Somogyi Néplap, 1976. március (32. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-07 / 57. szám

Luthár Péter

Befejezetlen hangok

E

gy fiú ment az országúton valamerre, mert abból az irányból hangokat hallott. Nem valódiakat, csak megszólította a végtelen. Egy lány állt az út szélén, mert azt mondta neki valaki: ha elindulsz valamerre és megállsz, hangokat hallhatsz.

Hajnal volt. A fiú elment a lány mellett és visszanézett rá. Mert azt mondták a hangok, hogy csak akkor hallja őket, ha visszanéz mindenkire. Visszanézett és viszonozta a lány opálos mosolyát. Nem intettek egymásnak.

A fiú továbbment, és szembejöttek vele öten. Jól öltözöttek és jól fésültek voltak. Körülállták.- meghúzták a haját, Mariskának szólították és azt hitték, hogy nagyon humorosak.

— Engedjetek! — kérte.

— Szemtelen! Halljátok, szemtelenkedik! — ugatta az egyik. És ütötték. Állt, védte magát.

— Haha, visszaütött... tanítsuk meg! — tovább védekezett Még állt. A negyedik ütést a gyomrára kapta, kicsit meggörnyedt. A következő egy pofon volt Csak a nyál fröccsent ki a száján, i Azután már számolatlanul jöttek az ütések. A fiú csak a fejét védte. Egy rúgástól térdre esett. Megpróbált felállni, nem sikerült. Már csak rúgták. Amikor vérezni kezdett, otthagyták. A karja vérzett, nem volt nagyobb baja. Azok átléptek az országút melletti vasúti töltésen. és nem beszéltek egymással.

Közben reggel lett. Megpróbált felállni, mert valaki közeledett, és a hangok azt is mondták: fel kell állni, hogy egyenesen várhassa a közeledőt, A lány volt, aki ott állt hajnalban az út szélén. A fiú még kicsit bizonytalanul mozgott, rángatózott a szája széle. de amikor megálltak egymással szemben, már mosolygott

— Látod? Megvertek. Pedig én szelíd vagyok.

— Igen. Mindig a szelídeket ütik. Jó, hogy a fejed nem bántották.

— Jó. — Dühében sírni kezdett. Elfutott az útmenti patakhoz, megmosta a karját, leporolta magát, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi. A lány utána lépegetett.

— Van ennivalód? — kérdezte a fiútól.

— Enni? Ez után? Bőjtölni, hogy az ilyenek ne éljenek.

A lány elfordult, és néhány lépést távolodott:

— Elmegyek attól, aki élet fölött ítél, mert félek.

— Félsz?

— Igen félek. És jobb, ha te is itthagyod magad, mert te is félsz, és félelmedben igazságtalan vagy.

— Te! Ne beszélj! Engem hívnak!. Mennem kell. Keresni _a verekedőket, hogy ne félhessek többé, ha már sokszor találkoztam velük.

— Ne menj. Neked kell a félelem. Félelem nélkül nem élhet az ember.

— Most te ítéltél.

— Igen. Lehet. Nekem szabad.

— Neked? Igen, látom. Ne— A jel. Az arcodon. Arra

születtél, hogy meghalld . a hangot.

— A hangot? Ma hajnalban valami történt, velem. Egy mezeiegér futott át az úton.

A másik felén leült, mosakodott és megnézett. Lehet, hogy ő volt a hang?

— Lehet.

— Butaságokat beszélsz. És engem is elbutítasz. Én kirándulni jöttem.

— Na, jó. De tudd meg, rajtam is van jel. Megmondta nekem a nagy Uhu az állatkertben.

L

eültek. Mindkettő elővett egy szendvicset.

Elkezdtek enni. A lánynak volt egy zöldpaprikája is. Nem. találta a bicskáját.

— Te! Add ide a késedet.

— Nesze — nyújtotta neki a fiú. A lány átvette, de nem érintette meg a fiú kezét, mert még azt se mondták meg neki a hangok, hogy akivel beszélget, azt meg is kell érinteni.

Akkor egy szemtelen mezeiegér odament, és elkezdte szedegetni a morzsákat.

— No, itt a hang — nevetett a lány, miközben becsomagolta a maradékot.

