Somogyi Néplap, 1975. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-08 / 133. szám

Bergman világa MORÁL ÉS MAGÁNY !„ ... lön váram kapuja Kaposvár’ Elindult Barcsról F-0-^ele a mozi, Bergman ne- I ve vonzza az embereket. Mit sejtet ez a tülekedő érdeklődés? Önáltatás volna azt hinni, hogy a széles néző- tábor filmkultúra által táplált igényét, jóllehet ilyen is van, s épen a Filmbarátok Köre né­zőinek állandóan növekvő tá­bora mutatja, hogy az ilyen igényekkel számolni kell. (Jo lenne, ha az e hálózatban ve­tített, befogadott filmek után valamilyen közművelődési for­mában tudatosulnának is a lá­tottak mégpedig kritikus mér­legeléssel). Azt hiszem, a zsúfoltságot és az ismételt vetítést Kaposvá­ron is inkább a kíváncsiság in­dokolta, hiszen vannak, akik kedvec beszédtámájukat lelik benne, mások érdeklődését pe­dig a Bergman-filmek közis­mert szekszuális vagy naturá­lis jelenetei ingerük. Tény, hogy korunk film- és színházművészetének eredeti, nagy egyénisége Ingmar Berg­man. Vitatott vagy magasztalt téma a művészete s több vál­lalkozása a világlapok hasáb­jain is. »Nekem nincs vallá­som. A vallásra csak mint egy szörnyű hatalomra gondolok, amely gátolja, fékezi az embe­reket. Minden dolog a ben­sőnkben, és a többiekkel való kapcsolatainkban zajlik« — ol­vassuk nyilatkozatát, indivi­duális vallomástételét a leg­utóbb látott Suttogások és si­kolyok kapcsán. S még egy idézet: az Unttá című lapnak adott nyilatkoza­tában elmondja, hogy új filmje forgatókönyvén dolgozik; a si­kertelen öngyilkossági kísérlet után új életet kezdő pszichiá­terről szól majd. A készülő Szemtől szemben című filmről mondta: »Ez a történet nem a szerétéiről szól, hanem éppen ellenkezőleg, a szeretetnélküli- ségről.« Erkölcsi kérdések és kétsé­gek, formális kapcsolatok hi­deg tartalmatlansága, a nyo­masztó magányérzést fokozó kiszolgáltatottság, a múlt ter­heitől megrakott vajúdó jelen — mondjuk így: egy társadal­mi életérzés egyéni sorsokban megmutatkozó tünetei — jel­lemzik Bergman filmjeit. Ahol a legtöbbet papolnak a morális kategóriákról és a szeretetről, ott mutatja fel a legkétségbe- esettebb szeretetnélküliséget. Ahol a finom polgári kényelem tradícióiban és a, fogyasztói társadalom szuperszolgáltatá­sainak ötvözetében tetszeleg a külső, ott mutatja fel a belső éhes ösztöneinek naturális va­lóságát a véres, verejtékező szenvedésben, a gátlástalan ér­zékiségben. És könnyező, réve- dő tekintetű hősei testi-lelki fájdalmaikban vágyják a tar­talmas kapcsolatok lírai tiszta­ságát, áttetsző rózsaszirmokra hajolnak, könnyű pillanatok után sóhajtanak. Hatalmas végletekben fogalmaz a rende­ző. s főleg nőalakjaiban ábrá­zolja a társadalom felületi moráljának és az egyénekben rejtőző mélységes magánynak sorstorzókat eredményező kon­fliktusát. Hallottam már megfogal­mazni: milyen biztos szemmel rajzolja meg Bergman hősei­ben az idő és nemzethatárok feletti általánosan emberit. Ügy érzem e hangzatos megfogal­mazásban rejlik Bergman fél­reértelmezése avagy sznob fel- magasztositása. Bergman in­kább egy adott társadalom em­bertelenségét általánosítja. Jól­lehet alkotásmódja, filmstílusa