Somogyi Néplap, 1976. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-17 / 14. szám
Járt utat járatlanért? — Bankók a villanyborotvában országon: mit találok ebből a világból itthon. Humán érdeklődésű gyesnek voltam. Amikor szakmát kellett választanom, akkor sem tagadhattam meg magam. Kispekuláltam, hogy a fotózás az a szakma, amelyikben megtalálom azt a lehetőséget, amire vágyom. — Ön a Nők Lapja fotóriportere. — 1961 óta dolgozom a szerkesztőségben, remélem, onnan megyek nyugdíjba is. A Nők Lapjának az olvasottsága, azt hiszem, ismert. Az érdeklődés pedig megköveteli, hogy a tájékoztatásra kerüljön a hangsúly. Ezt teszem én is. — A lap utóbbi számaiban több színházi fotóját is láttam; ezek sosem »a színészről«, hanem a szereplők egymás közti kapcsolatáról szólnak. — Nem lehet más a feladatom, mint hogy elmondjam, miről szól a darab. Mo6t egy nagyon érdekes munkát fejezA gyékényesi határállomáson nincs megállás, szakadatlanul érkeznek az áruval megrakott szerelvények. A forgalom itt évek óta növekszik, 1975-ben tíz százalékkal több vagon gördült át a magyar—jugoszláv határon, mint egy évvel korábban. A majdnem kilencvenhétezer vasúti kocsi közül nyolcvanegyezer befelé tartott, de a rendeltetési helye a legtöbbnek nem hazánk, hanem valamelyik közeli ország volt. Ám a tranzitvagonok is munkát adtak a Somogy megyei Vám- és Pénzügyőrségnek, amely számvetést készített a mtilt esztendőről. Húszezer vagon impotáru Somogy közúti határátkelő- helye, Barcs nem dicsekedhet Az emlék melege Somogyi Néplap Nem tudtam,' nem tudok szabadulni néhány sortól. Lázár Ervin írásáról van szó, mely a Jelenkor új, januári számában jelent meg Barta Ignácné Kobrák Julianna címmel, gazdagítva a folyóirat új — csak dicsérhető — »nyitását«: egy idő óta ugyanis szociográfiákat, irodalmi riportokat is közölnek. Lázár Ervin, ahogy írja, sokszor álmodik arról a pusztáról, ahol született. S bár ez úgy megváltozott azóta, hogy ottjárva rá sem ismer, ő a régit álmodja. Mindig akkor, ha az »éber világban« rosszul áll a szénája. Menekülés ez a pszichológiai értelemben. De nem lehet ezzel a «kézlegyintéssel« elintézni. Hányán és hányán vagyunk így! Hányán éltük át már ezt! Lehet, hogy az ok—okozat összefüggést nem tudatosítottuk magunkban olyan pontosan, ahogy Lázár Ervin. Lehet, hogy éppen az ő szép írása ébreszt rá bennünket is a magyarázatra. A szülőföld bölcső. A gyerekkor színhelye. Ügy hozzánk tartozik, mint csigához a háza. S később, rendszerint a harmincon túl, egyre gyakrabban jut eszünkbe, ha életutunk során földrajzi távolságot tekintve messze is jutottunk tőle. Mert oltalom volt életünk elején. Menedék mindenfajta bajban, gyereket riogató élethelyzetben. Mint a szülőanyánk. Visszajárunk hát, ha másképp nem, akkor képzeletben, álomban. A kötés széiszakít- hatatlan, erőszakkal sem eltéphető. S de sok fonalból fonódott ez a vastag szál! A szülőház szeretetéből például. Mindabból, ami az élet első, meghatározó évei alatt ott történt velünk. Régi, kedves és »kezes« tárgyakra emlékszünk. Ezekből épült körülöttünk a világ. A kert! A fák, dombok, jól ismert utcák. Vagy utca. Hiszen nagyon sok falu egyetlen utcából állt. Az erdő. Gyerekkori játékaink, bandázásaink színhelye. Az iskola sárga épülete. És folytathatnánk. Persze, hogy visszajárnak álmainkban! És úgy, ahogy akkor láttuk őket. Értelmünk tiltakozik: hiszen azóta »paloták«, utak épültek, bővítették az iskolát. Mégis, az az egykori helyszín tér vissza. Emlékeinkből és a mai valóságból alakul a teljes kép. Mert minden egymásra rétegződik, s annál gazdagabb a település, minél jobban és minél többen emlékeznek a régebbi időkre. Már csak a viszonyítás kedvéért is. Nem szabad elfelejtenünk, honnan, milyen szintről indultunk, és hová értünk. Így még világosabb lesz az út, melyen tovább kell haladnunk. Az is bizonyos, ha becsű léssel gondolunk vissza a szőkébb pátriára, akkor anyánknak tudjuk a tágabbat, Magyarországot. 