Somogyi Néplap, 1975. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-31 / 256. szám
Filmsorozat rnevelésről, társadalomról Az önvizsgálat felkiáltójelei Csikók napfényben Ö trészes filmsorozat ve- j títését kezdték meg a kaposvári Vörös Csillag mozi- j ban szerda délután. Már az * első rész után azt kell mondanunk, nagyobb figyelmet, jobb szervezést érdemelnek a további előadások. A Balázs Béla Stúdió nevelésügyi sorozatának alkotócsoportja — Dárday István, Mihály]i László, Szalai Györgyi, Vitézy László, Wilt Pál — filmsorozatának első része, A szocialista nevelésért című, már egymagában elegendő arra, hogy felhívjuk rá a figyelmet, egyben ajánlva: jó lenne, ha kópia maradna belőle Somogybán. Olyan fontos dokumentációs értéket hordoz ugyanis, olyan nagy hatású szembesítő erő rejlik benne, amely többre teszi hivatottá, mint hogy egyszer — néhányan — lássák, és egy ankéton szót váltsanak róla. Tévedés ne essék: nemcsak pedagógusok, pedagógusjelöltek számára készült rétegalkotás. Sokkal több annál! Kétségtelen, hogy — mivel a nevelés kérdései, egy pedagóguscsalád mindennapjai, egyszóval pedagógiai életanyag a fő matéria — a pedagógusberkekből várható az első visszhang. Kár lenne azonban csak e körben megvonni a közönség határát. Mert ezen i a kérdéskörön belül társadat- j munkra, mindennapjainkra érvényes igazságokat — amelyeket néha szelíden kendőz el a megszokottság, a kényelem- szeretet és a megalkuvás mutat be a felkiáltójelű alkotás, önvizsgálatra késztetve. Amit az alkotógárda kamerája megörökített, éppúgy körülvesz bennünket más-más munkahelyen is, és a láttatás erejével jutunk el a -felismerés, a továbbgondolás, az egyetértés vagy a vita aktívabb zónáiba. \f ezetők és vezetettek, hi- ” vatástudat és családi élet, mély tartalmak és nevetséges formaságok, vállalt — hirdetett normák és munkahelyi »dajdajok«, minden különösebb erőlködés nélkül, az életanyag tudatos filmfotográfiájába sűrítve, kitűnően megszerkesztve élnek meg a vásznon. Csak egy kérdéskört vegyünk például. Ki kapja meg az egyik járásban alapított A szocialista nevelésért elnevezésű emlékplakettet az egyhavi fizetéssel? Ez látszatra egy a járási hivatal vezetőjének, a szakigazgatás szakembereinek mindennapi dolgai közül. De amíg az ügy »lefut-«, addig egy csomó kérdés kePleíykapad helyett klub Gyermekgondozási segélyen levő, napjait három évig otthon töltő kismama meséli: — Amikor befejezem a főzést, a mosást, s elláttam a gyereket, lemegyek a ház előtti térre. Addigra már a többi kisgyermekes anya is levitte a kocsiját. Ülünk, megbeszéljük, mennyit eszik a gyerek, ki hogyan paszírozza az ételt és hány vízben mossa a pelenkát. Mindennap — ugyanazokkal, ugyanazt. Azután fölmegyünk és minden kezdődik élőről. Azelőtt sokat voltam emberek között, moziba, színházba jártunk a férjemmel. Most csak a négy fal marad, meg a ház előtti plety- kapad ... Ha bemegyek az üzembe, már nem is értem pontosan, miről beszélnek a többiek. Nemcsak azért, mert két év alatt megváltoztak a munkakörülmények, mást csinálnak a kollégáim, hanem azért is, mert az a légkör ismeretlen lett számomra. Persze nem mindenki beszél így. Van olyan kismama is, aki az otthon töltött, látszólag üres órákat kihasználja nyelv- tanulásra, olvasásra. Hogy az otthon levő fiatalasszonyok továbbképzése társadalmi ügy, azt ma már nagyon sok fórumon hangoztatják és tesznek is lépéseket megoldására. Nagy szerepet vállalt ebben a Hazafias Népfront megyei nőbizottsága, amelynek klubjai már hosszú évek óta működnek. A