Somogyi Néplap, 1976. február (32. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-04 / 29. szám

\ Festők, színészek, zenészek Nyit-e a nyárra? Somogyból indultak Tájház Zamárdihan A világjáró művész, Zichy Mihály ritkán tartózkodott so­mogyi birtokán, Zalán. Átuta­zóban Párizs, London vagy Szentpétervár felé azonban megállt egy Ids pihenőre, s el­időzött felesége és lányai kö­rében. Az Akadémián mint csata­festőt ismerték, akadémikus­sá állatképek festéséért vá­lasztották. Legnagyobb sikere a selyemre és bőrre festett le­gyezőkkel volt, melyekkel csil­logó bálok udvarhölgyei le- gyezgették hiúságukat. Életé­ről így ír egy levélben Kert- beny Károlynak: »... kezdő művészeknek jó tanulságul szolgálhat, ha csak oly mér­tékben is, mint hogyha Ön előtt a sima jégen elcsúszik és elvágódik valaki, Ön azt a baljóslatú helyet elkerüli.« Szülőföldjén ekkor még ke­vesen ismerték a bohém fes­tőművész igazi arcát. A világ pedig Van Dyck születésének háromszázadik évfordulójára figyelt. A berlini újságok elragadta­tással szóltak a magyar festő, Rippl-Rónai József talentumá­ról. És jöttek a hírek a szülő­városba, egyre magasabbra ívelő pályájáról. Munkácsy Mihály műtermében gyakori látogató volt Liszt Ferenc, de megfordult itt a kor két leg­nagyobb hegedűse, Hubay Je­nő és Reményi Ede is. Ilyen légkörben lett Rippl-Rónai. több éven át tanítvány. Las­san megismerkedett a modern festészettel, öregedő mestere hiába próbálta visszatartani, már nem követte fenntartás nélkül a tanácsait. Évekkel későbbi ítéletében megbúvik a kritika is: »Minek szenvedjen Munkácsy mester emléke az­zal, hogy rossz képei is ki vannak függesztve.« A somogyi nép életét vilá­gos színekben festő Kunffy Lajos is Párizsban tanulja a festészetet. Innen tudósította »Néhány szó a modem festé­szetről« című cikkében a fes­tővilág eseményeiről a So­mogy olvasóit. »A lap olvasóit érdekelni fogja, ha e helyütt megemlí­tem, hogy Rónai Józsi, Kapos­vár szülötte, aki a múlt hó­ban követségünk palotájában kiállított műveivel oly rend­kívüli sikert aratott, az első magyar művész, aki ezen ár­nyalat hatása alatt áll, de mű­vészegyéniségének teljes érvé­nyesítésével.« A Rue Babylonban rende­zett kiállítására maga Rippl- Rónai így emlékszik vissza: »Örülök, hogy például Vasza- ry János is csalódott, aki még kevéssel ezelőtt azzal vigasz­talt, hogy most már ugyan nem disputáinak annyit pi'k- túráim felől, hanem itthon azért sohasem fognak elis­merni.« Kezdetben valóban ér­tetlenség fogadta képeit. A So­mogybán megjelent kis írásból idézünk: »Rippl-Rónai József arcké­pét hozza az Üj Idők a saját rajza után. No hát édes öcsém, ne nézzen olyan haragosan rám, mintha ellensége volnék; majd rám tör, olyan mérges. Nem így szokott maga, Rippl- Rónai öcsém ’kinézni... rossz arckép, akárki festette.« Mintha erre felelne Rippl- Rónai a kaposvári tavaszi kép­kiállításon elmondott beszé­dében, melyet teljes egészé­ben közöl a Somogy. »Nem­zeti vagy nemzetközi legyen-e a magyar művész művészeté­ben?« címmel. »Egy műnek, ha csak loca­lis az értéke, másszóval csalt tárgyának érdekessége adja Történeti múzeum Pécsen Pécsen történeti múzeumot állítanak fel, amelyet — a terv szerint — 1977-ben nyit­nak mag. Szervezésében két intézmény vesz részt: a Janus Pannonius Múzeum helytörté­neti osztálya, mely a tárgyi anyagot, és a Baranya magyei levéltár, mely az írásos anya­got gyűjti, illetve dolgozza fel. A hagyományos várostörténetd emlékeken kívül bemutatják a forradalmi munkásmozga­lom dokumentumait is. mozgalmi múzeumot a város egyik patinás épületében he­lyezik el: a Felsőmalom utcai tímárháziban. A csaknem kétszáz eszten­dős, ipari műemléknek szá­mító tímárházat eredeti szép­ségében állítják helyre." Eltá­volítják a későbbi toldalék­épületeket, és kibontják a földszint árkádsorát. A kiállítás hangsúlya Pécs új és legújabb kori torténe­A helytörténeti és munkás­tén lesz. I meg zamatját, ez nem elegen­dő arra, hogy a nemzetközi elsőrendű műbírálatot kiállja, mert ha így volna, akkor min- , dig a leghasonlóbb arckép még ha legalacsonyabb nívón álló mű lenne is, volna a legjobb mű bármely kiállításunkon.