1* I» I a gyékényes ih ez hasonló áruforgalommal. Ügy látszik, a | kamionosok megfogadták a tanácsot: »járt utat járatlanért el ne hagyj!«. Hiába volt a sok figyelmeztetés, hogy a jugoszláv tengerpartra igyekvő teherkocsiknak célszerűbb Barcson átlépni a határt, a vállalatok változatlanul Rösz- kén vagy Lebenyén keresztül küldték autós szállítmányaikat. A Barcsra vezető út jó minőségű, a határátkelőhely korszerű, a vámkezelésre nem kell várni — mégis kevés erre a kamion. Tavalyelőtt tizenkilencezer- kétszáz, a múlt évben pedig több mint húszezer vagon importáru érkezett Somogyba. A szocialista országok közül a legnagyobb tételeket szállító partnerünk a Szovjetunió és a Német Demokratikus Köztársaság volt, főleg mezőgazdasági gépeket és műszaki cikkeket küldtek a megyébe. A somogyi gyárak, vállalatok, mezőgazdasági nagyüzemek 1975-ben a korábbinál kevesebbet importáltak a tőkés országokból — elsősorban az NSZK-ból, Olaszországból, Ausztriából és Svédországból —, ám a behozott áruk után az 1974-es vám összegének kétszeresét fizették, majdnem 460 millió forintot. Zsebszámológépek, aranyáruk, farmernadrágok Az áruval tele vagonokat szeretnék minél hamarabb eljuttatni a határról a címzetteknek. Dr. Szenté Gyula századosnak, a Somogy megyei Vám- és Pénzügyőrség parancsnokának tájékoztatása szerint ennek néha akadályai támadnak. A külkereskedelmi vállalatok és az árut váró üzemek szorosabb együttműködésére lenné1 szükség, hogy ne kelljen várakozni a vámáru-nyilatkozatokra. A gyékényesi határállomás utasforgalmának adatai nagyjából megegyeznék a korábbiakkal: 1975-ben ‘itt kétszázhúszezer ember útlevelébe ütöttek pecsétet. A barcsi átkelőhely forgalma valamivel csökkent, de még így is nyolcvanötezernél több utas csomagjait vámkezelték. Barcson jobbára csak magyarok és jugoszlávok keltek át, Gyékényesen azonban jelentős volt a más országbeliek forgalma is. Gyékényesen tavaly az 1974-es negyvenhétről ötvenháromra nőtt a földerített vámbűntettek és szabálysértések 6záma, s a visszaélések Barcson is szaporábbak lettek. A legtöbben még mindig a zsebszámológépek, az aranyáruk meg a farmernadrágok csempészésével kísérleteznek. A devizabűntettek és szabály- sértések is gyakoriak, sokan főleg forintot akarnak engedély nélkül kivinni. Elem helyett pénz A csempészek mindig újabb rejtekhelyeket találnak ki, s a dolgok rendje szerint előbb- utóbb rajtavesztenek. Az éjszakai nemzetközi vonat egyik utasa sem gondolta, hogy villanyborotvájának csatlakozóját a vámos a konnéktorba dugja, hátha nem működik a masina. Sejtése beigazolódott, a szerkezet nem indult el a béléje gyömöszölt bankók miatt. Az utas, aki az autóbusz függönyébe csavarta az ötszázasokat, szintén nem számolt az ellenőrzéssel. Ahogy az a férfi sem gondolt a vámosok éberségére, akinek táskarádiójában elem helyett pénzt találtak. Érdemes jobban odafigyelni a számokra, a somogyi határ- átkelőhelyeken ugyanis