Somogyi Néplap, 1975. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-01 / 257. szám

A műhely élén

Történelmi filmek kuruc | hősei jutnak eszembe, amikor j mokány termetére, bajuszos, | barna arcára pillantok. Csak- j hogy rajta a dolmány helyett barna munkaköpeny van, s a felső zsebéből tollak kandikálnak elő.

A Danuvia nagyatádi gyárában, a körasztalszerelő-mű- ! helyt drótkerítéssel választották le a nagy munkacsarnok- j ban. Itt, ahol a gyár leghíre- j sebb termékét, a marógépek / alkatrészeit, a körasztalokat j szerelik, a géplakatosok cső- i portvezetője Pankász József, j

Harmincéves. A gyár alapítása óta itt dolgozik. A jogelődtől, a gépjavítótól lépett át a csoport két idősebb tagjával együtt.

hendv ai Tiborősz hajáról ítélve apja lehetne a csoportvezetőnek. Dolgozik, s csak egy pillanatra néz fel, úgy mondja.

— Én is voltam csoport- vezető, de így, beosztottként több a pénzem. Gyakran kér tanácsot, nem fél mással is megvitatni gondjait. Mi jól kijövünk egymással. A fiatalokat pedig időnként ráncba szedi.

— Gyakran vitázunk egymással. Szóvá teszi, ha nem azt a műveletet végzem, amit szerinte csinálni kellene — dörgi Radios Sándor, a másik idősebb szakmunkás. — Az a véleményem, hogy kesztyűs kézzel bánik a nyolc ifjú szakmunkással: sokkal szigorúbban kellene.

Megvárom, amíg a hosszú hajú Kozma István átfúrja a csavarnyílást.

— A főnök. Megköveteli a

pontos munkát, de úgy, hogy sohasem sérti meg az önérzetünket. A másik, ami szerintem nagyon jól: nem félünk

tőle. Tizennyolc éves vagyok, de már hallottam olyan főnökről is, akihez nem mernek odamenni az emberek gondjukkal. A mi csoportvezetőnk — szerencsére — nem ilyen.

Egy rajz fölött vitázik a csoportvezető, azután tolómérőjével ellenőriz.

— Az eredeti szakmám gépkovács. Három éve újból szakmunkásvizsgát tettem. Megszereztem a géplakatos- bizonyítványt. Akkor helyeztek a szerkezeti lakatosoktól a körasztalműhelybe. A gyárban pillanatnyilag ez a legfontosabb műhely. Nem bántam meg a változást. Ez sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb, érdekesebb feladatokat adott. Jó érzéssel tölt el, hogy az úgynevezett fő profil a mi kezünkből távozik. Csak az szokott idegesíteni, ha pontatlan alkatrészeket kapunk. Ilyenkor vesztem össze aszom" széd műhely csoportvezetőjével, művezetőjével, ha kellett a termelésvezetővel is. Azt mondják, hogy nem vagyok rossz vezető ? Hm ... hát, szeretek mindenre odafigyelni. Gyakran fölvetődik: hogyan bánjunk a fiatalokkal. Bevált | módszerem: írásbeli figyelmeztetések helyett beszélek a vétkesek fejével. Azt persze látják, hogy néha a saját szakállamra is kedvezek. Eddig a munka eredményessége igazolta módszerem helyességét. Hogy mennyire kötődöm a gyárhoz? Sok elgondolásomat sikerült megvalósítani. Négy évig a szakszervezeti bizottság vezetőségi tagja voltam. Beválasztottak a pártvezetőségbe is. G. J.

AutóÉsszal vagy kerékpáron

. .. vagy éppen gyalogosan. ' A föltett kérdésre,: »hogyan jár

dolgozni", ezt a háromféle választ kaptam* Különböző helyeken különböző embereket kérdeztem meg. Hal a szárító zúgása mellett, hol a tábla szélén égy kis pihenés közbeni beszélgetésbe »csempésztem« a kérdést. A válaszok sokféleségéből végül is típusok alakultak ki.

— Mióta tart a cukorrépa- szedés, gyalogosan járok. A közelben lakom. Hamar itt vagyok, és hamar hazsiérek.

— De nemcsak itt, ,a határ más részén is van munka.

— Akkor előkerül a kerékpár.

