Somogyi Néplap, 1975. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-23 / 300. szám
Himnusz a békéről Versmondók, irodalmi színpadok megyei versenye ICétnapos verseny volt Kaposváron a Himnusz a békéről címmel évről évre meghirdetett találkozó, amelyet most a tizennegyedszer rendeztek meg. A megye 1975- ben legeredményesebben működő együtteseit hívták meg e hét végi rendezvényre, melynek egy bronz vándor- kupa volt a fődíja. A hagyományos találkozó alapiminősítő alkalmat is jelentett. A verseny díjkiosztással, illetve egy — a hagyományostól eltérő, mulatságos, kedves — gálaműsorral ért véget. A Kilián György Ifjúsági és Üttörő Művelődési Központ nagytermében díszítésre készen áll a sudár fenyőfa. Máté Lajos, a Népművelési Intézet munkatársa, a verseny értékelése ürügyén szólt is arról, hogy tulajdonképpen az, amit látunk — ajándék. Az amatőrmozgalom sok ilyen »ajándékozásról-« tud beszámolni, éppen ezért érthetetlen a nézőtér pangása. Értékelő szavait nem közönségtoborzónak szánta. — Szinte nincs még egy megye, ahol ilyen rendszeres fórum állna a tehetséges fiatalok rendelkezésére. Hat együttes kiválóan felelt meg: a Táncsics gimnázium irodalmi színpada, a balaton- boglári szakközépiskola együttese, a nagyatádi csoport, a barcsi ifjúmunkásklub irodal- nji színpada és a nagyberki együttes. Ök országos kategóriát szereztek, a lengyeltótiak pedig megyeit, dicsérettel. A versmondóverseny első helyezettje Lukács Csilla, a Táncsics gimnázium tanulója. Második Nagy Miklós, harmadik Nemes Gyöngyi, a Fonó- munkás Kisszínpad tagjai. A Himnusz a békéről versenyen az irodalmi színpadok közül ismét a Fonómunkás Kisszínpad szerepelt a legjobban, másodszorra is övék a bronzkupa. Első díjat nem adtak ki, a második díjon a nagyberki együttes és a Táncsics gimnázium irodalmi színpada osztozott. Munkajutalmat kapott a nagyatádi1 csoport. A gálaműsor részben tükrözte a versenyeredményeket. A fiatalok oldottábbam és nagyon jókedvűen szórakoztattak és szórakoztak. Sajnos, a Himnusz a békéről versenyt kiíró szervek sem jöttek él, hogy megnézzék — nemcsak azt, hogy mire költötték a pénzüket, hanem — az eredményt, amire buzdítottak. József Attila Betlehemi királyok című versét Lukács Csilla tol- rricicsolta szívhez szóló melegséggel. Egyszerűen, ahogy talán József Attila képzelte. Lázas a föld címmel oratórikus játékot láttunk a nagyiberki együttestől. Ez az előadás is a béke gondolatát sugározta. A Táncsics gimnázium előadásában sikert aratott a Pástétom és torta című francia népi játék is, igazán kár, hogy derűjét kevesen élvezték. A Fonómunkás Kisszín- pad —: élve az alkalommal, hogy egymás között vagyunk —, a rendezett széksorokat össze-vissza állította, hogy feledjük a színpadot, és játsz- szunk mi, nézők, meg a zsűri is. H. B. STÚDIÓSZÍNHÁZ Lángok között »Gyerekkorom Gurkovó- ban... Itt ért bennünket a balkáni háború. Itt voltunk akkor is, amikor a törökök partraszállásának réme fenyegette Kavamát.