Somogyi Néplap, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-26 / 174. szám

Egyedül a magasban

A sportág is gázdagodott

Az erŐS széllökések e napon tétlenségre kárhoztatták az 'MHSZ vitorlázórepülő- j el öltjeit. A nap vidáman mosolygott a felhőtlen égbolton, de a piros-fehér csíkos széljelző bója derékszöget zárt be tartóoszlopával. A két oktató, dr. Szfhnzö Ernő és Papp László ' is szélámyékos helyre húzódva értékelte a növendékek tevékenységét.

Tizenhárom repülős kéthetes gyakorlati foglalkozását zavarta meg az időjárás. A gyerekek sem tehettek mást, mint ismét átrágtak néhány alapvető elméleti kérdést. A többségük Siófokról érkezett, tanári »felügyelettel«. Valamennyien a Perczel Mór Gimnázium tanulói.

Januárban történt. Az MHSZ Noszlopy Gáspár Repü- lőklubjának vezetője, Szarka Antal fölkereste Siófokon Papp László tanárt, aki a vitorlázóik családjában már »régi motoros«.

— Szeretnénk, ha néhány önkéntes jelentkező diákot megnyernél sportunknak. Ügy tervezzük, hogy jtt lenne az elméleti oktatás, majd nyáron Kaposváron gépbe szállnának a fiúk — hangzott a kérés. Papp László nem sokat gondolkodott. Harminc éve szerelmese a vitorlázórepülésnek és több mint húsz éve oktat. Alig mondta el tervét osztályában, máris több kéz emelkedett a magasba, az érdeklődés meghaladta a várakozást. Pillanatok alatt kiderült, hogy ennyi gyereknek neon is tudnak »munkát« adni. Az orvosi és a tanulmányi eredményeket figyelembe véve végül tíz diák kezdte meg az elméleti tanulást.

— Bizony, nem volt könnyű — emlékezik vissza a baiaton- Lellei Bolla Alfréd. At. aerodinamika, a szerkezettan, a műszertan és a gyakorlati repülés elmélete mind-mind idegen volt számunkra. Azzal azonban tisztában voltunk, hogy alaposan el kell sajátítani mindent, mert a levegőben. a »számonkérés« könyörtelen.

Tenyésztők a nyúHiústermeiésről

Egy kis beszélgetés a földön.

föl Papp László tanár úr.

Jól választották ki a jelentkezőket. Senki sem lépett vissza, és mindannyian legalább négyes eredménnyel vizsgáztak.

Most itt ülnek valamennyien. Körülveszik a starthoz vontatott, tegnap még idegen, de ma már »régi ismerősként« üdvözölt gépet. Gondolatban fent járnak a magasban, és képzeletben »gyakorolják« a vezetés mozdulatait, mert életük egyik jelentős napját tolta távolabbra a pajkos szellő. Legtöbbjük ma indult volna az első önálló repülésre. Ez pedig nagy esemény. A start- Láz így is ott ég az arcokon. Illő »tisztelettel« néznek föl arra a leányra, aki egy nappal korábban már végrehajtotta a »nagy hőstettet«.

»Zsé« ma már vidáman eleveníti föl a »nagy kalandot«:

— Nem sokra emlékszem — mondja nevetve. — Amikor az ember tudja, hogy mögötte nem oktató, hanem egy homokzsák »csücsül«, hát végigfut hátán a hideg. A »Ju- cikának« becézett homoíkzsák mindvégig hallgatag marad, tanácsot, .segítséget csak magunktól várhatunk. »<5« csak az egyensúly szerépét tölti be,

Néhány »aranyszabályt«

mi pedig az új környezetben érezhetjük, hogy néha milyen magányos, elhagyatott az ember ... Repülni felemelő érzés, a földetérés viszont valami soha nem ismert belső feszültséget szabadít fel. Az első diadal! A győztes hadvezér érezhetett ilyet csata után. Diadal a természet törvényei és önmagunk felett, s ez valósággal megrészegíti az embert. Tegnap éreztem igazán, hogy megérte a fáradozást. Ha kellene, akár elölről is kezdéném.

Többen kissé irigykedve hallgatják. Igen, nekik még várni kell a nagy élményre.

Néhány szülő is meglátogatta gyermekét. Aki talán némi szorongással érkezett, az is nyugodtan távozott. Rövid idő alatt tapaszhatta itt a féltő gondoskodást, az alapos, elmélyült munkát.