messzemenően szuverén mű­vészi következetességre épül, mégsem független tértől, idő­től, s különösen nem attól a nyugati társadalomtól, amely­nek valósága meghatározza filmírói-rendézői világát. F ilmjei láttán nem kell áradoznunk, s el kell felejtenünk a hagyomá­nyos kategóriákat. Ezek ugya­nis nem »szép« és nem »fel­emelő« filmek, hanem megrá­zó, elgondolkodtató, ítéletre késztető művészi dokumentu­mai a fejlett kapitalinta társa­dalom magánykomplexusának: nem szép és nem felemelő dol­gairól szóinak. Ám hiteles és az életérzést fókuszba gyűjtő, elismerésre méltó tükörképek. Talán könyvtárakban föllel­hető még az Európa Kiadó ál­tal néhány éve megjelentetett Trilógia, benne a nagyszerű Csend forgatókönyvével: A forgatókönyvíró Bergman szi­kár mondatai, tömör utalásai és utasításai, a rövid, néhol je­lentéktelenné » egyszerűsödő, súlytalanná híguló párbeszé­dek nem hagynak 'kétséget afe­lől, hogy a filmen a felületi külsőségek mögött hősei lélek- rezdüléseit óhajtja ábrázolni. A művésziélek kiszolgáltatott­ságát a Fűrészpor és ragyogás­ban vagy a Rítusban, a hábo­rús félelem jelenidejűségét, er­kölcsi izgalmát—félelmét az Úrvacsorában vagy a Szégyen­ben , a férj-feleség hazug, hi­deg, kimért, formális kapcsola­tát az Érintésben, a nő lázadá­sát, a beteg test és a vajúdó egyedüllét szimptómiáit a Csend ben, egy alkotó életút magárahagyatottságát A nap végében. És a legutóbbi Suttogások és sikolyok című filmen igen sok összegeződést érzünk. Elidege­nítő, szinte sokkhatást kiváltó naturális jelenetsort látunk, for­rósodó belső dühvei, csömörér­zései kérdezzük: miért kell ezt ilyen kíméletlenül valóságo­san? Bergman szenvedélyes in­dulattal akarja felrázni, meg­rázni nézőit, hogy a három nő­vér szinte Csehov-figurákra emlékeztető megjelenésében mennyi a régtől gyűlendő fáj­dalom, félelem, kielégületlen- ség! Nagyon is kötődik a társa­dalmi valósághoz Bergman mondandója és korántsem előzmény nélküli. A válasz­adást kínálja egyrészt a svéd filmművészet is. A puritán er­kölcsök, a sajátos utat járó északi társadalom ítéletei és a természetes emberi ösztönök, vágyak konfliktusa teremtette meg a kimért, polgári külső és a természetes örömökre vágyó emberi belső kettőságét. Igen, voltak Bergmannak elődei, voltak alkotásainak nagyszerű Előzményei, utaljunk most csak az jgen sok olvasónk szá- J mára emlékezetes Egy nyáron ] át táncolt című filmre. | S mindennek természetesen előzményei vannak a 19. és a 20. századi irodalomban is. j Ibsen Nórájának kislányos fé­lelme fénylik vissza a Sutto- ! gások és sikolyik Máriájának ; szemében, Karin lázadása pe­dig — ugyancsak e filmben — j iszonyatosain naturális, és I sokkal tehetetlenebb öncson­kító mai bosszú a férjjel szem­ben.. mint a tegnapi Nóra lá­zadása. D e említhetnénk Strind­berg nevét is. Róla mondja Benedek Mar­cell: <►... mindenkinél iga­zabban a századvég gyerme­ke, aki magában éli át kora széthullott hitű emberének minden problémáját«. Nem véletlen, hogy Bergman szín­háza éppen Strindberg-darab- bal indul a mostani lengyel- országi nemzetközi színházi fesztiválra. Szerves előzmé­nyekre épül tehát Bergman