« Menekülés, nyugtalanság, tű, az apa elhurcolása. Ezek az emlékek maradtak meg a kis bolgár pap fiában. A gyermekkort nem kevésbé nehéz ifjú-, majd felnőttkor követte a zaklatott sors, mely a szülői házban rátört, végigkísérte szinte egész életét Borisz Popov Viharos idők című önéletrájzi regénye — mely a Zrínyi Kiadónál jelent meg — a bolgár forradalom, a nemzeti és nemzetközi harcok színhelyeit, eseményeit mutatja be. A cselekmény 1913-ban kezdődik egy kis bolgár faluban, és 1941 novemberében fejeződik be. Mi történik a közbeeső években, hogyan válik tudatos forradalmárrá a pap fia már gyerekkorában, milyen következményei lettek az eszme vállalásának — erről szól a könyv. Saját életén keresztül, a maga és tapsai haroain át bemutatja az egész bolgár társadalmat. A könyv egy része az ellenállás fontos dokumentuma. Akár börtonnapló is lehetne — egy tízéves fiú életre szóló emlékei a kínzásokról, az if júkommnisták ellenállásáról, összetartozásáról, és az áruló bűnhődéséről. A magyar irodalomban is megtaláljuk a hasonló könyveket, börtönnaplókat; sok a hasonlóság akár a kommunisták hősies ellenállása, akár a rendőrség »módszerei« között. A Balkán- sajátos történelmével, kapcsolataival azonban egészen más a világ, mint a magyar. Ezek a tények is hozzájárultak ahhoz, hogy a bolgár kommunista mozgalom is sajátosan alakuljon. A szerző útja hazájából elkerülve Franciaországba, majd Spanyolországba vezet. Részt vesz a nemzetközi brigádok megalakításában, harcol Madridért. A nemzetközi brigádok harcait lezáró fejezet után a következő már a Dróthálók mögött címet viseli. Koncentrációs táborok, börtönök követik egymást a szerző és társai életében, végül a hazatérés, amely még mindig nem egy nyugodt szakasz, hiszen 1941 után még két évet tölt koncentrációs táborban, hazai földön. Egy veszélyekkel teli, igaz ügyért végigharcolt élet dokumentuma a könyv, amely bizonyára népszerű lesz a történelmi események kedvelői között. S. M. Legenda a nyúlpaprikásról Godot-ra várva Amilyen könnyen barátkozik az olvasó Tersámszky hőseivel, történeteivel, amilyen köny- nyen oldódik derűjében, bölcsességében, olyan nehezen birkózik vele néha a színház, de még inkább a film. Nemrégiben láttuk a Kakukk Marci filmváltozatát. A zenés »mozi-musical« valójában nem vezette el a nézőt Ter- sánszkyhoz, és még kevésbé teszi ezt az új feldolgozás, a Legenda a nyúlpaprikásról. A Kabay Barna rendezte filmtörténet független Ter- sánszky világától, csupán a cselekményben meséli újra a legendát a nyúlról, a gügye Gazsiról és a körülötte levő világról. Tulajdonképpen azt sem mondhatjuk, hogy a filmadaptáció nem éri el a regény értékszintjét, mert merőben más. Csupán egyetlen figurában érzünk jelenlevő írói ihletést, s ez a Garas Dezső által megformált mezőőr; bu- tyuta nagyképűségével, pa- rasztfurfangjával, kisszerű emberségével. Maga a színész teremti meg a jellegzetes Ter- sánszky-tfigurát. Talán abban lelhető fel az átértelmezések oka, hogy az írói látásmódhoz, bölcs iróniához nem a művekben megrajzolt életanyagból, hanem túlságosan kívülről közelednek. Saját világukhoz emelték az irodalmi matériát. A fordítottja: a művel való hangulati, gondolati teljesebb azonosulás bizonyára sikeresebb Tersámszky-filmfeldol- gozást eredményezett volna. T. T. Amikor — kerek tíz évvel ezelőtt — 1965-ben, a Thália Stúdió színre vitte Samuel Beckett e darabját, Kazimir Károly premiert megelőző beszédet »rögtönzött«, mentegetőzve, mintegy megelőzendő bizonyosra vett támadásokat. (A »nyilatkozat« hozzáférhető A népművelő színház című könyvében.) Azt hiszem, a