— Te csak ne gúnyold! Ma már másodszor látod — megsimogatta a lány fejét, ö felnézett rá és csodálkozott. Lassan kezdte megérteni, hogy milyen fontos egy furcsa találkozásnál a másikat megérinteni. És hogy megértette, boldog volt. Mosolygott.

— Te bolond! Nekem más a hang!

— És ki?

— Találd el.

— A Nap.

— A Holdat nem mondanád? Nem, hideg, nem égitest.

— Hát?

— Szabad a gazda?

— Igen.

— Te bolond! — átölelte a

v,aSy * ii i ásnap újra derűs reggel ng' r ,;öleUe “ elkezdett Ni volt öten jöttek visz.

sum A fiú elengedte, es el- I ■ szafelé. JÓ1 öltözöttek ment valamerre. Ö csak ne- voltak ÁtléDtek a vasúti «3.

zeit utana, es tovább sírt. felfieveltek két mozEddig erős volt, hogy legyőzte A®**" ^ felfigyeltek két moz

I dulatlan alakra a rétén. Odaja. Elvitt egy mezeiegeret. A lány összeborzongott.

— Ej, te! — csitította a fiú.

— Nézd! A Nap is mindjárt lecsap és elviszi a Földet a bolygómezőről.

— Ne. Ne mondd.

Délután virágot szedtek,

etették a békát, szembekötős- dit játszottak. Estefelé, amikor. elfáradtak. lefeküdtek egymás mellé, és gondolkoztak azon. hogy hol töltsék az éjszakát.

— A legegyszerűbb: itt — bökte ki végül a fiú.

— De nekem nincs pokrócom.

— Megosztom veled az enyémet.

— Akkor jó. Úgysem aludtam még mezőn, az országút mellett.

— Na látoű. És itt úgy jönnek a hangok.

— Nek°m már megvan a legfontosabb.

Lepihentek. becsavarták magokat a fiú pokrócába. Elindultak együtt egv másik V’teg felé. Álrrmkból esőre, dörrenésre, villámlásra ébredtek. Fölugrottak.

— Na, most elázunk — nevetett a fiú.

— Te. villámlik. Már hallottam. hogy valakibe belecsapott.

— Igen. itt a környéken magas fák is vannak.

— Félek. Nagyon félék.

— Ne hiszti zz.

— Te csúnya! Sn nagyon félek.

— Én is.

— Most. hogy együtt halljuk a hangot.

— Igen. Megrpondta a vakond.

— Emlékszel a héjára?

— Emlékszel a Napra?

Az első villám a patakba csapott. A második közéjük. Ügy estek el, mint a fenyő, amikor elhallgat a fűrész.

Az Alapítvány

tűket. Csak összekapaszkodó kezükön látszott valami égési nyom. Azok nézegették őket.

— Mintha láttuk volna már ezt a fickót — jegyezte meg

ked szabad. Rajtad van a jel. 1 je végül megcsókolták egy — A jel? ‘mást. Akkor lecsapott egy hé

a fiú félelmét, és most mégis neki kellett megadnia magát, mert legyőzte a fiút.

— A győzelem mindig a magunk megalázása is — gondolta —, de az ilyen megalázkodásért érdemes győzni.

Ezen megint sirt egy kicsit.

Azután odament a patakhoz.

Talált egy levelibékát. Legyet fogott neki, etette. Közben a ! az egyik.

Nap elérte a delet. Melegen I w. - „ , ,

és fehéren sütött. Valami na- ! “ Ml? ^ - ölelte kegy on rosszat érzett a lány i rusban a másik négy. egy pillanatra. Aggódva nézett körül, és várta a fiút. Amikor újra hátrafordult, ott állt előtte, és azt mondta:

— Most már elhiszem, hogy neked én voltam a hang.

— És... honnan tudod ?

— Megkérdeztem a rét szélén a vakondtól.

— Nekem nem hitted?

— Nem. Egyedül neked nem. de a vakondnak meg a levelibékának már igen.

— Te lestél. Haragszom — és elfutott. A fiú utána. Erre megállt.

— Mégsem haragszom.

