Somogyi Néplap, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-06 / 157. szám
A »cifra nyomorúság« esztendőjének tavaszán bizakodó hangulatban gyülekeztek a kaszások a termelőszövetkezet lucernásának végében. Némelyikük még otthon megreggelizett, mások a várakozás perceiben fogyasztották az árokparton a fűre terített újságpapírról a „regényes reggelit. Szinte valamennyien sovány, erejükben m eg fogyatkozott férfiak. Szalonnája csak egyiknek- másiknak volt, a többiek lek- \ városkenyeret majszoltak, Vagy főtt tojást daraboltak a szűkén mért jegyes kenyérre. Bizakodó hangulatukat még a gyenge reggeli se lohasztot- ta Mögöttük volt már a keserves tél, amikor a jószágok takarmány híján teljesen kiasztak. Alig várták, hogy eltakarodjon a hó, s legeltetni lehessen. A tavaszi vetést csak négyórás »váltott műszakban« bírták elvégezni, mert hosszabb időre nem lehetett a lovakat erőltetni, így is gyakran előfordult, hogy a ló összeesett a vetőgép előtt. Az emberek közül is hol ez, hol az dőlt ki, kényszerült, hosszabb-rövi- debb pihenőre a fák alatt. A jószágok lassan-lassan fölerősödtek, a tehenek már tejet is adnak, de az emberek továbbra is koplalnak, hiszen messze még az új termés. A várakozás perceiben a ■lucernással szemközti búzatáblát gusztálgatták. — A tavalyinál biztosan jobb lesz — szólalt meg Mi- sinszki Bandi, miután elcsomagolta a délire szánt lek- városkenyer’et, s rágyújtott. — Ha közbe nem jön valami!. — óvatoskodott Balogh Miska, az első kaszás. — Tavaly is jól indult, aztán mi lett belőle? — kérdezte Nagy Jani egy kanta- fedő víz lehúzása után. Elhallgattak. A múlt nyári aszályra borzongva gondolt mindegyik. Hét óra tájt Jankó Péter kivételével együtt voltak. Rá és Kertes Józsira, a brigád- vezetőre vártak. — Jönnek már! — mutatott a dűlő végére Misinsz- ki Bandi.- Mire odaértek, mindany- nyian felkászálódtak, a kaszát is vállukra vették. — Jó reggelt! — köszönt Kertes. Péter nem szólt semmit, csak lecsapta válláról a kopott bőrtáskát, s még bele is rúgott — Itt van mindenki? — kérdezte megszokásból Kertes, majd megszámolta a csapatot. Tizenhat kaszás. Tegnap is ennyien kezdték meg a lucernavágást. — Hát akkor! — intett Balogh Miskának, aki nyomban beállt, rpajd utána sorban a többi. Negyedóra múlva már suhogott mind a tizenhat kasza. Kertes kis ideig még maradt. »Vajon mi tartja bennük a lelket?« — töprengett, ahogy az e’gyre jobban távolodó kaszásokat figyelte. Majd ő Is a búzát gusztálgat- ta. »Csak jó termés lenne!« — sóhajtott, és lassan elindult, hogy megnézze, lehet-e már kapálni a kukoricát. I. Mister Bred — Hogy aludt? — Köszönöm, rosszul. Egész éjjel le se hunytam a szemem, doktor. Most nem is szabad aludnom. Aludjanak azok, akiknek közömbös az ország sorsa! Én egész éjjel gondolkodtam. — £s min gondolkodott, mister Bred? — Hogy min? Hát az új kereskedelmi törvényen. Épp elég töprengeni való van rajta. — És mire jutott? — Zseniálisan egyszerű az egész, Bollen doktor. Kidolgoztam egy törvénymódosító javaslatot. Ha a Kongresszus elfogadja, egész Latin-Amerika táncra perdül örömében. Már a peonok* is fel vannak háborodva a magas olajvám miatt. Hát nem lesz vám! Eltöröljük, ök pedig cserébe annyival csökkentik az