szellemi közérzet és érettség jellemzője az, hogy ma már egyetlen színháznak sem kell mentegetőznie, ha Beckett- darabot mutat be. Igaz: fehér holló ritkaságúak a bemutatók, s kamarajellegűek. Az író közben Nobel-díjat kapott, és ez az elismerés meghátrálásra késztette támadóit is. Amikor a Godot-ra várva először jelent meg magyarul — Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában —, élénk vitát váltott ki irodalmi körökben. Nekem az az egykori vita, mai szemmel nézve — hadd mondjam ki — paródiának hat. Magyarázni, értelmezni próbálták a művet, ellene és érte vitázva. Ma már — csaknem egész munkássága ismeretében — világos: Beckett müvei nem ugyanazt jelentik az egyik embernek, mint a másiknak. A mellettem ülőnek egészen mást adhat, mint nékem. A lényeg az, hogy »befelé élésre-», bizonyos önvizsgálatra, egyáltalán: agytornára késztet! Amikor Beckettet megkérdezték, miről szólnak a darabjai, ilyen értelmű választ adott: »Honnan tudjam?« Nagyon is illeszkedik ez a válasz ahhoz, amit egy mondattal korábban leírtam. Színházunk stúdióelőadása a már említett Thália' Stúdióbeli bemutató, a Madách Kamaraszínház Ö, azok a szép napok! című Beckett-premierr je, a televízióban látott — Zsámbéki Gábor kitűnő rendezése volt! — Végjátszma! után, tehát csaknem előzmények nélkül jött /létre, s a szombat esti előadás még mindig úttörő jellegűnek számítandó. Szigorúan ragaszkodva az eddig leírtakhoz, azt próbálom elmondani: mit jelentett számomra — milyen asszociációkra késztetett — Ascher Tamás rendezése. Két lompos, koszos és tetves csavargó arc nélküli, kiégett tájon — Pauer Gyula »fantázia nélküli«, tehát jelen esetben remeik díszlete — Godot-ra vár. Ki ez a Godot? A megváltó? Az életnek értelmet adó? Vagy csupán a reményt képviselő hatalom? Mindegy; várják, ahogy mi mindnyájan várunk valamire egész életünk folyamán. Idő és tér már régen fikció Beckettnél. Vajda László és Koltai Róbert Minden ismétlődik, de egyre kevesebb a valószínűség a várt bekövetkezésére. A darab 1953-ban keletkezett, ekkor volt a bemutatója. Már pusztító erejét bizonyította az atom, s már minden addiginál jobban kimutatta foga fehérjét, világot perzselve a fasizmus is, mely ellen Samuel Beckett fegyverrel harcolt. Így nem járhatunk mesz- sze az igazságtól, ha kijelentjük: katasztrófavízió ez az antidráma. Végelnyomoro- dásbam, erkölcsi érzék tom- pulásban vegetálnak »hősei«. Lábukkal a világ szélén kalimpálnak. Esélyük a nullához közeli érték. Kár-e értünk? Beckett műve számomra figyelmeztetés, amely Ascher Tamás — úgy vélem — alá is húz: »Ember, vigyázz!-» A szavak már keveset jelentenek, nem tudják összekapcsolni igazán ezt a két embert — vagy inkább roncsot —, a gondolatok befagytak. Az ember — az építészettől kölcsönzünk szavakat — lefelé épül, bontják a körülmények, s bontja maga magát is. Szép, önáltató meséink romokban. Már a «megmentett« is rúgással reagál a kapcsolatteremtési, kommunikációs kísérletekre. Érzelmi kiüresedés. A gépész kezefejéve! széttörölte szája fölött a bajuszát, aztán odaszólt csendesen a fűtőnek: — Vigyázz a tűzre! Nem volt ebben semmi különös, napjában többször is kiment a kazánházból néhány percre, s a hajó éppúgy úszott a vizen, a kapitány fönn állt a parancsnoki hídon, a kormányosok a fülkéjükben — nem volt semmi hiba. Most azonban nem a konyhába nézett be a gépész, ahol mindig volt egy falat hús, ha megéhezett, és egy korty konyak, ha megkívánta. Most nem maradt lenn a hajófenékben, fölment a napsütötte fedélzetre, mint a nászutasok vagy az unatkozó angolok a luxushajókon. Most a korlátra támaszkodott, mintha nem is gépész lett volna, akinek a helye lenn van a mélyben, s csak nézte a tengert, a hegyeket, amint szürke sziklákkal és apró, karszti erdőkkel a partot szegélyezték, míg a sirályok oly élesen röppentek fel, s oly váratlanul csaptak le azután, mint egy halk sikoly. A kapitány letette távcsövét, és a korlát felé fordult. »Mit akar ez a gépész?« — kérdezte magában. Még nem kiáltott le neki, csak nézte Megy a hajó döbbenten, mint aki valami I váltotta föl; harminc év alatt rettenetes dologtól fél. Mintha azt várta volna, hogy a hullámok közé vesse magát a gépész, mint aki egyszerre megunta az életét. A gépész azonban csak állt, mozdulatlanul, és szemmel láthatóan elnéved- ve. Csak állt a kék ingében, amelynek szakadt volt az egyik ujja, állt kormos arccal — ahogy oldalról szemftiel tartotta a kapitány — s gyér hajálba szelíden belekapott az enyhe szél. Az este együtt pókereztek, semmi baja se volt. Megitta a szokásos adag rumot, aztán elment aludni. Talán odahaza nincs valami rendben! Van egy lánya, s a lányának egy udvarlója, akiről a gépész hallani sem akart. Ezen búsulna most? Emiatt lett neki egyszerre szűk a gépház? Mert alapjában véve jó kedélyű fickó volt, nem csinált semmiből különös gondot magának. Harminc éve élt a tengeren, úgyhogy csak a téli hónapokban került haza egy kis időre. Esténként pókerezett, nappal a gépházban állt, mert éjszakára a fiatalabb gépész nem volt vele semmi baj. Áz éles napsütésben most valahogy egészen furcsám festett abban a kék gépészingben a korlátnál állva. A kapitány csodálkozva vette észre, hogy a tarkója kopasz. Csodálatos! Naponta együtt vannak; s ő ezt nem látta eddig. És milyen görnyedt és öreges, ahogy megereszkedett izmokkal áll! Ö, ez korántsem az a hangos és magabiztos ember, akinek eddig ismerte, hosszú esztendők óta tartó közös szolgálatuk alatt. >' — Te! — fordult a fiatal segédtiszthez. — Állj csak a helyeimre, lemegyek kicsit a fedélzetre. A fiú fütyürészve nézett utána, hogy mi ütött az öregbe. a kapitányba, mit akar a fedélzeten. Talán a matrózok munkáját megy ellenőrizni ilyen szokatlan időben? Lábujj hegyen osont a kapitány, mint a tolvaj. Lélegzete elszorult, homlokán verejték gyöngyözött. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor észrevétlenül a gépész háta mögé ért. — De a sirályok azért fáradhatatlanak — tűnődött tovább együgyűen a gépész, mint akinek újdonság a tenger. Vagy csak úgy, mint aki — Mit nézel, pajtás, ezen«naSy°n régen látta. Köaz unalmas vizen? — szólalt meg csendesen, és szeliden megfogta a karját. — Én látni se szeretem... A gépész nem fordult hátra és nem felelt mindjárt. A kapitány is szótlanul állt, elengedte a karját, és arra gondolt: mégis odahaza történhetett valami, amiért ennyire búsúlásnak adta a fejét a gépész. A lányával, a feleségével ... Vagy talán roszullét fogta el hirtelen? Szédült volna odalenn a zakatoló gépek között, s ezért jött a fedélzetre? — Érdekes — szólalt meg akikor