Azóta máf bizonyára valamennyien túl vannak az el ső önálló úton. Hétvégén, ha hazatérnek. desz mesélnivaló bőven. Siófokon éppúgy, mint B alatoniellén vagy Somnagy- berényben. Ök egy nagy élménnyel gazdagodtak, a sportág pedig tizenhárom jól képzett repülővel.

Jutási Róbert

Elpazarolt kilométerek

Rosszul állítják ki a menetleveleket

TÖBB KlMlMÄNYHATÄROZAT, KPM-rendelet látott napvilágot a közületi gépjárművek használatával kapcsolatban. Egyes gazdasági vezetők ugyanis korábban abban rivalizáltak egymással, melyiküknek van különlegesebb márkájú nyugati gépkocsija. A Mercedes, BMW, Pegueot, Volvo stb. fejezte csak ki igazán »vállalatuk tekintélyét«. Jónéhány vállalat használt több kocsit is, mint amennyit termelési értéke indokolt. Ezért korlátozták legutóbb az üzemi személygépkocsik számát. Ugyanakkor lehetővétették — ahol erre szükség van — a fekete rendszámtáblás szolgáltató járművek használatát.

A Somogy megyei Népi Ellenőrzési Bizottság nemrég megvizsgálta, hogyan tartják meg a közületi gépjárművek használatával kapcsolatos előírásokat, rendeleteket.

A megyei NEB javaslata szerint célszerű lenne a jelenlegi rendszer felülvizsgálata. A szolgáltató — fekete rendszámtáblás — gépjárműveket ugyanis éppúgy fölhasználják egyéb célokra, mint a többi üzemi személygépkocsit. A kéthelyi Aranykalász és a so- mogyvári Dózsa Tsz például engedély nélkül üzemeltet szolgáltató járművet. A bala- tonboglári áfész, a Tabi Építő- és Vegyesipari Ktsz szintén engedély nélkül használ személyszállító járműveket. A szolgáltató személygépkocsival tárgyalásra, értekezletre magáncéllal utazni nem szabad. Ezt azonban több termelőszövetkezetnél, vállalatnál nem tartják be.

A vizsgált szervek fele nem tartja be a szolgáltató gépjárművek üzemeltetésével kapcsolatos jogszabályokat. Ezek közé tartoznak a barcsi, a siófoki, a marcali járás tsz-ei, a DÉLVIÉP, a Víz- és Csatornamű Vállalat, a Kaposvári Cukorgyár. A menetlevelek vezetésével kapcsolatos előírásokat sorozatosan megsértették vagy elmulasztották a kötelességüket.

Az egész menetlevéltömböt előre lebélyegezve kiadják a gépjárművezetőknek, s nem ellenőrzik a helyes elszámolást. Az útvonal-változtatásokat a gépjárművezetők nem jegyzik föl a menetlevélre. Marcaliban egy gépkocsi helyben 50—150 kilométert tett meg engedély nélkül. Az utasok nevét sem tüntetik fel; a Balatonboglári Állami Gazdaság autóbuszainak menetleveleihez például nem csatolják az utaslistát. A termelőszövetkezeteknél egyáltalán nem vezetnek menetlevelet, s így ellenőrizhetetlen a gépkocsik gazdaságos üzemeltetése; az okmányok nem fogadhatók el alapbizonylatnak, mert az adatok nem tükrözik a valóságot.

MINDENNEK AZ OKA a

gépkocsielőadók nem megfelelő munkája. Több helyen főként adminisztrátorokat bíznak meg a fontos okmányok kezelésével, kiadásával, az elszámoltatással, olyanokat, akik nem is értenek hozzá. Máshol nem gondoskodnak a megbízott személyek rendszeres képzéséről. Előfordul az is, hogy észreveszik ugyan a szabálytalanságokat, de nem merik szóvá tenni.

A cukorgyár, a Víz- és Csatornamű Vállalat, a Siófoki Kőolajvezeték-építő Vállalat, a DÉLVIÉP sem vezette szabályszerűen a menetleveleket, pedig több gépkocsijuk van.

Legtöbb helyen nem kísérik figyelemmel a gépjárművek gazdaságos használatát, nem törekszenek az üzemanyag-takarékosságra. A kéthelyi tez1 nél, a, balatonnagybereki, illetve a Balatonboglári Állami Gazdaságban sem az előírt törzskönyvet, sem a havi teljesítményt, sem az üzemanyag-összesítést nem vezették.

