Somogyi Néplap, 1975. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-24 / 224. szám

Mérőszalag a farzsebben A colstokkal akartam bezrieni. De amikor az írógép mellett találtam, egy pillanat­ra azt hittem: túloz a mende­monda, mely szerint • Keczeli József szentbalázsi tanácsel­nököt csak e mérőeszközzel együtt lehet elképzelni. Enél- kül nem lép ki az irodájából sem. Amíg azonban, a megírt leveleket postázta, csak meg­kérdeztem: nincs-e kéznél»vé­letlenül« egy colstok? Farzsebére ütött, majd az íróasztal sarkán megemelte a táskáját, és alóla diadallal fölemelte a keresett eszközt. De miért van szüksége egy tanácsi vezetőnek az építők által használt mérőszalagra? Lehet, hogy oly nagyarányú és folyamatos az építkezés a ta­nácshoz tartozó községekben, hogy mindig alkad valami mé­ricskélni való ? — Valóban." nemigen vá­gynánk anélkül. Rosszul, is . érezném magam. Mert én azt tairtom: nem lehet nagyobb öröme egy igazgatási ember­nek, mint szüntelenül fejlesz­teni a rábízott településeket, javítani a lakók életkörülmé­nyeit. Tizenhét éve dolgozik itt, ebből tizenegyet elnökként. A tanácsi munkát azonban jó­val korábban kezdte. Tulaj­donképpen niég a testületek megalakulása előtt, mert Or- ciban megbízást kapott a vá­lasztások előkészítésére. Itt, majd Toponáron volt vb-tit­kár, és ebbe á beosztásba jött ide is 1958 őszén. Egy kicsit hazaérkezett: a szomszédos Kaposhomokon született, és így jól ismerte új munkahe­lyét. — Emlékezetes marad az első itteni jelölő gyűlésem. Vasárnap délelőtt volt. szépen összejöttek az emberek, isme­rősként köszöntöttek. Egy idő­sebb bácsi fölállt és ázt mond­ta : Keczeli elvtárs, éoítsen ne­künk járdát. — Akkoriban ugyanis az egyre fdrgalmasabb úttesten közlekedtek a gyalo­gosok is, mert még ösvénynek való hely sem volt a kerítés és az árok között. — Válla­lom, mondtam, de a fogalma­zást módosítsuk: építsünk jár­dát. Nem részletezem: meg­mozdult a falu, és 19<50. no­vember 7-re már elkészült a szilárd burkolat, végig' a köz­ségben. így kezdődött. Folytatás: autóbuszfor- duló — ami a terepviszonyok miatt hatalmas munlkát igé­nyelt — új, kabinetrendszerű oktatással működő általános iskola, hozzá 30 személyes diákotthon, körzeti óvoda, út­csatlakozások, bekötő utak, új tűzoltószertár, korszerű taná­csi szeszfőzde. Bizony, aki húsz éve nem látta a közsé­get, aligha ismerne rá. — Az érzékelhető eredmé­nyekből, úgy látszik, mintha minden sámán ment volna. — Erről szó sincs. Kudar­cok szinte naponta érnek minket is. Most például egy patosfiai felújítás ügye idege­sít, mert visszalépett a kivite­lezést vállaló kisiparos. A bü­rokratikus merevség ellen is gyakran volt szükség szívós utánjárásra, viták, győzködé- sék idegtépő sorára. De ez a munkával jár, és ha valami elkészül, már alig emlékszünk e kellemetlen kísérő mozzana­tokra. — Sokat szépült, gazdago­dott a község. És a lakói? Gondolkodásuk. közösségi, közéleti felelősségük lépést tartott-e a tárgyi körülmények fejlődésével? — Először is hadd beszéljek hat községről, mivel néhány éve ennyi tartozik tanácsunk­hoz. Ügy érzem, sikerült olyan egységet teremtem közöttük, amely t lehetővé teszi az érde­kek egyeztetését, az ésszerű fejlesztéseket. Kezdetben vol­taik ugyan zökkenők, de őszin­tén sióivá veszélyesebbekre számítottam. Másfelől viszont — és hadd mondjam ezt meg akikor is, ha nem illik így beszélni egy községi vezető­nek, hiszen visszahullhat fe­jére az elmarasztalás — ősz- szehasonlíthatatlanul hosszabb a kívánságlista, több a kére­lem a testületi üléseken, falu­gyűléseken, mint la tefctrefoész­ség megnyilvánulása, az ösz- szefogásra