« Szuper Károly eladósodott színészeinek segélyezésére mű­kedvelő előadást rendezett a kaposvári közönség. Persze nem mindenhol volt ilyen se­gítőkész a publikum. Fellépett a városban Molnár György, a féktelen temperamentumú szí­nész, aki sehol sem tudott gyö­keret verni, ezért vándorútra kelt, és a legkisebb vidéki színpadon is remekműveket, Leart, Othellót, III. Richardot, Tartuffe-ot játszott. Óriási si­kere volt Pálmay Ilkának, Blaha Lujza mellett ő volt a Népszínház kivételes tehetségű primadonnája. Offenbach-, Strauss-operettek főszerepeit játszotta. És eljött Blaha Lujza. Fél évszázadon át személyes va­rázsával befolyásolta a magyar színművészet fejlődését. A vér­beli operettszínésznő, Fedák Sári a kaposvári közönséget is lázba hozta. A zenei érdeklődést jelzi a műkedvelő muzsikusok nagy száma. A Somogy hírül adta szereplésüket, mely rendsze­rint a Korona-szálló nagyter­mében zajló fontos társadalmi esemény volt. A kaposvári ze­nei életnek messzire vissza­nyúló hagyományai vannak. Somogyba látogatott a kor néhány nagy zenésze. Hubay Jenő, aki gyakran együtt mu­zsikál Liszt Ferenccel. Állan­dó koncertpartnere Aggházi Károly zongoraművész. Liszt Ferenc tanítványa elsőként fi- . gyei föl a tízéves Bartók Bé­lára. Fellép Reményi Ede, Görgey tábori hegedűse. A szabadság- harc leverése után Konstan- tinápolyba, Párizsba, London­ba, majd Amerikába ment. Ö fedezte föl a fiatal Brahmsot Hamburgban, és vitte Liszt­hez Weimarba. i Festők, színészek, zenészek. Somogyból indultak, vagy más tájakról érkeztek. Sokszor év­tizedes késéssel vették tudo­másul jelenlétüket. A megye művészettörténeti értékeit so­kan nem ismerik... Sz. Sz. CSEND z öreg dobkályha jobb időket is látott vala­ha. Nem állt mindig itt, a műhely sarkában, és ifjúkorában még ép volt a teteje, nem látszott kívülről, mint lobog benne a tűz. De hát az már régen volt, az­óta a szilaj lángok jó dara­bot kiharaptak belőle. Meg­válni tőle! Az lehetetlen. Hadd álljon csak ott, hiszen még most is hogy melegít... Így ragaszkodott minden­hez, ami az övé. A tépett szélű pengőkhöz, vagy az öreg facsikóhoz, a küsühöz, melyen sok szép lószerszám készült; parádés szerszámok telivéreknek, vastag bőrszer­számok nehéz igáslovaknak, sárga nyergek a hátasoknak. A küsü pofáit vékonyra kop­tatta a sok spárga, mert a szíjgyártó ott húzza végig, ott podri a fonalat, mielőtt varrni kezd vele. De így őrizte apja pecsétjének le­nyomatát, vagy a régi ár­jegyzéket, amelyeket Pestről küldött a bőrös, még a szá­zad elején. Akkor, amikor, épp hogy karnyi fácskák vol­tak a vasútállomás hatalmas jegenyéi, akkor, amikor ő is sudár volt, fiatal. Hetvenhat év rohant el, hetvenhat kemény esztendő próbálta kiszívni az erejét, de dacolt az évekkel. Igaz, meggörnyesztették a testet, remegövé tették a kezet, fá­radttá a lábakat, és pápasze­met biggyesztettek az orrára, de a fiatalság parazsát nem tudták kioltani. Ott izzott tovább, és melegséggel töltöt­te meg a hamiskás szeme­ket, a nagy fehér bajuszt, a csendesen mosolygó szájat. Az évek csak rohanjanak, ő nem