— Mit szólna, ha autóbusz- szal vinnék és hoznák a munkahelyére?

— Hát... Megmondom

őszintén, nem is nagyon örülnék neki.

— Miért? Hiszen mégiscsak kényelmesebb;

— Az igaz. De akkor nagy a kötöttség! így az ember, ha

valami dolga van, felpattan a kerékpárra, aztán megy, inté-1 zi.

Nos, igen. Hogy munkaidő vagy nem munkaidő, az a kerékpár- és a gy a logos- »p á rtia - kat« nem nagyon..érdekli. Az sokkal inkább, hogy »miért nincs a termelőszövetkezetekben is szabad szombat?.!« Az ellentmondást természetesen csak akkor veszik észre — nem szívesen —,■ ha valaki magyarázni kezdi, hogy összefüggés van a munká.val töltött munkaidő és a szabad szombat lehetősége között.

A gyalogosokkal és a kerékpárosokkal való beszélgetésre tulajdonképpen az autóbusz- szal közlekedők véleménye késztetett. Mert elmondták ők, hogy először örültek a busznak, mikor a tsz megvette. A szórakozás, a kirándulás lehetőségét látták benne csupán.

— Aztán jött a harag.

— Miért?

— Mert a vezetők valóságos kis helyi, menetrend szerinti járatokat alakítottak ki. Egy csapásra elmúlt az a világ, hogy addig dolgozunk, ameddig akarunk. Ha tetszett, há nem, ameddig nem jött a busz, tenni kellett a dolgot.

— Meddig tartott ez a harag?

— Nem olyan sokáig. Végül is belátta az ember, sokkal jobb ez így. Nemcsak azért, mert tényleg kényelmesebb, hanem azért, mert elsősorban a mi érdekünk, hogy egy munka előbb elkészüljön. Meg hát tulajdonképpen mindenütt van

munkaidő

__ Azt hiszem

e

lőbb-utóbb a tsz-ekfben mindenütt kialakítják ezeket a munkajáratokat. Mert hát ez a jövő útja...

Beszélgetésekbe »csempésztem« a kérdéseket. Kommentár — úgy érzem — nem kell. A következtetést ki-ki levonhatja magának. Talán csak annyit még, hogy ma már Somogy szövetkezeteinek háromnegyedében • van, saját autóbusz.

V. M.

Tersánszky J. Jenő

I A lilllllll

1 havasi selyemfiúl

IIL

Hosszú furkósbotja elébe téve az asztalon, s mellette táskája, piros szíjával, sárga pitykegombokkal ékesítve, s kerek kalapja melletti csinált virágbokréta.

Pakulárlegény volt, rögtön látszott. Nagyon szép feje volt. És valami méla, nemes nyugalom rajta, akár valami fiatal erdei istenén.

Ügy látszott, mintha semmit sem vett volna észre belőle, ami körülötte történt, és mintha most se venné észre, hogy rája térült a figyelem.

A három nő tekintetéből szinte önkéntelen valami részvétféle vetődött feléje, hogy nyilván mindjárt valami ko- miszságot kell elszenvednie a

Somogyi Néplap

nagy barom Bogya Gazsitól

vakmerőségéért, hogy helyén maradt.

Hát ez tényleg kikerülhetetlen volt. Bogya Gazsi előbb leült egyik asztalhoz, és húzott egy kortyot a pálinkából, aztán egy percig kissé kiélezve a pakulárra vetett pillantásával, hogy most mindjárt megugratja ezt a kis egykedvű embervakarcsot is, átszólt hozzá:

— Hát jó a hering, te zsíros?

A pakulár csak kis várakozás után fordul félig feléje:

— Nekem szóltál ? — kérdezte. — Hogyne volna jó. Tessék, kóstold meg.

— Na, aci, jól van, hadd kóstolom meg — jött mókáz- hatnékja Bogya Gazsinak.

—1 Gyere, tessék — várta a pakulár.

— Lökd ide elibém — mondta Bogya Gazsi.

A pakulár erre szó nélkül megfogta az egyik heringet a farkától, és aránylag elég távolra, pont Bogya Gazsi elé dobta az asztalra. De volt valami a mozdulatában, valami nagyon természetes, és épp ezért nagyon kihívó. Mintha olyasmit éreztetett volna meg ez az apró emiber a nagy duhajjal: hiszen kutyába sem

veszlek én téged, látod!

— Ejha! Látom, te nagy legény vagy! — szólt át neki Bogya Gazsi, — Pedig én úgy

hallottam, hogy ti a heringet csak ott tartjátok felakasztva a gerendán a házban, és csak a máiét veritek hozzá, hogy szaga legyen. Sok bárányt lophattál gazdádtól, hogy ilyen jól megy neked.

A pakulárnak erre a gorombaságra a pillája sem rebbent, mikor egészen odafordulva így felelt:

— Az apád lopott. Ha van apád. Tudod-e? Én nem vagyok tolvaj. És én nem bántottalak téged, hogy ezt mondjad nékem. Most már hallottad, mit feleltem rá neked.

Hát ez valósággal elképesztő volt. Elképesztő, és oly váratlan is, hogy nemcsak az asszonyok, de a nagy Bogya Gazsi képe is színt váltott rá, és szava is cserben hagyta egy percre. Ellenben felemelkedett, és lassan, mintegy még álmuldozva a pakulárra, hogy ez a pukkancs mondott ilyet néki, úgy közeledett hozzá.

A pakulár akkor hajtotta ki utolsó korty pálinkáját, s seperte le maga elől a morzsákat, s táskájába téve máléját, megpödörte kis bajszát, mint aki végzett ebédjével. Akkor ért melléje Bogya Gazsi. A pakulár meg se moccant erre.

— Az apámat? Hogy mondtad? — kérdezte arcába Bogya Gazsi, í-átéve félkezét a pakulár vállára.

Éjszakai műszak

Segédmunkások. Égető

gond. Némi gyanakvás.

A gyár előtt törmelék, szeméthalom. Arrább füstöl is valami. A szépen gondozott fák, bokrok sorfalat állnak a gyárkapu előtt. A portás útbaigazít' a felvételi iroda felé.

■— Segédmunkási állást tudunk biztosítani, három műszak — közük velem. — Tüdőszűrő lappal kell jelentkezni.

A kórházban, míg a kartonok közt matat az asszisztens- nő, kérdezősködik. Keüetlenül válaszolgatok.

— Szóval segédmunkás. —

Máris írják a papíromra. Forgatom a kétrét hajtott sárga cédulát. Miért az előbbi" zavar, talán a rövidítés: a nagy S

pont és kis m pont miatt?

Mire visszaérek a felvételi irodába, sikerül legyűrni a rossz érzést . Rám szólnak. Megszégyenülve lépek vissza az ajtóból. Állok és várok. Üvegablak választ el a bent ülőktől. Igazolványok, papírok, rubrikák közt szorongó betűk. Lépcső, korlát, folyosó, és máris ott állok egy ember előtt, aki csodálkozva forgatja papírjaimat.

— Miért nem helyezkedik el a szakmájában? — húzza fel a szemöldökét.

— Szeretném megismerni a gyárat — mondom az igazat. És rögtön meg is bánom, any- nyira hitetlenkedve néz rám.

— De ugye nem követett el semmit, aminek a későbbiek folyamán következményei lehetnek? — faggat tovább.

— Nem, dehogyis! — tiltakozom a kelleténél talán egy kicsit hangosabban.

Az üzemorvosnál türelmesen várok a soromra. Patika- szagú csend. Hallani, ahogy egy emelettel följebb székeket tologatnak.

— Volt itt is tölts-teríts — szólal meg egy fekete trikós.

— Mindenhol így van ez — kontráz egy basszus.

— Azért. nem... egészen — mondanám, de a telefoncsörj gés nem enged. Előbb csak a hangját halljuk, készséges bagem tudatában kijelentem,! hogy semmiféle eltitkolt be-1 tegségem nincs.«

»Vállalom, hogy a tudomá-! somra jutott üzemi titkot nem \ árulom el

— Jegyezze meg a számát. Bárhova megy a gyárban, mindenhol ezt kérdezik. Erre a számra kapja a fizetését is.

— Hozott magával lakatot?

— kérdi a portás.

— Nem hoztam semmit.

— Ebben a ruhában akar dolgozni? — csapja össze ször- nyűlködve a tenyerét. — A lakat a legfontosabb, mert J tudja meg, fiatalember, itt ] mindent el kell zárni. Eltűnik valami, aztán keresheti, akár a tűt a szalmakazalban.

