Somogyi Néplap, 1976. február (32. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-04 / 29. szám
\ Festők, színészek, zenészek Nyit-e a nyárra? Somogyból indultak Tájház Zamárdihan A világjáró művész, Zichy Mihály ritkán tartózkodott somogyi birtokán, Zalán. Átutazóban Párizs, London vagy Szentpétervár felé azonban megállt egy Ids pihenőre, s elidőzött felesége és lányai körében. Az Akadémián mint csatafestőt ismerték, akadémikussá állatképek festéséért választották. Legnagyobb sikere a selyemre és bőrre festett legyezőkkel volt, melyekkel csillogó bálok udvarhölgyei le- gyezgették hiúságukat. Életéről így ír egy levélben Kert- beny Károlynak: »... kezdő művészeknek jó tanulságul szolgálhat, ha csak oly mértékben is, mint hogyha Ön előtt a sima jégen elcsúszik és elvágódik valaki, Ön azt a baljóslatú helyet elkerüli.« Szülőföldjén ekkor még kevesen ismerték a bohém festőművész igazi arcát. A világ pedig Van Dyck születésének háromszázadik évfordulójára figyelt. A berlini újságok elragadtatással szóltak a magyar festő, Rippl-Rónai József talentumáról. És jöttek a hírek a szülővárosba, egyre magasabbra ívelő pályájáról. Munkácsy Mihály műtermében gyakori látogató volt Liszt Ferenc, de megfordult itt a kor két legnagyobb hegedűse, Hubay Jenő és Reményi Ede is. Ilyen légkörben lett Rippl-Rónai. több éven át tanítvány. Lassan megismerkedett a modern festészettel, öregedő mestere hiába próbálta visszatartani, már nem követte fenntartás nélkül a tanácsait. Évekkel későbbi ítéletében megbúvik a kritika is: »Minek szenvedjen Munkácsy mester emléke azzal, hogy rossz képei is ki vannak függesztve.« A somogyi nép életét világos színekben festő Kunffy Lajos is Párizsban tanulja a festészetet. Innen tudósította »Néhány szó a modem festészetről« című cikkében a festővilág eseményeiről a Somogy olvasóit. »A lap olvasóit érdekelni fogja, ha e helyütt megemlítem, hogy Rónai Józsi, Kaposvár szülötte, aki a múlt hóban követségünk palotájában kiállított műveivel oly rendkívüli sikert aratott, az első magyar művész, aki ezen árnyalat hatása alatt áll, de művészegyéniségének teljes érvényesítésével.« A Rue Babylonban rendezett kiállítására maga Rippl- Rónai így emlékszik vissza: »Örülök, hogy például Vasza- ry János is csalódott, aki még kevéssel ezelőtt azzal vigasztalt, hogy most már ugyan nem disputáinak annyit pi'k- túráim felől, hanem itthon azért sohasem fognak elismerni.« Kezdetben valóban értetlenség fogadta képeit. A Somogybán megjelent kis írásból idézünk: »Rippl-Rónai József arcképét hozza az Üj Idők a saját rajza után. No hát édes öcsém, ne nézzen olyan haragosan rám, mintha ellensége volnék; majd rám tör, olyan mérges. Nem így szokott maga, Rippl- Rónai öcsém ’kinézni... rossz arckép, akárki festette.« Mintha erre felelne Rippl- Rónai a kaposvári tavaszi képkiállításon elmondott beszédében, melyet teljes egészében közöl a Somogy. »Nemzeti vagy nemzetközi legyen-e a magyar művész művészetében?« címmel. »Egy műnek, ha csak localis az értéke, másszóval csalt tárgyának érdekessége adja Történeti múzeum Pécsen Pécsen történeti múzeumot állítanak fel, amelyet — a terv szerint — 1977-ben nyitnak mag. Szervezésében két intézmény vesz részt: a Janus Pannonius Múzeum helytörténeti osztálya, mely a tárgyi anyagot, és a Baranya magyei levéltár, mely az írásos anyagot gyűjti, illetve dolgozza fel. A hagyományos várostörténetd emlékeken kívül bemutatják a forradalmi munkásmozgalom dokumentumait is. mozgalmi múzeumot a város egyik patinás épületében helyezik el: a Felsőmalom