Somogyi Néplap, 1976. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-20 / 16. szám
Magukra hagyott öregek A népfront kezdeményezhet A Hazafias Népfront Országos* Tanácsának pénteki ülésén szót kapott dr. Balogh Agnes, a Somogy megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság ellenőrző főorvosa, az Országos Tanács tagja, a népfront megyei alelnöke. Az alábbiakban közöljük figyelemre méltó felszólalását. Mozgalmunknak megvan az az adottsága és lehetősége, hogy mozgósítsa a tömegeket a társadalmilag leghasznosabb cselekvés vállalására. Az állásfoglalás-tervezetből ahhoz a' témához szeretném hozzáfűzni gondolataimat, amely engem a legjobban megragadott és leginkább foglalkoztat. Ez az idős kordákkal való törődés. Az öregek gondjaival úgy foglalkozhatunk értelmesen, ha nem feledkezünk meg a fiatalok neveléséről sem. Sütő Andrást idézem: »-önmagát becsüli minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi, a világ nem vele kezdődött.« Ahhoz, hogy becsülni tudjuk önmagunkat, tisztelnünk kell az öregeket, azokat is, akik segítségre szorulnak, és azokat is, akik segíthetnek nekünk. Először azokról szólok, akik államunk, kormányzatunk messzemenő támogatása mellett is gondoskodásra szorulnak. Nem térek ki a korszerű nyugdíjrendszerre, a szociális otthonok helyzetére, az öregek napközi otthoni ellátására és a házi szociális gondozásra. A felsorolt intézmények és módszerek fejlődése számottevő, ezt adatok sorával lehetne bizonyítani. E széles körű gondoskodás ellenére is nagyon sok beteg, öreg, magányos ember szorul még segítségre. Az öregek magánya nem feltétlenül azt jelenti, hogy nincs családjuk. Lehetnek hozzátartozóik, de mégis gondozásra szorulnak. Sok olyan esettel találkozunk, amikor a gyerekéle egyéni boldogulásuk, gazdagodásuk miatt megfosztják szüleiket a legelemibb támogatástól, sőt gyakran egész életük munkájának gyümölcsétől, a kis családi háztól is. A szülők iránti kötelességérzet mintha elhalványodott volna az utóbbi időben. \ Az idősek magára hagyatottságának másik oka, hogy az utóbbi évtizedben megváltozott a családok struktúrája. Kisebb létszámú lett a család, a nők is dolgoznak, kevesebb idő marad az öregekkel való törődésre. Súlyosabb azoknak az idős korúaknak a helyzete, akiknek nincsenek hozzátartozóik. Szívszorító esetekkel találkozom. Beszélgetéseinkből nem vonhattam le más következtetést, csak azt, hogy a sorsukkal szembeni közöny megbocsáthatatlan. Segítséget várnak. Miben és hogyan tudunk segíteni? Közvetlen és közvetett módon. A közvetlen segítséget az jelenti, ha megismerjük környezetüket és tudjuk, hogy ki szorul gondoskodásra. Emlékszem, hogy a Hazafias Népfront még 1969-ben fölmérést készített Budapest Vili. kerületében a gondozásra szoruló öregekről. Nem voltak követői ennek a kezdeményezésnek? Nem ártana visszatérni a régi jó módszerekhez. Tájékozottság nélkül ugyanis nem tudunk eljutni a rászorultakhoz. Ha van helyzetismeretünk, akkor folyamatosan figyelemmel kísérhetjük az öregek sorsát. Intézhetjük ügyeiket, magunkra vállalhatunk valamit ellátásukból; bevásárolhatunk, takaríthatunk, orvost hívhatunk. Nemes mozgalmi feladat ez. Sokáig nem fogom elfelejteni azt az idős, mozgásképtelen beteget, aki boldogan mutatta a nagy halom — mások által már régen kiolvasott — újságot. Számára ez jelentette a kapcsolatot a világgal. Senkinek sem került