vesz róluk tudomást. Egyszer majdnem baj tör­tént. Nem engedték dolgoz­ni. Csak ténfergett a házban, az udvaron. Néha iskolásgye­rekek jöttek, javítaná meg a táskájukat, vagy asszonyok, akiknek ‘ a bevásárlószatyrára kellett új fogantyú. Ilyenkor örült. Űjra felült a facsikó­ra, és dolgozott a vásott tű, nyikorgóit a bőr, ahogy be­leszaladt az ár. Azok a na­pok lassan teltek. Elvánszor- gott a ház előtt egy év. az­után még egy. Végre elmúlt az az idő, és hetvenöt éve­sen újra megkeresték: sok még a lovas fogat a gazda­ságban, dolgozzon újra. Mintha akkor kezdődött volna minden. Lobogott a kályhában a tűz, és az ujjak remegve bár, de biztosan ve­zették a tűt. Nyílegyenesen szaladt a kés, szíjakat hasí­tott a vastag marhabőrből, élettel telt meg újra a mű­hely. Csak nyugton ülni ne kelljen. Így télen kevesebb o mun­ka a ház körül. Az öregek a kályha mellett, összegörnyed­ve lesik a tavaszt. A régi cimborák eljönnek ide a mű­helybe, üldögélnek naphosz- szat. Sokszor nem is esik szó, de mindegyik tudja, mire gondol a másik, any- nyira ismerik egymást. Olyan ez, mintha beszélgetnének. Senki nem lepődik meg, ha a másik hangosan folytat egy-egy gondolatot. Olyat, hogy: »A múltkor megtalál­tam egy gyeplőt, amit még akkor varrtál, mikor megvolt a Csillag. Még mindig hasz­nálni lehetne, olyan bőrből van. De minek használni, ha egyszer a Csillag már nem él«. Aztán újra közéjük ül a csend. A szél zörgeti az ab­lakot, a havat odacsapja a küszöbre, betemeti az ajtó­hoz támasztott seprűt is. A tyúkok sárga lába mintákat vés a hóba, ákombákomokat, melyekből nem olvasható ki semmi. Rohannak a napok. A szem néha befogja a fehér sírokat, melyek idelátszanak, ahol a barátok pihennek. Gi­ven éve ... Pontosan ötven éve annak, hogy oltár elé vezette a feleségét. Azóta a fia is oltár elé vezetett egy lányt, az unokája is. A pap azt mondta az aranylakodal­mon: abban az évben hatvan házasság köttetett, és rajtuk kívül senki nem mondhatja el, hogy párjával együtt ennyit megért. Csak négyen élnek már azok közül, pár nélkül, magányosan, ök még együtt vannak. Minden reg­gel felolvassa feleségének az újságot, az asszony meg el­mondja, mit álmodott. Ha rosszat, ő felül a vonatra, és elmegy megnézni, mi van a gyerekekkel, mert a mama azt álmodta;.. A mama mindig álmodik valami rosszat. »Persze, mert állandóan csak fantáziái, az­tán éjjel sem , tud nyugton maradni.« A mama ilyen. Nem csoda, neki is kijutott a rosszból. Két háború, és kétszer ért semmit az össze­rakott pénz. »Aztán megint talpra álltunk. Mit ér az, ke­seregni, bánkódni. Nem mon­Gazdagnak tudom azt, aki ismeri és becsüli elődei éle­tét, munkáját. Nem nosztalgia ez egy régi életmód és -forma után. Nem a múlt képletes siratása. Csak múltidéző. Iro­dalmi idézettel kifejezve: „Nem a lovat »sírom vissza« a traktor helyett, hanem an­nak a föld—ló—ember áram­körnek az emberi melegségét és biztonságát dédelgetem hosszú életűvé, mely még a mai, gyengülő formájában is olyan sokat jelent nekem.” Duba Gyula, a szlovákiai ma­gyar írószociográfus vallott így Szülőföldem című művé­ben. Egyre több az értékmentő kísérlet megyénkben is. Mond­hatnánk; példái ezek a haza- szeretet érlelésének is; hiszen, ha ismerjük az eredetet, ne­hezebb megválnunk — rövid időre is — a tájtól, helytől. Ziamárdi'ban akadt mostaná­ban dolgunk. Az »öreg falu­ban« — tehát a főútvonalnak nem a Balaton felé vezető ol­dalán. — egy vakító fehér, tömpe oszlopos, pici ablakú, cserepet nem ismerő tetejű házra leltünk. Nem e századi hangulatot fakaszt a nézdegé- lőben. A környékbeliek úgy tud­ják: 1847-ben épült. A közös (községi tanács megvette azt a telket, ahol áll, s a tulajdo­nosiakat kártalanította. Az Or-, szagos Műemlékvédelmi Fel­ügyelőség pedig hely reállá itat­ta, úgy, ahogy másfél százada nézhetett ki. Aki látja, meg­állapíthatja, hogy alapos mun­kát végeztek a székesfehérvá­ri építésvezetőség emberei. Tavaly nyánoh készülitek el. Több mint hétszázezer forin­tot költöttek a régi épületre. Ahhoz azonban, hogy ne csak kívülről legyen érdemes megnézni, be is kell rendez­ni. A gyűjtőmunka nem járt eredménnyel. A környékbeli falvak ódon bútorait az embe­rek újakra cserélték. A régit felaprogattáík tűzifának, vagy jobb esetben a múzeumba testálták. De jártak itt nagy hasznot húzó régiségkereske­dők is... ♦ Valakinek eszébe jutott; volt már Zamárdinak egy gaz­dag gyűjteménye, amelyet Ka­posvárra, a múzeumba szállí­tottak. Azt kellene »vissza- saereizrá«. Levelet váltottak. Kiderült: lenne megoldás. A gyűjtemény tárgyait — vagy ahhoz hasonlót — a múzeum tudná kölcsönözni, akár állan­dó kiállítás céljára is. Csak a tanácsi költségvetési keretből nem futotta teremőri, vezetői bérre. Közeleg a nyári szezon. Kár lenne, ha az üdülővendégek nem ismerkedhetnének meg a szép paraszti portával. Kispé- ter Sándor vb-tátkárt kérdez­tük: — Van-e biztosíték arra, hogy a nyáron eggyel több műemlék jellegű érték vonzza majd az érdeklődőket? Kispéter Sándor elmondta, hogy a múlt év végén fölvet­ték a kapcsolatot a Slotour idegenforgalmi hivatal vezetői" vei, akik az előzetes tárgyalá­sok szerint hajlandók a za- márdi nevezetességet bekap­csolni az idegenforgalom vár- kerinkésébe. Ez azt jelentené, hogy a fenntartást, a beren­dezést és a propagandamun­kát a hivatal vállalná. Kíváncsian várjuk: mi lesz a zaimiárdi tájház sorsa. L. L. A napszámos-énekek költőié Simon István egy mondata a fülembe ragadt tavaly, ami­kor lapunknak talán élete utolsó interjúját adta: »A köl­tő nemcsak úgy él ám, hogy a verseit hangosan mondják vagy mormolják. Nem. A köl­tő úgy is él, hogy százezrek sejtik meg, élik át az igaz­ságát. Mint a bújkáló forrás, olyan.« Mostanában Veres Péterre gondolva jut eszembe Simon István gondolatsora. Ö nem­csak műveiben él, hanem fel­felbukkan az emlékezők aj­dom, az ember kicsit meg­siratja, amit elveszít, hiszen nehezen szerezte, de utána gyorsan élni kezd, és megint összejön minden úgy, mint azelőtt.« Először a fiúnak kell, az­után az unokáknak. Lakás, autó meg minden, hogy szé­pen éljenek. Azok ott, ok itt. Mehettek volna hozzájuk, hívták is gyakran, de itthagy­ni a házat, a kertet, az ud­vart lehetetlen. Itt élt min­dig a család, itt haltak meg mind a többiek, hát nekik is itt kell maradniuk. Igaz, né­ha könnyebb lenne együtt, de azért ez más. Hej, amikor még itt futkostak, totyogtak az unokák, szórták a homo­kot, ficánkoltak, mint a csi­kók! Milyen rég volt, és mégis csak tegnap. Most már máshogy múlnak a na­pok. Nem lesz izgalmas a következő, és nem érdekes, mit rejteget. Most már nem szabad sürgetni az időt, és nem szabad várni tőle sem­mit. örülni kell a napoknak, annak, hogy vannak, örülni annak, hogy dolgozhat, hogy szükség van még rá, hiszen ki javítaná meg a tépett szer­számokat, az elszakadt gyep­lőt, a vásott kantárt. ste megdermed a mű­hely. A lámpa csen­desen pislog, a szél megkocogtatja a zsalut. Hal­kan duruzsol a rádióból egy hang, azután kattan a készü­lék, és a házat uralmába ve­szi a csend. . Semmi nem moz­dul, csak ak új napok készü­lődnek valahol, hogy meg­rohanják a világot, és kö­szöntsék azt, aki felébredt. Dán Tibor kán is a neve. Nemrégiben a televízió több részes riport­filmet sugárzott