utcai tímárháziban. A csaknem kétszáz esztendős, ipari műemléknek számító tímárházat eredeti szépségében állítják helyre." Eltávolítják a későbbi toldaléképületeket, és kibontják a földszint árkádsorát. A kiállítás hangsúlya Pécs új és legújabb kori torténeA helytörténeti és munkástén lesz. I meg zamatját, ez nem elegendő arra, hogy a nemzetközi elsőrendű műbírálatot kiállja, mert ha így volna, akkor min- , dig a leghasonlóbb arckép még ha legalacsonyabb nívón álló mű lenne is, volna a legjobb mű bármely kiállításunkon.« Szuper Károly eladósodott színészeinek segélyezésére műkedvelő előadást rendezett a kaposvári közönség. Persze nem mindenhol volt ilyen segítőkész a publikum. Fellépett a városban Molnár György, a féktelen temperamentumú színész, aki sehol sem tudott gyökeret verni, ezért vándorútra kelt, és a legkisebb vidéki színpadon is remekműveket, Leart, Othellót, III. Richardot, Tartuffe-ot játszott. Óriási sikere volt Pálmay Ilkának, Blaha Lujza mellett ő volt a Népszínház kivételes tehetségű primadonnája. Offenbach-, Strauss-operettek főszerepeit játszotta. És eljött Blaha Lujza. Fél évszázadon át személyes varázsával befolyásolta a magyar színművészet fejlődését. A vérbeli operettszínésznő, Fedák Sári a kaposvári közönséget is lázba hozta. A zenei érdeklődést jelzi a műkedvelő muzsikusok nagy száma. A Somogy hírül adta szereplésüket, mely rendszerint a Korona-szálló nagytermében zajló fontos társadalmi esemény volt. A kaposvári zenei életnek messzire visszanyúló hagyományai vannak. Somogyba látogatott a kor néhány nagy zenésze. Hubay Jenő, aki gyakran együtt muzsikál Liszt Ferenccel. Állandó koncertpartnere Aggházi Károly zongoraművész. Liszt Ferenc tanítványa elsőként fi- . gyei föl a tízéves Bartók Bélára. Fellép Reményi Ede, Görgey tábori hegedűse. A szabadság- harc leverése után Konstan- tinápolyba, Párizsba, Londonba, majd Amerikába ment. Ö fedezte föl a fiatal Brahmsot Hamburgban, és vitte Liszthez Weimarba. i Festők, színészek, zenészek. Somogyból indultak, vagy más tájakról érkeztek. Sokszor évtizedes késéssel vették tudomásul jelenlétüket. A megye művészettörténeti értékeit sokan nem ismerik... Sz. Sz. CSEND z öreg dobkályha jobb időket is látott valaha. Nem állt mindig itt, a műhely sarkában, és ifjúkorában még ép volt a teteje, nem látszott kívülről, mint lobog benne a tűz. De hát az már régen volt, azóta a szilaj lángok jó darabot kiharaptak belőle. Megválni tőle! Az lehetetlen. Hadd álljon csak ott, hiszen még most is hogy melegít... Így ragaszkodott mindenhez, ami az övé. A tépett szélű pengőkhöz, vagy az öreg facsikóhoz, a küsühöz, melyen sok szép lószerszám készült; parádés szerszámok telivéreknek, vastag bőrszerszámok nehéz igáslovaknak, sárga nyergek a hátasoknak. A küsü pofáit vékonyra koptatta a sok spárga, mert a szíjgyártó ott húzza végig, ott podri a fonalat, mielőtt varrni kezd vele. De így őrizte apja pecsétjének lenyomatát, vagy a régi árjegyzéket, amelyeket Pestről küldött a bőrös, még a század elején. Akkor, amikor, épp hogy karnyi fácskák voltak a vasútállomás hatalmas jegenyéi, akkor, amikor ő is sudár volt, fiatal. Hetvenhat év rohant el, hetvenhat kemény esztendő próbálta kiszívni az erejét, de dacolt az évekkel. Igaz, meggörnyesztették a testet, remegövé tették a kezet, fáradttá a lábakat, és pápaszemet biggyesztettek az orrára, de a fiatalság parazsát nem tudták kioltani. Ott izzott tovább, és melegséggel töltötte meg a hamiskás szemeket, a nagy fehér bajuszt, a csendesen mosolygó szájat. Az évek csak rohanjanak, ő nem vesz róluk tudomást. Egyszer majdnem baj történt. Nem engedték dolgozni. Csak ténfergett a házban, az udvaron. Néha iskolásgyerekek jöttek, javítaná meg a táskájukat, vagy asszonyok, akiknek ‘ a bevásárlószatyrára kellett új fogantyú. Ilyenkor örült. Űjra felült a facsikóra, és dolgozott a vásott tű, nyikorgóit a bőr, ahogy beleszaladt az ár. Azok a napok lassan teltek. Elvánszor- gott a ház előtt egy év. azután még egy. Végre elmúlt az az idő, és hetvenöt évesen újra megkeresték: sok még a lovas fogat a gazdaságban, dolgozzon újra. Mintha akkor kezdődött volna minden. Lobogott a kályhában a tűz, és az ujjak remegve bár, de biztosan vezették a tűt. Nyílegyenesen szaladt a kés, szíjakat hasított a vastag marhabőrből, élettel telt meg újra a műhely. Csak nyugton ülni ne kelljen. Így télen kevesebb o munka a ház körül. Az öregek a kályha mellett, összegörnyedve lesik a tavaszt. A régi cimborák eljönnek ide a műhelybe, üldögélnek naphosz- szat. Sokszor nem is esik szó, de mindegyik tudja, mire gondol a másik, any- nyira ismerik egymást. Olyan ez, mintha beszélgetnének. Senki nem lepődik meg, ha a másik hangosan folytat egy-egy gondolatot. Olyat, hogy: »A múltkor megtaláltam egy gyeplőt, amit még akkor varrtál, mikor megvolt a Csillag. Még mindig használni lehetne, olyan bőrből van. De minek használni, ha egyszer a Csillag már nem él«. Aztán újra közéjük ül a csend. A szél zörgeti az ablakot, a havat odacsapja a küszöbre, betemeti az ajtóhoz támasztott seprűt is. A tyúkok sárga lába mintákat vés a hóba, ákombákomokat, melyekből nem olvasható ki semmi. Rohannak a napok. A szem néha befogja a fehér sírokat, melyek idelátszanak, ahol a barátok pihennek. Given éve ... Pontosan ötven éve annak, hogy oltár elé vezette a feleségét. Azóta a fia is oltár elé vezetett egy lányt, az unokája is. A pap azt mondta az aranylakodalmon: abban az évben hatvan házasság köttetett, és rajtuk kívül senki nem mondhatja el, hogy párjával együtt ennyit megért. Csak négyen élnek már azok közül, pár nélkül, magányosan, ök még együtt vannak. Minden reggel felolvassa feleségének az újságot, az asszony meg elmondja, mit álmodott. Ha rosszat, ő felül a vonatra, és elmegy megnézni, mi van a gyerekekkel, mert a mama azt álmodta;.. A mama mindig álmodik valami rosszat. »Persze, mert állandóan csak fantáziái, aztán éjjel sem , tud nyugton maradni.« A mama ilyen. Nem csoda, neki is kijutott a rosszból. Két háború, és kétszer ért semmit az összerakott pénz. »Aztán megint talpra álltunk. Mit ér az, keseregni, bánkódni. Nem monGazdagnak tudom azt, aki ismeri és becsüli elődei életét, munkáját. Nem nosztalgia ez egy régi életmód és -forma után. Nem a múlt képletes siratása. Csak múltidéző. Irodalmi idézettel kifejezve: „Nem a lovat »sírom vissza« a traktor helyett, hanem annak a föld—ló—ember áramkörnek az emberi melegségét és biztonságát dédelgetem hosszú életűvé, mely még a mai, gyengülő formájában is olyan sokat jelent nekem.” Duba Gyula, a szlovákiai magyar írószociográfus vallott így Szülőföldem című művében. Egyre több az értékmentő kísérlet megyénkben is. Mondhatnánk; példái ezek a haza- szeretet érlelésének is; hiszen, ha ismerjük az eredetet, nehezebb megválnunk — rövid időre is — a tájtól, helytől. Ziamárdi'ban akadt mostanában dolgunk. Az »öreg faluban« — tehát a főútvonalnak nem a Balaton felé vezető oldalán. — egy vakító fehér, tömpe oszlopos, pici ablakú, cserepet nem ismerő tetejű házra leltünk. Nem e századi hangulatot fakaszt a nézdegé- lőben. A környékbeliek úgy tudják: 1847-ben épült. A közös (községi tanács megvette azt a telket, ahol áll, s a tulajdonosiakat kártalanította. Az Or-, szagos Műemlékvédelmi Felügyelőség pedig hely reállá itatta, úgy, ahogy másfél százada nézhetett ki. Aki látja, megállapíthatja, hogy alapos munkát végeztek a székesfehérvári építésvezetőség emberei. Tavaly nyánoh készülitek el. Több mint hétszázezer forintot költöttek a régi épületre. Ahhoz azonban, hogy ne csak kívülről legyen érdemes megnézni, be is kell rendezni. A gyűjtőmunka nem járt eredménnyel. A környékbeli falvak ódon bútorait az emberek újakra cserélték. A régit felaprogattáík tűzifának, vagy jobb esetben a múzeumba testálták. De jártak itt nagy hasznot húzó régiségkereskedők is... ♦ Valakinek eszébe jutott; volt már Zamárdinak egy gazdag gyűjteménye, amelyet Kaposvárra, a múzeumba szállítottak. Azt kellene »vissza- saereizrá«. Levelet váltottak. Kiderült: lenne megoldás. A gyűjtemény tárgyait — vagy ahhoz hasonlót — a múzeum tudná kölcsönözni, akár állandó kiállítás céljára is. Csak a tanácsi költségvetési keretből nem futotta teremőri, vezetői bérre. Közeleg a nyári szezon. Kár lenne, ha az üdülővendégek nem ismerkedhetnének meg a szép paraszti portával. Kispé- ter Sándor vb-tátkárt kérdeztük: — Van-e biztosíték arra, hogy a nyáron eggyel több műemlék jellegű érték vonzza majd az érdeklődőket? Kispéter Sándor elmondta, hogy a múlt év végén fölvették a kapcsolatot a Slotour idegenforgalmi hivatal vezetői" vei, akik az előzetes tárgyalások szerint hajlandók a za- márdi nevezetességet bekapcsolni az idegenforgalom vár- kerinkésébe. Ez azt jelentené, hogy a fenntartást, a berendezést és a propagandamunkát a hivatal vállalná. Kíváncsian várjuk: mi lesz a zaimiárdi tájház sorsa. L. L. A napszámos-énekek költőié Simon István egy mondata a fülembe ragadt tavaly, amikor lapunknak talán élete utolsó interjúját adta: »A költő nemcsak úgy él ám, hogy a verseit hangosan mondják vagy mormolják. Nem. A költő úgy is él, hogy százezrek sejtik meg, élik át az igazságát. Mint a bújkáló forrás, olyan.« Mostanában Veres Péterre gondolva jut eszembe Simon István gondolatsora. Ö nemcsak műveiben él, hanem felfelbukkan az emlékezők ajdom, az ember kicsit megsiratja, amit elveszít, hiszen nehezen szerezte, de utána gyorsan élni kezd, és megint összejön minden úgy, mint azelőtt.« Először a fiúnak kell, azután az unokáknak. Lakás, autó meg minden, hogy szépen éljenek. Azok ott, ok itt. Mehettek volna hozzájuk, hívták is gyakran, de itthagyni a házat, a kertet, az udvart lehetetlen. Itt élt mindig a család, itt haltak meg mind a többiek, hát nekik is itt kell maradniuk. Igaz, néha könnyebb lenne együtt, de azért ez más. Hej, amikor még itt futkostak, totyogtak az unokák, szórták a homokot, ficánkoltak, mint a csikók! Milyen rég volt, és mégis csak tegnap. Most már máshogy múlnak a napok. Nem lesz izgalmas a következő, és nem érdekes, mit rejteget. Most már nem szabad sürgetni az időt, és nem szabad várni tőle semmit. örülni kell a napoknak, annak, hogy vannak, örülni annak, hogy dolgozhat, hogy szükség van még rá, hiszen ki javítaná meg a tépett szerszámokat, az elszakadt gyeplőt, a vásott kantárt. ste megdermed a műhely. A lámpa csendesen pislog, a szél megkocogtatja a zsalut. Halkan duruzsol a rádióból egy hang, azután kattan a készülék, és a házat uralmába veszi a csend. . Semmi nem mozdul, csak ak új napok készülődnek valahol, hogy megrohanják a világot, és köszöntsék azt, aki felébredt. Dán Tibor kán is a neve. Nemrégiben a televízió több