pénzébe, tehát a puszta figyelmesség is örömet szerezhet. Várják, hogy valaki fölkeresse őket, szeretnek vagy szeretnének beszélgetni. Hívhatjuk őket klubjainkba, rendezvényeinkre is. A Hazafias Népfront Somogy megyei nő- klubjában szerzett tapasztalat alapján mondhatom, hogy minden téma érdekli őket, minden rendezvényre eljönnek. Mindez csak néhány példája a gondoskodásnak, mely szervesen illeszkedhet az egészségügyi és a szociálpolitikai gondoskodáshoz, illetve- kiegészítheti azt. A társadalmi tudat formálása a segítés közvetett módja. Itt megismétlen, amit már korábban mondtam: az idős korúakkal úgy kell foglalkozni, hogy egyidejűleg neveljük fiataljainkat is. Rá kell ébreszteni őket a családi élet megbecsülésére, az öregek tiszteletére és szeretetére. Ebben a munkában nagy hangsúlyt kell kapnia az érzelmi nevelésnek. Jogilag pontosan meghatározható ugyan a család és a társadalom szerepe, feladata, de hogy ez tartalmas legyen, ahhoz érzelemgazdag emberekre van szükség. A személyes példamutatásnak hallatlan jelentősége van. Bizonyára sokan emlékeznek a régi mesére. Az öreg nagyapának már nem volt helye a családi asztalnál. A sarokban egy fatányérból evett, mert a másikat eltörte. Egyszer csak faragni -kezdett a kisunoka. Édesapja megkérdezte tőle; mit faragsz, kisfiam? Fatányért neked, édesapám, hogy te is ebből egyél, ha megöregszel, mint a nagyapám. A mese figyelmeztet: a példa nyomot hagy. Eddig azoknak a gondjairól szóltam, akiken nekünk kell segítenünk, de mennyien vannak azok, akiknek még számíthatunk élettapasztalatára, bölcsességére, jó szándékú cselekvésére. Valahol olvastam: ha az ember visszavonul az élettől, az élet is visszavonul tőle. Nem szabad engedni a visszavonulást azoknak, akiket betegségük nem akadályoz meg abban, hogy hasznosítsák képességüket. Bőven van szabad idejük. A Hazafias Népfront is keresse a nyugdíjasokat, a nyugdíjba készülőket. Vonjuk be őket a mozgalomba, tegyük lehetővé számukra a társadalmi munka folyamatosságát. Biztosan tudom, hogy többségük szívesen vállalkozna rá, közeledésünkkel örömet szerezhetnénk nekik, és elviselhetőbbé tennénk öreg napjaikat. Egy gerontológiával foglalkozó amerikai szakember hangsúlyozza: »A nyugdíjasok legfőbb gondja az, hogy nincs meghatározott társadalmi szerepük, a társadalom nem állított föl velük szemben megfelelő követelményeket.« A mi társadalmunkban ez nem okozhat problémát. Csak föl kell készülni, el kell határozni és tenni kell. Hazánk lakossága sok fontos társadalompolitikai határozatot megértéssel fogadott. Meggyőződésem, hogy a népfrontmozgalomnak egyre nagyobb figyelmet kell fordítania az előző generáció kiegyensúlyozott, nyugalmas életének megteremtésére. Játsszunk bábszínházát! címmel új sorozatot indít a televízió. A tv elmúlt vasárnapi műsorajánlatában előzetest láttunk az első adásból. A képernyőn ismerős arcok: a kaposvári Zója Nevelőotthon Feketerigó együttesének tagjai előadásuk főszereplőjét, a Cigány királykisasszonyt öl» töztették. Január 25-én, vasárnap délelőtt tovább peregnek ezek a képek. A tv műsorajánlata után beszélgettünk Szabó Gyulánéval, az együttes vezetőjével. — A Zója Nevelőotthon Feketerigó bábegyüttese 1975 januárjában alakult, tehát pontosan egyéves. Az első születésnapot a tévé mellett töltjük. A Játsszunk bábszínházát! című sorozat első adásában a bábu születését mutatjuk