Somogyi Néplap, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-08 / 185. szám
Museum a lakásban Kiál Irtás titán kiált Simon Mihálynak, a siófoki állami zeneiskola igazgatójának lakása. Több mint kedvtelés az, ahogy ő a régebbi korok tárgyait, könyveit, zeneszerszámait, idegen világok rekvizí- tumait gyűjti. Tudása nem esetleges; szakmunkákból meg. alapozott. — Hogyan kezdődött? — Apám régészt akart nevelni belőlem. Nem lettem az, mert amikor a középiskolát elvégeztem, éppen nem indult képzés. De jómagam nagyon megszerettem a régi korok emlékeit. — Hogyan jut egynek-egynek a birtokába? • — Tulajdonképpen mindegyiknek története van. — Ott, annak a kora barokk faszobornak? — Ez az egyik legérdekesebb és legfárasztóbb »gyűjtésem«. A Balaton mellett kérdeztem, kutattam. Budai ismerősbe botlottam. »Van nekem otthon egy« — mondta. Volt, csakugyan. A fáskamrában tizenöt mázsa tüzelő alól »bányásztuk« elő a feleségemmel. De nagyon 1 boldogok voltunk, amikor meg. találtuk. Ruhába csavarva, széltől is óva hoztuk haza. Es itt van ez a Korán-tartó állvány! Régiségkereskedőnél vettem, elég olcsón. Nem ismerte föl a kereskedmő. hogy mi lehet, mert ez volt kiírva a cédulájára: »Régi faragott szék«. Együtt tekintjük át a szép gyűjteményt, amely különleges hangulatot ad a lakásnak. Külön falrészt foglal el a fegyvergyűjtemény: régi kardok, tőrök, pajzs, pisztolyok, lőportartók. A sarok más világot idéz: egzotikusabbat, titokza| tosabbat. Háremlámpa világít, | mérgezett maláj tőr lóg a fa- | Ion, japán — vagy talán kínai I — gong szólal meg, ha ráütnek. ! Itt a Korán-állvány is, amely- ; ről már szó esett. Fajanszok, orosz szamovár, sokfajta régi vagy különleges hangszer. Citerák, tamburák, fuvolák, furulyák, doromb, »körtemuzsikák« — a zene kezdetének darabjai. És ki tudja 1 még, mi nem. — Svédországban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Bulgáriában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Romániában jártunk. Mindig áldoztunk arra, hogy különleges hangszereket hozzunk haza. Hosszabb idejű »búvárkodást« igényelne a könyvek tanulmányozása. Csak mutatóba jegyeztünk föl néhányat. 1704- es bibliát, XVIII. század eleji debreceni énekeskönyvet, Mozart hegedűiskoláját, francia szolfézstant, amelyről Simon Mihály azt mondta: — Alapmű. Oly magas szintű anyagot tartalmaz, hogy ma is tanítható lenne. A cifra .mintáival gyönyörködtető ülőpad mellett — a múlt században készült, a magyar iparost dicséri ma is — és a ritka szép pipatartó alatt (csak három az ilyen fajtából az országban) búcsúzunk: — A szakmunkásképző igazgatója számot tart arra, hogy a gyűjteményemből kiállítást rendezzünk az intézetben... L. L. Diákújsúgírók és rádiósscrkesztök tábora Középiskolás „kollégák” Korpádon Bármikor tervezem, hogy meglátogatom szüléimét, a »látástól-vakulásig« időszaka, az emberi test szüntelen őrlését, száradását mérséklő körmös traktorok kora, a mezőgazdaság mai fejlett gépesítettsége, a tehénfogatát macfcagostorral biztató, templomjáró nagyapám, a tóparti tölgyes téli hóvlrágszíne, majd gyöngyvirág illata, az utca júliusi porának mezítláb-melege, az olajszagú iskolapadló, a verítékszívó aratás sültszalonna- és aludttejíze, Szabolcs- Szatmárból származó szomszédunk csodálatos izgató dialektusa mellett mindig követel emlékeimben egy pici kis helyet Józsi bácsi, az »öreg. suszter«. Nyolcvanéves, nyugdíjas. Életének csaknem kétharmad részét abban a korban hagyta, amelyben mesterpofonok csattogtak az inasokon, a ci- pészműhelyekbem meg a szíj is állandóan kéznél volt. A »megszokni-megszökni« közül bárhogy választott is, sorsa jobbra sehogy sem fordult. Abban az időben, amikor a béremelést követelőket nemcsak a mester kínozta, amikor főbb mint egymillió cselédnek, bérmunkásnak nem volt földje, a katolikus egyház pedig több mint egymilJózsi bácsi lió hold földdel rendelkezett ahhoz, hogy megőrizhesse az olyan feudalists maradványokat, mint a ledolgozás és a részes művelés. Amikor 1934 —36-ban a bőrösök és a szabászok sztrájkjai akadályozták meg a Gömbös-kormány munkáselLenes törvényeinek megvalósítását, amikor a gondolkodás produktuma az ész ellen fordult, »mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vadkény szerképzetek.