Somogyi Néplap, 1976. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-11 / 87. szám
FODOR ANDRÁS ILLYÉS GYULA Gyereksírás Mit álmodik a kisgyerek, hogy hajnalonta sírva ébred? Még mindig fáj neki a torkán betódult oxigén, ez a fertőzött levegő, mely számlált időre beköltözködött mellkasa gyönge fújtatóiba? Bennünket vádol panaszával, amért az el-nem-vágott folytonosság, az ösztönök mohó eszméiből magunkyután húztuk a létezésbe? Vagy már az egyezményes jelbeszéd ez, a vállalt szolidaritás? A legérzékenyebb előőrs riadalma: — Veszély van újra, féljen aki él! A mozdulatlan éjszaka szegélyét ott köszörüli ismét az öntudat forró korongja. És mert a hangja őszintébb a szónál, fújja csak, fújja görcsökbe feszülve az ember első énekét ?... *■ De minden kérdés torzit a valón. Amikor reggelente sírásra ébredek, a szorongás tüskéin át is mosoly kegyelme botladoz: van itt valaki gondunkra leső, minden kis moccanása idegeink szálába kötve. Az anya tudja, nem lehet nagyobb a test gyönyöre, mint a felelősség., ahogy ott áll a gazdátlan világ zománchideg közönnyel vakító, irdatlan árkai felett és ez a kis rázkodó-siró erő kapaszkodik feléje. Amikor reggelente hallom a mindig távolabbról sivalkodó panaszt, fáj rágondolni, hogy egyszer majd elmúlik ez is. Valószínűtlen messzeség És visszanéz a nap . .. Átlátszó fény-golyók a . falamon lágyan forogva ingának ... Mögöttem hófehér lapok meszén és vízjegyén túl vibrál az algás tó színe érzékeny képlet rendjibe . . . Utolsó fény a napról... Béget, mint a bárány a valószínűtlen messzeség egy felhő fényes szigetén és szívem felett a csillagok fölmért rétjére rogy . .. Utolsó niklai töredékek i KÖLCSEYHEZ Nem feledtetés fátyoléval! Terítettél le engem bárddal, Mint szérűdre toppant bikát. TAKÁTS GYULA KÉT VERSE Eged, pennád kicsiny . . . Alája Nem fért agancsom koronája... 2 MAGÁRA Hogy elhagyjon a Múzsa, Csak ezt akarta volna? De akkor kövemre, Ha nem én. Mint érc-csapású jel, Oroszlán-kör mű sors Te írjad: Dániel!... A Gát utcai ház, ahol 1905. április 11-én József Attila szüle tett. Téli hars Vén hárs, lám, megérted: megint egy évgyűrű! Véd, forró gyökerű, a kérged. Van beléd írva mennyi viharütötte jaj lebírva’. Fagyodban daccal tűz mennyi' dúl: s fény s illat újra gyűl tavasszal. Benned betörve zúg hány harag: előre csak! Előre?! öreg hárs, vén társ, zord-kérgessé válsz s bozontod törik, de boldog vagyok, hogy még állsz, akármi tépáz!... VERESS MIKLÓS Szerelmesének Cseresznyefákról hull a hó nem is hó mert nem olvad játszani kellene már Iló valami hol-nem-voltat ülnék én égi háztetőn gyújtanék dalra derűsre vagy éjben röpülnék haránt mint Chagall hegedűse fölfogadnának vándorul ösvények és a dombok megfogadnának kántorul a szentek és bolondok te meg egy földi háztetőn sétálnál eltűnődve gyűjtenéd keresetemet halpénzt a keszkenődbe dúdolnál nékem csillagot utaknak hajlatába hogy be ne verjem homlokom a semmi rossz falába Játszik az idő nézd lló Ilonát Miklóst játszik hullámtaraja úgy sodor a biztos éjszakákig fölfénylik értelmünk Iló a kitalált szavakban a fulladásig gyorsuló visszhangos zuhatagban a hol-nem-voltban ott lló hol comb és fog és homlok csak sejtés már és nem voló mert boldog boldog boldog engem kiáltnak tégednek pattanó véredények téged kiáltnak engemnek a titokzatos gének vagyunk már létezünk Iló mért ének vagyunk: ének JÓZSEF ATTILA Április II A talló kalászait hányva s a verebek közé belesvén nagy szél kapott föl egyszer engem hirtelen, április estén. Gyerekeit kereste arra s engem talált ott épp az útban. Bömbölt, örült és én mosolyogva rengeteg mellén elaludtam. Vitt falvan, földeken keresztül, meghempergetett. jó sárosra, cibálva és kacagva vitt egy pesti, csatakos külvárosba. Az uccán vidám jasszok lógtak s még vidámabban verekedtek, kiabáltak, kiabáltunk és a jasszok végül berekedtek. Mondom, valami nagy ünnep volt, a hívek templomokba mentek s reszketve, szomorú kézzel áldották őket meg a szentek. S hogy a harangok búgtak, fölnőtt a szívekben nagy, esti béke. A gyilkos végzett emberével s úgy menekült, kalaplevéve. Reménységnek és tulipánnak kicsikis deszka-alkotmányba ■1905-ben ígyen iktattak be az alkotmányba. A kártyás munkásnak fiúként, s a szép, ifjú mosóasszonynak ligetnek, sárnak, vágynak. célnak, fejkendőbe kötözött gondnak. A szegényasszony rég halott már, de fiát a szél el nem hagyja, együtt nyögünk az erdőn éjjel s együtt alszunk el virradatra. ----------------------------í-----------------K ERÉK iMRE Nem ereszt Haza, haza, az otthoni meleg szavak sátra alá, betakarózni fénnyel, csönddel, fűneszezéssel, röptűket szélhez igazító madarakkal tovasuhogni a folyó fölött, lapozgatni a táj nyitott könyvet, fürkészni bogarak, csigák, hangyák körmenetét egy elhagyatott kő temploma körül, hallgatni alvó nagyanyám virágsóhaját harmatos rögök alól, pipacslángokkal lobogó mezőn kévébe kötni a nyár aranyát s hd fáink alá rozsdasZöhyeget terítget az ökörnyálbajszú ősz: roskadozni kukoricával , tömött zsákkal a vállamon, aludni bárkaként ringó szénásszekeren, haza, az anyanyelv romolhatatlan szavai közé, a gyerekkori ég lombja alá, futnék s nem ereszt betonba gyökerezett lábam, állok villanyfák közt, füstrengetegben, zsebemben lyukas fillér: árvaságom. Kiss Attila: Leányfej. MEZEI ANDRÁS Hol voltam gyerek? P ózsa utca tizennyolc bé, első emelet tizenegy — ez volt az első cím, amit megtanultam, hogy a felnőttek kérdéseire felelve elha- rlarhassam büszkén. No meg, ha elvesznék — súlykolta belém anyám, akár egy varázsmondatot, melynek igazi varázsát nem akkor, most érzem. Másnak egy kis falu neve. Nekem egy utcanév, házszám a szülőföld vidéke- Lépcsőházas és udvaros bérház, melyben még ma is kint van a WC. Gangok piros kövei körben. Fekete rácsok. A lépcsőket abban a házban kettesével szabad csak lépni. És minden fordulóban szabad csak lélegzetet venni. Próhalja ki akárki. Az udvar tele van füttyel. Mindig hallható a »kék-lila-kék«, csupán csak figyelni kell és jól koncentrálni. Ott áll a vendéglős Öcsi, a Fischof Laci, a Béla, a Manyi. •. Kicsődülnek a sparheldok mellől — csak úgy kötényben, bekötött fejjel ,— a konyhaszagú nők, jön a hegedűs koldus, aki az üres hegedűtokot tárja a ház népe elé, hogy dobálják bele a papirosba csomagolt pénzeket ... Ez a ház rengeteg sok titkokat rejt. Föl kellene fedezni egyszer. Valami varázsszer kellene: visszafiatalodni egyetlen napra a Rózsa utcához. Kicsinek lenni nem csupán lélekben, de szemmagasságra is. hogy úgy láthassam a régi házat, a régi utcát. Húnvt szemmel, háttal a kapunak, akkor is tudnám: jobbra a Jósika utcai »Zöldház«. Az egykori Odeon mozi a Rot- tenbiller utcában. Jobbkéz felől a Wesselényi, az Almás- sy tér. De még útközben, ott van a Vajda-papírkereske- dés. Kapható: egy fillérért angyal. Matrica. Kölcsön könyv: Big Bill. Kockás Pierre. A colt királya is. A kis Welvárt gyerek, a nagy Wel- várt kerékpáros fia is arra darglízik. S ha jó kedvében van, rátesz egy ötkilogrammos vassúlyt a mészáros- bárdra és kinyújtott karral megtartja Zádor, a Hentes- De mi nem gyalog, csin- arasszal jutottunk a térig a járdaszél mentén. Gurulnak összekoccanak az agyaggolyók, de kint a téren a »snur« jön. Csimpaszkodás. Herflizés. Néha bunyó is, emlékszel Homönnai? A homokozó ring je. A ricsaj. És persze a bruszt oka: Spiró Marika átkozottul jó lokni- jai. Különben is divatban volt a neve, a »Marikám«. fz a rohadt dal volt az el- ső- Azután jöttek a németek. Vonult a Hitlerjugend. Sok mindent nem értettünk az Almássy téren, az Izáson a Magyar Színháznál. Ma már Nemzeti. .. Bontják a gangos házakat. A szülőföldemet látom omolni. Téglánként tűnik el. A bontás helyén a fa, a puszta grundon amelyről leemelték a házat, udvarostul, és most ott áll egyedül, a gangra nyíló lakások százados emlékeivel. Az én Pestemnek, sráckoromnak a rekvizitumai. Emlékül őriz engem. Őrizem őket én is a verseimben. Észtország üzenete Valami sejtelem csillga lüktet, ott, hol a távoli dombok, ott, hol a távoli lombok, valami messziről ’értem • üzenget... W. Grünthal-Rialda Tuulemas — szelek országa, hol Bertalan-éji viharok üvölt- ve tépik a fák leveleit. Ónszínű esőkkel erdőkre rogynak a felhők;* a mező csatakos. sárba fúl az út. A rügyekkel mégis fény fakad, s valószínűtlen tiszta kék ég lebeg a hullámzó rétek fölött. A dombokon túl ködöt lehelő láp vidék; a partoknál sós hullám zokog... Észtország. Vér és veríték áztatta földje minden megművelt rögét. Fogcsikorgató itt a tél de trillázik a nyár, s a fenyőrengeteg hűs illatú . . . Észtország — Eesti. Szlávok, germánok tengerében kis finnugor sziget. Múltja is sokszor hasonló, a miénkhez. Velünk egy törzsből sarjadt, ro- kon-szavú nép. Négy és fél ezer esztendő választ el bennünket, útjaink mégis egymáshoz tartanak. Észak felől, e távoli rokontól jött most üzenet, harminckilenc észt költő verseivel. »Iszonyú, átkos történelem,/ letaposott nép, erőiden .. öröm nincs, a bánatból bőven kijut« — jajdult föl Suits, az alig egymilliónyi lélekszámú észtek immár húsz éve halott s mindmáig legmarkánsabb költőegyénisége. A modern észt lírát megteremtő! Vele kezdődik az Európa Kiadó kötete is. S egy pillanatra álljunk meg itt. Irodalmi köztudatunkban eleven a két nép rokonsága, mégis szinte ismeretlen világot tár föl ez a 650 oldalnyi — szép kiállítássá — antológia. Tizenegy miű- fordító — köztük Kosztolányi Dezső, Képes Géza, Illyés Gyula, Ágh István — ihletett tolmácsolásában. Bereczki Gábor, Ma Kiisk és Fehérvári Győkö válogatta, őszintén, szinte a teljeset adva. Igaz tükre egy kis nép szellemi életének. A történelmi megpróbáltatások és a Kalevipoeg ősi dallamai kísértenek a XX. században a váratlanul virágba szökkent észt költészet fájdalmas alaphangjában. S ízig-vé- rig modern, európai. Hét évszázada tört e földre a »teuton örvény«, s a népet kereszt- tel-karddal görnyesztették igába a német lovagok. Az észt haza viharpergette levélként sodródott a »Drang nach Osten« hódító véres terveivel. Suits lázongásait ezért is fojtotta keserűségbe a polgári köztársaság; ezért lett hazátlan — éppúgy, mint az impresszionista Grünthal Rialda, a szépséges Marie Under vagy a fáradt, rezignált Visnapuu. A kezdet legjobbjai. Észt földön azonban harcosok is éltek, akiknek tekintete »bizakodóan ontja tenger s föld fölé a pillantás tűzvirá- gait«. Joannes Barbaras nak az Internacionálé csengett fü- ’ébe. s szívét megdobogtatta a forradalom. Áhítattal lép hazája szent földjére, korbácsütésként csapnak sorai a háborút szító pribékekre, s mosolya simogatja az utcán sétáló kisgyermekeket... Ö. a tallini orvos lett Szovjet-Észt- ország kormányfője, később a Legfelsőbb Tanács elnöke. Verssorokban sorsok, jellemek — kínok és öröm, bánat és remény. Az észt nép szelleme bennük kavarog. A gondolatok szárnyalva suhognak: megméretik a múlt és »az épülő jelen«. »A szív makacsul matat / az otthon felett minden éjjel: / mintha fehér sirály forogna. / Minden éjjel ott ég a ködben / honi partjának világítótornya« (B. Kang- ro). Ez a lobogó lángú szerelem, az emberért-népért érzett felelősség sugárzik át még a »por- ból-színekből születő« szavakon is. Művészetté formálva a küzdelmes életet. Az árvaság árnyait fény űzi el. Az új költőnemzedék so- 'rai — tudatosan — Suits egykori fájdalmára rímelnek: Szelek országa ez a föld. ahol meghitt beszéd az ének. Népemnek sorsát szelek hajtogatták idegen erők törték. Vitorláinkat most októberi szél feszíti csónak suhan, malom dorombol új kenyérrel. Jó ez nagyon. Sejtelmes és örök az élet. H. Rummel a savanyú múlt súlyával szembenézve vallja ezt. A jelenről, amely a szovjet-köztársaságok sorsformáló családjában kiteljesedik. Kure.ez Ferenc