be — más együttesek mellett — egy cigány népmese szereplőin keresztül. Természetesen, a darabot is filmre vették s képernyőre kerül. Az együttes tagjai nyolc-tíz évesek. A kilenc tagból négy kisegítő iskolába jár. A Feketerigó az első hazai cigány bábcsoport. Vezetőjük így jellemezte a gyerekeket. — Rémes terheket hordanak a szívükben. Most állami gondozottak. Ezeknek a rémes terheknek a feledésében föltétien nagy szerepük van a báboknak, a játéknak. Az együttes a múlt évben sokat szerepelt, tegyük hozzá — sikerrel. Részt vett az oroszlányi bábfesztiválon, ismerik Szekszárdon, Budapesten a Munkásmozgalmi Múzeumban, a Vá-ban és Pécsen A fémeket szeretem A cukor bomlásától az avarokig Amikor nála jártunk, éppen aznap volt három éve, hogy először leült a restaurátor asztalához. Nem hosszú idő ez egy szakmában, mégis, alki már három éve csinálja, sok tapasztalatot szerez a restaurálásról meg a régészetről egyaránt. Vámosi Lajosné kerülő úton jutott el a restaurátori szakmáig. Kaposváron, a cukoripari technikumban végzett, majd az Ercsi Cukorgyárban dolgozott. Visszakerülve Kaposvárra a finom- mechanikai vállalatnál volt H istoria est magistra vitae. Talán sehol sem ragadt meg olyan szívósan a közgondolkodásban ez a régi latin mondás, mint nálunk. A történelem az élet tanító- mestere. A történelemből tehát mindenkor olyan tanulság gok mieríthetők, amelyek cselekedeteink iránytűjéül szolgálhatnak. A mindennapok tetteinek történelmi kategóriák alapján való megítélése nemzeti tudatunk szerves része volt sokáig, és részben ma is hat közgondolkodásunkban. Baj volt-e az, ha elődeink unos-untalan felütötték a történelemkönyvek lapjait, hogy abból olvassák ki — mint valami bibliából — a jelen épülésének módját? Baj-e a szüntelen múltba tekintgetés? A hátrafelé néző ember köny- nyen elvétheti az előtte nyíló utat. . * A magyar történelemből szinte számolatlanul sorolhatók fel az ilyen példák. Kétszáz évvel ezelőtt, amikor Sajnovics János először fedezte föl, hogy a lappok (finnek) nyelve rokon a magyarral, s ez a cáfolhatatlanul bebizonyított tény hatalmas közéleti botrányt keltett. Bar- csay Ábrahám, a felvilágosult testőr író, aki olyan meghatóan emlékezett meg az amerikai ültetvényen robotoló rabszolgák szenvedéseiről, a . szegény, nomád nyelvrokonok hallatán így írt: »Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket, i Ki Lappóniából hurcolja nyelvünket.« S felsorakoztak fi történetem nem példatár mellé az akkori szellemi élet legjobbjai. Száz év múlva nagyot változott a kép. A nyelv- és törlénettudósok egy emberként emelték trónra az egykor »eretneknek« kikiáltott Sajnovicsot, s a modern, ösz- szehasonlító nyelvtudomány atyját láttáik benne. Mondhatnánk természetesen, hogy egyszerű tévedésről, félreismerésről van szó, ha a megítélésben nem lennének ilyen szélsőségek. A támadásoknak, majd a mértéktelen magasztalásnak egyaránt az eltorzult arányérzék és az egészségtelen nemzeti hiúság volt az oka. Ez akadályozta az egyszerű tények ts a józan értékelés elfogadását. A XVIII. században a hun, a héber és a török rokonság talmi fényében sütkérező magyarságnak a szegény, »hal zsíros atyafiság« ellen vol t kifogása. Száz évvel később pedig egy részigazságot nagyítottak föl mértéktelenül a magyar tudósok. Saj- novics kutatási módszereivel egy s másban megelőzte a német tudományt, amely oly sokszor