Nagyon lassan közeledtek,

Megrendítő, felemelő

katartikus nagy élmény. Olyan, amely után az ember képtelen otthon elaludni, s h.a elalszik; másnap az első gondolata újra ez a mű, ez az élmény. Nem tud, de nem is akar szabadulni ettől a magtisztító folyamatot indító, előadástól. öntetszeligésnek, póznak hatna — s az is volna —, ha úgynevezett «kritikát« írnék most. Legszívesebben a reklám fegyverét használnám Maradjunk csak ennyiben: meg akarom fogni az olvasó kezét, hogy elvezessem e műhöz.

Nem tudom másként és jobban kifejezni: lelke van jennek az előadásnak. Kaptunk egy üzenetet Spanyolországból, egyik legkitűnőbb drámaírójuktól, Antonio Buero Valle- jótól. Egy »No pasaran/« erősségű színpadi fogadalmat az erőszak árnyékából. Olyan ember üzent, aki börtönt viselt el, akire halálítéletet hoztak. S aki azután áttételes, de érthető színművekben szólt azokhoz, akik nem hagyták magukban kialudni a lángot. Magyarországra ritkán juthattak el művei. A Vígszínházban játszották Az értelem álmai című, Goyáról szóló drámáját, az Egyetemi Színpad Az égető sötétséget mutatta be, s néhány héttel ezelőtt ugyancsak evvel vizsgáztak a színművészeti főiskolások.

Nem könnyű mű Az Alapítvány. Egy egész rész — az első — csak a későbbiekben tisztul ki. Egy önmagát képzelgés-bilincsbe záró ember — író, vagy író hajlandóságú rab — é rz-ák csalód asán a k, me- neküléskénysziere . termékének vagyunk tanúi. Kicsit hosszú az expozíció, az igaz. de egyre ível a pillér-csúcsig, a magasságig ez a mű. Ahogy a tudat lemeztelenül, úgy lesz egyre reálisabb és tragikusabb a valóság Tomás. illetve a néző előtt. Nem fényűző szanamentek megnézni.

Ök ott feküdtek ketten. A I tórium, nem valamiféle huma- természet megkímélte a tes- | misztikus Alapítvány a színhely, hanem eppen a luxus- csoda ellentéte: a halálraítéltek sivár börtöne. Egyre több réteg hámlik le a képzelt világról. s egyre több izgalmas, pszichikai és morális tény tárulkozik fel előttünk. Vetkő- zés a csontokig.

Vallejo hősei nem makulátlan hősök. Tomás az ellenállás árulója volt. Ennek kövgt- vegő. Vagy, amikor — csak a

lábát látni a félemeletről -— elsétál az őr a fejük fölött. S egyszer csak észrevesszük: ablakrács árnyéka hull a színpad közepére. Ott volt előbb is? Már bennünk is zavar van, átéljük azt, amit ők átélnék.

Pauer Gyula díszletei tökéletesen megfelelnek Babarczy céljának: segítik a látomások elfogadtatását, ugyanakkor beszélnek arról is, hogy van a helyszínben, a szituációkban valami természetellenes. Jelmezei a kortól, helytől függetlenítik a figurákat, általánosító érvénnyel: bárhol történhet, ahol nyomorító a hatalom.

Nehéz a színészi alakításokról írni, hiszen végig kellene idézni a cselekményt, olyan funkciója van minden mondatnak, minden mozdulatnak. Rajhona Ádám olyan tökéletes Tomás, hogy képes bennünk azt a gondolatot csiholni : valamennyiünkben jelen vannak a tamási tulajdonságok. S a lehetőség arra, hogy a bukás után újra talpra álljunk. Vallejo ugyanazt sugallja, mint Hemingway Santiagó- vail, csak sokkalta árnyaltabban: az ember legyőzhetetlen. Rajhona alakításának ezernyi árnyalata, színe van. Megérteit színészi remekmű. Ahogy társaié is. Egyenrangú alakításokat sorolok, amikor Szabó Kálmán tiszta Tuliójámak megrendítő búcsúzását említem: »Ebiedj fel!« Vagy, amikor Vajda László bölcsességből és humánumból épített Aseljére utalok, önmarcangoló gyónásában olyan új hang szólal meg, amelyet még nem is hallottam tőle. Koltai Róbert remek Max; keveset beszél, de minden mozdulatának jelentősége ven. Nagyon fon- t0® — ezt utólag értettem meg —, hogy a szerepet ilyen jelentős művész játssza. Lukács Andor magába mélyedő, tömbszerű Linója mindent elmond egy embertípusról. A reménysugár egyenesíti ki, mondhatni: újra élővé teszi. Kiss Katalin is jól élt lehetőségeivel, hozzájárult a sikerhez, akárcsak Kun Vilmos.