művészete, amely számunkra egy fonto6, összegező tanulsá­got kínál: az elődök ábrázolta, széthulló vallás és polgárer- kölcs után megteremtődő mo­dern svéd társadalom ha bizo­nyos bűnökre már szabados köztudatával ad is feloldozást, képtelen feloldozást adni a legnyomasztóbb egyedüllét, a kapcsolat nélküli magány alól. Tröszt Tibor Második kö­tetének a Bá­dogkirály cí­met adta. Első ; kötete az Erdő j a vadaknak. i A fiatal költők antológiájá­ban mutat- [ kozott be, mos- I tanában a | Kortársban publikál leg- | többet, azelőtt a Tiszatáj című folyóiratban láttak napvilá­got versei. El­indult Barcs­ról ... Kapos­váron járt is­kolába. Szege­den él. »Születtem Almás utcában Drávaorszagnak kuckában hazám a világegyetem mert laktam hetvenhét helyen; szakácsom vala Nagyszakácsi nagybátyám Belcsepuszta Bácsi bogozott gyerekké Alsóbogát s lön váram kapuja Kaposvár ...« — írja a Bádogkirály Hét ut­ca című versében. A kötet többi verse között is vannak somogyi ihletésűek. Veress Miklós — bár évekkel ezelőtt elköltözött mór a megyéből — emlékei verseiben vissza-visz- szajárnak. — Én úgy érzem, az ember életében meghatározó a gyer­mekkor. Azok az emlékek, él­mények, amelyek gyermek­ként érték az embert mara- dandóak; azokra emlékszik az ember, sokszor a cselekedeteit is meghatározzák. — A gyerekkor prózában. »1942-en születtem Barcson. 13-án, egy 13-.as számú ház­ban. Jobb prognózissal nem is indulhattam volna neki az életnek, hiszen — ahogy Kosz­tolányi mondja — a költő ak­kor arat, ha búzáját elveri a jég. Anyámmal számlálni is sok albérletet jártunk végig később. Gyermekkorom boldo­gabb éveit a sötét és1 csak fe­i lerészben használható barcsi házban töltöttem. Koraérett gyerek voltam, akit nagyné­nik sora kényeztetett. De taní­tott is.« Barcs, 1975. — Amikor visszamentem a községbe, nagyon meghatód­tam. Én nem is gondoltam, jogy ilyen sokan emlékeznek rám, a régi kisgyerekre. Hogy vagyok, hogy ismerik a ver­seimet. — Somogy után milyen volt Szeged ? — Egészen más. Azt hi­szem, igazán soha nem tudom megszokni, másak az embe­rek. Zárkózottabbak. Még ad­dig is. elmennék, hogy az al­földi költő is másként lát, gondolkodik, ír. A dunántúli költő verseiből a pannon táj szépsége, nyugalma árad, és bölcsesség. Csorba Győző és Takáts Gyula verseire gondo­lok elsősorban. Az utóbbit költői mesteremnek is tartom, ő volt, aki első verseimet lát­ta. Amikor én diák voltam, Kaposváron nagy irodalmi élet zajlott a Táncsics gimná­ziumban. A fiatal tanárok lel­kesedése vitt magával ben­nünket. Veress Miklós versei ugyan­csak nélkülöznek mindenfajta álmoderneskedést. Féja Gtca azt írja róla, hogy a lírai bo­hóckodás korában a lelkiis­meretre mer hivatkozni. A költőt megkérdeztük, mi a vé­leménye a »lírai bohóckodás­ról«. — A mai világban átalakult a »hős« fogalma. A valóság­ban is, az irodalomban is. Sok oka van ennek. Egyik az, hogy a technikai fejlődést nem követte egyenesen az emberek tudatának fejlődése. Ezt az irodalomban is tapasztalhat­juk. Vagy megreked valahol, vagy előreszalad, avangarde hatásokat produkál; némelyik költő meghökkentő dolgokkal akarja fölhívni magára a