olajárakat, amennyi a vám lenne. Így senki se jár rosz- szul. Most már csak lerázom a takarómról ezt a két kis zöld • P.absiolgasortran élS latinamé- rikai mezőgazdasági munl&áa. A kaszások ekkorára már * tabla közepén, haladtak. A koplalásra kényszerűit emberek szinte mind arra gondoltak, milyen jó volna legalább egy fácánt leszorítani, hiszen akkor már biztos lenne a vacsora. Tegnap Balogh Miskának volt ilyen szerencséje. A fészkén ülő fácán valahogyan belegabalyodott a lucernába, s nem bírt fölrep- penni. Miska gyorsan leszorította, megkötözte a lábát, s már tette is táskájába. Öt tojást is talált a fészekben. Reggel abból sütött rántottét az asszony a gyerekeknek. Jankó Péter irigykedve haladt Miska mögött. Legalább neki is lenne ilyen szerencséje. Lehetne, ha ő járna elöL Tóth Laj é: OS Hsí lG A fene enné meg a fácánokat is! Ma még egy se röppent fel. Erre a részre miért nem fészkelnek? Balogh Miska már kiért a tábla végére. Csodálkozva figyelte a mögötte messze lemaradó Pétert. »Nem szokott ez ilyen kelletlenül dolgozni !« — villant meg benne. Máskor mindig szorosan a nyomába jár, szinte hajtja maga előtt. A kaszát is megfente, mire Péter kiért. — Veled meg mi van? — kérdezte Miska. , — Mi lenne? Ma megint kenyér nélkül jöttem ki. — Nem volt a boltban? — Volt! — Majd elmondta, hogy tegnap délután elküldte az asszony a gyereket kenyérért. Csak egy fél veknit kapott. A tanyára kifelé menet az utolsó falatig elcsipegette. — Ha nem szalad el előlem, talán agyoncsapom azt a büdös kölköt! — háborgott. — Vacsorára krumplilevest ettünk kenyér nélküL — Na, gyere, koma! — indult vissza az árokpartra Miska. Mikor odaértek, táskájából kivett egy enyhén megzsírozott kenyérszeletet. — Egyél! — nyújtotta komájának. Egy perc, s a kenyér eltűnt Péter gyomrában. Mohóságában még az izzadtság is kiverte homlokát. — A keserves istenit! — tört ki, miután lenyelte az utolsó falatot. — Hát eddig jutottunk? Míg napszámba jártam mindig volt kenyerem! Miska hallgatott. Mit mondhatott volna ? Neki ebédre még egy fácáncomb is maradt Mire a többiek Is megérkeztek, Miska újra az élre állt Kicsit lassabbra fogta a tempót Egyszer csak fácán röppent föl előtte. — Az anyád? Megvárhattál volna! Még néhány suhintás, * kiszabadult a fészek. Éppen a két rend határán volt. Vajon kit illet meg a hat tojás? íratlan törvény volt köztük, hogy a tojás mindig azé, akinek a rendjében van a fészek. Miska is, Péter is eldobta a kaszát, s egyenest a fészekhez. Miska volt előnyben, s mire Péter odaért, már a tojásokat akarta a zsebébe rakni. — Várj! — fogta meg Péter Miska kezét. — Az én rendemben van. — Az enyémben. — Nyisd ki jobban a szemed. Erre már a többiek is megálltak. — Gyertek! — hívta oda őket Péter. — Döntsétek el, kinek a rendjében van a fészek. A döntésre senki sem vállalkozott. — A tied is, meg nem is — mondta Misinszki Bandi. — Fele-fele. — Nem felezünk — tiltakozott Péter. — Én se! — mákacsolta meg magát most már Miska is, pedig előtte a felezésbe is belement volna. Lehajolt a fészekhez. Péter odaugrott, s ellökte. Fölkapott egy tojást, s mire Miska föltápászkodott, már ki is szippantotta. — Te piszok! — ugrott neki Miska. — Elveszed, ami az enyém?! — s beleütött Péter