foglalkozásokra a nagymamákat is meghívják. Már vannak eredmények, de gondok is. Kaposváron például most jönnek össze harmadszor a kismamák a megyei művelődési központban. Az első előadás témája volt: Az otthon töltött három év alatt milyen továbbtanulási lehetőségek vannak? Névre szótó száz meghívót küldtek el *a rendezők, több mint nyolcvan fiatalasszony jött eL Másodszor, amikor a korszerű gyermekgondozásról volt szó, mindössze öten. 1. A példa arra csábít, hogy olyan következtetést vonjunk le, miszerint az utóbbit mindenki ismeri a gyakorlatból, ezért is maradt távol. Nem erről van szó. Egyszerűen nincs kire hagyni a gyereket, amikor el akarnak menni valahova. Páldául egy számukra szervezett előadásra. Először még csak sikerült, másodszorra már nehezebb keresni valakit, aki néhány órára helyettesíti őket. Budapesten és a nagyobb vidéki városokban már megoldották: amíg a mamák hetenként egyszer a klubban vannak, addig a kicsik g szomszéd teremben, szakképzett gondozó felügyelete mellett játszanak. Vagy éppen alszanak. Valószínű, hogy ezt nálunk is meg lehetne így oldani. Néhány helyen van is példa rá az üzemi szakszervezeti bizottság irányítása mellett, azonban még csak a kezdő lépéseknél tartanak. A népfront nőbizottsága huszonegy nőklub gazdája a megyében. Vannak régi klubok, mint a siófoki vagy a kaposvári, vagy a lassan húszéves múltra visszatekintő háziasszonyok klubja. ‘Ezekben nagyon hasznos elfoglaltságokat találnak a nők. Előadásokat hallgatnak, írókkal találkoznak, könyvekről vitatkoznak, filmeket néznek meg közösen. Sor kerül főzési tanácsadóra, divatbemutatóra, előadás hangzik el a különböző életkorokról, s azok problémáiról. Nem ritka az sem, hogy egy-egy ilyen klubdélutánt összekapcsolnak a kézimunkaklub foglalkozásával. Amíg előadást hallgatnak, villognak a kötő- vagy horgolótűk. Tapasztalataikat biztosan hasznosíthatnák a kismamaklubok is. S. M. rül igen szemléletesen reflektorfénybe. Nem érzi, nem is észleli a film valamennyi alanya — de sorsok, hivatástudatok, kompromisszumok kerülnek a mérlegre. S milyen keserűen nevetségesen agyoncsapja mindezt az ünnepség egy esetlen aktusa, mikor a közéleti vezető belegabalyodva a névsor, a plakettdobozok és a pénzesborítékok sokaságába, ügyetlenkedik. S az elismerés szimbólumait átvevő pedagógus is esetlenkedik csupán a dobogón. Kis dolog — csak éppen arra int, hogy a huszonöt éves munka felemelő ünnepén mit rontanak a fölös formaságok. Az ötgyermekes pedagógus házaspár életéről szóló megkapó riportrészletek később katartikus erejű önvallomásokba, önvizsgálatokba futnak. Arról, hogy az egyéni sors, a hivatás, a közélet, az igazság- keresés útjai 1 nemegyszer keresztezik egymást. A férj már- már (iskolás kategóriákban gondolkodva) csaknem a félreállított pozitív hős szerepében áll előttünk; ő a hivatás- tudat ellenzéki poszton szóló igazmondója. De mennyire más mindez a feleség megrázó vallomásának, kitárulkozásának, emberi nagyszerűségének tükrében! Mennyi igazság, és mennyi felületes »vonalas- ság« ütközik itt össze! Nagyszerű alkotói szándék érződik a dokumentumsorok mögött: ne az egyértelmű hősöket, fekete-fehér posztokat keressük, hanem a vívódó, nekilendülő, kudarcokban veszködő önmagunkat. N em keresték az alkotók szándékoltan sem a nagy hatásokat, sem a nevetséges formaságokat. A dokumen- tumíilm-készítés letisztult, jól megválasztott, ^rendkívül egyszerű eszközeivel követték a valóságot, s művészi tudatossággal szerkesztették úgy a filmet, hogy a »fecsegő felszín« után