fi­gyelmet. Aztán amikor neve van, már ismerik, elkezd va­lami olyat alkotni, ami való­ban ő maga. Veress Miklós nem állt be a sorba. Talán, nehezebb is volt az indulása éppen emiatt. Versei nagy részét a klasz- szikus verselés szabályai sze­rint írta, de továbbviszi an­nak hagyományait. — Nem hiszek abban, hogy ami eddig volt a költészetben, az elvethető. A költészet, az irodalom ugyanolyan folyto­nos dolog, mint a tudomány, ezért kell továbbvinni mind­azt, amit ami eddig jó volt. Költő és költészet mindig lesz, amíg ember él a földön. A társadalomnak szüksége van rá, ugyanúgy, mint az esztergályosra vagy a ker­tészre. Simon Márta C Q fii (} c-v Vo vvw eUft-wv - öJ-Vü ist*. p­a _ CN Vwij e ­Az építők könyvtára A Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat kaposvári munkásszállásán tett alkal­mankénti látogatásainkon azt tapasztaljuk, hogy egyre töb­bet törődnek itt a közművelő­déssel. Milyen jeleit láttuk eddig? Főhivatású népművelőt alkalmaznak, s nem csak tes- sék-lássék módon, hanem le­hetőséget is biztosítva számára a munkához. Előadássoroza­tok, író—olvasó találkozók jel­zik munkáját. Szépen berende­zett ifjúsági klubot építettek maguknak a fiatalok, megala­! kult a műszakiak klubja, szer­ződést kötött a vállalat Szeke­res Emil somogyi lcépzőmű- I vésszel, akinek az építők nap- , ja tiszteletére kiállítása nyílt | a munkásszálláson. Az ünnepi könyvhét programjában kor­szerű, szabad polcos szakszer­vezeti és műszaki könyvtárt [ avattak a munkásszálláson. : így a Somogy megyei Állami | Építőipari Vállalat központi j művelődési otthonának tekint­jük a munkásszállást. Dr. Szalai Imréné függetle­nített könyvtáros — mint mondta — külön örül annak, hogy itt dolgozgat Adottak a feltételek, s néhány munkás­sal történt beszélgetés után a feladatokra is fény derült. Sztarcsek Ferenc parkettás például a Vörös Hadsereg úti Általános Iskolában fejezte be a nyolc osztályt.'Az iskola fe­lelősségére is utalnak szavai. — Tagja-e valamelyik váro­si könyvtárnak? — Nem. — Hallott-e áriról., hogy az építők napja alkalmából könyvtárt avatnak itt, ahol most beszélgetünk, a munkás­szálláson? — Nem. — Egyébként olvas-e? — Igen. A szomszédból. — Mit olvasott legutóbb? — A Szőke ciklont. Ivók Tibor a Petőfi általá­nos iskolából került a munka­helyére és tudott a könyvtár avatásáról — a helyiség par­kettázását végezte —, s otthon könyveket olvas; időnként maga is vásárol. A könyvtár vetekszik a vá- | rosi fiókkönyvtárak egy ré­szével. Négyezer szépirodalmi olvasmány várja, hogy leve­gyék a polcról, kétezer kötet­nyi műszaki könyv áll a- szak­mai továbbképzés szolgálatá­ban. A vállalat ebben az év­ben még kilencvenezer forin­tot fordít a műszaki könyvek gyarapítására. Gyulavári Tamás igazgatótól arra a kérdésre kértünk vá­laszt. hogy miként kívánják összekapcsolni a műszaki könyvek használatát a műsza­ki klub programjaival. r uP — A műszaki könyvtár fej­lesztését azok a vezetők szor­galmazták, akik a továbbkép­zést szükségesnek érezték. A cél az, hogy vállalatunk szak­emberei a munkaidőn, túl, kö­tetlenebb formában megbe­szélhessék a klubban a válla­lati és az általános műszaki kérdéseket. Ebben segítséget várunk a könyvtártól is. És más közművelődési feladatok is vannak; jelentősen megnőtt a vállalat műszaki dolgozódnak a száma. Lukács László, a műszaki osztály vezetője: — A műszaki könyvtár se- | gíthet a klúbélet gazdagításá­ban is. A célok itt azonosak. j Valóban, vállalatunkhoz az utóbbi időben több új fiatal szakember került, s az érdek­lődés keltette azt az igényt, hogy fejlesszük könyvtárun­kat. — Olvasnak-e a szakembe­rek szépirodalmat is? — Tájékozatlan vagyok eb­ben a kérdésben. Nem ismer­jük eléggé egymást. A klub célja az is, hogy közelebbről j személyesebben is megismer­jük egymást. A SÁÉV műszaki könyvtá­rának eddigi története egy 1 szekrénynyi könyv és néhány j olvasó rövid »életrajza«. Ta­valy kétszás olvasót tartottak } nyilván, Dr. Szalai Imrémé: — Terveink ilyen jó körül­mények között bátrak. Az év végére négy-ötszáz olvasót szeretnénk ... Horányi Barna I Hűtőházban Amikor először mentem vé­gig az öltözőn, az emberek megbámultak. Az öltözősnö megkérdezte: — Hol fog dolgozni, fiatal­ember? — A hűtőházban — felel­tem. — Nem fogja azt bírni, ked­veském — csóválta a fejét. — Mutassa a kezét! Emelem a jobb kezem. — Nem úgy; a tenyerét... Finom keze van. Nem talál magának könnyebb munkát? Lassan megy az öltözködés. A védőruhában elnehezül az ember, mackóssá válik a járá­sa. A hütöházban metsző hideg vág a levegőért kapkodó tüdő­be. Félbe hasított ökröket kell emelgetni. Levetem a kesztyű­met és megfagy az ujjam. Az emberek nyersek. Go­rombák. Erősek. Jószívűek. Az öregek bölcsek és türelmesek. Eszünk. Sokat eszünk. Aszály perzselte földeken egymilliárd ember éhezik, de most nem gondolunk rájuk. Mínusz húsz fokon az ember önző lesz. Már nem volt hely, mikor bejött. Odaszólt hozzám: — Hé, hiv a főnök! Nem keresett senki. Kényelmesen a helyemre te­lepedett. Cingár, vékony em­ber. Kézzel lábbal kapálódzott a levegőben, ahogy felemel­tem. A többiek nevették. Meg­villant a szeme, az ökle a homlokom előtt suhant el. Nézem. Elsápad, éf kimegy. Tombol bennem a méreg. Kint ül egy ládán. Ahogy megállók előtte, ösz- szerezzen. Ha megmoccan, ütök. Fél. Két gyereke van, családja, mégis olyan, mint egy hirte­len nőtt, nyurga kamasz, ki­nőtt csőnadrág, kitaposott ci­pő. Kismotorral jár haza, el­nyűtt disznóbőr táskát szijaz a csomagtartóra. Azért barátom is akadt. Mó­kás ember volt, a kazánházból került ide egyik napról a má­sikra. Ugyanonnan hozta be a bort, ahonnan a főnöke. Jócs­kán felöntött a garatra, min­denkinek a nyakába borult, és dalolt. — Otthon? Asszony? — kér­dem tőle. — Csak volt. Ügy éltünk, mint a galambok. Egyszer én repültem ki, egyszer ő, aztán egyszer csak nem röpült visz- sza. — Nekem ma volt a huszon- harmadik születésnapom. Le­velet kaptam. »A mai napon önnek ajándékozom legkedve­sebb fáim és virágaim szelíd- ségét.« Megszöktem a városból. Er­dők, rétek mellett vitt az út. — Hé. paraszt, melyik út ve­zet Budára! — szólított meg kát szembejövő. Kezemben ki­gyulladt a pipacs. Levágott fű kesernyés illata. Hűvös szél si­mítja az arcom. Szidcra Szpirosz Somogyi Néplap

Next

/
Thumbnails
Contents