előttünk járt. A példákat sorolhatnánk még. A magyar történelem sorsfordulóinál, tragikus eseményei után a józan számvetés helyett rögtön megindult a bpnbak keresése. Mohács után Szapolyai Jánost átkozták, az utódok, Zrínyi Miklós halálához előlkaparták az arc nélküli, gyanús Fókát, akiben bérgyilkost lehetett gyanítani. Rákóczi szabadságharcában Károlyi Sándort, 1849, után Görgey Artúrt hibáztatta a közvéleményt. Mind-mind érzelmi alapon, a reális erőviszonyoktól és történelmi folyamatoktól függetlenül, leszűkítve keresték a magyarázatot. Mi a közös ebben? Az, hogy a ló hátát, a nyeregben ülés tudományát sohasem sikerült megtanulni: valamelyik oldalon .mindig lepottyantunk... Hogy miért volt ez így, annak az elemzése igen messzire vezetne. Tény azonban, hogy történelmi személyiségeink. sorsdöntő történelmi fordulópontjaink értékelésének tekintetében mindmáig heves és erős érzelmi töltésű viták kavarognak. A frantiák történeti tudatában fontos helve van Jeanne d’Arc-nak. Aligha van olyan francia, aki az orleans-i szűzre gondolva ne érezne gyengéd meghatottságot vagy büszkeséget. A törékeny lány figurája a francia nemzeti egység jelképe, s a francia nép érzelmi viszonya Jeanne-jioz egységes. Értékelése a történeti irodalomban azonban nem. »Ezzel szemben nálunk«' — írja könyvében hatalmas feszültséggel Szűcs Jenő — »Bocskai vagy Esze Tamás értékelését illetően akkor is megvan a hajlam az »ölre menésre«, ha senki sem vitatja el e személyiségek történeti jelentőségét,« S eziek a furcsa szenvedélyek mai vitáinkon is nyomon követhetők: a hazafiság, a nacionalizmus körül évtizede dúló vitában, a Mohács utáni évtizedek megítéléséiben stb. Jellemző, hogy több mint száz éve folyik, s újra meg újra összecsapnak a nézetek Széchenyi—Kossuth, Kossuth—Görgey történelmi szerepének értékelésében. S ezekután nem meglepő, hogy a XX. század közepét is túlélő romantikus hőskultusz után most a végletes deherodzálásnak lehetünk tanúi. Csak így beszélhet például Nemeskürty István Mohács könyvében »kollektív felelőtlenségéről, ahelyett, hogy a történelmi eseményeik, folyamatok mozgató rúgóit tá»»á fel. M a már szemmel látható, hogy a több mint évtizedes vitából a történelmi ismeretterjesztés térhódításával és a régi reflexeket magukkal nem hordozó, fiatal történész nemzedék révén új szemlélet formálódik. Király István fogalmazta meg ezt a legszebben: »A reális látás nőtt fel itt mint igény. A szellemi szigor. Az önmaga ellen is gondolkodni tudó morális bátorság. Csupor Tibor vegyésztechnikus, onnan ment a múzeumhoz. — A cukoripari szakmának van valami köze a restauráláshoz? — Közvetve igen. A technikumban erős tantárgy volt a kémia. Szerettem is. Amikor Ercsiben dolgoztam, megbíztak laboratóriumi kísérletekkel — a cukor bomlásával foglalkoztam. A finommechanikai vállalatnál — ugyancsak a technikumban tanult kémiát fölhasználva — galvanizáltam, nagyon sok fémmel bántam. Tulajdonképpen az ott megtanult vegyi folyamatokat alkalmazom itt is. Csak más módon. Azokat a — ma már restaurátori szemmel — durva beavatkozásokat, amelyeket ott megtettünk, itt már nem alkalmazhatjuk, mert a több száz éves anyaggal nagyon óvatosan kell bánni. Ami mindkét helyen közös: ott is, itt is nggyon szeretek a fémmel bánni, dolgozni, azt alakítani a legszebb. — Hogyan lát munkához, ha megkap egy-egy darabot restaurálásra? — A legtöbbet nagyon földesen kapjuk, mert az ásáskor nincs idő az aprólékos tisztításra. Utána elkezdjük »kezelni« — ahogy mi mondjuk —, vegyi anyagokkal oldani a rajtuk levő fedőréteget. Van olyan darab, amelyet egy hónapig is restaurálok. Kétszázféle vegyszerrel dolgozunk. — Mi a legszebb ebben a munkában? — Az, hogy miből mj lesz. Itt vannak ezek a tárgyak. Úgyszólván azt sem látni, hogy pontosan mik. Azután elkezd rajtuk dolgozni az ember. És ez lesz belőle — mutatja. Az elém tett dobozban gazdag rajzolatú, szépen munkált, majdnem fényes ékszerek sorakoznak. Ki hinné, hogy a hetedik századiból valók? — Ezek a kedvenceim. Az avar kori övgamitúrák. Három van belőle a kiállításunkon, körülbelül ötven apró darabból áll valamennyi. A restaurátor minden esetben kikéri a régész véleményét, az pedig elmondja a tárgyra vonatkozó adatokat. De arra is van példa, hogy éppen a restaurátor alapos munkája vitt előre egy kutatást. Egy apró. jel, a többi anyagtól eltérő színeződés vagy egy textilanyag újabb fölfedezés alapja lehet. Vámosiné tisztítással, kerámiák összerakásával foglalkozott az elején. Az igazi munka azonban a majdnem eredeti állapotba visszahelyezés Mutatott egy úgynevezett bokaperecet. mely az avar sírból került elő. Ujjával rajzolta meg a vonalat, ameddig megvolt a darab. Azon túl úgy pótolták lei. Minden tárgy tulajdonképpen történelem. — Tihanyban láttam a perui kiállítást, és nem tudtam elszakadni a vitrinektől, any- nyira érdekes volt, annyira csodálatos, hogy az ott látható dolgok csontok, fémek ilyen épen megmaradtak. — Eszerint minden múzeumi tárgyat a restaurátor szemével néz? — Igen. És éppen ezért tudom értékelni azt, ami igazán jó munka. A restaurátorra tulajdonképpen nem nagyon gondolunk, ha szépen »átmentett«, gondosan megtisztított, kiegészített tárgyaikat látunk. Természetes, hogy ilyen állapotban teszik elénk a múzeumokban. Pedig érdemes időnként arra is gondolni, ha ezeket a tárgyaikat nézegeti az ember, hogy egyben-egyben mennyi munka van. Simon Márta A háh születése Vasárnap a ív-ben — Februártól bábos névadók játszotta Bartos Tibor gvfljté- se, Balogh Beatrix földolgozása alapján a cigány népmesét. Somogybán is sok meghívást kapott. A vasárnapi bemutatkozásuk után még számos jelentős feladat áll előttük. Két új darabbal készülnek az oroszlányi bábjátékos napokra, és rövidesen a MAFILM felvevőgépei elé állnak. Alighanem abban is egyedüli ez dz együttes, hogy olyasmire vállalkozott, amivel a felnőttek elé léphet. Februártól a városi tanácson, ay névadó ünnepségeken bábműsorral kedveskednek a szülőknek, a névadó szülőknek, a hozzátartozóknak. Szabó Gyuláné is jubilál. Húszszor annyi munka áll mögötte a bábozás terén, mint a Feketerigó együttes mögött. Noha másik együttese — a Pacsirta — viszontagságos utat járt be, fáradhatatlanul dolgozott. Kiszorult ugyan a művelődési intézményekből az ő tevékenysége, de megértő támogatóra talált a Zója Nevelő- otthonban, ahol minden segítséget megkapnak együttesei. Két vezető bábegyüttese a megyének a Pacsirta és a Feketerigó. Szabó Gyulán é megyei bábszakreferens azonban nemcsak rájuk büszke, hanem arra is, hogy megyénkben fejlődőben van a báb mozgalom, mely a fiatalok kezében van. A kaposvári Zrínyi általános iskola bábegyüttesét is látjuk majd a Játsszunk bábszínházát! tévésorozatban. A Kacor királyt mutatják be. Korányi Barna