részes riportfilmet sugárzott szülőközségéről, Balmazújvárosról. Alig akadt valaki, aki ne említette volna meg az ő nevét. S ami még biztatóbb: legjobb ideái szerint élünk, az ő elképzelései is munkálnak mindennapjainkban. Sokat hivatkozunk műveire, melyeket — gyanítom — kevesebben olvastunk, mint kellene. Vaskosságuk riaszt bennünket? Vagy a lélekrajzot hiányoljuk belőlük? De hiszen ezt feledtetik a hiteles leírások, a valóság hű ábrázolása! Mi mindenként számon tartjuk!. Íróként, sziociog- ráfusként, agitátorként, gondolkodóként, kritikusként, könyvterjesztőként, népművelőként. Lehetne sorolni hosszan. Hivatkozzunk legszámottevőbb műveire, ha őt idézzük. A Gyepsor elbeszéléseire, a Szűk esztendő című kisregényre, A kellemetlen leányra, vagy a Három nemzedék trilógiára. Kétszer kapott Kossuth-díjat. Előbb a Próbatétel című kötetéért, azután a Pályamunkásokért. Tanulmányokat írt: Mit ér az ember, ha magyar? A parasztság és értelmiség viszonya, Szocializmus, nacionalizmus stb. Izgatta a történelem is, főként utolsó éveiben. S felszólalt mindenütt, ahol a köz érdekét kellett vitázva előrevinni. De hányán tartják számon költőként is Veres Pétert e hazában? Azt gondolom: a kevésnél is kevesebben. Pedig írt verseket is. Ezek legutoljára egy kötet részeként meg is jelentek, Napszámos-énekek címmel. Dokumentumai egy — embertelen — életformának. Jobban mondva: agitációk egy embertelen korban az emberiesség mellett. Valóságos kis történet egyik-másik. Például az Első kereset című. Költői leltárba vétele a munkanapnak, 1933-ból keltezve, bízvást mondhatjuk, protestáló erővel. A harc eredménye: »pénzt hoztunk, férfiak vagyunk, ke~ reső emberek, munkások vagyunk«. Megénekelte a kaszálást, Munkába megyünk címmel. Csak az tudja így megírni, akinek a tenyerébe simult már kaszanyél. S mintegy ennek a költeménynek ellenpárjául, papírra vetette ezt is: Aratáskor, munka nélkül. Csoda, hogy 1934 júliusában röpiratként hathatott a napszámostársak között? »Az élet azért áramlik, folyik, / ha mink a kapun keresztül lessük is.« Én nem bújhatok el — vallotta: »nem vígasztal 'az sem, hogy rongyos gyermekeimnél vannak / még rongyosabbak is«. Mintha a marxi tételt illusztrálná az Üzenet című versének bátorító két sora: »lejjebb már úgyse süllyedhetünk, / minket hát nem lehet legyőzni«. Nem tudom, akkor hányán juthattak hozzá műveihez, s művei közt a verseihez. De bizonyság számomra ezekből, hogy tolla veszélyesebb volt az úri osztályra, mint a puska. Mert, akinek az apró »örömről«, a rövid ideig tartó kényelemről az jut eszébe, hogy ez az ellenállás károsodását, a szellem homályosulá- sát idézheti elő — az veszélyes ember. Keménynek lenni — hirdette, »álljunk őrhelyünkön ösz- szeszorított fogakkal«. Ki tudja, hány Veres Péter-versben — Álmomban végigéltem mindent — figyelmeztetett a második világháború veszélyére? E versében szinte látnoki erővel jósolja meg a vérözönt, a pusztulást. Hazaszeretete szól a Ha nem lettél szálfa című költeményből. Termászetfestő ereje segítségével hangolja olvasóját a »sovány agyag« és a »buja televény« egykénti tiszteletére. En nem mehetek el innen, hirdeti az üldöztetésben is. Milyen jövőt sürgetően szépek ezek a sorai! »... ide kell hoznunk a nagyvilágot, t ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és / amit érdemes.« 1939-ben datálódott ez is. És elmondhatjuk, hogy nagyot vállalt az »érdemes« idehozá- sában. »A költő úgy is él, hogy százezrek sejtik meg, élik át az igazságát. Mint a bújkáló forrás, olyan.« Leskó László Somogyi Néplap