arcába. — Megöllek, te disznót — rohant kaszája felé Péter. Misinszki Bandi alig bírta elgáncsolni. A többiek is beleavatkoztak a váratlan verekedésbe. — Marhák! — kiáltott rájuk Nagy Jani. — Képesek vagytok egymásnak esni ezekért a vacak tojásokért? — Az enyémek! — dulakodott az ót lefogókkal Péter. — Az enyémek, az enyémek! — ordította Miska is. Péter hirtelen kiszakította karját a szorításból, a fészekhez ugrott, s az ott maradt öt tojást széttaposta. — Vigyed! Vigyed! Most már a tied! — nevetett görcsös fuldoklással. majd ledobta magát a földre, és sírva rángatózni kezdett. — Az anyátok hülye istenit! — támadtak a többiek Miskára. — Kellett ez? M iska megrémült. Lehajolt az eszelősen fet- rengő Péterhez. — Koma! Koma! — rázo- gatta, majd hátára fordította. — Ne haragudj koma! Péter felült. Kiaszott arcát sárosra piszkította a könnyáztatta por. Élénkülő tekintetéből már nem a vak düh, hanem a tehetetlen szomorúság sugárzott, és elfogadta Miska talpra segítő kezét. Mátyás Ferenc Föld alatti majális Minap a temetőben jártam, fölkerestem halottaimat, szomorú dalaikat mondták, magot vetett a néma, a vak — földarcú szüzek voltak, napszámos legények, árnnyá vált tanyasi szegények, kaszáltak, tengerit törtek, gyúrták magukat sárrá — koporsón úsztak a földben, asszonyok eveztek felém, juhászok csillag szeme volt a sötétben a fény — Majálist tartottak a lányok, fűzfák alatt daloltak, hozzá csontjukkal doboltak, s beleöregedtek a dalban — katonazubbony csüngött hatszáz derék legényen, ők tűzvonalból jöttek, glóriájuk a »szégyen«, bolyongtak, igazolnák: vétlen tettük parancsra cselekedték, sebükkel feküdtek ravatalra — fehér ingben az örült örzse várja az urát, negyven éve, kizöldült sírja fölött már a vád — a toronyőr harangoz, egy csapat summás nyakig elmerül a munkában, temetnek megint valakit. Könnyeim mérik, mit tett e temető-ország fönt, s az utolsó kaszáig hány zsákot teli döngölt — a tiszttartó is ott áll, s apám, ki mindig első volt a'munkában, így szólt: jól csinálod, kisfiam... s másnap esett az eső. (Fotó T- CAF—MTI—KS) Heinrich Böll A NEVETŐ Ha valaki a foglalkozásom iránt érdeklődik, zavarba jövök: elpirulok, dadogok — én, akit egyébként magabiztos embernek tartanak! Irigylem azokat, akik azt mondhatják: kőműves vagyok. Irigylem a fodrászokat, könyvelőket és írókat, mert egyszerűen bevallnatják a foglalkozásukat, hiszen ezek maguktól éltetődnek és nem igényelnek semmiféle hosszadalmas magyarázkodást. Nekem azonban azt kell erre a kérdésre válaszolnom, hogy nevető vagyok. Ez pedig magyarázatot kíván, mert a második kérdésre is, hogy: »És ebből él?« — igennel kell válaszolnom, hogy hű maradjak a valósághoz. Igen, a nevetésemből élek, mert a nevetésem — hogy üzleti nyelven fejezzem ki magam — keresett cikk. Kitűnő, képzett nevető vagyok. Senki sem tud úgy nevetni, mint én. Sokáig színésznek mondtam magam, hogy elkerüljem a kínos magyarazkodast, de arcjátékom és beszédtechnikám olyan gyönge, hogy ezt a meghatározást nem találhattam igaznak. Én pedig szeretem az igazságot. És az igazság az, hogy nevető vagyok. Nem bohóc, és nem komikus, nem mulattatom az embereket, hanem hangot adok a derültségnek: neve- | tek, úgy, mint egy római