« Most, a harmadik harmad vége félé 6em tétlenkedik. Lószerszámokat toldogat, var- rogat, s ha az utcabeli gyerekek közül 'valamelyik lefocizza cipőjének a talpát, s félénken bekopog a »suszter bácsihoz«, miközben a tátogató cipőt a háta mögött tartja, az öreg rádörmög, hogy »megint te vagy az, Jani?«, de a lábbeli húsz perc múlva már nem hasonlít az éhes krokodilhoz. Jani kap egy barackot a fejére, s mindkét cipőÚjabb férőm az ismeretszerzésre Megjelent a Somogyi Műszaki Szemle A Műszaki és Természettu- [ dományi Egyesületek Szövetsége Somogy megyei szervezetének 'múlt év végi küldöttközgyűlésén megkülönböztetett hangsúlyt kapott az a kívánalom, mely szerint szükség van olyan tájékoztató folyóiratra Somogybán, amelyből rendszeresen új ismereteket, követésre méltó szakmai tapasztalatokat szerezhetnek a műszaki területeken dolgozó értelmiségiek. Az elhatározást alapos előkészületek után a Somogyi Műszaki Szemle megjelenése követte: ebben a hónapban már kézbe vehették a kiadvány első számát az érdeklődők. A harminckét oldalon közölt számos, különböző témával foglalkozó írás — ábrával, illetve képpel illusztrálva — megismertet például a kaposvári új kenyérgyárral, a Balaton vízjárási, vízháztartási jellemzőivel, a Pamutíonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárának negyedszázados történetével. A MTESZ Somogy megyei Szervezetének kiadványában Sugár Imre, a Somogy megyei Tanács általános elnökhelyettese, a megyei szervezet elnöke írt köszöntőt, s első cikként közli a lap Varga Péternek, a megyei pártbi- j zottság első titkárának azt a j beszédét, melyet ez év április | 21-én Kaposváron, a műszakij és gazdasági értelmiségiek aktívaülésén mondott a műszála és gazdasági értelmiségnek a j XI. pártkongresszus utáni feladatairól. ’Szeretnénk, ha e kiadvány színvonalas fóruma lenne a 1 megye értelmiségének .. 1 Ismereteket adni és kapni: ez viheti előbbre még gyorsabb ütemben életünket...« — írja 5=>ugár Imre a köszöntőjében. Ennek a célnak a szolgálatában értékes segítőtárs lehet az új kiadvány. jét kezében fogva rohan haza; nem húzná fel semmi pénzért, hiszen egy hete kapta (inkább megkeresi tornacipőjét). Józsi bácsi ujjai közt már lassabban pörög, sodródik a fonal, amint szurkozza, via- szozza, az árak közül pedig a véle együtt megöregedett, drótozott szárú okuláréja fölött kipislantva a legvastagabbat választja: ezt kívánja a tű mérete. A Népszavát járatja több mint húsz éve. Ha betérek hozzá, előszedi a kivágott, összegyűjtött cikkeket. Lelkesen mutogatja az első űrrepülőt, Kádár elvtárs kongresszusi beszédeit. Megsérteném, ha nem fogadnék el tőle egy pohár vörös bort, miközben a Brezsnyev—Nixon tárgyalások jelentőségét, az atomenergia békés felhasználásának előnyeit elemezgeti. Annak, hogy megérte: ember járt a Holdon — úgy örült, mint a gyerekek, ha sikerült a sárkányeresztés. Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor Józsi bácsi megtanított foltot verni széttaposott cipőm talpára. Gyermeki csodálattal lestem legapróbb mozdulatait, szívtam magamba magyarázatát. Még most is hallom mesteri határozottsággal kiejtett szavait, amint egy-egy csillogó, új cipőt tartott a fény felé: »Cipő lesz ez, Lackóm, még tíz év múlva is!