A népi ellenőrök megállapították: csak ott tapasztalható a normán belüli fogyasztás, ahol a megtakarításért prémiumot adnak. Másutt, szinte | kivétel nélkül túlfogyasztást találtak, viszont intézkedésnek még a nyomát sem. Ezért járhatott évekig rossz kilométer- órával a 6omogyvári és a komiósdi tsz gépkocsija, a Balatonboglári Állami Gazdaság néhány autóbusza. A siófoki járásban használt Polski Fiatoknak ezért 3 év alatt 33 tonna \ üzemanyag-túlfogyasztásuk volt.

A DÉLVIÉP 1973-ban 42 500, tavaly újabb 67 000 forintot költött az AU 13-70 rendszámú Polski Fiat javíttatására. Ez az összeg nieghaladta egy új kocsi beszerzési árát. A Siófoki Gáz- és Olajszállító Vállalat még 1974 szeptemberében és novemberében is ragaszkodott a luxus XX-es bérkocsik igénybe vételéhez. Egy Volvo használatáért 47 811, egy Audiért pedig 91 706 forintot fizettek. Igaz, a vállalat vezetője utólag szabályozta a bérautó használatát, ámde nem lett volna olcsóbb, ha ezen a pénzen egy személygépkocsit vásárolnak vagy kevesebb pénzért kölcsönöznek?

A NEB AZT JAVASOLTA,

hogy a KPM autófelügyelete a gépjárművek gazdaságosabb üzemeltetése, az üzemanyagtakarékosság, valamint a rendeletek szigorúbb megtartása érdekében fokozottabban ellenőrizzen a közutakon. A népi ellenőrzés szerint a KPM autófelügyelete megyénkben csak akkor lesz alkalmas erre, ha megteremtik a személyi és anyagi feltételeket.

St. L.

Július 12-én jelent meg lapunkban a Nyúlhústermelés gondokkal című írás, ebben Vajda Sándor, a Kaposvári Húskombinát osztályvezetője válaszolt több — a tenyésztőket érdeklő — kérdésre. Azóta egyre-másra érkeznek szerkesztőségünkbe a levelek. Jó pár olyan kérdést vetnek föl a levélírók, melyekre az említett cikkben nem tudtunk kitérni. Ezekből a hozzászólásokból egyértelműen kiderül: a problémák, gondok sora szinte végtelen, és amíg ezeknek a bajoknak orvoslását nem találják meg az illetékesek, addig nem várható föllendülés a nyúlhústerme- lésben.

Veszélyben egy szakcsoport

Baricz Ferenc, a Balaton- J bogiári Nyúltenyésztő Szak- j csoport elnöke kétségbeesett | hangú levélben kérte segítsé- j günket: akadályozzuk meg, a szakcsoport megszűnését, mert ! — sajnos — felbomlófélben j van. »Nálunk elég nagy I mennyiségű nyúlhústermelés folyik — írja —, a tenyésztő szakcsoport mégis felbomlófélben van, és ezt szeretném megakadályozni, mivel jelentős valutabevételt jelent népgazdaságunk számára, ezért fontos, hogy ez az ágazat tovább éljen. Valamilyen megoldást kell találni, mert nálunk sokan bejelentették már, hogy tovább nem csinálják. Elég sok anyanyulat leadtak az elmúlt két leadáskor (ami azt jelenti, hogy kezdik felszámolni a tenyészeteket), és ez az egész Balatonboglár és Vidéke Áfész területére vonatkozik.«

Eddig az idézet, önmagáért beszél. Hogy mi kedvetleníti el leginkább a tenyésztőket, az kiderül a következő két levélből.

Baj van

a jövedelmezőséggel

Király Mihály mezőcsoko- nyai nyugdíjas írja:

»1974. január elsejétől foglalkozom házinyúltenyésztés- sel, húsz anyanyulam van. Ez év június 30-án pontos mérleget készítettem a másfél éves munkámról. Az ered- _ meny a következőképpen ala- í kul: a nyulak beszerzéséért, t elhelyezéséért, takarmányért | (a nyári zöldtakarmányt nem számítva) és orvosságra kiád- tam 37 270 forintot. BevéteMegjegyzések cikkünkre

lem 32 875 forint. A veszteségem tehát 4495 forint. Ha a befektetést, az induló tőkét figyelmen kívül hagyom, akkor összesen 4395 forint a tiszta bevételem, ami kétforintos órabérnek felel meg.«

Ugyancsak a jövedelmezőséghez kapcsolódik az idényárak kialakításának kérdése is. Erről Király Mihály a következőképpen vélekedik:

»Az idényárak kialakítása szerintem — és a többi termelő szerint is — semmilyen ösztönző hatással nincs a tenyésztőkre.-Ha valaki hústermeléssel foglalkozik, az úgyis folyamatosan termei. Az idényárak csak zavarnak. A termelő kényszerítve van, hogy nagyobb árak idején adja le nyulait, így több jövedelmet érjen el. Sokan visszatartják a szaporulatot a kisebb árak idején, hogy azt majd jobb áron értékesíthessék. Ez Viszont elhelyezési zavarokat okoz, össze vannak zsúfolva a nyulak, ami gyakran tömeges elhulláshoz vezet. Ebből mindenldnek csak kára származik, a termelőt pedig az állomány felszámolására, megszüntetéséire kényszeríti.«

„A termelő úgy érzi, félrevezették”

Fonyódról Puskás József szakcsoportelnöktől kaptunk levelet; ő minden lényeges kérdéssel foglalkozik.

»Annak ellenére, hogy ma már sok a szakcsoport, a termelés irányítása nem megfelelő — írja. — A felvásárlás nem egységes, a takarmányellátás sem biztosított. A fenti hibák miatt a termelők nem hajtják végre a szükséges beruházásokat.«

Puskás József szerint ezek a leginkább »húsba vágó« kérdések. Levelében részletesen elemzi őket.

»A termelő úgy érzi, Hogy félrevezették. A termelés irányítói 1973-ban azt közölték a szakcsoportokkal, hogy át kell állni az intenzív fajták, az újzélandi tartására. Az árakat is ennek megfelelően alakították ki. 1973 nyarán 35 forint volt a fehér nyúl fel- vásárlási ára, 33 forint a tarkáé. 1974 januárjában rájöttek, hogy a fehér nyúl sem jobb, mint a tarka, egységes árat vezettek be. Hogy mit gondoltak azok a tenyésztők, akik megvették — 80 forintos kilónkénti áron — a húsipari tenyésznyulakat, arról jobb hallgatni. Nem tudok jelenleg

! olyan tenyésztőről, aki a* árak csökkenésével párhuzamosan korszerűsítésre szánta volna el magát.

A szakértők szerint a nyúlnak jövője van a világpiacon. Az árcsökkenés miatt a termelők mégis visszafejlesztik állományukat. A bizalmatlanság nem egészen indokolatlan.«

Gondolatok a felvásárlásról

»A felvásárlás az áfész-eken keresztül és egyéb társulások | útján történik — írja a továbbiakban. — Az áfész-ek- nek, bár van megyei irányító szervük, mégsem alakítják ki az árakat egységesen. A MESZÖV-nek rendeznie kellene az áfész-ek helyzetét, feladatát a felvásárlás terén, úgy, hogy a termelőket is kielégítse.

Az áfész-ék többet tehetnének a termelők érdekében. Kötünk egy szerződést, melyen a felvásárlási ár nincsen feltüntetve, ugyanis ezt nem tudjak. Minden évben feljne- rül bennem, hogy tulajdonképpen nem szerződést kötünk, hanem megállapodást arról, hogy le kell adnom a meghatározott számú húsnyu- lat, és utána annyit fizetnek érte, amennyit akarnak.

Korábban az áfész árpát, zabot biztosított a termelőknek, ma már nem tud. Ezen is változtatni kéne, mivel ez esetben a tápkiesés nem jelentene különösebb hátrányt

Azon nem lehet vitatkozni, hogy az exportigényeket folyamatosan kell kielégíteni, azt azonban nem tudom, hogy a módszer, ahogy ezt elérni kívánják, célravezető-e. A folyamatosság igényét a húsipar miért nem a szerződés megkötésekor jelezte? Vagy ha már megvan a szerződés, úgy érzi, nyeregben van és az árakat úgy alakítja, ahogy neki tetszik? Ez visszaélés a helyzettel. Az is kérdés, hogy a szerződés, mivel egyoldalú, mire kötelez?«

Sorblbatnánk tovább a kérdéseket, levélidézeteket sorakoztathatnánk föl — olyanokat, melyek a tápellátással, a tápáraikkal és a már érintett kérdésekkel foglalkoznak! Ezekre a kérdésekre, ezekre a gondolatokra kell választ kapni, annak érdekében, hogy a nem kívánt csökkenés ne következzen be.

A gondok megszüntetésének módjára, az illetékesek válaszára lapunkban visszatérünk.

Pásztor Ferenc

FIUK

A LESHEGYEN

—• Megmondjam őszintén? Én nem bánom, hogy nem lettem jogász. A szüléimét sajnálom, de legalább annyira magamat is, mert ügyefogyottnak, balkezesnek, semmirevalóinak érzem magamat.

— Ne féljen semmitől. Itt mindent pótolhat, és ha a szüleinek is örömet akar okozni, a tanulás módját is kiökoskod- juk valahogyan. Bízza csak rám, saemmeltartom. Egy év múlva olyan napbarnított ábrázata lesz, olyan vállas, izmos fiút kapnak a szülei, hogy képesnek látják majd minden újrakezdéshez.

— Köszönöm, őrnagy elvtárs!

— Ne köszönjön semmit. Nem teszek többet önnel sem, minit bármelyik fiammal. Azt azonban megteszem!

Egy nagy darab, kemény, erős pofacsontú, lapáttenyerű fiú tápászkodott fel.

— Szigeti Zoltán határőr, jelentkezem!

— Maradjon csak ülve, mondja el, honnan jött, hogyan élt ezelőtt, — látom, már megszokta a katonás magatartást.

— Családi hagyomány. A bátyám most katona, tüzér. Apám is katona volt, rokkant- nyugdíjas. Szegény nagyon rossz bőrben van. Még ötvenhatban szerezte. Védték a pártházat, akkor sebesült meg. Az egyik lábát szétlőtte egy sorozat, műlábat kapott. Egy darabig még irodai munkát, tisiztviselőséget végzett, de az nem ment neki. Teljesen kiké- szült. Gyerekkorától katona volt, mindig csapatnál, emberek között, nagyon, hiányzott neki.

— Mondja csak mégegyszer, hogy hívják az édesapját?

— Jelentem, Szigeti János •főhadnagy. Karhatalmista volt, azután határőr lett. Nagyon szerette ezt. Amikor engem is ide soroztak, boldog volt. Azt mondta, itít majd megtanulom, hogyan kell emberek között élni.

— Annyira elégedetlen volt magával? ‘

— Alapvetően elég rendes gyerek voltam — neveti el magát a katona —, csak a rendtartással, magaviselettel volt egy kis baj. Krónikus tre- hánynak minősített apa. Ez abból adódott, hogy a bátyámmal együtt éolt egy szobánk. Ha János feldobta a zokniját a csillárra, biztosan rámfogta, és el hitték neki. Ha tele volt a szobánk mindenféle újsággal, képeslappal, biztosan ón hoztam haza, én dobáltam széjjel, én húztam a rö- videbbet is. Ha sáros lábnyom tnok vezettek a szobába, biztosan én húztam le a cipőmet.

Mert én vagyok a kicsi, nekem nem nőtt bé a fejem lágya, engem szidtak, leckéztettek. A bátyám meg elsumákolta, elhúzta a csíkot, én ottmaradtam. Kit neveljenek? Engem. Az volt a baj, hogy a bátyám mindig tekergeti.

— Nem szereti a bátyját?

— Dehogynem, nagyon szeretem. Előbb vonult be fél évvel, nem találtam a helyemet. Hiányzott, hogy nem verekedhetek vele, hiányzott, hogy senki nem birizgál. Én eléggé otthonülő voltam, szerettem bütykölni, valamit feltalálni...

— Meg rajzolni, rádiókat, csengőket javítgatni, lepkéket, miadártollakat gyűjteni — nevetett az őrnagy, a katona mellé állt, a vállát átölelte, és egyre harsányabban nevetett.

— Ezt honnan tudja, őrnagy elvtárs?

— Tudja-e, mi az édesapja kedvenc dala? Ne mondja, majd én megmondom:

»Béres legény jól megrakd

a szekeret,

Sarjú tüske böködi a tenyered,

Minél jobban böködi a tenyered,

Annál jobban rakd meg a szekeredet.«

Inkább csak fütyülni szokta ezt. Főleg akkor, ha valamit dolgozik — nevetett az őrnaggyal a fiú.

— Ha pedig készen van a

munkájával, akkor nagyokat fújtat, s azt mondja: no, az

anyádat!

— Igen, pontosan! — ámult Szigeti Zoltán, s vizsgálta a parancsnokot.

(Folytatjuk.)

i