kitárja igazságait a »hallgató mély« is. Talán könnyen kitetszik az eddigiekből: ha pedagógusokról szól is, ha iskolában játszódik is a film, valójában egy szélesebb érvénykörű alkotással állunk szemben. S ezért lenne jő, ha a pedagóguscsalád életét be- mütató négy dökumentumfil- met még többen várnák, néznék, s váltanának róla szót: az érzelmek, gondolatok friss melegében, v Tröszt Tibor Mézfényben kiscsi hók hem- pengőzmek. Szépek, karcsúak, fényes szörűek, bársonybama szeműek. Mintha a győztes napot köszönteinek, »aki« kemény, csaknem egy teljes dél- előttig tartó küzdelemben legyőzte a szomorú, szürke ködöt, és most aranysárgán nevet az ezer színbe öltözött határra. — Kelj fel, te! Ne feküdj már annyit a fűben! — Hagyja csak .. . — Nem lehet! Megfázik. Nem engedi a főnök ... A csikós haja szőke, termete vékony, apró. Vállára vetve faragott nyelű, fonott ostor. Tizenévesnek nézném, pedig már legénysorba számit, közelebb van a húszhoz. (A babócsai Űj Világ szövetkezet három éve foglalkozik sportlótenyésztéssel. Nem nagyban, inkább mellékágazatnak tekinthető ez. Meg érdekességnek, hagyományőrzésnek, és egy kicsit a magyar embert jellemző lószeretet jelképének.) A csikó fölkel, orrával a legény karjánál matat. — Eridj már! Szétszeded | még az ingemet. Nevet a szeme, a szája, az arca. Akkor is. amikor a szakmára terelődik a szó. — fiz nálunk családi hagyomány. Ekkora korom óta — mutat a földtől vagy fél métert — csikók, lovak között nevelődtem. Édesapám valamikor Bőszénfán volt csikós. Tőle tanultam a mesterséget. — Szép dolog, ha valaki az apja n vom dókáiba lép. — Nemcsak én vagyok így. A többi testvérem is. Sorolja a neveket. Az apja, j Kajdacsi György negyedma-'j gával gondozza a lovaikat, György. Ferenc és István nevű fia társaságában. — De a Jancsi sem lett hűtlen a lovakhoz — toldja meg —, csaik ő futókocsjfe. — Miből áll itt a munka? — Etetés, ápolás, gondozás. [ Meg beletartozik a, tanítás is. ( — Ez utóbbi hogy megy? — Azt nehéz elmondani. I Ezek a csikók az ügetőpályárä“ mennek, k bár ott 'toftítják be őket igazán, itt kell elkezdeni. Itt kezdenek a kocsihoz szokni. — Mi a legnehezebb? — Addig nagyon nehéz, míg beáll legelőször a rúd közé. Azután nem akar elindulni. Ha meg elindul, megy mint az ördög. Utána borzasztó ne| héz vele megállni. De másodszor már könnyebb. Nem hiába mondják: okos állat a tó. (Harmincegy ügető tenyész- kancája van a szövetkezetnek. Egy éve négy lovuk van a pályán. most ezen az őszön újabb tizennégy csikó indul, hogy kellő tanulás után bebizonyítsa, milyen képességek rejtőznek benne. Mondják, a most pályán levő négy ló köEgy kis »terefere«. zül kettő különösen szép reményekre jogosít.) — Hetenként egyszer van gyakorlás, kocsizás. — Megy már? — Most már hozzászoktak. — Van kedvence? — Van hát! Az ott ni, a Tilda. Meg ez, a Pici. Nem ez a rendes neve, Drávának hívják, csak én kereszteltem így. Már jön is ide." Szelíden baktat. Tűri a si- mogatást, és a legkülönbözőbb módokon adja tudtul: kéri a cukrot. — Mind ilyen szelíd. A cukor jutalom. Ostort nem szabad használni, csak a legvégső esetben. A lovat jutalmazni kell, és akkor tudja, mit kell tennie. Okos • állat. — Miért szereti a lovat? — Hát azt én nem tudnám megmondani! De nagyon szeretem őket. — Sosem gondolt más szakmára? — Soha! (Amikor Läufer Imrével, a szövetkezet elnökével beszélgettem, azt próbáltam megtudni, hogy ez az igazán kicsi ágazat mit hoz a szövetkezetnek. És kiderül: nem is keveset. A tenyészkancák után darabonként évente