hosz- szú évek óta először növekedett a visszaélések száma. Elindultam világ utján Beszélgetés Korniss Péterrel Kit nem feszélyez a rásze- geződő fényképezőgép? Sokakat igen. Bizonyára tapasztalták ezt. — Hogyan oldja föl az emberekben ezt az érzést? — Szűkítsük le a kérdést a gyászról készült képsorra! Meggyőződésem, hogy ha nem kívülről nézem az eseményt, hanem belülről, vagyis azonosulok a gyászolókkal — megráz engem is a halál —, eltűnik az emberekből az a »félelem«, amelyet a fényképezőgép kelthet. Komiss Péter Balázs Béla- díjas fotóművész kiállítását tegnap délután Novak Ferenc néprajzkutató nyitotta meg a Somogyi Képtárban. Előtte beszélgettünk, ismerkedtünk. — A Karniss név nem ismeretlen a művészeti életben. Névrokonára, Komiss Dezső festőművészre gondolok. — Nenf rokonom, de nagy tisztelője ' vagyok a szentendrei festészetnek, így az ő művészetének is. Sajnos, személyesen nem ismerem. A budapesti kiállításomra meghívtam őt is, de nem tudott eljönni. — Gyermekkora? — Kolozsváron születtem, 1937-ben. Azután elkerültem onnét, s kilenc éve mentem vissza először. Ennek az útnak köszönhetem, hogy valami egyáltalán elkezdődött. Novák Ferenc Erkel-díjas koreográfussal, néprajzkutatóval utaztam. őneki Széken volt dolga, én elkísértem. Elmentünk a táncházba, s ott olyan létező paraszti kultúrával találkoztam, amilyennel addig sose. Éjszaka nem bírtam aludni utána. Az ott készített fotóimmal — Széki emlékek — díjat is nyertem. Ezután néztem szét Budapesten, Magyartem be. A tévé népszerűvé tette a tornát, s Müller Katival fotósorozatot készítettem a Nők Lapjának olyan torna- gyakorlatokról, amelyeket az olvasóknak fogunk ajánlani. — Kottenhoff egyik pszichológiai tanulmányában arról ír, hogy az új látótérhez való alkalmazkodás Ö6Z- szefügg a személyiséggel. A »mozgékony, eleven, tettre kész, vállalkozó szellemű ember« gyorsan reagál a változó látótérre. Ilyennek tartja magát? — Nem. Én nem a látószögből indulok ki. Előre »felhangolom« magamat arra, ami engem érdekel, izgat, ami az én mondanivalóm. Azután nem látok mást... Ha hivatkozhatom a kiállításomra: elhatároztam, hogy csinálok egy könyvet a népszokásokról. A szokásokat figyeltem... — Gárdonyi írta: »Mi a mi hazánkban, különösen a történelmi nevezetességű helyeken, a szívünkkel is utazhatunk.« — A fényképezés elveszti létfontosságát, ha nem tud olyat nyújtani, amit mással , képtelenség pótolni. Mi ez? A megörökítés. A paraszti élet letűnt idejét még az utolsó pillanatban megörökíthetjük. — Láttuk a tévében a Kor- niSs Péterről szóló portréfilmet. Mit szólt hozzá? — Külföldön voltam abban az időben, a filmnek csak az első részét láttam. De azt tudom, hogy szakmai körökben bizonyos csalódást keltett. Az, hogy megismételtettem egy- egy táncot. Nem a készülődés a fontos, tudnom kell, hogy mit akarok. Korniss Péter fotókiállításának sikereit számokkal is bemutathatjuk. Hat országban szerepelt az anyaga, Angliában 14 ezren látták, Budapesten 55 ezren... i i Horányi Barna Uszodai hétköznapok Éles fütty hars an, csobog a víz, hangja visszhangot vér az uszoda magas meny- nyezetén. Kis kölykök »csapolják« a vizet, fényes testük utánozhatatlanúl könnyedén fúrja magát előre. Fáraóba tatlanok. A legszélső pályán tumultus. Lányok dömöckölik egymást a medencében, a partig loccsan a víz, s kórusban nevet az osztály. Az egyik gyerek erőteljes karcsapásokkal szeli a vizet, a másik eszeveszetten, riadalommal a szemében taposa, gyúrja ezt a finom langyos, de veszedelmes elemet. A harmadik csak a lábujjait mártogatja kényesen a vízbe, mások szomorúan figyelik a partról társaik hancúrozását. Nem győzőm kerülgetni a sok ugribugri lányt. Egy merészebb hátulról, orvul, gyors, könnyed mozdulattal lenyomja a játékukat zavaró csapzott fejet. A nedves ablakok is remegnek a nevetéstől, amikor a kárvallott — jómagam — bősz Neptunus- ként prüszkölve és krákogva a felszínre vergődik. — Olykor többet ér a lubickolás a legizzasztóbb tornatermi óránál — mondja Vermes István testnevelő tanár. — Rá is kényszerülünk, hogy az uszodába jöjjünk. A tornateremben ilyenkor a fiúk gyúrják a szereket, csak zavarnák egymást a lányokkal. Mellettünk a pályákon a lurkók újabb hosszokat hagynák maguk mögött Gyorson, háton, mellien, pillangón... A szemük kivörösödik, köpködik a véletlenül nyelt vizet, de a karjuk nem lankad. Egy vézna kisfiúban azonban megtörik az akarat Megkapaszkodik a rajtkő fogantyújában, s nem fordul együtt társaival. — Nándi bácsi! — sírja a kérdőn felé pillantó edzőnek. — Fázom... Ez az a pillanat, amikor megértettem, mennyi minden függ az edző pszichológiai érzékétől. Ha megsajnálja, s int; »gyere ki!«, akkor ezzel példát teremt. S a következő fordulónál már a többi gyerek is fázni kezd! Így csak annyi történik, hogy szigorú és utánozhatatlan kézmozdulattal nógatja tovább a tanítványt, aki nagy sóhajjal újra nekiveselkedik, sós könnyei elkeverednek az uszoda zölden viliódzó vizével. Lent az öltözőkben élénk élét folyik. Idősebb, pocakos férfiak próbálgatják az úszónadrágot, kamaszok harsány hangjával tele az öltöző, s a kisiskolások nagyokat kuncognak. Miről is esik szó? Az él- tesébb férfiak természetesen a szexre, az egyetemista évek friss bőrű, kemény húsú, szőke szerelmeire emlékeznek szívesen. A fiatalemberek a Rákóczi szereplését értékelik, érveikben több a hangerő, mint a megfontoltság. A kisfiúk az iskoláról mesélnek nagy hevülettel. »Meglapult az utolsó padban, aztán fölemelte a csúzlit, és...« S természetesen a tanár kezében ripityára törött a lombik. Régies-régi diáktörténetek ezek, valamikor — de régen is! — jómagam is meséHem buzgalommal. Ügy látszik, a diákhumor változatlan, legfeljebb a dinamikája más. Az uszoda és termálfürdő közös nagy halijában kellemes a meleg. Fiatal lány szárítja nedves frizuráját; nagy, szőke haját szeszélyesen csavargat ja-bogozza a meleg levegőt fúvó szárító. — Vizsgázom délelőtt — fordul hozzám, s szeme telve szorongással. — Leúsztam öt» kt7s, 7. métert, talán ez segít A hallban asztalok, kényelmes ülőalkalmatosságok. Idős bácsik, középkorú férfiak, ingben, fürdőköpenyben —kinek mi a kényelmes — terpeszklednek, s verik a blattot Rekedt, izgatott közbeszólások, »bemondások« a levegőben, az asztalon sör, száll a füst, pattanásig érlelődik a játék feszültsége. »Rekontra! Megvan...« Még a szomszédból is ide-idefigyeinek, s másodpercekre abbahagyják az asz» saonyok a trécselést. Alkalmi társalgó is ez a szép nagy hall. Egy-egy kiadós fürdés, meleg ^ vizes gyógykezelés után szót lehet váltani a másikkal. Ide szorultak a nyugdíjasok, közösségre, egymás társaságara vágyva. Az uszodában és a termálfürdőben kialakult egy sajátos légkör. Az úszás egészség, de az a gyógyfürdőzés is. Mondhatnánk: a termálfürdő az egészség háza. Csupor Tibor A vám- és pénzügyCrség számvetése Vagonok tízezerszám, utasok százezerszám Pintér Dezső