buzdítás, a megva­lósításihoz szükséges jó ötlet, szervezési és egyéb segítség, felajánlás. Mintha kényelme­sebbek lettek volna az embe­rek az utóbbi években. Nem az érdeklődés hiányzik, hanem a tenni akarás, a néha áldoza­tokat követelő cselekvés. An­nak ellenére mondom mindezt, hogy egyáltalán nem állunk rosszul az egy főre jutó tár­sadalmi munkában. Érdemes lenne mindezekről többet és őszintébben beszélni nyilvá­nosan is. — Valóban izgalmas témát feszeget, de zárjuk a beszél­getést. azzal: milyen elképze­lések foglalkoztatják? — Néhány év múlva nyugdíjba megyek, de azért szeretnék még egyet s mást — ha nem is tető alá hózni — legalább elindítani. Mindenek­előtt a szentbalázsi törpe víz­műre. gondolok, amelyhez jö­vőre terveztük a kút fúrását. Tisztességes orvosi rendelőt kell kialakítanunk, egy cso­porttal bővítenünk az óvodát, és végül hadd említsem meg saját hajlékunkat: a tanács» házát, amely külső képe sze­rint — sorsainak rendezetlen­sége miatt — pillanatnyilag az utolsó között áll a közintéz­mények sorában. Szóval, bár­mennyire közeleg gs a nyugdíj ideje, nem jut időm várakoz­ni rá. Paál László Stockholm és Prága közt gitárral Dráma József Attiláról Az emberi teljesítmény csú­csait súrolta Erdélyi György előadóművész és Dévai Nagy Kamilla hétfői József Attila- fnűsora a megyei könyvtárban. Két és fél órás drámát adott elő Erdélyi György József Attila kínjairól; gitárművé­szünk a Stockholm és Prága közti félnapi szünetében egy kaposvári szereplésre is vál­lalkozott. A monodrámában változékony teljesítményt nyújtott közönségének. Mű­sorideje és vers-, próza-, do- kumentumválogatása nagyon is összefügg: az olykor isme­retterjesztő előadás, másszor a versek újrateremtése nehezen ötvöződött, s azt is érezhette a közönség, hogy nem tudja szült. Ez nem von le az elő­adás értékéből, sót most az, volt, az időszerűsége, hogy megmutassa: maradt-e művé­szi mondanivalója az összeál­lításnak, s hite az előadónak. Az utóbbi felől nem lehet két­ségünk. Az összeállítás eré­nyei is maradaridóak, ahogy hibáit sem sikerült kiküszö­bölni. Hiányoltuk az összeállítás­ból, az előadásból a föloldáso­kat. Olyan volt ez a monodrá­ma. mintha Shakespeare Otel­lójából csak azokat a jelene­teket játszanak el. melyek a mór belső gyötrődéseit fejezik ki az »Imádkoztál -e, Desde- mona« beteljesüléséig. Erdélyi úgy értelmezte József Attilát, ahogy nem szabad: egysíkú an. is. befejezni Erdélyi az elkezdett „no_ «^nao- ews drámát. Dévai Nagy Kamillát n jf VQlt elŐ0dásmódfa nem tette probara a három j megzenésített vers előadása, s ezt" föltétien a javára kell ír­nunk. Fejes Endre új regénye Szerelemről bolond éjszakán A rétestészta legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nyúlik. Át­sütve viszont a legjobb ételek egyike. A műsor József Attila áp­rilisi 70. születésnapjára ké­Dr. Szabados György meré­szen modern nianínókíséreie a hangok mélyén a költői idézte. H. B. , Ne áruljunk zsákbamacskát, mondjuk ki nyíltan: »friss« Kossuth-díjasunk új könyve olyan, mint a rétestészta, amelyet elfelejtettek kisütni. Nem melegíti át az író hite, tehetsége. Csalódás tehát mindazoknak, akik előző mű­veit olvasták. Aki tudni illik azokat ismeri: várja, hogy előbb-utóbb majd csak felfe­dezi a könyvben a gondolatot, amiért Fejes megírta művét. Hiszen megszoktuk már> hogy az író néhány évvel előbbre lát töbségünknél. A Rozsda- temetőben egy rétegre irányí­totta a figyelmet, s a »hábet- lerizmusra«. A Jó estét nyár, ‘jó estét szerelem című regé­nyében — ebben a modern sorstragédiában — óva intett a kritikátlan külföldimádattól. (Jó néhány