Nikla—Tomi... Harminchat év s az alkony rám szakadt. A Szerencse szent oszlopai közül kiűzve álmom, kócsag madaram ... — »Édes szerelem, édes poézis mi is az ember nélkületek« — ... Házat? ... Még rakhatok: szépet, nagyot, de fölötte nem az a nyájasság ragyog ... mely első könnyeimre szórta sugarát... A fák? ... Majd azt is ültetek... és három gesztenyét... Csak lombjukban soha thesszáli ég ... Búgriak a gémek, bölömbikák. Nimfátlan nádas, sötét berek... — Pegazus? — ... Lovamnak nyerge is üres. Békák és szúnyog ... Diófám alatt tüzemet nincs ami gerjessze... Malmomon zokogva bújva át kertem alatt styxi folyom kerít... Falamra föltettük, íme somogyi tölgy a gyertyám felett... Letettem ágyamat, honnan a halál s hiába nézek, hiába vissza, elfedi arcodat Somogy, Bakony erdeje ... Isten hozzád hát újra, örökre tündér Kemenes áldott mosolya, messze sötétlő Ságom teteje. LENGYEL /ÓZSEF Á gombai szőlő Berzsenyi nyomában Ha Balatonkeresztúrnál délre fordulunk, a Böhönye felé vezető régi országúira, nem Lehet az messzebb tíz-tizenkét kilométernél... Aztán jobbra a dűlőút, fél kilométert se kell mennünk, s elérünk a Berzsenyi-szőlőhöz. Nagyon pontosan tudom! Az egyik oldalon a Stephaich-kúria állt ott, a másik oldalon az egyetlen pléhfedelű ház az egész környéken. Hitvány kis kocsma és szegényes krájzleráj. Ha ugyan még megvan ... A régi országúinak most száma is van: 652. Háromjegyű, legalábbis harmadrendű. Ám jobb, mint a régi, ahol agyig süllyedt a kerék a hajdani Balaton-meder homokjában. Maga Keresztúr nem sokat változott erre, ahogy távolodtunk a partot szegélyező villáktól. Országút menti település. egyetlen hosszú utca. A következő falu Balatonúj- lak. Ez is és az utána következő Kéthely is ilyen szalagszerű, országút mentén húzódó falu. A különbség csak annyi, hogy Keresztúri még Feste- tich-, Kéthelyt már Hunyadibirtok fogta körül. Üticélunk Gomba. Ez régen is másfajta volt. Szabad parasztok, kis- és középbirtokosok lakták a falut. Hogyne, itt is volt gróf, a Forgách. De a „gombai gróf” jócskán eladogatott birtokából, mert nem volt hitbizomány; a Forgáchok hitbizománya a messzi Gimes és Gács volt, melyet — mint az Arany-ballada is mondja — Zách Felicián meggyilkolásáért kaptak. De Gomba most valahogy nem ott kezdődik, ahol valaha. Gomba nincs is; közigazgatásilag ' és épületeivel is egyesült Marcalival. Üj házak épültek, dűlőút nem is egy van ... Ügy látszik, autónkkal már el is hagytuk a keresett utat... Itt tovább volt, igen, de nincs itt a jegenyék sorfala... Itt lehetett valahol, igen, de nincs már meg a téglafalú vörös istálló, Széchenyi, „a marcali gróf” istállója. Ahol tizenkilencben annyi kommunistát kínoztak halálra ... És a régi kis házak mellett több emeletes lakóházak, üzemek, boltok — de most nem érdekel bennünket Marcali. S mivel az autó urai — és egyben szolgái is — vagyunk, az autótérképen jelzett műúton megyünk fel Horvát- kútra, hogy innen kanyarodjunk vissza a gombai dombokhoz és ott le a Berzsenyiszőlőkhöz. Gyönyörű és jó az út Horvátkútig, a szőlők és fiatal tölgyesek közt. De aztán Horvátkúttól a gomba! szőlőkig kátyúkat kerülgetve érkezünk a mélyútra, mely tulajdonképpen csak vízmosás. Berzsenyi Dániel idejében se lehetett más. Legfeljebb — éppen mert agyagba vájódott vízmosás — talán kevésbé volt rossz, mert talán kevésbé volt mély... De itt vagyunk a régi úton, és elértünk oda, ahol Berzsenyi kocsija befordult a szőlőjébe ... Lefestem szüretem estélyi óráit, Ha már cselédimet nyugodni eresztem. Es csak alig hallom a vígság lármáit. Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem. Nincs már Berzsenyi-présház és pince. Hogyan is lehetne? Itt, a somogyi földben, ahol a homokba — még itt fenn, ezen a dombon is — balatoni kagylók keverednek, és mélyebbre sincs kő, csak sárga és kék agyag, vályogból épültek a házak, melyek hamar összedűltek, és betemették a boltozatos téglapincét. De aztán valahogy mégis meglelem Berzsenyi nyomdokát, amikor — visszatérve á mélyútra — egy nagyon kedves idevalósi legénnyel találkoztunk. Mai népviseletbe öltözött legény: overall és gumicsizma. Arcomon láthatta csalódottságomat, és talán ezért mutatott egy présházat, melyről úgy hallotta, hogy ez volt a Berzsenyi-pince. Valóban a Berzsenyi-szőlővel egy magasságban áll, elhagyatott és szép. De ha az országúiról felfelé jövünk, a mélyút bal oldalán áll. Én viszont pontosan tudom (Nikién a Berzsenyi dédunoka is megerősítette), hogy ezen az oldalon Berzsenyinek nem volt szőleje. Mindegy, a legény másképp tudta, vagy tiszta emberségből, vigasztalásul mutatta a présházat. Közelében mégis találtunk valamit a hagyatékból : egy gyönyörű, lugasos művelésű, öreg szőlőt. Amilyet Berzsenyi akart: „Nem látok semmi okot, hogy az olaszoknak ezen nagy hasznú és földszebbítő szorgalmát honunkban divatba ne hozzuk...” íme így, ezekben a lugasokban érezhető Berzsenyi nyomdoka. (És mellékesen megjegyzem, hogy a legutóbbi években új szőlőket is telepítenek, a gombai domb legjobb bortermő helyén. Fenn, közel Horvátkúthoz.)