« Nem tagadhatom: az öreg- urat m/a is éppeit- úgy csodálom, mint húsz évvel ezelőtt; ■ meggyőződéséért, rendíthe- j tetten hitéért, humanizmu- I sáért, szép-akarásáért. J Ahányszor csak találkozom j vele, beszélgetésünk végén ! mindenkor ugyanazt a kövat- keztetést vonorti le: érdemes élnie az utolsó harmadért! j A fejét fogja, jajong, visít, I biztató szavakat liheg. Először \ arra gondolok, ez egy Szepesi- . paródia, de nem. ez egy igazi labdarúgómérkőzés-közve- títés, s ott a házikó tetején fölállított mikrofonnál remekül érzi magát a tizenéves riporter. Cseppet sem zavarja, hogy a közvetítésre egyedül ő figyel, ez még jól is jön, menet közben csiszolgaihatja a jelzőket, ismételgetheti, izlel- g3theti a szavakat. Előtte a nagy ábránd: valaha valóban j millióknak közvetíteni, nem i úgy ám. mint a Szepesi, ha- I nem iskolát teremteni. Azt hiszem, ebben a tábor- ! ban majdnem mindenki ha- i sonlóról ábrándozik, hogy egy- | szer újságíróként, riporterként | teremt kapcsolatot az emberekkel. A többségük e szándékot szemérmesen fogalmazza meg, mentegetőzve teszi hozzá: »no persze, ha minden ösz- szejön«, de akadnak »nagymenők« is, mint amilyen a nyíregyházi Friderikusz Sándor. Öt esztendeje stúdiókban, szerkesztőségekben lebzsel, s az első öt pert? után megmutatja, rendelkezik minden külsőséggel, mely a közfelfogás szerint egy újságírót jellemez. Hogy is fogalma zzak ? Túlontúl magabiztos.. elkapkodott általánosításért sem megy a szomszédba. Ám aki mindezek A pécsi rádió felszerelésével az esti híradóba készül tel. felvéEgy kis elmélet. után azt hiszi, hogy a Sanyi gyereknek nincsenek az átlagosnál jobb képességei, az téved. Az ifjú kolléga ugyanis gyakran megszólal az ifjúsági műsorokban, a nyíregyházi rádióstúdióban pedig otthono- j san mozog, minden héten j »előfordul« valamelyik adás- | ban. Ennek ellenére számára | is sokat nyújthat a diáikújság- 1 írók és rádiószerkesztők ne- ! gyedik országos — ez alkalommal kiskorpádi — tábora. Például ízelítőt adhat társai tiszteletének »tantárgyából«, szerénységből, és egyebekből. Nem folytatom, mert valakinek még eszébe jut mindezt egy újságírótól, mondjuk e sorok írójától is számon kérni... Odor László j a mezőberényi Butsi Erika a Tollhegy című iskolaújság i A diákújságírók kiskorpádi számára gyűjtögeti a beszá; j táborában feszes a napi prog- molni valót, és följegyzi a ram, egy hét alatt sok témá- sok-sok jó példát, amellyel a j nak kell helyet szorítani. Ve- társai — százharminc közép- i zető újságírók, ifjúsági .mozgalmi vezetők tartanak előadásokat és adnak képet arról, mi mindenre érdemes manapság különleges figyelmet fordítani — szó esik a műfaji ismeretektől a KISZ feladataiig sok mindenről. A tábor gazdája, a KISZ központi bizottsága gondoskodott arról, hogy ne pusztán az elmélet töltse ki a napokat. A tábori rádió reggeltől estig szól, s napnyugtakor a tizenéves riporterek híradóban foglalják össze az eseményeket. (Kintjártunkkor főnököm volt a »nagy szám«, általános meglepetést keltett, hogy fényképezőgéppel érkezett, furcsa módon a diákújságírók úgy gondolták, egy lap irányítója nem végez ilyen munkát, sőt----»■-—— . másmilyet sem. De erről majd m áskor; prémiumosztás előtt iskolás - gazdagítják. A ti- óllunfc> megértik, ugye...) zenhat éves, szegedi Trenka Cáaba eddig jobbára novellákat írt. Itt, a táborban azonban egyre inkább rájön, nem alantas dolog tudósítást vagy egy hírt megfogalmazni, mert ezekre igen nagy szüksége van egy diáklapnak is, például a szegedi Ságvári Híradónak, a gimnázium újságának. (Hogy a mi lapunkról ne is beszéljünk, mert igaz, ami igaz, mi is szívesen bontunk fel olyan borítékot, amelyben tudósítóinktól, külső munkatársainktól, levélíróinktól színes tudósítás vagy hír érkezik. Világmegváltó, szívfacsaró írások megalkotására ott vagyunk mi, belső munkatársak ...) Pásztor Ferenc FIUK A LESHEGYEN — Béla, aki sír, attól el kell venni. — Ez meg mi! — pattan fel a főhadnagy, mert látja, hogy Golubics lábához egy tanka, lompos, kövérre hizlalt macska dörgölőzik. — Ez a ronda jószág hogyan került ide? — Jelentem, engem követ, mint az árnyék. Ez az én saját macskám — jelenti Golubics, egyszeriben olyan katonássá, olyan feszessé vált, mintha bronzból öntötték volna, mintha ő lenne a város főterén az ismeretlen katona. — Egy macska, egy igazi ronda -házi cica a járőrrel. No, ilyet még soha életemben nem pipáltam, mióta kétágú vagyok. Hogyan jutott eszébe, Golubics Béla? — Jelentem, az a története, hogy én már kértem a törzs- őrmester elvtárstól, hogy kutyás lehessek, mert igen-igen kedvelem az állatokat. Kiskoromban volt kanárim, volt arany hörcsögöm, volt idomított csókám, baglyom, és volt egy törzskönyvezett japán palotapincsim. —- Innen származik az a névkártya, hogy Golubics Béla magánzó és kutyasétáltató! — nevet rajta Takács Lajos, mert ő tudja, együtt jártak a Toldi gimnáziumba. Akkoriban nyomatott7 Golubics névkártyát, amire ő csak azt Íratta, hogy magánzó, de valamelyik mókáskedvű osztálytársa száz névkártyára rábélyegezte a »kutyasétáltató« rangot is. — Ne személyeskedj, Takács. — Mondja csak. Golubics elvtárs, ez igazán érdekel. — Mondanám, főhadnagy elvtárs, de tetszik látni, Takács mindig belekever. Az úgy volt, hogy a törzsőrmester elvtárs azt mondta, hogy ilyen szépléleknek, mint én vagyok, nem való egy komoly harci kutya. A palotapincsi az nem is kutya, inkább csak majomnak lehetne nevezni, következésképpen Golubics sem kap kutyát, ha előző életében elefántidomár volt. Ezt mondta, szó szerint ezt mondta, erre tanúim vannak. Arra hivatkozott, hogy ölebet nevelnék Sátánból is. Az pedig tetszik tudni milyen, mint a tigris. Hát így volt. Akkor én elhatároztam, hogy mégsem lehetek meg kutya nélkül, van bennem valami olthatatlan vágy arra, hogy foglalkozzam ezekkel a kedves, oktalan állatokkal. Ekkor a kesergés napjaiban akarta az őrnagy elvtárs mégnyuvasztani a macskájuk kölykeit. Szapora fajta az ő Cirmijük. Mondtam, legalább egyet hagyjanak meg, majd én törődök vele. Ügy is volt. Etettem, gondoztam, felneveltem, magamhoz édesgettem. Még az egérhúshoz is hozzászoktattam. Azt tetszik hinni, hogy az olyan könnyű volt. Napokig vártam, hogy rákapjanak az egerek az egérfogóra. Ez a bolond meg csak játszott vele, nem akarta felfalni. Most már az üregi egereket is kihajtja a földből. Hozzászokott, kitart mellettem. Éjjel-nappal követ. — Tulajdonképpen milyen macska ez, Golubics? •— Jelentem,' az első idomított járőrmacska. — Sajnos, már kőre« eset. Ezt a macskát elkergetni se lehet mellőle. Én már kísérleteztem, dobáltam kővel, rögökkel, ijesztgettem kutyával, lövéssel. Nem megy. Kitart Golubics mellett. Vagy belenyugszunk, vagy napiparancsban kell kiadni, hogy járőrmacska, mint olyan, nincs a határőrizeti utasításban, és nem szabad kivinni a szolgálati helyre. Fogós jogi eset! — Golubics, Golubics, maga nem hal meg vízszintesen! Magának nem lesz hosszú és nyugalmas öregsége. Magának nem lesznek kedves kis unokái, mert agyoncsapom, mint a vasutasok a kék legyet, — szavalja Golubics. — Jelentem, kívülről tudom az egészet, idézet a törzsőrmester elvtárs kedvességeinek második kötetéből, az első fejezet, harmadik bekezdés. Hát lehet ezen bosszankodni, lehet Golubicsra haragudni. Ez javíthatatlan, megmásíthatatlan, játékos kamasz. Rá kell hagyni. Soha ne legyen nagyobb gond a többiekkel sem. (Folytatjuk.) i I Meccset közvetít az alkalmi riporter. Szóval Korpádon szépen telnek a napok meg a tervezett tábori újság oldalai, mert ki akarnak rukkolni a diálcújság- ! írók és ráúiószerkesztők ne- ! gyedik országos táborának la- I kői. Nem titkoljuk, a jót ellesni jártunk náluk, s ami a lelkesedést illeti, néhányuktól volt is mit Pintér Dezső Somogyi Néplap r
