Somogyi Néplap, 1976. március (32. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-24 / 71. szám

Sok a veszélyeztetett kiskorú Egy NEB-vizsgálat tapasztalatai Tartalmasabb az álla­mi gondozás megyénkben a népi ellenőrök megállapítása szerint. Megvizsgálták a gyámhatóságok, a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet, több nevelőotthon, általános, kise­gítő és középiskola, valamint néhány szakmunkásképző in­tézet munkáját, a kormány­határozatok végrehajtását. A tanácsok gondosan föl­mérték, s jól ismerik terü­letükön a gyermek- és ifjú­ságvédelmi feladatokat, fő­ként a veszélyeztetett családi környezetben élő kiskorúak helyzetét. A gyámhatóságok megfelelő kapcsolatot tarta­nak a különböző intézmé­nyekkel, a patronáló társadal­mi szervezetekkel. Barcson és Siófokon munkaértekezlet, Marcaliban és Kaposváron bizottság segíti a tanácsok e fontos tevékenységét. Tanács­üléseken, végrehajtó bizottsá­gi üléseken rendszeresen ér­tékelik ezt a munkát, megha­tározzák a feladatokat. A gyámhatóságok túlter­heltsége — megyénkben éven­te átlagosan 19 000 ügyiratot dolgoznak fel — nem teszi lehetővé a veszélyeztetett csa­ládok életének, illetve a kis­korú gyermekek sorsának rendszeres figyelemmel kísé­rését. Pedig erre — mint a népi ellenőrök megállapítottak — igen nagy szükség lenne, mert mindenütt emelkedik a ve­szélyeztetett kiskorúak száma Csak Kaposváron 456 ilyen gyermeket tartanak nyilván, s a vizsgált területeken 1974- ben e gyermekek száma 561 volt, tavaly pedig már 609. Ez a szám azonban nem teljes, ennél lényegesen több van. S ezért lenne fontos az is, hogy azokban az iskolák­ban, ahol különösen sok az ilyen gyermek, az őket figye­lemmel kísérő, nevelésükért, a családok látogatásáért fele­lős tanárok órakedvezmény­ben részesüljenek, mert je­lenleg erre nincs lehetőség. A népi ellenőrök megálla­pították, hogy a megyei Gyermek- és Ifjúságvédő In­tézet adottságai az állami gondozásban levő gyermekek átmeneti elhelyezésére nem felelnek meg. Kénytelenek a különböző korú, más-más okok miatt állami gondozásba vett gyermekeket közös ter­mekben elhelyezni. A Zója talán az egyetlen a megye ne­velőotthonai közül — nem szólva a megyénkben levő, hasonló fővárosi intézmé­nyekről —, ahol a gyermekek számára kiemelkedően jó fel­tételekről gondoskodnak. A szocialista brigádok — ők szerződésben vállalják, hogy az anyagi segítségen kí­vül pótolják a családot — sokat segítenek a gyermekek nevelésében. Megyénkben jelenleg 1337 állami gondozott gyermeket nevelnék otthonokban, intéze­tekben, nevelőszülőknél, s közülük mindössze 37 az ár­va! A többit a szülők hely­telen, a gyermekek nevelésé­re alkalmatlan életvitele miatt kellett állami gondo­zásba venni. Aggasztó, hogy elsősorban az erkölcsi okok jelentik a gyermekeknél a legtöbb gondot. Egyetlen szám: a népi ellenőrök által vizsgált területen 1974-ben 637 állami gondozottból 386 fiatalnál állapíthattak meg erkölcsi kifogást. S ha csupán 37 gyermek árva az 1337 állami gondo­zottból, akkor bizony nagy a szülőik felelőssége. Az álla­mi, s a társadalmi szervek, a hivatásos és a társadalmi pártfogók, az iskolák minden fáradozása hiábavaló, ha a szülők közömbösek gyerme­kük iránt, nem érzik a fele­lősséget. Különösen kirívó példával is találkoztak a népi ellen­őrök. Egy 17 esztendős leányt elvált szülei szívesen örökbe adnának, csakhogy megszaba­duljanak a gyermektartás anyagi következményeitől! A gyermek- és ifjúságvé­delemben nagyon sok még a tennivalónk. Elsősorban a megfelelő tárgyi feltételekről kell gondoskodni, olyan lehe­tőségeket teremteni, hogy ezek a sérült, nemegyszer sok szenvedésen átment gyerme­kek megfelelő körülmények között nevelkedhessenek. A súlyos testi és' szellemi fogyatékos, vagy túlkoros gyermekek elhelyezésére al­kalmas otthonra is szükség van. Fontos lenne felülvizs­gálni a nevelőszülői hálózatot. Mind több fiatal családot be kellene vonni. Némelyek csu­pán nyugdíjuk kiegészítése miatt vállalják ezt a felada­tot. Az a cél, hogy társadal­munk hasznos polgárává ne­veljünk minél több állami gondozott gyermeket. Éppen ezért, a nagykorúvá válásuk, a gondozásból való kikerülé­sük után sem szabad elha­nyagolni őket. Akkor léphetünk előre — állapították meg a népi el­lenőrök —, ha az állami és társadalmi szervezetek, a gyermek- és ifjúságvédő inté­zetek, otthonok között a ko­rábbinál is tartalmasabb munkakapcsolat alakul ki. Szalai László Próbálnak a nyugdíjasok Rendszeresen próbál a tahi nyugdíjasklub citerazenekara és énekkara a művelődési köz­pontban. A tagok nagyon lelkesek, amióta szépen szerepeltek a körzeti szemlén, s megkap­ták a zsűri különdíját, azonkívül meghívták őket a járási szemlére is. A falugyűlésen szin­tén műsort adnak, most pedig a termelőszövetkezet várja őket az öregek napjára. A nagy tét azonban a járási szemle, ahol mindenképpen szeretnének a tahihoz hasonlóan sikert aratni. „Én, József Attila itt vagyok..:’ Jegyzetek egy rendhagyó irodalomóráról „Közelítő tél” — közelítő tavasz Berzsenyi-ünnepségekre készülnek Marcaliban iiiel Kollégium diákjai és ne­velőtestülete készülődik a költő születé­se kétszázadik évfordulójának a megünnep­lésére. Május hatodikén és hetedikén irodalmi vetélkedő­vel, szavalóversennyel és az »Én Berzsenyim« című bekül­dött pályázati munkák elbírá­lásával, Niklára tervezett kö­zös kirándulással ünnepük az évfordulót. A kétnapos prog­ramra meghívták azokat a társintézményeket, melyek ugyancsak Berzsenyi Dániel nevét viselik, valamint mind­azokat a középfokú oktatási intézményeket, kollégiumo­kat és diákotthonokat, ame­lyek a pályázaton vagy a ver­senyek valamelyikén részt kí­vánnak venni. Kaposvárról már jelentkezett a Kállai Éva Leánykollégium és az 503. sz. Rippl-Rónai József Ipari Szakmunkásképző Intézet. Ezenkívül CeUdömölkről, Szombathelyről és az ország különböző városaiból várják szeretettel a részvevőket. A televízióból jól ismert Vargha Balázs elfogadta a felkérést, és vállalta a vetél­kedő vezetését. Papp János, a Madách Színház elnöke lesz a zsűri elnöke, aki kétszeresen is kötődik a Berzsenyi prog­ramhoz: egyrészt ő is Niklán született, másrészt Marcaliban érettségizett — nemrégen. Dr. Grübl Lászlóné, a kollé­gium igazgatónője elmondta, hogy az ünnepségre való fel­készülés a nevelőtestület és a diáktanács közös munkáján alapszik. — Ez a szó, hogy kollégium, magasabb és fejlettebb közös­ségi munkát feltételez. Olyan minőségi szintet jelez, ahol a tizenegy tagú diáktanács ön­állóan, segítőkészen és sok ötlettel vesz részt az önkor­mányzatban. A gyerekek íté­letében meg lehet bízni, diák- írsaik közül maguk választ­ják szószólóikat, s ezek egyen­rangú partnerek szervezésben, programtervezésben, fegyelmi ügyekben egyaránt. A marcalit Szó esett a gondokról, me- Berzsenyi Dá-1 lyek ugyancsak velejárói a munkának, tanulásnak, együtt- Épül lakásnak. Épül már az új kollégium, mely korszerűbb és kényelmesebb lesz a mostani­nál. Jelenleg húszán, huszon­négyen is laknak egy szobá­ban, s a szekrények a folyo­sókra szorultak. Szép könyv­tára, magnója, televíziója van a klubnak — csak hát a hely itt is kevés. Tanulószoba nincs, így a diákok reggeltől estig az iskolában tartózkod­nak. Ez önmagában nehezíti egy-egy kis közösség összeko- vácsolódását, mivel az osztá­lyon belül megint egy széle­sebb, több tagú kollektívával kell együtt dolgozniuk. — Berzsenyi kollégistának lenni rangot jelent — vallják büszkén a lányok. A közel­múltban terveztették meg a Berzsenyi-jelvényt, egyelőre még vitás, hogy mindenki hordja-e, vagy csak a közössé­gi munkában, tanulásban ki­válóak, az arra különösen ér­demesek. A kollégiumi diáktanács tit­kára, Szabó Mária harmad­éves. Bölcsésznek készül, és Petőfit, József Attilát kedveli. A diáktanács többi tagja: Molnár Tűmre, Horváth Haj­nalka, Kulcsár Anna és Pál Eleonóra ugyancsak a pedagó­guspályát választja élethivatá­sul. Egy közülük tanácsakadé­miára kíván menni érettségi után, azt mondja: emberek­kel, ügyes-bajos gondjaikkal foglalkozni érdekes, szép hi­vatás. Kollégiumuk névadóját, Ber­zsenyi Dánielt, a »niklai re­metét« szeretnék az ünnepség- sorozat révén bemutatni diák­társaiknak, más megyék kül­dötteinek úgy is, mint a fel­világosodás áramkörének egyik jelentős alakját, s úgy is, mint Somogy egyik szelle­mi büszkeségét. — Verseinek súlyos veretű sorai, horáciuszi ihletésű mon­danivalója korban és térben egy kissé távol van tőlünk — mondja Szabó Marika a töb­biek nevében is. — Igyek­szünk azonban az irodalom­órákon és a honismereti kör foglalkozásain belül megismer­ni műveiben, levelezésében, a kortársak megnyilatkozásá­ban Berzsenyit, az embert is. A költő halhatatlan sorai: »Partra szállók, levonom vi­torlám« — még a nemesi gondolkodás befeléfordulását tükrözi. »Az ész az Isten, mely minket vezet« — írj a ké­sőbb, s ez már az elmélyült áletbölcselet végkövetkezteté­se. A Berzsenyi-évforduló ün­nepivé tételéhez hozzá tartozik a tanulmányokon és vers­elemzésen kívül az irodalom- értés — és mindez, fiatalokról lévén szó, a játékosság jegyé­ben. A vetélkedőt a járási könyvtár helyiségeiben ké­szülnek megtartani. Bedő Ildikó A hatvanas évek gimnáziu­mában már az is »rendhagyó­nak« számított, hogy ha akadt olyan tanár, aki az egyetemi évei alatt, vagy még korábbi időkben szerzett diák- színjátszói tapasztalatait ka­matoztatta az irodalomórán. Diákköri emlékeim jutottak az eszembe a minap, mikor a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban részt vettem egy rendhagyó irodalomórán, melyet a gimnázium irodalmi színpada a szomszédos köz- gazdasági szakközépiskola egyik negyedik osztálya ta­nulóinak tartott az alma ma­ter közművelődési központjá­ban, a pinceklubban. Az iro­dalmi színpad Klujber László összeállításában József Attila- műsort mutatott be a negye­dikes szakközépiskolásoknak. A műsor eddigi bemutatóinak a sikere közismert, hiszen a Táncsics irodalmi színpad ez­zel az előadással a rádióban is szerepelt, s többször lát­hatták a fiatalok. Erre az összeállításra, előadásra eddig úgy figyeltünk, mint a tanu­lók öntevékenységének magas fokú megnyilvánulására. A rendhagyó irodalomórán, melyen a József Attila-mű- sor tantervi anyaghoz kapcso­lódott, vajon nem változott-e meg az amatőr előadás? Az volt a feladata, hogy a József Attiláról tanultakat mintegy összefoglalja. A tanulókra mély benyo­mást tett az irodalmi szín­padi előadás, mert egyszeri­ben élővé tette mindazt, amit eddig az órákon hallottak, megtanultak. Érzékelhető volt a légkörből az is, hogy a meg­személyesített költővel szo­ros kapcsolatba kerültek a szakközépiskolások. A dina­mikus, sok mozgással megte­remtett előadás elhitette a ta­nulókban, hogy a József At­tila személyét megtestesítő tanuló átváltozott, s a költő hangján szól. Jól érzékeltette az előadás a kor tömegének, József Attila munkásosztályá­nak a hevét is, »Munkát, ke­nyeret!« — zúgták együtt az irodalmi színpad tagjai, s eb­ben életre kelt maga a tör­ténelem is. Tehát az amatőr előadás­nak tulajdonképpen nem kel­lett úgy megváltoznia, hogy egy irodalomóra illusztráció­jaként hasson. Ennyiben több az amatőr művészet jelenléte az iskolában a szemelvények puszta bemutatásánál. Ma már ez sem lehet idegen az oktatásban. Értékes tapasztalásokhoz vezetett a rendhagyó iroda­lomóra azért is, mert újabb lehetőségek kiaknázását vetet­te föl. A szakközépiskolások elmondták, hogy tíz-tíz Jó­zsef Attila-verset kellett kö­telezően megtanulniuk. Kér­désünkre, hogy ki vállalkoz­na közülük az égyik vers el­mondására, hallgatás volt a válasz. Nemcsak azért, mert az irodalmi színpad tagjai a rendszeres versmondásból fa­kadóan előnyt élveztek, ha­nem arra is visszavezethető az ilyen bátortalanság, hogy az irodalomórán a verseket csu­pán felmondani kötelesség. Szép elmondásra nem sarkall­ja a tanulókat a tanári ösz­tönzés. Az így felmondott vers valójában nem kerülhet közel a tanulókhoz, s szá­mukra csak terhet jelent. Olyan terhet, amelynek csu­pán súlya van, örömöt fa­kasztó szépsége pedig elsik­kad. A rendhagyó irodalom­óra olyan művészeti lehetősé­gek bevonulását jelenti az is­kolákban, melyek közül válo­gatni lehet. Nincs mód arra, hogy minden órát irodalmi színpadi segítséggel tartsanak meg iskoláink, de az sem el­veszett idő, ha a tananyaghoz megfelelő és rendelkezésre álló művészi eszközöknek is szerepet szánnák. Az élő előadás fejtheti ki a legnagyobb hatást, bár nem lehet mellőzni a technikai se­gítséget sem, a rádiót, a te­levíziót és a lemezjátszót, magnót. S ezek nemcsak szemléltető szerepet játszanak, hanem élmények hordozói is lehetnek. így valójában csak­nem minden óra »rendhagyó« lehet. Korányi Barna Békés Sándor Egy baráber élete — A Nádor utcában volt a — Nem, úgy emlékszem, te­pártközpont. Nagyon el voltam giezett. keseredve és nagyon dühös — És, amikor hazaért? Nyil- voltam, így aztán nem gon- ván megtudták, hol járt? dolkoztam sokat. Vonatra ül- — Ez az utazás egy osü- tem, s beállítottam a titkár- törtöki napon történt. Pénte­sagra. — A fogadtatás? — Mondtam a titkárnak: Molnár vagyok Komlóról. »A százméteres Molnár?« — kérdezte. »Az.« Eltűnt egy ajtó mögött, majd visszajött. »Most sajnos nem lehet, szovjet vendégek vannak odabent, de fél kettő­kor várjuk önt...« — Mit érzett, amikor szem- től-szemben álltak? — Csak az volt bennem: igazam van, jót akarok, tehát segítenie kell. — Hogy zajlott a találko­zás? — Elébem jött, s két kéz­zel szorította a kezemet. — Magázta? ken már korán reggel jött nagy izgatottan az aknász: »Szállj ki, Pista, várnak az irodában«. »Most? Nem látod, hogy megsérült egy ember?« Dühbe gurult, alig bírtuk lecsillapítani. »Én átadtam! Hallották, emberek, megmondtam világo­san. Kiszállni azonnal...! Bn megmondtam...« — Végül is kiszállt.. 1 — Kettőkor. Már várt a párttitkár, a DISZ-titkár. Menjünk Vas Zoltán elé. Nem is köszönt. »Mit pletykált maga?« »Amit maguknak is sokszor megmondtam már, Vas elv­társ.« »És miért nem a megyéhez ment?« »Mert a megyénél is a ma­ga szava szent.« »Maga le akar engem já­ratni, Molnár«. »Félek, előbb-utóbb maguk járatnak le engem. De ezt nem várom meg. Itt vannak az igazolványaim. Minden. Holnap reggeltől kőműves vagyok...« »Maradjon Molnár, s rakja el a papírokat. Halnap reggel választ adok: visszaenge­dem-e?« »Nem holnap, Vas elvtárs. Most.« »Rendben van, 1-én vissza­megy az Aknamélyítőkhöz.« — Rettenetes percek voltak, én mégis úgy távoztam, mint a legboldogabb ember. Vas Zoltánt is a legszívesebben megcsókoltam volna. Megér­tett. Engedett. Volt ereje hoz­zá. Alig vártam az elsejét. A hónap utolsó napján beme­gyek a bányamesterhez, gon­doltam, elbúcsúzok, de az nagyon savanyú képpel hall­gatott. »Valami baj van«? »Vas elvtáns telefonált: ma­radnod kell.« »Nem. Inkább nem szállók le többet...« — Visszamegyek az embe­rekhez. Kálóczi vár. Na, mi van? Semmi, te itt maradsz, mert most kaptál lakást, te ne ugrálj, mi meg megyünk a régi vállalatunkhoz, s dol­gozunk, ingyen ... Át is men­tünk. összeszedtük a cókmó- kunkat, s elvonultunk, mint egy nyomorult, tönkrevert se­reg. — S tényleg elkezdték dol­gozni, engedély nélkül, in­gyen? — Tényleg. Kilenc óra felé jön a felügyelő, régi aknamé- lyítős kolléga: »Vas Zoltán azt üzeni, azonnal menjetek vissza.« »Akkor inkább leszámolunk, komám.« Felcsillant a szeme. »Rendben. Számoljatok ott le, mi meg szépen felveszünk benneteket...« — Öt-hat napig tartott ez az idegháború. , Egy hónap alatt akkor 40 méter, hat mé­ter átmérőjű falazott vágatot csináltunk, fejünkhöz vág­ták ezt is: Ez nem 100 méter, Molnár! Hát persze, hogy nem száz méter volt, de hát ki tö­rődött azzal, hogy ez hatmé­teres, s falazni is kellett... — Ez mikor történt egészen pontosan ? (Folytatjuk) Somogyi Néplap

Next

/
Thumbnails
Contents