császár, vagy mint egy érzékeny érettségiző. A tizenhetedik századi nevetésben éppen olyan jártas vagyok, mint a tizenkilencedikben, és ha keli, vég: grieve tek minden évszázadot, társadalmi osztályt és életkort. Hisz megtanultam, egészen egyszerűen úgy, ahogy cipőt talpalni tanul meg az ember. A mellkasomban szunnyad Amerika nevetése, meg Afrikáé; a fehér, a vöiös, a sárga nevetes és — kellő tiszteletdijert — valamennyit megszólaltatom, ahogy azt a rendező kívánja. Pótolhatatlanná váltam. Nevetek lemezen, nevetek szalagon, és a hangjátékren- dezők figyelmesen bánnak velem. Nevetek1 mélabúsan, nevetek tartózkodóan, nevetek hisztérikusan. Tudok úgy nevetni, mint egy villamoskalauz, röhögni, mint egy élelmezésipari tanonc. Ismerem a reggeli nevetést, meg az estit, az éjszaka és a szürkületi órák nevetését, egyszóval akárhol és akárhogyan kell is nevetni — rajtam nem múlik. Elhihetik, megerőltető az ilyen állás. Kivált, mert — és ez a specialitásom — ragályosan is tudok nevetni. így aztán nélkülözhetetlen vagyok a harmad- és negyedrangú komikusoknak, akik joggal reszketnek poénjaikért. Majd minden este varietékben N. Luzin A leghékésebbhely krampuszt, aztán haladéktalanul továbbítom módosító javaslatomat a szenátushoz. — De hiszen ön is szenáj- tor, mister Bred?! — Na és? Azt gondolja, talán a szenátorok okosabbat találnak ki? Mellesleg, mondja doktor: igaz, hogy Kleopátra hűtlen lett Caesarhoz és a holdra szökött valami űrhajóssal? Vagy isak pletyka az egész? II. Bollen doktor Elolvastam különös kérelmét, Bollen doktor, de nem mutattam meg senkinek. Még nem késő, visszavonhatja. Szavamat adom, hogy a kórház gondnoki tanácsában senki sem tudja meg. — Engedelmével, uram, ezt nem fogom megtenni. — De hát miről van szó tulajdonképpen, kolléga? — Minden a pacienseinkre vezethető vissza. Rendkívül aggasztó a hadiipar személyzeténél tapasztalható elmezavar terjedése. A legjobbak között is rögeszmés-depresz- sziós lelki zavar jelei mutatkoznak. A »mániákus« fázisban a betegeken erős pszicho-' motoros izgalom jelentkezik, az eszmék szárnyalása, saját személyiségük túlértékelése. A »depressziós« szakaszban nyomott hangulat, üldözési mánia, egyfajta kényszerképzet. A páciens szinte percenként ellenőrzi, hogy nincs-e valaki az ágya alatt. — De miért érdekli magát annyira a hadiipar? A hadseregbe nem hívnak be minden vegyészt, így ön soha nem marad gyógyszer nélkül. — Nézze kolléga! Az én pácienseim fantazmagóriái senkinek sem ártanak. De azoknak a rögeszméi, akik még rtc fordultak meg kórházunkban, nagyon is veszélyesek környezetünkre. Már azt is kiszámították, hány zászlóaljat kellene összeállítani, hogy megkaparintsák az arab olajat. Olykor hatalmába kerít a félelem. Valami rettenetes félelem! Állandóan kísértetek üldöznek. Talán nem érnek utol, ha egy ideig kezeltetem magam. Nem tudná ön, személyesen figyelemmel kísérni az állapotomat, kolléga? Remélem, szeretett elmegyógyintézetünkben végzett negyven évi szakadatlan, kitartó munkámmal rászolgáltam erre. — Feltétlenül, Bollen doktor. De mondja, nem volna jobb mégis egy másik kórházhoz fordulnia? — Nem, semmiképp nem! Még azt fecsegnék rólunk, hogy a »saját orvosukat se tudják meggyógyítani.