A gépek dübörgésétől remeg a padló. Finom gyapotpiheköd lebeg a hőségtől vibráló levegőben. Lerakódik mindenre, mint a zúzmara. Fülledt meleg. Fülsiketítő zaj. Fémfogak őrük a gyapotot érzéketlenül. Egy vigyázatlan mozdulat, a gép tovább forog, csak a gyapot. a fehér fonal színe lesz vörös. Mondják, hogy meg lehet szokni. Megszokásról szó sem lehet. Inkább beletörődésről.

Egyelőre határozatlanul téb- lábolok a gépek között. A te- , herlift kezelését már sokad- | szór mutatják, mégsem zárul j a vasajtó, ahogy szeretném.

— Káromkodj egyet, pajtás, | rúgj bele, aztán nézd meg istenesen, meglátod menni fog! [

— tanácsolják.

A szitkozódás szelídre sikeredik, az ajtó visszarúg, hogy órákig sajog a lábam.

Éjszakai műszak.

— Nem vagy álmos?

Tompa, egyre halmozódó fáradtság. Már semmit sem érzek, felelném, de csak egy szóra futja.

— Nem.

A többiek, ha látják, hogy nagyon elmaradok, .segítenek.

A szusszanásnyi szünetben be— Miért abban a ruhában

mész haza? amelyikben dolgozol?

— Futok. Nincs értelme, hogy fürödjek, átöltözzek, azután húsz perc múlva ugyanezt.

— Csak nem az Abebe Bikila a példaképed? — ugratnak.

— Ha fut az ember, kilélegzi a tüdejéből ezt a sok port meg gyapotpihét, amelyet itt beszív.

— Azt nem lehét kilélegezni, pajtás. Az bent marad. Hanem az emberek megszólnak. Már kérdezték, hogy tán nincs ruhád? Kinevetnek. Miért nein futsz később, ha már szaladgálni van kedved? Mit csinálsz a szabad idődben?

— Sok minden érdekel. Könyvek...

— A téma az utcán hever, mi, csak le kell hajolni, aztán vigyázz, hogy közben fenéken ne rúgjanak!

A lányokról, asszonyokról kellene írni. Hajnalra a szemük alatt sötétebb lesz az árnyék. A szép lábú, ringó csípőjű fiatal lányokról. Neijj könnyít sorsukon a szó, hiszen még a kiáltás sem hatol át a gépek dübörgésén.

Az ablakokra kívülről feszülnek a reggeli fények. Gyapotpiheköd kavarog a gépek fölött. Hajnalban kezet fog veled a fáradtság és az egyszerűség. Keményen szorít a szerénységre.

Nyugtalanul alszik a fáradt értelem, gyapotbálákról álmodik, kékkel, lilával, feketével bélyegzett gyapjúhengerekről. A férfiak pihenésül füstöt szívnak tüdejükre. Kígyóként sziszeg a kerekekre tekerőzö szíj. Szédülés hintáz- tat a géperdőt szegélyező oszlopok között. Álmukra gyapot- pelvhekből hófehér szitál és megőszíti hajukat a homlokuk fölött.

Szidera Szpirosz

riton, majd maga az orvos is megjelenik. Erőteljes egyéniség, fekete bajusz, pocakján fehér trikó feszül.

„Csak egyetlen Föld van”

— Mi a panasza« — fordul a fekete trikóshoz.

— Fáj az egész ember, doktor úr.

— A felvételis jöjjön be! — hívnak.

— Maga még nem vetkőzött le? — mordul rám az orvo6, és kérdőjellé változik.

— Szeme? Füle? Szíve? Foga? Tüdeje?

»Alulírott teljes felelössé— És én tolvaj vagyok neked? — kérdezte vissza a pakulár. De a Bogya Gazsi kezét közben nyugodtan leszedte a válláról, és ő is felállt: — A kezed ne tedd rám — mondta fenyegető hangsúly nélkül. — És hagyj utamra, mert nincs kedvem verekedni veled — tette hozzá.

Bogya Gazsi azonban megint a pakullár vállához kapott, és megrázta volna.