szülőközségé­ről, Balmazújvárosról. Alig akadt valaki, aki ne említette volna meg az ő nevét. S ami még biztatóbb: legjobb ideái szerint élünk, az ő elképzelé­sei is munkálnak mindennap­jainkban. Sokat hivatkozunk műveire, melyeket — gyanítom — ke­vesebben olvastunk, mint kel­lene. Vaskosságuk riaszt ben­nünket? Vagy a lélekrajzot hiányoljuk belőlük? De hi­szen ezt feledtetik a hiteles leírások, a valóság hű ábrá­zolása! Mi mindenként szá­mon tartjuk!. Íróként, sziociog- ráfusként, agitátorként, gon­dolkodóként, kritikusként, könyvterjesztőként, népmű­velőként. Lehetne sorolni hosszan. Hivatkozzunk legszá­mottevőbb műveire, ha őt idézzük. A Gyepsor elbeszélé­seire, a Szűk esztendő című kisregényre, A kellemetlen leányra, vagy a Három nem­zedék trilógiára. Kétszer ka­pott Kossuth-díjat. Előbb a Próbatétel című kötetéért, az­után a Pályamunkásokért. Ta­nulmányokat írt: Mit ér az ember, ha magyar? A paraszt­ság és értelmiség viszonya, Szocializmus, nacionalizmus stb. Izgatta a történelem is, fő­ként utolsó éveiben. S felszó­lalt mindenütt, ahol a köz érdekét kellett vitázva előre­vinni. De hányán tartják szá­mon költőként is Veres Pétert e hazában? Azt gondolom: a kevésnél is kevesebben. Pedig írt verseket is. Ezek legutoljára egy kötet része­ként meg is jelentek, Napszá­mos-énekek címmel. Doku­mentumai egy — embertelen — életformának. Jobban mondva: agitációk egy ember­telen korban az emberiesség mellett. Valóságos kis történet egyik-másik. Például az Első kereset című. Költői lel­tárba vétele a munkanapnak, 1933-ból keltezve, bízvást mondhatjuk, protestáló erővel. A harc eredménye: »pénzt hoztunk, férfiak vagyunk, ke~ reső emberek, munkások va­gyunk«. Megénekelte a kaszá­lást, Munkába megyünk cím­mel. Csak az tudja így meg­írni, akinek a tenyerébe si­mult már kaszanyél. S mint­egy ennek a költeménynek el­lenpárjául, papírra vetette ezt is: Aratáskor, munka nélkül. Csoda, hogy 1934 júliusában röpiratként hathatott a nap­számostársak között? »Az élet azért áramlik, folyik, / ha mink a kapun keresztül les­sük is.« Én nem bújhatok el — vallotta: »nem vígasztal 'az sem, hogy rongyos gyerme­keimnél vannak / még ron­gyosabbak is«. Mintha a mar­xi tételt illusztrálná az Üzenet című versének bátorító két sora: »lejjebb már úgyse süllyedhetünk, / minket hát nem lehet legyőzni«. Nem tudom, akkor hányán juthattak hozzá műveihez, s művei közt a verseihez. De bizonyság számomra ezekből, hogy tolla veszélyesebb volt az úri osztályra, mint a pus­ka. Mert, akinek az apró »örömről«, a rövid ideig tartó kényelemről az jut eszébe, hogy ez az ellenállás károso­dását, a szellem homályosulá- sát idézheti elő — az veszé­lyes ember. Keménynek lenni — hirdet­te, »álljunk őrhelyünkön ösz- szeszorított fogakkal«. Ki tud­ja, hány Veres Péter-versben — Álmomban végigéltem min­dent — figyelmeztetett a má­sodik világháború veszélyére? E versében szinte látnoki erő­vel jósolja meg a vérözönt, a pusztulást. Hazaszeretete szól a Ha nem lettél szálfa című költeményből. Termászetfestő ereje segítségével hangolja olvasóját a »sovány agyag« és a »buja televény« egykénti tiszteletére. En nem mehetek el innen, hirdeti az üldözte­tésben is. Milyen jövőt sür­getően szépek ezek a sorai! »... ide kell hoznunk a nagy­világot, t ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és / amit érdemes.« 1939-ben datálódott ez is. És elmondhatjuk, hogy nagyot vállalt az »érdemes« idehozá- sában. »A költő úgy is él, hogy százezrek sejtik meg, élik át az igazságát. Mint a bújkáló forrás, olyan.« Leskó László Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents