Somogyi Néplap, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-30 / 177. szám
„Imádom a macska — egér játékot Romingó rács mögött Áldozatok az aranyékszerek bűvöletében — Egy lopott Fiattal a fának rohant „Figyelmeztetem, gondolkodjék” Hamar és mindenre esküdött. Új életet fogadott, segítségért könyörgött. Könnyeket hullajtott, öngyilkossággal fenyegetőzött. Aki nem puhult, ahhoz visszajárt ötször-hatszor is. Akit kiszemelt, becsapott. Áldozatát meggyőzte, áltatta, hódította, nagy üzlettel kecsegtette. Sokat járt az utcán, presszókban, ismerősökkel mutatkozott, alibiket kovácsolt. Fülelt, számolt, eltűnt és ezrekkel tért vissza. Kapcsolatokat tartott melegen, ismerkedett, idegenek körül szaglászott, nők után érdeklődött. Bilincset, ítéletet, cellát hozott ez az esztendő a kaposvári alvilág vezéreinek. Romingó csak mosolygott: — Én tartom magam — ezt ígérte. Állásért keresett föl, merthogy akárhova tette be a lábát, rögtön fölismerték és elutasították. Nem durván — finoman, ahogyan, az már a legtekintélyesebb kaposvári szélhámosnak kijár. Romingó átkozta a sorsot, amiért ilyen kevés női 'személyzetist sodort az útjába. — A nőkkel minden egyszerűbb. Velük lehet tárgyalni — állapította meg, és a tárgyra tért. — A cukorgyárban kirendeltsége van a Gyár- és Gépszerelő Vállalatnak. Az a legelitebb cég, én meg príma hegesztő vagyok, jól járnának velem. Bízzanak bennem, látja, hat hónapja szabadlábon vagyok, és sehol egy balhé. Hegkapta az állást — ekkor már együtt élt egy kisgyermekes asszonnyal, s úgy látszott, az élettárs ki akar tartani Romingó mellett. Hátha most változik meg minden ... Romingót három hét múlva elbocsátották. Kikötötte, csak akkor hajlandó dolgozni, ha nem kell vidékre járnia. Neki ebben a városban »kapcsolatai« vannak. Hogy mifélék, akkor még senki sem tudta. Zavaros ügyletekbe bonyolódott, autórádiók eladásával próbált szerencsét. A pénze egyre fogyott. Rávette az élettársit,' hogy kérjenek közösen kölcsönt egy kaposvári férfitól birkabőrvá- sárlásra, miért abban van. az üzlet. A pénzt megkapták, a fiatalasszony otthagyta zálogban három aranyékszerét. Romingó újabb lehetőségeket) szimatolt, és ismét fölkereste a férfit. Elégedett volt magával, megint sikerült pénzt kicsalnia és ráadásul az ékszereket is elkérte azzal, hogy Pesten pénzzé teszi őket. Az ékszerekre nem ezért volt szüksége, újabb kölcsönügyletek nyélbe ütéséhez kellettek. Romingó egyre ‘rosszabbul élt az asszonnyal; számított a szakításra, és hogy ne kelljen elmennie üres kézzel, ellopta élettársa kislányának aranyékszereit. Nemcsak ő, hanem majdnem minden becsapott áldozata az arany bűvöletében élt. A siófoki Delta étteremben többek között azzal édesgetett magához egy férjes asszonyt, hogy az apósa Egyiptomból csodaszép kösöntyűket hozott, esetleg szerezhet belőlük. A nő pénzt vett magához, de amikorra az autó Kaposvárra ért, a kétezer forint már Romiingó zsebében volt. Hogy cserébe nem ékszert adott, az biztos. A pénzt egy Kaposvár környéki községben dolgozó italboltvezetővel elszórakozta, majd kiment barátjával a faluba. Az italboltvezetőt a felesége lekapta a tíz körméről az éjszakai kiruccanás miatt, s míg a szóváltás tartott, Romingó fölkapta az italboltvezető kocsijának slusszkulcsát, és elviharzott a Fiattal. Részeg volt, Kaposváron nekihajtott egy fának. A kár harminchatezer forint volt... A karambol után ismét fű- höz-fához fokiult kölcsönért; arra hivatkozott, ha lesz pénze, elsimíthatja az ügyet. Akadtak, akik elhitték és az erszényükbe nyúltak. Vessenek magukra! Egy terhes asz- szisztensnőnék házasságot ígért. »Mástól lesz gyerekem, mégis elveszel?« — kérdezte a nő. — »Mit érdekel engem a gyerek, csak te kellesz. De az életemet rendbe kell hoznom. Pénzzel.« A nő adott. Hatszor egymás után: több mint huszonháromezer forintot. (Ro- mingó korábbi élettársa egyébként. azt sem tudta, kivel élt együtt. Romingó Kovács néven mutatkozott be neki; azt mondta, a győri színháznál dolgozott, most szerződik át Kaposvárra.) Romingó bukására már nem kellett sokat várni, pedig széltéb en -hosszába n terjesztette: ő most »nagyfiú«, nem követhet el olyant, amiért bilincset raknak a csuklójára. Megérezte, jóslata nem' válik be, bujkálni kezdett. Hű maradt a stílusához. Amikor a rendőrség már a nyomában volt, nem egykönnyen adta meg magát, krimibe illő üldözés után fogták el és tartóztatták le. »Vesztettem« — ez volt az első szava a másnapi kihallgatáson. Semmi jóra nem számított, tudta: »tarka« előélete sokat nyom a latban. Kalá- nyos Jánost tizenkilenc éves korában, 1964-ben ítélték el először lopás miatt, később bűncselekményei .sorába föliratkozott a hivatalos személy elleni erőszak, a garázdaság, a sikkasztás, a közveszélyes munkakerül'és és a tartási kötelezettség elmulasztása is. Ka- lányos ugyanis két esztendeig törvényes házasságban élt, a válóper után azonban egy fillért sem volt hajlandó fizetni kislánya után. Romingó legutóbbi bűnperének tárgyalásain úgy döntött, hogy cinikus lesz. Volt ő már megtévedt gyermek, tévútra csalt palimadár, a nők áldozata, ártatlanul megvádolt ember — tehát szerepkörének széles a skálája. Az ügyész a tárgyalásom nem állhatta meg szó nélkül: — Minden megnyilatkozását jegyzőkönyvbe foglalják. Miért nem gondolkodik, hogy mit válaszol? Mit gondol magáról a bíróság? — Az nekem tölcmindegy. Hagytak volna, hadd menjek el ebből az országból. Arra készültem, most megmondom. — Még egyszer figyelmeztetem: gondolkodjék. — Nines min. Imádom a macska—egér játékot, a veszélyt. A játékra egy Ideig nem lesz módja. A Kaposvári Járásbíróság dr. Pap Árpád tanácsa Kalányos Jánost ötévi fegyházra ítélte, további nyolc esztendőre pedig eltiltotta a közügyektől. Elrendelték a szigorított őrizetét is, tehát az öt év után nem szabadul, legkevesebb ltot esztendőt még a rács mögött tölt. A bíróság kötelezte a több tízezer forintos kár megtérítésére is. De hogy a becsapottak mikor látnak ebből pénzt, nem tudni. Pintér Dezső LÁNY ÁZ UTCÁN H a valakit megfigyelsz — utcán vagy bárhol — vigyázva, szelíden tedd, mert kiszolgáltatott, nem bújhat el. Ha sokáig figyeled és elképzelsz róla valamit, ne kérdezd meg utána, mert a kép valótlanná válik. Csalódni fogsz. Ha mégis megkérdeznéd és a gondolataid mégis igazak lennének, jól jegyezd meg azokat a perceket. Életedben talán egyszer találkozol velük. Ezt a tanácsot kaptam pár évvel ezelőtt. Egy lány ment az úton. Nem volt feltűnő, még azt sem mondanám, hogy szép. Kicsi, vékony lány. Fiatal; ennyivel talán mindent elmondtam róla. Idősebb korára lehet, hogy sovány lesz, alacsony, szürke. Most fiatal. Ment. Persze ebben még nincs semmi ami felhívná rá a figyelmet. Lépegetett, mint mindenki, aki nem siet, csak megy valahová. Néha gyorsabban, néha lassan; meg- megálva, elnézegetve egy házat vagy épp a cipője* orrát. Lopva belesett egy-egy ablakon, elszégyelte magát, és megszaporázta a lépteit. Amíg rá nem talált egy újabb nézni valóra. A másik járdáról nem hal- lattszott át, de bizonyára énekelt valamit magának — azaz csak sziszegett a foga között —, mert időnként megtelt az arca, mint egy trombitásé. Azután kifújta a levegőt, ha vele szemben feltűnt egy járókelő. Néha egészen aprókat szökdécselt, hogy alig lehetett észrevenni. Mintha csak lépést vétett volna. Ahogy tovább néztem, kialakult az ütem, és lassan már előre tudtam a méterek koreográfiáját. Késő délután volt. Az árnyékok hosszabbak lettek, a házak fala durvább a ferde napsugárban. A lány fölhagyott a tánccal. Egy ideig lehajtotta a fejét, figyelt, és kergetőzött az árnyékával. Megtorpant, óvakodva rá akart lépni, majd hirtelen elfogni. Mosolygott közben, azután újrakezdte, és megint kinevette magát. Játszott önfeledten, és boldog volt. Né- hányan jártak arra, így nem vett észre. Azt hitte: mindenki siet, nincs ideje nézelődni. Rápillantott az órájára. Nem jött el még az idő, amit várhatott, mert nem kezdett sietni. Megrázta a fejét. Korán indult, a fiú még csak félúton lehet. Pedig de jó lenne már! Hétre beszélték meg. Azután elmennek valahova. Táncolni, moziba, sétálgatni, a barátaikhoz ... Mindegy. Soha sem szokták előre megbeszélni. Így jobb, mindennap meglepetés. Abbahagyta a kergetőzést. Utoljára még toppantott, ugrott égy kicsit, és fölvetette a fejét. Mondott is valamit — ezt hallani lehetett —, és akkor először nézett körül. Csak egy pillanatra. Újra az eget kémlelte, észrevette a már kelő holdat. Megkereste két ház között a napot, és ide-oda forgatta a fejét. Újra az órájára nézett. És bár közel volt hét, még mindig nem kezdett sietni. Elértünk az utca végére. A kereszteződésben megállt. Várt. Elhúzódtam két fa közé, ahonnan csak én láttam őt. Álldogált. Toporgott, körbejárt kiválasztott két szegélykövet, és azok között ment ide-oda. Ahogy a várakozók szoktak. De nem nézett egyik utca felé sem. Lenézett a lába elé vagy fönt az ereszek között kalandozott a tekintete. Jobbra vagy balra egyszer sem. Az órájára nem te- kintgetett már. Nem várt senkit. Csak elment egy utca végére. öt perc múlva visszafordult. Követtem. Újra elkezdődtek a tánclépések. Újra az árnyékjáték, újra a nap és a hold. Újra ugyanúgy, visszafelé. Csak keserűbben. Mosoly nélkül. Néha legyintett. Egyszer sem nézett vissza. — Soha nem jön el senki. Hiába várom, hogy az utca végén megszólítson: hová megyünk? Nem szalad az utca háromnegyedénél felém: eléd jöttem! Nem megyünk a barátainkhoz, moziba, sétálgatni, táncolni... Mindegy! Nem megyünk. Nincs meglepetés. Nem szól előtte senki telefonon: hétre! — Ezt mondták a léptei. Abbamaradt a tánc. Már csak ment. Semmi sem hívta föl rá a figyelmet. Nem állt meg, hogy belessen az ablakokon, nem nézte a cipője orrát. Egyenesen tartotta fejét, az utat figyelve. Mi van előtte, mire kell vigyázni. Kő, amiben elbotlik, járókelő akinek nekimenne A Szépművészeti Múzeum kincsei Amikor dr. Garas Klára főigazgató végigkísért a Szép- művészeti Múzeum harminc évét bemutató jubileumi tárlaton, a kezdetre emlékezett. Elősorolta: a felszabadulás utáni első kiállítást is abban a bal oldali teremben rendezték, ahonnan ez a mostani — a három évtized legszebb szerzeményeit bemutató — indul. A régi — a harminc évvel korábban készült — fotók szomorú látványt nyújtanak: romba dőlt, omlatag lépcső- náz, bomba szaggatta háztető, az időjárás viszontagságaitól tépázott termek, üres csarnokok ... — Múzeum, — műkincsek nélkül... Ezután az indítás után jutunk el az 1945—1975 között szerzett — vásárolt, különböző gyűjteményekből ide került — képekhez, szobrokhoz, grafikákhoz, a nagy műgonddal restaurált műtárgyakhoz. Valószínűleg a kezdet éveiben még elképzelni is nehéz volt, miként nyílthat majd azokban a termekben valaha kiállítás és még nehezebb, kezese után haladéktalanul konzerválni, restaurálni kezdték az anyagot. A tárlat egyik termét a restaurálás fotódokumentumokkal kísért bemutatásának szentelték. Nyolcezer új műtárgy a Szépművészeti Múzeum utolsó 30 esztendejének szaporulata, s a szerzemények nagy részét a nemzetközi szakiroda- lom is jegyzi, értékeli. Külön teremben láthatók a válogatott műkincsekből — képekből, szobrokból — álló gyűjtemény darabjai; közöttük Ámon papnő múmiakoporsója és egy, időszámításunk előtt a II—I. századból való — gyantás vászonba tekert — férfimúmia. Itt vannak El Greco képei, Zurbaran, Chardin, Piombo, Lorenzo, Lotto, Kupetzky és Rembrandt festményei vagy a modern képtárból Corot, Courbet, Manet, Renoir és Kokoschka művei, Ehhez a tárlathoz kapcsolódik a Szépművészeti Múzeum állandó modern kiállítása. Itt a többi között Amerigo Tot, Viclor Vasarely és Apulai terakotta kantharos (restaurálás után). Pierre Székely munkál is megtalálhatók, továbbá a kétezernél is több, új szerzeményű grafikából rendezett válogatás. A most bemutatott képek, szobrok, dokumentumok együtt bizonyítják: a Szépművészeti Múzeum kincsei a legutóbbi három évtizedben az egész ország, a nemzet közkincsévé lettek. H. M. Andokides csésze (restaurálás után). (Fotó — Szépművészeti Múzeum — KS) Somogyi sikerek egy pályázaton Tervezési útmutató, nővérhívó hogy még egyszer visszakerülhetnek az elrabolt műkincsek a múzeumba. Egy egész esztendeig semmi hír sem érkezett a Németországba hurcolt műkincsekről. Csupán annyit tudtak róluk, hogy egy ideig egy kávéházban hányódtak, később a gyűjtőközpontbá kerültek. Lelkes, nagy izgalmakkal járó felderítőmunkával tudták meg, hol vannak a szobrok, festmények, grafikák, s végül, 1946. november 23-án — a Nemzeti Bank aranyvonatával — hetvenöt ládába csomagolva hazaérkeztek a legértékesebb darabok. A gyűjtemények visszaérEgy lány ment az úton. Nem volt feltűnő, még azt se mondanám, hogy szép. Kicsi, vékony lány. Fiatal. És ezzel a szóval nem mondtam el róla mindent. Szomorú volt nagyon. És csak utólag vettem észre, hogy amikor a kereszteződés felé mentünk, már magányos volt és céltalan. És holnap újra el fog indulni, mintha várna valakit, mintha jönne valaki. Egy fiú, akivel elmennek valahová. A barátaikhoz, táncolni, sétálgatni, moziba ... Mindegy. És ugyanúgy elindul, visszafelé, és eltűnik a tánc, a dudorászás... v Egy házba bement. Rövid idő múlva meggyulladt az egyik emeleti villany. Valaki behúzta a függönyt. Az ablak nyitila maradt. A csillárt fölváltotta egy kisebb fényű lámpa. Halk zenefoszlányok hallatszottak. Beet horten: Sorsszimfónia. A lány egy fotelben ült. Egyedül. Ha valakit megfigyelsz, ne beszélj vele utána, mert a kép valótlanná válik. Csalódni fogsz. Ha mégis megkérdeznéd, és igaz lenne, amit gondoltál, jól jegyezd meg azokat a perceket... A lányt nem kérdeztem meg. De ha igazat gondoltam, akkor is. szívesen elfelejteném az utca pillanatait. Most fiatal. Idősebb korára lehet, hogy sovány lesz, alacsony, szürke. Most fiatal, és ezért szép. És ha igaz, hogy egyedül van? Nem mertem megkérdezni. De azóta is várom: talán meglátom valakivel. Luíhár Péter — A betegnek sokszor van szüksége az infúziós oldatra. A kórház elavult, korszerűtlen laboratóriumában keveset tudunk előállítani, a megrendeléseknek is csak a felét igazolják vissza — mondja Végh István, a Somogy megyei kórház műszaki osztályának vezető technikusa. A gondokból fakadó segítőkészség és a szakmai bizonyítás vágya hozta létre azt a dolgozatot, amellyel Végh István elnyerte az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének vandorserlegét, Azt a díjat, amelyet a szakszervezet az MSZMP XI. kongresszusának tiszteletére és felszabadulásunk 30. évfordulója alkalmából alapított. — ön szerint miért hasziK* a dolgozat? — A pályázati felhívásnak az a része fogott meg, amelyik kiemelte a beküldendő pályaművek továbbképző jellegét. Az infúziós laboratóriumok megtervezéséhez nincs megfelelő tervezőintézet, ezért úgy gondoltam, hogy csinálok egy olyan útmutatót, amely általános érvényű és az eddigi tapasztalatokat összegyűjtve megkönnyíti a tervezést. Ennek alapján már elkészíthetik egy laboratórium terveit külön szakképesítés nélkül is. A i terveket azután használhatják az ország bármelyik részén. Dolgozatom tehát több egy laboratórium megtervezésénél. — A beküldött negyvenöt pályamű közül az öné lett az első. Nyilván nem kis munka van mögötte. — A témának szinte semmi szakirodalma nem volt, C6ak eltérő jellegű utalásokat találtam. Ezeket próbáltam átül[ tetni. Az oldatok elkészítésé- j nek elsődleges, igen lényeges feltétele például az eszközök és a készítés körülményeinek sterilitása, de ugyanilyen fontos az oldatok kémiai és mechanikai tisztaságának biztosítása. Ezekhez a feladatokhoz J például a műtők sterilitásával ' foglalkozó munkákból tudtam j adatokat meríteni. Ez azt je- 1 lenti, hogy a bel6ő építészeti kialakításra különös gondot kell fordítani. Négyszer dolgoztam át a kéziratot, míg megkapta végleges formáját. — Mit jelent ez az első díj? — Többször és sokáig kell bizonyítani ahhoz, hogy tudják: szakmailag létezem. A díjazott munka népszerűsítése az illetékes minisztériumon áll. A kaposvári kórházban nemcsak Végh István nyert díjat. A pályázaton harmadik helyezést ért el Ecsy Lászlónak, a kórházi műszaki osztály főmérnökének és Kiss Istvánnak, a Röntgentechnikai Vállalat vezetőjének munkája, a nő- vérhívó berendezés. A kaposvári kórházban — a betegek nyugalmát féltve — már fölszereltek ilyen berendezéseket. A beteg az ágy melletti gomb megnyomásával három helyre küld jelzést: kigyullad a saját lámpája, a nővérszobában hangjelzés hallható, a folyosókon elhelyezett, kivilágított, a szobák számával ellátott tábláról pedig mindaddig csipogó hang hallatszik, amíg a nővér a beteg szobájában ki nem kapcsolja a berendezést. A díjakat Pécsi Árpád, az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete központi vezetőségének szakmapolitikai osztályvezetője adta át. — Milyen céllal alapította az országos elnökség a vándorkupát? — A vándorserleggel kifejezett díj alapításának az volt a célja, hogy az egészségügyben dolgozó fizikai dolgozókat alkotásra ösztönözze. A pályázatra nemcsak gépi és műszerújítással kapcsolatos dolgozatokat fogadtunk el. küldtek elbírálásra munka- és gazdasági szervezéssel kapcsolatos pálya- műveket is. Az igazságosabb elbírálás érdekében ezért a jövőben témák szerint értékelünk. A kupát háromszor kell elnyerni ahhoz, hogy véglegesen gazdára találjon. Szabó Mária Somogyi Néplap