tizenkétezer forint támogatást kapnak, a pályán levő lovak után pedig havi ezerötszáz forintot fi- zet a Magyar Lóverseny Vállalat. j4: idén ez négy.záz^zer forint bevételt jelentett, jövőre pedig meghaladja a félmilliót.) Mézfénvben legelésznek. A csikók játszanak, hempergőz- nek. A Pici, vagy »tisztes« nevén a Dráva az országúiig kísér, mint ahogy házigazda szokta a vendégét. Vörös Márta Bélyeg van forintos, sőt több... Takarékoskodó fiatalok Ha egy általános iskolás kisdiáktól megkérdezi valaki, hogy mi az, amiből van egy-, két-, őt- ésr tízforintos értékű is, pillanatokon belül választ kap: az iskolai takarékbélyegről van szó. Azokról a parányi »grafikákról«, melyeket a papától és a mamától kért forintokon lehet megvásárolni, egy kis lapra ragasztani, és az év végén egyszázalékos kamatért beváltani. Öten ülünk a Kaposvári Tanítóképző Főiskola gyakorló j iskolájának csapatszobájá- í ban. A beszélgetőpartnerek: j Sárecz Judit, Szabó Ildikó, j Erdős Erika és Pap Judit. Va- ] [amennyien nyolcadik osztá- I lyos tanulók, annak a híres J nyolcadik osztálynak a tanulói... Tersánszky J. Jenő Á havasi seiyemfiúl n. Olyanok voltak, mint az éji madaraké. Az is volt a lány neve otthon: te csipás bagoly. A vén Krizsánné sem szívlelhette lányát. Szidta, hajtotta mindig. A lány húszéves volt már, s még mindig nem ment férjhez. Kérői akadtak, s ő maga talán hozzájuk is ment volna, de Krizsánné volt válogatós. Azaz, hogy sajnálta lánya munkáját nélkülözni a háztól, és cselédet tartani helyébe, azért halogatta férjhezadását. Ilyen család volt a vén Krizáimé és pereputtya. A kora tavaszi vásáron Krizsánné egyik pár lovát ki aikarta cserélni. A cserét úgy déltájra szerencsésen elintézte, és a gazdát, akivel vásárt csapott, szokás szerint egy borospincébe vitte a baromvásár egyik szögletében áldomásra. De az- í tán a vásárló tavoztával Krizsánné továbbra is ott máradt lánya társaságában a pincében. Ott telepedtek le a pince fenekében a kármentő mellett. Volt a város eme kültelkének, különösen pedig a pincéinek s butikjainak, egy fe-. nehíréből ismert alakja. Bo- gya Gazsinak hívták, és arról volt nevezetes, hogy ahová leült néhány itókára. ott a vendégek vagy mindjárt szépszerivel fölkeltek a szomszéd asztaloktól, vagy aztán Bogya Gazsi hajtotta ki őket. Öles fickó volt, s ha kapatossá lett. beleveszett volna a szentképekbe is. Hogy milyen, kedves vendége volt Bogya Gazsi a csapiárosaknak, azt talán nem kell mondani sem. Annyi volt a szerencséjük vele, hogy nem tudott sokáig ülni egy helyen. Ha valahol nagytakarítást csinált, de nem akkora botrányt, hogy a hajdúk gondoskodtak volna szállásáról, akkor aztán felkerekedett, és újabb viadalokra indult. Hát amint Krizsánné ott lebzsel a lányával, s a pince meglehetősen tömve üdülőkkel, fönn, a pince lépcsője tetején ez a Bogya Gazsi jelenik meg. Nyomban látszott rajta, hogy nem ez az első csapszék, ahová máma betekint. Széles képe úgy tüzelt már az italtól, hogy szinte lángot vetett tőle ritkás szakálla És szemeiben szilaj, kaján vihar lobogott Megállt a lépcső utolsóelőtti fokán, és először egy röhögést eresztett ki száján, mintegy üdvözlésül. Aztán egy üveg szódavizet emelt magasba, és közhírré téve, hogy ő most a papnak a szerepét vállalta magára, és meg akarja 'szentelni a jelenvoltaikat, a szódavizes üvegből — sicc-succ! — végigfröcskölte hosszában- széltében az asztalokat. Rá természetesen általános kavarodás támadt az egész pincében. Voltak, akik tüstént menekültek onnan, anélkül hogy lehajtották volna