évvel megelőzve a hullám tetőzését.) A Cserepes Margit házassága című drá­májában a koníormizálódás veszélyeire reflektorozott. Tu­dom, hógy ezek az intelmek nem ilyen sótlanok, ahogy itt leírtam: nem. hiszen az író élettel építette körül mind­annyit. »Vérével« írta e mű­veit. Miért csalódás új regénye, a Szerelemről bolond éjsza­kán? Mert laza szerkezetű, ka­landok leírásának sora inkább, mint egységes alkotás. Imitt- amott a fércelés szálai is ki­lógnak. Három nyolcadik ke­rületi fiatalember — lumpen­elem — a háború végén el­indul Nyugatra szerencsét próbálni. Van egy álmuk — pitiáner terv —, azt szeretnék beteljesíteni. Természetesen nem sikerül. Miért »természe­tes«? Azért vesszük kézenfek­vőnek ezt, mivel túlságosan be vagyunk programozva erre. Ha például amerikai filmhez vá­sárol az ember mozijegyet, szinte biztos lehet benne; hogy azt látja majd: néhány kis csavargó elindul, hogy meg­valósítsa élete álmát — piti tervet —, de ez nem sikerül nekik. (Madárijesztő, Szelíd motorosok stb.) Azt hiszem, Steinbeck Egerek és emberek című regénye óta van ez így. Tehát »be vagyunk állva« er­re a lassan már közhelynek számító cselekményvomalra, melyet még kifogásolni sem lehet, hiszen világos: tisztá­zatlan életet élők sorsa nem­igen lehet más a bukásnál. Az • utalásokból kiderül, hogy Fejes hőseinél sem lesz másként. , Megtudjuk, hogy ketten elpusztulnak. Azt, hogy hogyan; nem. Mert valószí­nűleg egy nagyobb vállalkozás első része ez a regény. Tehát nyúzza a soványka cse­lekményt, még kielégítetlenül is hagy minket. Korábbi erénye, a tömörí­tés," most nem bizonyul erős oldalának. S a korábban rö­pítő stílus is (modorrá vált, úgy érzem. A névelőkkel való takarékoskodásra gondolok el­sősorban. Az, hogy minden szereplője minimális névelőt használ, nem lehet jellemző. Írói hanyagság inkább. Tud­niillik, nagyon nehéz egymás­tól eltérő beszédmodorban szólaltatni meg embereket. Ez­zel jellemezni. Nagyon keve­seknek sikerült igazán. Általá­ban a hősök is az író által leírásra, hangulatfestésre,, jel­lemzésre használt nyelvezetet beszélik. Sokan próbálták már a fe- jesi stílus, hősválasztás forrás­vidékét meghatározni. 5 Leg­többször Gelléri Andor Endre neve szerepelt a recenziókban. A magam részéről Molnár Fe­rencet is ide állítanám. Meg­lepő? Csak első olvasásra. Molnár Ferenc írt le először ilyesfajta mondatokat: »tgy kell kacérkodni? ... Csak így. Tilos, tilos, de szívem joga.« S mintha a »jó öreg« Liliom bujkálna Fejes hőseinek bő­rében. Az öklével gondolko­dó, de sírásra is mindig haj­lamos hintáslegény. ö sem megrögzött bűnöző egyébként, akárcsak Fejes három vagá­nya. Sodródik a bűnbe, nem tud szépen élni. Szerettük volna, ha ismét vitatkozhattunk volna az új regényen, ahogy a korábbiak megjelenésekor mindig ez tör­tént. Ezúttal azonban a készü­lő. láng füstbe haiti Nem oko­zott szellemi izgalmat a Sze­relemről bolond éjszakán cí­mű regény. És sajnos a foly­tatás sem ígér ilyet. Leskó László amellett, hogy az húzza­Az Ermiíázs szabadegyeteme A régiek halhatatlan vász­naiban gyönyörködés feltétele: a csönd. Ahogyan gyakran mondják: a múzeumi csönd. Az Ermitázs termei közt mégis van egy, amelybe ha belépünk, nevetés, tréfálkozás, parázs vita fogad. Ez a helyiség az Er­mitázs szabadegyetemének tanterme. Jelenleg 1200 lenin- grádi fiatal látogatja a három­éves kurzust. Az indulás óta — 17 év alatt — húszezren végez­ték el itt a képzőművészet történetének szabadegyetemét. Az előadók a múzeum veze­tő munkatársai. Az óriási nyo­mat- és reprodukciógyűjte­mény, a múzeum termeiben tartott órák — mindez méltán tette Leningrádban