a gépész, és megfordult, furcsán mosolygott —. az olajfák már elvirágzottak, a pí- neák pedig egészen megszürkültek ebben a nyárban. A kapitány nem felelt. Mit is mondhatott volna erre, hiszen nemcsak a tengertől, a tájtól is megcsömörlött, ha a partok, közelében jártak. — Igen. — gondolta aztán —, forró nyár volt az idén, s a nagy meleget a fák se bírják, nemcsak az ember. nyörbelenül csapnak le a kis halakra. Ök nem változtak ... Ilyenek voltak akikor is, amikor hajóra kerültem. Harminc éve lesz az idén ... — Nem baj!. — nevetett kényszeredetten a kapitány és a hangja rekedt volt. — De azért elnyerem tőled estére az üveg bort, nyugodt lehetsz! Azzal el is indult. Lassú léptekkel,' látszólag egykedvűen, föl a parancsnoki hídra. Attól félt, hogy a gépész visz- szafordul, s ő nem bírta volna elviselni most a tekintetét. D e az csak állt, egy ideig még nézte a szép, ragadozó madarakat, a fehéren izzó sziklákat, az ezüstös fákat. Aztán mosolygósán és csendesen visszaballagott a hajófenékre. Odafenn pedig közömbösen nyújtotta át a látcsövet a fiatal segédtiszt a kapitánynak. De az előbb a zsebkendőjét húzta elő, megtörölte a szemét, s csak ak kor nézett messze-messze a végtelen vizen. Herceg János Beckett nem hisz egyik világrendszerben sem. Számomra ezt is »magyarázza« műve: a kapitalizmus modellje — Pozzo kizsákmányoló és Lucky kizsákmányolt — éppúgy a Vég felé halad, mint — üzeni nekünk az író — azok, akik egy — szerinte — utópiát jelentő állapot bekövetkezését várják. Ascher Tamás rendezése — s még egyszer hangsúlyozom: számomra! — figyelmeztetés, hogy azért a bizonyos »utór piáért« cselekednünk kell! Vitánk van Beckett-tel, de most már szerencsénkre úgy, hogy ismerhetjük azt, amivel vitázunk! S tiszteljük a vitapartnert, mert — hogy a No- bel-tííjat odaítélő- bizottság hangsúlyozta —- költészetté tudja emelni a féregállapottá degenerálódást. Az eddigiekből is világosnak kell lennie, úgy gondolom: Ascher Tamás rendezői pályájának eddigi legfontosabb állomásához ért. Ilyen jelentős mérföldkő talán csak a Dosztojevszkij—Wajda-féle ördögök színpadra állítása volt. Óriási feladat a becketti mű deszkákra teremtése, s ezt Kaposváron olyan izgalmas előadásban látjuk, amilyet a mű valóban megérdemel. Ascher, olyan gondolkodónak bizonyul — alkotótársa Saád Katalin volt —, aki értünk is felelősséget érez. Mint nézőket T>edig egy percre sem hagy »elandalodni«, ötleteinek tárháza kifogyhatatlan. Nem félek kimondani: »válogatott« segíti céljában. Arcunkba játszanak, arcukba reagálunk. Vajda László tetves és maszturbáns Vladi- mirjében még pislákol a sza- maritanizimus, Koltai Róbert loncsosságában is finomabb, állandósult depresszióban leledző Estragonjában már irgalmasság sincs. Ók ketten minden, skálán játszhatnak egyébként mint színészek: ősi boli óc tréfától a tragédiáig. Ragyogó Pozzo — megjelenésében is — Helyey László. Valóságos tudathasadást okoz bennünk: egy-egy pillanatra még sajnáltaim is tudja ezt a »tenyérbamászóan« ellenszenves figurát. Megrendítő és félelmetes Lukács Andor Lu- ckyja. Újra és újra bizonyítja tehetségével, hogy a legjobbak között a helye valóban. Walter Zsolt kisfiú megállja a helyét. Az első stúdiós drámapremier tehát a lehető legjobban sikerült. • Leskó László Somogyi Néplap