Leskó László

kezményei elől, s a fizikai fáj dalmak elől menekült a lelke mögé, másképp: önmaga háta mögé. De elbújni a szelíd őrületbe sem lehet. Az író példázatnak nevezd művét, s drámai példázat is valóban. Mint fehér vezérfonal húzódik végig a megtisztító drámán az emberiesség eszméje. Magatartásukkal, szavaikkal úgy tartják Tomást a cellatársai, ahogy a sebesültet baitársai. És gyógyítani is igyekeznek különböző módszerekkel. Tu- lio azzal, hogy nem fogadja el a Tomás által rá osztott szerepet. Asel pedig azzal, hogy belemegy a »játékba«, hogy azután belehelyezkedve a másik gondolati rendszerébe, korrigálja azt szelíd türelemmel. Vallejo drámája azért

is nagyszerű mű. mert alakjai nem statikusak, nem tűrik a sémát; egymáshoz való viszonyuk folytan változik. Uj meg új lehetőséget biztosítva a színészek számára. Tucatnyi szál van még ebben a darabban, melyet felfejteni most nem célunk. De annyit érdemes ezekről mondani, hogy funkciójuk nem egyszerűen csak annyi, hogy újabb és újabb információkhoz jussunk általuk a szereplőkről. Drámát mélyítő jelentősége van valamennyinek. Olyan ez a darab, mint amikor egy kesztyűt a visszájáról fordítunk vissza, felfedezve, hogy rosz- szul viseltük. ' Itt is utólag nyer értelmet egy-egy szituáció, visszamenőleg is színesíti a jellemeket egy-egy új fordulat. Olykor a rehabilitáció érzetét kiváltva a nézőben, máskor éppen áz ellenkezőjét.

Szűkített, szinte »kivágott« színpadon játsszák el a Csiky Gergely Színházban a darabot. A fényfügigöny szemet ingierel, így »segít« a vízió elfogadásában, a káprázat hitelesítésében bennünket a rendező, Babarczy László. Azután számtalan »kapaszkodót« ad még e tökéletes, nagyszerű rendezésével. Fölkelti a gyanút a nézőben, beavatja, hogy valami nincs rendjén abban a világban, amelyet látunk. Mindent a legegyszerűbben, sallangoktól mentesen valósított me?. Nem tudok szabadulni attól a képtől, amikor a párnás ajtó helyett vasrácsos cellaajtó csukódik az emberekre. Mint- j ha egyszeriben elfogyna a leA képen balról jobbra: Koltai Róbert, Kiss Katalin, Lukács Andor. Szabó Kálmán, Vajda László.

,Leírom az életemet...”

Az ecsenyi sváb ház

Kelemen Lajos

NŐK

Üzenet nőnapra

Bennük is, mint a fák törzsében

a sietve pergő gyűrű, kapaszkodik az idő, testükre súlyosul.

A véges lét képmásain túl renddé szerveződik a világot körülkerítő ítélet; óriássá nő a gyerekkor filmkockáin át: a csontok drámája, az ujjak kegyelme; a halál panaszával gondolkodó szeretet, a hűség mentsége — mert valami ellenük készülődik mindig, mert csakis ök tudnak könnyen megbocsátani; vérükből sarjasztani történelmet, jövőt —

szerelem szép-befejezett éjszakái után.

HERKULES-HÁTTAL feszülnek a domboknak a házak Ecseny felsőben. May Pétereké az utcasor elején van. és kívülről épp olyan, mint a többi. A pitvar dísze most került a falra, hogy elment a házból az unoka. Színes rajzát kitűzték a nagyszülők.

May Péterné a gazdája annak a gyűjteménynek, mely az ecsenyi svábok életének gazdag folklórját tárja a család és a ház vendégei elé. Fia egy budapesti tervezővállalatnál dolgozik, színes diafilmre vette a gyűjteményt.

A konyha utáni második szoba őrzi ezeket a tárgyakat. May Péterné 1970-től házról házra járva mentette meg őket az enyészettől. Három népviseletbe öltöztetett baba megszólalásig olyan, mintha élne. A menyasszony 1947-ig feketében esküdött, it! lóg a szegen vendéglátónk menyasszonyi ruhája is. A másik babát fejkendős menyecskének, a harmadikat — hajadonfővel — lánynak öltöztette. A ládafiában tutyi- gyűjtemény. A 6vábok jellegzetes viselete a virágdíszítéssel kötött tutyi és a fából ké- j szült klumpa. A szoba falát

Idíszes tányérok borítják. Ezek Jegy keveset az iskolás koromis az ecsenyi házakból kerültek elő.

Az egyiken pecsét; Szenes Emil. Kaposvár. Geschützt.

A tányérokról May néninek a lakodalmas szokások jutnak eszébe. Elmondta: a lányok hordták össze a lakodalmi eszem-iszomra, akárcsak a többi evőeszközt.

Rokkák, korsók, egy szépen festett falióra és a jellegzetes lámpa a szobányi múzeum féltett kincsei. A konyhához közelebb eső szoba falán felfedezhetjük May Péter bácsi hangszereit is: a falon a két trombita, falnak támaszkodik a cimbalom, külön a lába. r ,,

— May néni, azt mondják, elkezdte írni élete történetét. Igaz?

— Leírom az életemet, hogy hihető kézvonásaimból megismerjenek bennünket az unokáink is ...

Spirálfüzetet tesz elém a konyhaasztalra. ahova hamarjában sült kolbász és bor is kerül.

— Ecsenyben születtem 1927-ben, március !9-én, és most is itt élek. Sok minden történt velem az életemben, de most a szokásokról írok és

ról... — kanyarodik ki az első lapról az élete.

Töredéke is olyan munkát ígér, melyre már most érdemes fölhívni a figyelmet. A szokások megelevenítése a néprajzosnak adhat útmutatást, de meghatódva olvastam May néni gyerekkorából az iskolás élményeket is.

— Első osztályba Lchóczi Andráshoz jártam, igen jó tanítónak tartották. Az iskolánk a dombtetőn volt, úgyhogy jól csúszott lefelé a klumpa.

A spirálfüzet lapjait becsukva a falu központjába mentünk, ahol az új iskola áll. Ha nem mondanák, hogy falai közt tanítás folyik, nyugodtan hihetnénk: családi ház.

A RÉGI ISKOLA sem nép- telenedett el, a termelőszövetkezet vette birtokába.

Szabó Jenőné egyedül tanítja az ecsenyi összevont alsó tagozatot. A takaros iskola kezdetben arról volt nevezetes, hogy nagyon rövid ideig, nyártól őszig énült négy hónap alatt húzták fel a termelőszövetkezet építőmunkásai. Megbecsülik, példásan rendben tartják.

A gyerekek tutyiban, és t

milyen ápoltak! Mintha egy nagy családhoz tartozna valamennyi.

— Miért építette a tsz az iskolát? Ilyenről még nem hallottunk.

— A régi iskola nekünk már nagy volt. a tsz-nek meg éppen megfelel. Újat maguknak nem építhettek, egyezség lett. hogy övék lehet a mi épületünk, ha gondoskodnak rólunk.

Igen. így épült a megyében a legolcsóbban, a leggyorsabban egy iskola. Ecsenyben. May néni még nem járt itt, de bizonyára szívesen megtekinti, hogy mit változott az ő gyerekkorához képest, Belekerül élettörténetébe az új élmény. és még nagyon sok másik. A tutyik tarka virágait nem hiába álmodták viseletűkre a4_ asszonyok; az ecsenyi svábok és a »telepesek«, a felvidékiek — a faluban gyökeret vert nemzetiségiek — már együtt formálják, alakítják azt a holnapot, mely ma is szebb, mint tegnap. Az ecsenyi sváb ház oedig büszke fővel őrzi a múltat, az emberarcokra írt történelmet, melyre a rokka, a fekete menyasszonyi ruha, a tucatnyi tutyi és a kát ráztrombita mellett gondolni lehet...

AZ ECSENYI népviseletet ■ már nemigen leh"t föltámasztani. divattá '■űr ál at, de jó érzés, hogy s„: . ünkhöz közelítenek.

Horányi Barna