De ekkor a kis ember, szinte hihetetlen, hogy gyorsaságában egy cseppet sem lett feltűnővé, elugrott mellőle. Már az asztal volt köztük, és a kis pakulárnak botja a kezében, és táskája is a nyakában már. Így hallott Bogya Gazsi baljóslatú szava:

— Ohó, majd számolunk először.

Azzal Bogya Gazsi utánanyomult az asztal körül a pakulárnak. Míg az lassan hátrált előtte, és így beszélt közben:

— Hallgass csak meg engem először. Ne hidd, hogy én nem ismerlek téged. Nagyon jól ismerték. Láttad azt az öreget, aki itt ült velem? Te nem láttad. Mert elfutott innen, ahogy téged meglátott.

(Folytatjuk)

Néhány évvel ezelőtt még mosolyogtunk, ha valaki bolygónk 'karbantartási gondjairól beszélt. A környezetvédelem kérdései bogaras tudósok, megszállott természetrajongók és . városatyák gondjai voltak pusztán. Hajlamosak voltunk arra, hogy a fejlett nyugat-európai tőkés államok gondjaként vegyük tudomásul a levegő és a vizek szennyezettségének kérdéseit, a zajártalmakat, azokat a civilizációs betegségeket, melyek a nagyfokú városiasodás és iparosodás következményei. Folyóvizeink és tavaink szennyeződése, kirándulóhelyeink, zöldterületeik csökkenése ma már minket is egyre riasztóbban figyelmeztet.

Ez tipikusan olyan kérdés, amelyhez mindnyájunknak lehet szavunk, s ami még fontosabb: mindnyájan tehetünk valamit. Nagyszerű kezdeményezés volt a kaposvári Ifjúsági és Úttörő Művelődési Központban rendezett kiállítás az emberi környezet szeny- nyezettségét és a megfelelő ellenintézkedéseket is bemutató tablókkal és grafikonokkal. Sokan látták a kiállítást, de még mindig nem elegen. A téma fontossága sokkal nagyobb apparátussal és látványosabb kivitelben, »sokko- lóbb« összeállítást igényelt volna. A rendező szervek és a- kiállítók érdemét ez természetesen nem csökkenti a nemes célkitűzés: a figyelemfelhívás »hatásfoka« azonban így gyengébb ...

Meggyőződésem,' hogy nagy könyvsiker — a kisebb példányszám ellenére — Barbara Ward és René Dubois (közgazdász, illetve természettudós) könyve, mely nem hivatalos beszámoló az ENSZ környezetvédelmi konferenciájára. 58 ország 152 tudósa — köztük több Nobel-díjas —

nyújtott segítséget írásos anyaggal a szerzőknek, örömmel olvastuk a magyar Straub F. Brúnó biokémikus és Nagy

V. Imre hidrológus nevét is a tanácsadók között.

A »Csak egyetlen Föld van« című kötet főbb részei: az örökölt világot bemutató fejezet, a fejlett technika problémái — a szennyeződés ára, a föld helyes és helytelen használata. energiakészleteink — a fejlődés arculata, fejlesztési politikánk; az emberi települések gondjai, a közös, bioszféra és az egymás mellett élés a technoszférában.

A könyv egyik fontos tanulsága, hogy környezeti problémáink zömére van megoldás A vizeket ismét meg lehet tisztítani, újra süthet a nap a tiszta levegőjű városok fölött (ahogy süt Londonban, a szmog őshazájában), az óceánok megtisztított vize moshatja földrészeink partjait, és meg nem fertőzött növények lesznek táplálékaink.

Kétségbeesésre csak akkor van ok, ha oktalan alvajárónak mutatkozunk, s közös erőfeszítéseink mellett (máris 130 nemzet, köztük Magyarország, kötelezte el magát a közös cselekvésre) nem védjük egyénileg is környezetünket.

Bolygónk, amely egymagában tartja fenn életadó reno- szereit, tápláló és lelkesítő, a legnagyobb mértékben gazdagító és szép otthona valamennyi földlakónak. Megérdemli, hogy szeressük. Közvetlen környezetünk, szép erdőink és vizeink, új lakásaink környéke és régi utcáink is megérdemlik: minden ötletességünkkel és bátorságunkkal, minden nagyvonalúságunkkal azon legyünk, hogy megóvjuk a romlástól, ezzel is biztosítva a magunk és gyermekeink fennmaradását. Szíjártó István