rendkívül F annak emberek, akiket egy véletlenül hozzá­juk került alkotás tesz műgyűjtővé. Induktív embe­rek. A tárgy látványa ébresz­ti fel általánosító kedvüket. Az én emberem deduktív. Először a tárgy általános képzete rajzolódott a lelkére, valami fájó birtoklásvégy kí­séretében, s már akkor el­döntötte, hogy műgyűjtő lesz. Jfzazhogy: először műre­gyűjtő. Rendszerető ember lévén, mindenekelőtt kalóriatábláza­tot szerzett be. Ezer kalória kell neki egy napra, ezt sü­tötte ki. A feleségének ki- lencszáz, a gyereknek öt, a nagymamának elég négy. Az egész család műre-gyűjtő lett. Nyáron könnyű gyü­mölcsételek, ősszel rántott le­ves, télen sült tök, tavasszal pattogatott kukorica. öt év múlva léphetett be a kiállítási szalon üvegajtaján. Ekkor■ már szinte asztrálteste volt, de tudta: bármily al­kalmas is arra, hogy a szép­séget befogadja — pontosab­ban, hogy a szépség befogad­ja őt —, amikor a pultra te­szi az összegyűjtött pén£t, csak egy sorszámot kap cse­rébe. Talán azért, hogy senki se tévessze össze a műgyűj­tést a közönséges kereskede­lemmel, melyre az »én adom a pénzt, te adod az árut« brutalitása jellemző, , talán azért, hogy a műgyűjtőket Műelemzés önzetlenül Támogató Patró- nus (rövidítése: ÖTP) meg­forgathassa kissé a pénzt, a maga hasznára ugyan, de valamiből a patrónusnak is élnie kell. A sorszám termé­szetesen túlnőtt puszta jelpn- ségvoltán, a várakozás *hatá­rozottabb idődimenziót ka­pott általa, műgyűjtőnk pe­dig életcél ■ értékű napi elfog­laltságot, sőt, vasárnaponként az egész család tudta a dol­gát: felvonulhattak az-üveg­ajtó elé, hogy összehasonlít­sák az aznapi sorszámot av­val, melyet a papa tartoga­tott a kezében. Nem is kellett újabb öt év ahhoz, hogy a két szám tisz­ta rímként csendüljön össze. A papa hazahozta a Művet. Képzőművészeti alkotás volt a javából. Német művészkol­lektíva alkotása, de xrolt raj­ta valami keleties, neve pe- ■ dig a magyar történelem zor­don századait idézte műgyűj­tőnk elé. Ha behunyta a szemét, marcona gyalogkato- nákát — drabantot vagy da­rabontot — látott állni, szál- faegyenesen, valamely vég­vár golyóütötte mellvédjén. Mint minden műalkotás, sokí értelmű volt ez is: úgy idéz­te a múltat, hogy egyszer­smind a jövőbe mutatott, a legmodernebb térplasztikai törekvéseket képviselve: tu­lajdonképpen mozgó szobor volt, vagy mobil, ahogy Her­bert Read mondaná, s mert önerejéből mozgott, műgyűj­tőtik — ki akkorra már ott­honosan lapozgatta a szakiro­dalmat — az automobilok családjába sorolta. Monda­nom se kell,’ mekkora fan­táziára volt ehhez szüksége. Pedig valódi alkotó tevé­kenysége még csak ezután kezdődött. A szakirodalom­ból ugyanis két nagyon fon­tos dolgott tudott meg. Az egyik, hogy az a csu­pasz funkcionalizmus, az a Neue Sachlichkeit, melyet gyűjteményének e büszkesé­ge képvisel, tulajdonképpen a weimari iskola gyerekbeteg­ségei közé tartozik, s úgy ahogy van, elavult. Most a szecesszió a divatos, a for­mák szeszélyes artisztikuma. A másik, hogy egy modem műalkotás nemcsak megkí­vánja, hanem provokálja is a műélvező aktivitását. A társszérzöséget. A tovább­gondolást. A továbbalakítást. Műgyűjtőnk tehát munká­hoz látott. Valljuk meg. első kísérlete még sytácská volt. Hiszen az, hogy mobiljának tetejét lilá­ra festette, orrára és oldalára pedig fekete-fehér kockás csí­kokat ragasztott, szándéka szerint teremtő mozdulat volt. ugyan, de lényegében Vasa- rely-utánérzés, afféle fáradt tisztelgés az op-art kihunyó szelleme előtt. A műsuba vi­szont, belül alkalmazva, azt jellemezte, hogy műgyűjtőnk megérzett valamit a kor dia- dalmat előretörő esztétikai