italuk. Még többen, anélkül hogy kifizették volna. Mindenki tudta, hogy Bogya Gazsi olyan pap, aki végül a szentelővei szentel. A szódavíz után a szódavizes-üve- gekkel hinti meg a híveket. Senkinek sem volt kedve betöretni a fejét. Bogya Gazsi egyszerre csak azon vette magát észre, hogy egyedül a méltatlankodó s fenyegetőző csapiaméval áll ■ szemközt. Még elég szép jellem vonás a volt Bogya Gazsinak, hogy a női nemmel szemben valamelyest mindig lovaglás maradt. Most is, hogy kárpótolja a csapiámét a szétszaladt vendégekért, hát minden asztalra egy üveg pálinkát rendelt. Majd, anélkül hogy a csap- lárné kiabálására figyelne, észrevette Krizsánnét éS lányát a kármentőnél: — Hát maga, Kriasán néni — szólt oda ■—, lám csak, nem szaladt el Bogya Gazsitól. Hiszen nem is eszik Bogya Gazsi embert. Krizsánnét valóban Bogya Gazsi sem rebbentette ki nyugodalmából. Sőt, megszólítására csak szúrósan végignézte, és így szólt: —• Jobb terme, ha megbecsülné magát maga is. És vigyázna, hogy egyszer emberére ne akadjon maga is. — Hol? Hol? Hadd látom! — röhögött körül Bogya Gazsi az üres pincében. — Csak vigyázzon! — bólogatott rá csendesen Krizsánné. — Na! — kezdett el ekkor egyszerre még jobban röhögni Bogya Gazsi, és vele együtt Krizsánné is, a csapiamé is odanéztek a pince másik végébe, ahol valaki mégis ottmaradt félelmetlen az egyik asztal végén. Aki ott ült ugyanis, láthatólag kisded, csaknem fiú méretű fickó volt. De piciny, szénfekete bajusza volt, s ugyanolyan haja. hosszú fürtökben egész a vállaira kun- korodva, s a rákent vajtól fényes. Ugyanezzel volt megitatva barnára inge is, mely köldökéig ért, úgyhogy a széle és tüszője közt mindig sötétbarna csík jelent meg bőréből, amint egy-egy falat hering után. amit nyugodtan szelde- sett'bicskájával, egy-egy korty pálinkát hajtott fel. (Folytatjuk.) — Miről híres az osztályotok? Kórusban hangzik a felelet: — A takarékbelyeg-gyűjtés- ről. —— Szóval a papák, meg a mamák... — Nem. Mi gyűjtjük össze a pénzt a bélyegekre. Kirándulásra készülünk, s az osztálynak közös takarékbélyeg- könyve van. Tavaly kezdődött. A gyümölcsszedésért és a hulladékgyűjtésért kapott pénzért bélyegeket vettünk. Sajnos nem volt elég a tervezett útra. Az idén tovább gyűj*- tünk, vagy kétezer forintunk van már. •— Mi az úticél? — Az Északi-Középhegység: Eger, Miskolc, Aggtelek. A gyakorló iskolások gyűjtik a forintokat és szövik az ábrándokat. S közben fő a fejtik a gon dőlttől. Még nem elég a pénz, jócskán kell a meglévőhöz rakni. Csakhogy miből? Az őszre tervezett gyümölcsszedést elmosta az eső. Ekkor a fiúk — némi pártfogolással —i a MEZÖ- GÉP-et szállták meg és vasat gyűjtöttek. A lányok pedig papírért járták a szomszédokat. Az iskola nyolcadik osztá- -lyának közös takarékbélyeg- könyve van, hasonlóan más osztályokhoz. Nem egy iskoláról hallottam, ahol a diákok közösen teszik félre a filléreket, hogy a nyári vakációt együtt tölthessék. — Külön-külön is vesztek bélyeget ? A válasz: hallgatás. Azután fény derül a titokra. — A bélyeggyűjtés csak az alsóban divat. Egy felsősnek már »komoly« kiadásai vannak. A heti zsebpénzből nem nagyon lehet... Különben is mind a négyünknek van ifjúsági takarékbetétkönyve. Nyolcadik osztálytól már abba is lehet rakni. Mire végzünk a gimnáziumban, már szép kis összeg lesz benne. Egymás szavába vágva sorolják az ifjúsági betét előnyeit, mi minden jó van abban. Csak azt röstellik egy kicsit, hogy azt a papák és a mamák fizetik majd öt évig. Hiába, egy diákzsebből nem futja mindenre ... N. J.