« Mar elmegy? Várjon csak, rázza le azt a két kis sárga krampuszt a kabátja ujjárói... III. Ismét Bollen doktor — Hogy aludt, Bollen doktor? — Köszönöm’, kitűnően! Azóta, hogy teljesen elszakadtam a külvilágtól, remekül érzem magam. Önnek is ajánlom ezt a receptet: hagyja abba az újságolvasást, ne nézzen tévét, ne hallgassa többé a tábornokok szólamait. Megszűnnek a külső ingerlő tényezők és velük együtt a következmények is. Ami pedig ezt a két kis lila krampuszt illeti itt a takarómon, ezek aztán a legkevésbé sem izgatnak. — Gratulálok, Bollen kolléga! Ezek szerint akár már holnap ki is írhatom önt? — Az isten szerelmére, csak azt ne! Odakinn, abban az örült világban minden elölről kezdődik! A mi elmegyógyintézetünk a legnyur godtabb hely, uram ... — Rendben van, Bollen doktor. Itt tartom Önt. Csak azt árulja el: igaz, hogy Kleopátra otthagyta Dajant és Dzsingisz kán felesége akar lenni? Vagy ez is csak pletyka? Fordította: Kádas Anna ülök,, afféle klakőrként, hogy a program gyenge pontjainál ragályosan felnevessek. Finom, míves munka ez. A szívbőljövő nevetés nem csattanhat fel sem túl korán, sem túl későn, éppen a megfelelő pillanatban kell kirobbannia, akkor aztán pontosan időzítve tör ki belőlem, az egész közönség elkapja, kacag, bruhaházik, és a poén meg van mentve. De én utána fáradtan ván- szorgok ki a ruhatárba. Fölveszem a kabátomat és örülök, hogy végre szabad vagyok. Otthon többnyire táviratok várnak: »Sürgősenkell a nevetése. Felvétel kedden.« Néhány óra múlva egy túlfűtött gyorsvonaton gubbasztok és átkozom a sorsomat. Megérthetik, hogy munka után, vagy szabadságon nincs sok kedvem nevetni. A fejő is örül, hogy elfelejtkezhet a tehenekről, a kőműves akkor boldog, ha nem gondol a habarcsra, és az asztalosoknál rendszerint nem csukódnak otthon az ajtók odahaza és a fiókokat csak nagyneheze'n lehet kihúzni. A cukrászok az ecetes uborkát kedvelik, a hentesek a marcipánt, a pék pedig jobban szereti a kolbászt, mint a kenyeret. A torreádorok előszeretettel tenyésztenek galambokat, a bokszolok pedig elsápadnak, ha gyereküknek elered az orra vére. Én mindezt nagyon jól megértem, mert munka után soha sem nevetek. Halálosan komoly ember vagyok, és az emberek pesszimistának hisznek. Talán joggal. Házasságunk első éveiben még gyakran mondogatta a feleségem: »Nevess már egy kicsit!« De aztán rájött, hogy ez nem’ megy nekem. Boldog vagyok, ha kimerült arcizmaimat, elnyűtt kedélyemet mély komorsággal üdíthetem fel. Még a másik nevetése is idegesít, mert túlságosan is emlékeztet a szakmámra. Így aztán csendes, békés házaséletet élünk, a feleségem is lassan elfelejt nevetni. Egyszer-egyszer mosolygáson kapom rajta, ilyenkor én is elvigyorodok. Halkan beszélünk egymással, mert gyűlölöm a varieték lármáját, meg a stúdiókban uralkodó zűrzavart. Azok, akik nem ismernek jól, zárkózott embernek tartanak. Talán azért, mert túl gyakran kell nevetésne nyitnom a számat. A magánéletemet viszont merev arckifejezéssel élem végig, csak hébe-hóba engedek magamnak egy-egy szelíd mosolyt. Gyakran gondolkodom azon, vajon nevettem-e valaha — csak úgy maszek. Nem hiszem. A testvéreim legalább is úgy em • lékeznek, hogy én mindig nagyon komoly gyerek voltam. Somogyi Néplap i