ideáljából: a suba a - bizo­nyosság, az idetartozás szim­bóluma, a gyökerességé, mint a »látod édesanyám, mért hoztál a világra«, meg a táj­nyelvi akcentus az irodalmi tanácskozásokon, vagy a Ró­zsa Sándor-filmen. Ugyanezt a ráérzést tanú­sítja az a kaszatokmány for­májú' alumínium (magyar ezüst!) edényke, mely szelle­mes rugón mozog, és árva- lányhajat rezegtet a mű­gyűjtő és családja orra alá. A narancssárga alapon feke­te betűkkel ránk köszönő »CSAO« némi stílustörésnek látszik ugyan, de gondoljuk meg. mennyire hozzá tarto­zik korunk modern ízléséhez az a groteszk játékosság, me­lyet mobilunkon a »Légy emberséges a közlekedésben« felirat, a montecarlói kaszinó látképe, az aggteleki Cseppkő szálló címkéje, a Shell-cég emblémája, egy szerencse­patkó és egy szexbébi alul­nézete képvisel — hogy csak néhányat említsek a külső díszítő elemek közül. Az a kutya pedig, mely a mobil, hátulján üldögél, egyenesen telitalálat. Nemcsak azért, mert' a suba és az árvalány- haj folklorisztikus szimbó- lumredszeréhez tartozik (hi­szen — mint egy tévéinter­júból megtudtam ■— már a honfoglaló magyar népnek is a kutya volt. az egyetlen jó ’ barátja), hanem azért ■ is, mert e kutya valmi mának szóló üzenetet hordoz. Moz­dulatában értékítélet van, emberi példázat. Ez egy pozi­tív kutya. Ez bólogat. \z pedig — hogy a mo- bilkutya bólogat — afféle zárópoén. -Az elemzésnek tehát vége. Mo­bilunk történetéhez azonban még hozzá tartozik, hogy em­berünk végül elvitte a mű­gyűjtők szabadtéri klubjába, elcserélni egy olyan mobillal, amely szintén német kollek­tíva alkotása ugyan, de nincs rajta semmi keleties. A kollé­gák közül azonban egyetlen­egy méltatta csak figyelemre. Nem lévén esztétikai mű­veltsége, mindössze annyit mondott: — Apuskám. maga rossz helyen jár. A karácsonyfa- disz-gyűjtök egy utcával odébb vannak. Faragó Vilmos F népszerűvé a szabadegyete­met. A bérlet ára egy évre mindössze tíz rubel. Üzemek­ben és gyárakban, szovhozok- ban, tudományos és kutatóin­tézetekben, iskolákban és egyetemeken vásárolják. — Mi vagyunk a múzeum leggyakoribb vendégei — mondja Ljudmila Szinyelnyi- kova, a huszonhárom éves me­dika, a szabadegyetem egyik hallgatója. — Az orvostudomány. és képzőművészet, bár meglehet, hogy ez a választás kissé fur­csa — folytatja —, de csak első látásra az. Nekem ez semmiképpen sem divat. Nem azért járok ide, hogy társaság­ban vagy bárhol másutt kér­kedhessen! Tiziano vagy Re- noire életének, műveinek is­mereteivel, én egyszerűen töb­bet akarok tudni a művészek­ről és a korról, amelyben éltek, hogy többet tudhassak a ma emberéről is. Jaroszlav Mazanov ■ huszonöt éves lakatos, kohászati beren­dezések szerelője: — Már két éve vagyok a sza­badegyetem hallgatója. Min­den kedden, munka után, ke­resztülutazom a városon, hogy eljöhessek az Ermitázsba ... Hogy miért? Belső szükséglet. A barátaim közül sokan szín­házba járnak vagy moziba, hanglemezt gyűjtenek, magnóz­nak. Én jobban szeretem ezt. — Műveltségünkben elég sok a fehér folt — jelenti ki Jev- genyij I.azarévics, a leningrá- di elektrotechnikai egyetem végzős hallgatója. — A művé­szet ismerete viszont a maga eszközeivel együtt hozzásegíti az embert, hogy jobb mérnök lehessen. A művészet csodála­tosan hat az emberre, az em­beri élet mozzanatainak ana­lízisével, harmóniájával, belső logikájának emocionális erejé­vel. A következő hét keddjén az Ermitázs .előadótermében majd újra a legkülönbözőbb embe­rek gyűlnek össze: gépészek, elektromechanikusok, garázs- mesterek, zöldségtermesztők. Hogy hallgathassák az elő­adást. Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents