Somogyi Néplap, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-11 / 161. szám

Olvasótábor Balatonfeny vesen

Három évvel ezelőtt! rendezték meg először a me- i gyei úttörő olvasótábort. Az j akkori kezdeményezés helyes- j nek bizonyult, és a hét elején ! újra megérkeztek a kisdiákok I a megyei KISZ-bizottság ba- í latonfenyvesi táborába, olvas- i ni. Az idén — megyénkben j először — csatlakoztak hozzá- I juk a szakmunkástanulók is. j

Kálmán Katalin táborvezetőt a kezdet gondjai között találtuk; nem könnyű elhelyezni, csoportokba szervezni az érkezetteket.

— Az első két nap után túl sokat még nem lehet elmondani a táborunkról. 77 szakmunkástanuló érkezett meg. mindenféle szakmai — a női szabótól a géplakatosig — képviselői. Miért is indult a tábor? Sokszor és sok helyen elhangzott már: művelt munkásokra van szükség. Itt, Fenyvesen is ennek érdekében jöttünk össze. Sajnos az iskolai | könyvtárak közül — néhány | kivétellel — épp a szakmun- \ kásképző intézetek könyvtárai | a legkevésbé fölszereltek, ezért is fontos ez a tábor. Annyi bizonyos, hogy szívesen, jönnek ide a gyerekek. Már tegnap hallottam több diáktól: szíve- j sen fizetnének, hogy tovább maradhassanak. Ne egy hétig, hanem legalább tíz napig.

A megyei könyvtár összeál- lított egy minikönyvtárat, és elvitték Balatonfenyvesre. Nemcsak azért, hogy olvasnivalójuk legyen a táborlakóknak, hanem azért is, hogy megtanulják a könyvtári tájékozódást, a katalóguskezelést. A könyvtár vezetői előadást is tartottak erről. A foglalkozásokon kívül természetesen a »regula« is biztosítja a rendezvény jellegét, a reggeli torna, a zászlófelvonás éppúgy megvan, mint minden más táborban. Az úttörők és a nagyobbak jól megtalálták az összhangot, segítenek egymásnak, ahogy tudnak.

— Nem emlékszem már, | hogy mi volt az első könyvem, ; csak annyi maradt meg, hogy : állatokat ábrázoló képeskönyv j volt. Először meséskönyveket j olvastam. Az első regény, mely j a kezembe került: a Pál utcai j fiúk. Baléban lakom, eljárok | könyvtárba is. de jobban sze- j retem, ha sajátom a könyv, i Talán nyolcvan kötetem van. Szüleim pedagógusok. Tőlük tanultam meg olvasni, azóta is a legkedvesebb időtöltésem. Szívesen hallgatok még zenét.

Orsós János folytatta:

— Az első mese, amit olvastam a Piroska és a farkas volt. Hetedikben kezdtem komolyabban foglalkozni a könyvekkel, végigrágtam magam a kötelező olvasmányokon. Hamar áttértem az indiános regényekre. Most a krimiket szeretem! Szívesen veszem a kezembe Mikszáth írásait is. Otthonról jóformán semmit sem kaptam, az iskolai könyvtárban szoktam rá a könyvekre. Mással nem nagyon tudom eltölteni az időmet.

Laci hasonlóan kezdte, mint a többiek, azután — mint mondta — áttért a szépirodaiamra:

— Szilváéit és Berkesit szeretem, szüleimnek otthon 300 kötetes könyvtáruk van. A hazaszeretetei tanulom ezekből a regényekből. Olvastam Bach- ról is meg Haydnról, de hallgatni csak rockot hallgatok, a komoly zene idegesít. Persze j abból is tetszik néhány, az Egy kiállítás képei, azt az Emerso- j nék is feldolgozták. I

A többieknél az elmondottak

nagyjából hasonlóak voltak. Szabó Gyuri zárta a sort — őt azért választottam beszélgető- társaim közé, mert előtte láttam a rajzát, melyet az S. O. S. Titanichoz készített a tábori rajzversenyre.

— Csodálkozom, hogy a rajzom miatt vagyok itt. Mindig hármast kapok rajzból.' És egy országos versenyen harmadik lettem. Most meg ... Nagyon szeretek olvasni, de fékeznem kell magam. Az úgy van, hogy elkezdek egy könyvet, hamar végigolvasom, azután meg nem emlékszem rá.

A válaszokból még kiderült, hogy átlagosan két órát olvasnak naponta, és ha ők tanítanának valakit — kisebbeket - olvasni, először nem erőltet» nék, csak amikor már megkedvelte a gyerek a könyvet, akkor kezdenék irányítani, hogy mit olvasson. Figyelem- reméltóan fogalmazott Gálosi István:

— Előbb meg kell tanítani a gyerekeket olvasni, mint elkezdenék az iskolát — druszám mondta is: ő már négyévesen folyékonyan falta a betűket, lám milyen jó neki —, hadd tanuljon a gyerek. Nem baj, ha egészen kis korára önálló lesz ebben is. Csak akkor szólnék közbe, ha látnám, hogy nem olvas eléggé értékes könyveket.

Ő modta egyedül, hogy

szereti a verseket, József Attilát, Petőfit. Kétszáz könyve van otthon.

Luthár Péter

Heten ültünk le a tábor területén található egyetlen fa alá, hogy beszélgessünk. Szei- bert Katalin nagyatádi, lvánczi Piroska marcali, Gyuris László, Gálosi István, Orsós János kaposvári szakmunkásképzősök — mindhárman az 503. sz. intézetből — és két úttörő: Szabó György kaposvári és Sandi István nagyberki tanuló.

A kisebbik, István volt a legbátrabb, ő kezdte el a beszélgetést:

Nagymamák

— Szereted a nagymamát?

— Igen, mert ő ad enni, inni. És mindig leenged játszani. Mert ő is szeret engem.

— Le tudod rajzolni?

— Igen.

A kisfiú lelkesen rajzol, közben megbeszéli önmagával a tennivalókat. »A ruháját pöttyösre rajzolom, mert a nagymamámé is ilyen. Megrajzolom a kontyát, a kezébe porszívót. Nem. Inkább tálcát rajzolok üveggel és poharakkal. így... A másik kezében a kávét hozza.«

A rajz egy részlete tétovázás nélkül, igen gyorsan kerül a papírra: a nagy igyekezettel jóságosra formált, mosolygós nagymamaarc.

Mindnyájan így emlékezünk a nagymamára a gyermekkori — és valljuk be, felnőtt fejjel is elkövetett — csínyek elsimítójára, akinek zsebében, fiókjában mindig akadt egy- egy számunkra őrizgetett, finom csokoládé. Nehéz helyzetekben jó tanácsot is adott. A nagymamák többnyire a családok háziasszonyi teendőjét látják el amellett, hogy a gyerekek őrzése, nemegyszer nevelése is rájuk hárul. Gyakran ők kísérik iskolába, óvodába a gyereket. Amíg az óvodák nyáron zárva tartanak, kire is lehetne számítani? Hiszen a szülők szabadsága rövidebb a gyerekekének

S milyen nagy élmény •— utazás a nagymamához!

Mi készteti őket arra, hogy

a jól megérdemelt pihenés [ helyett vállalják mindezt?

— A gyerekeim tánsashá- ] zai építenek. Eladtam az enyémet, és idejöttem hozzá- j juk. Vezetem a háztartást és I vigyázok a kisunokámra. A többi unokát szombatonként j látom, olyankor meghívnak vendégségbe.

Kedves néni, nagy szemű,! értelmes arcú kisfiúval:

i

— A lányom elvált, velünk : él a kisunokám. A gyerek j beteges volt, és nagyon rá- j szorult a gondos ápolásra. , Ilyenkor az anyjával és a I nagyapjával felváltva őriztük j éjjel az ágyát. Nagyon sze- j retem ezt a gyereket, ö a mindenem. Itthon vagyok, sokat foglalkozom vele, tanítom azokra a versekre, ame- í lyeket még gyermekkoromban tanultam. Persze, vet- j tpnk neki modern verseskö-! tetet is.

Friss mozgású, elegáns nagymama. Nyolcvannégy! éves, öt unokája es két déd- ; unokája van.

— Az unokáim felnőtt, be- \

futott emberek. Akkor, látom őket, ha felutazom Pestre, vagy ha ők jönnek le hozzám. Gyakran egy-két hétig is nálam vannak. Nyugdíjas vagyok és egyik lányommal élek. öregségemre legnagyobb örömöm és egyedüli szórako- i zásom a két dédunoka. Ha I hozzám jönnek, úgy érzem,! hogy tíz évvel fiatalabb va-1 gyök. I

Nem hallottam egyetlen

panaszos szót sem. Közös jellemző az unokák felé áradó szeretet. Ez feledteti a fáradtságot. Talán még az áldozathozatal érzését is.

Ezek a nagymamák családban élnek. Minden idejüket az unokáknak és gyerekeiknek szentelhetik. Sok olyan idős ember van azonban, aki reggel fölkel és dolgozni indul; szüksége van a keresett pénzre. A kaposvári szociális foglalkoztatóban jártam:

— Özvegy vagyok. A nyugdíjam kevés, így egészítem ki. Van négy kisunokám. Amikor egy kis időm adódik, vigyázok rájuk, és ha tehetem, ajándékokat veszek nekik. Fél nyolctól fél kettőig dolgozom a foglalkoztatóban.

— Harminc éve özvegyen élek. A lányom gyereke állandóan nálam van, csak most vették fel a napközibe. Hogy miért van nálam a gyerek? Mert az anyja hatra jár dolgozni, és ha délutános, este későn megy haza. A nevelési módszereimmel persze nincs megelégedve. Azt mondja, elkényeztetem a gyereket! Pedig a gyereknek szüksége van szeretetre.

A néni hatvannyolc éves. Másfél éve teljesen egyedül él:

— Hat unokám és egy dédunokám van. A fiam és a lanyom is messze lakik. Jönnek, meglátogatnak. Szeretettel várom őket. Ami tőlem telik, segítek. Én meg nem kértem tőlük semmit.

Könnyes a szeme. Nem kérdezek többet.

Szabó Mária

K ivó 1 ó orvos portréja

Kisinasa a mackó

>

A BETEGEK SOKA elfo- ! gyott az ajtó előtt, a doktor- : nő maga tessékel be a rende- [ lőbe. A Somogy megyei Ta- j nács Rendelőintézetében ke- j restük föl dr. Kopátsy Erzsébet csoportvezető főorvost,

| akit Budapesten a Semmel- | weis ünnepségen kiváló orvos címmel tüntette ki. Asztalán szegfűcsokor, a gratulációkat idézik a virágok. Ki6inasa, a mackó, »aki« kis betegeinek bizalmat ad, most dolga végeztén pihen a polcon.

A hivatás talán a legteljesebb, szolgálat. Többet várnak ' attól, aki életével pecsételi meg munkáját. A szolgálat teljesítésének azonban vannak kisebb és kiemelkedőbb eredményei. Az utóbbival dicsekedhet dr. Kopátsy Erzsébet.

— Megtartottam az esküt

— fűzi hozzá a meditációhoz.

— Esküvel fogadtam, hogy a betegek érdekeit szolgálom.

Nem álszerénységből teszi hozzá: — A munkatársak segítsége nélkül nem menne.

Mint minden területen az életben, így az orvosi munkában is több ember összefogása hozhatja meg a kívánt eredményt. Persze, úgy jelenik meg előttünk elég gyakran a csoport munkája, hogy azt egy személy testesíti meg.

— Orvosi pályára készült korai terveiben is?

— Eredetileg pedagógus j szerettem volna lenni. Édes- j anyám példájával vonzott a j tanítás, s ez sosem szűnt meg ! bennem működni, orvosként I is tanítok. A szakiskolában,

J az egészségügyi szakközépís- I kólában. Szívesen tartok is- • meretterjesztő előadásokat is.

Az orvosnő beszélgetés j közben elmondta, hogy éppen azon a napon készült el A gyermekorvos tanácsai cimű felvilágosító füzetecske, melyet ő maga írt, amikor a kitüntetésre szóló meghívót kézhez kapta.

— Azt hiszem, gyermekorvosként nagy hasznát yeszi a családban szerzett pedagógiai tapasztalatoknak, az édesanyjától örökölt tulajdonságoknak. Beszélne pályakezdéséről is?

— 1945 januárjában kezdtem tanulmányaimat a pécsi egyetemen. Akkor még Budapestet nem szabadították föl. Pécsen, Kaposváron egy hónapja indult meg az élet. Mi mindent fordítva csináltunk az egyetemen. Az első évet a második félévi tananyaggal kezdtük. A háború... Olykor hetekig csak kelkáposztalevest ettünk, só nélkül. De ha valaki csomagot kapott, abból mindenki dsz- tozott. Egy tankönyvünk volt. Izekre szedtük, az oldalakat szétosztva tanultunk.

A nélkülözésről inkább megértéssel beszélt, de a barátokról, a nehéz idők szoros kötelékéről izzó szavakat formált.

— Utána?

— Tizenegy év Szombathelyen. Kórházban. Frank Kálmán professzortól sokat tanultam, hálás vagyok neki. Már abban az időben a megelőzésre helyezte a hangsúlyt, ez úttörő gondolatnak és gyakorlatnak számított. Kiváló orvosi munka folyt a városban.

Betegei közül többen már* felnőttek. Tizenhárom éve gyógyít a somogyi megye- székhelyen. Milyen történetekre emlékezik szívesen?

— Megállított az utcán egy kisgyerek. A táskámról a foglalkozásomra ismert, vagy már találkoztunk is, nem tudom. Megállított és azt kérdezte: — Mondd, doktor néni, sokat kell tanulni ahhoz, hogy orvos legyek?

Közvetett úton hallottam a következőt: Az egyetem fölvételi bizottsága kérdést tett föl a jelentkezőnek: — Miért akar orvos lenni?

A KISLÁNY így felelt: —

Mert a Kopátsy doktor nénit ismerem, és olyan szeretnék lenni...

— Szerteágazó terület a gyermekorvosi munka is. Ezen belül mi áll egyéni érdeklődésének a középpontjá, ban?

— A gyermek pszicho] ógia. Mások eredményeit nemcsak szívesen tanulmányozom, hanem megpróbálom magam is alkalmazni azokat.

— Miért éppen ezt választotta?

— A betegségek egy része pszichológiai zavarokra vezethetők vissza. Ezekben a legnehezebb eligazodni. Valóságos nyomozás folyik a gyerek, a család életében, hogy az okot megtaláljuk.

— Szórakozása?

— A háziasszonyi munka. És nagyon szeretem a magányt. a csöndes helyeket. Az otthonomat

Horányi Barna

[

Pásztor Ferenc

FIUK

Ä LESHEGYEN

A Leshegynek ezer legendája van, s ezek nemcsak ránk- maradtak, hanem születnek is a szemünk láttára. Még az őszszel, szabad napon, félrehúzódtam az őrs mögött a cserjés szélén. Lefeküdtem a napra tanulni.

Nem messze tőlem asszonyok, lányok dolgoztak. Maró- ti Zoltán föerdész dirigálta őket. Két újonc arra sündör- gött a nők felé. Leültek mellettük, beszélgettek. Nagyokat nevettek, hangoskodtak, élce- lődtek.

Egyszer aztán ezt hallom ki

a szóváltásból:

, — Nagy fiskális maga, kis- katona — mondja az eg vitt asszony. — Ha nem hisz nekem,, kérdezze meg a Pusztáit, azt az öreg Katonát a maguk tizedesét.

Jött is a katona. Suhajda.

Istenverte ez az ember. Ennek mindig másként áll az esze. mint kellene. Fűt mond, de fát gondol. Elémáil, nagy mesét kerekít a dologhoz.

— Arról van szó, hogy az it- ! teni nép, hogy úgy mondjam, ‘egy kissé elmaradt, a babonák, mendemondák tekintetében. Némi természettudományos okítás végett kellene valami szolid szervezkedést kezdeményezni. Mert a minap azt ha'- lom az egyik tiszteletre méltó falusi asszony szájából, hogy holm, üdére kísértetekről beszélnek, akik ebben a közigazgatási térségben alávaló em- berraolási kísérletet hajtottak végre De azt sem a ■ lják. hogy ebbe a boszorkányűgyte beicsomliinalják az őrs személyi állományának jobbik felét Nevezetesen az ön becses neve kerüli szőnyegre.

Mondom neki:

— Idefigyelj, Suhajda! Lényegében igazat méltóztaisz locsogni, csak annyira nagy feneket kerítesz neki. mint fc'e Lacháza. Az a lidérckíséríel- ügy csaknem hiteles. Érde«cei t

20.

— Tehát. Él Leshegyen egy tiszteletre méltó csiszár, Varga Nagy Dénes. Nagyon rendes ember, de minden holdtöltekor rájön a rossz és teleszívja magát nohaborral, mint a pióca. Beszívott állapotában pedig önveszélyes helyzetekbe sodródik. Azon a bizonyos napon például elhatározta, hogy termésköveket ás elő a földből, és abból épít a borházhoz lépcsőt.

Dolgozott Dénes, benne meg a noha. Fázott, hát tüzet rakott a kőraocas mögött. A tűz ellobbant, a kőrakás növekedett

Dénes erőjét megfeszítve hordta össze. Vastag bőrkötény volt rajta, itt ilyenben dolgoznak a férfiak. Az egyik dobása kissé rövidre sikeredett, a

noha súlya alatt is megrogygyant a térde, így aztán a kő nem a helyére, hanem kissé közelebb esett le, a bőrkötény végét leszorította a többi kőhöz. Varga Nagy Dénes lepányvázta magát, mint valami makrancos csikót. Rángatta magát, feszítette volna a testét, hogy megszabaduljon terhétől. Igen ám, a dobós olyan szerencsés volt. hogy roggyant térddel, súlypontját elveszítve nem tudott erőt kifejteni, a kő meg nagy volt és makacs.

A rángatással, csak annyira jutott, hogy a rakás másik oldalán feléledt a tűz, szikrázni kezdtek a zsarátnokok, lilás fények lobbantak elő a hamu közül. Mindennek a fészkét Dénes nem láthatta, mert a tűzrakást eltakarták a kövek, emlékezőképességét . pedig a noha homályosította el. Ekkor robbant föl benne a fólsztöl- tet. Üvöltött, jajongott, mintha eszét vesztette volna. Szinte önkívületbe esett a félelemtől.

— Mit szólt az ügyhöz a kedves nej? — kérdezte még mindig hitetlenkedve Suhajda.

— Bármilyen hihetetlenül hangzik, Varga Nagy Dénesné, születeti Keszi Rozália, úgy eltángálta élete párját a nyújtófával, hogy még a szomszédok is jajgattak. Másnap viszont Dénes mindent letagadott, és Kitalálta a lidércmesét... Azóta is terjed, módosul, alakul. Utóvcgre milyen falu az, aminek még nem volt egy nyavalyás kísértete sem. A történet hallatan jókat tudnak félni a rémtörténetekre éhes asszonyságok.

(Folytatjuk.)

5