Somogyi Néplap, 1975. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-29 / 151. szám
Ú jsághír: «F. G. 'kőműves öngyilkosságot követett el. Az előző éjszakát a kijózanító állomáson töltötte. Másnap délelőtt Pécs-Külváros és Pécsbánya-Rendező között egy mozdony elé ugrott.. .« — 1971-ben negyvenhármán haltak meg öngyilkosság következtében Pécsett —mondja dr. M. J. főorvos. — S ebből tizenheten hatvan évnél idősebbek, tizenhatan pedig negyven és ötvenkilenc év közöttiek voltak. Ezek figyelmeztető számok... És az öngyilkossági kísérletet elkövetők számát nem is tartalmazzák ... — Az okok? — Ezeket nagyon nehéz pontosan kimutatni... Az igaz lehet, hogy az emberi kapcsolatok elvesztése, a megízlelt közöny sok esetben közrejátszik. Sajátos, a városban ki- . alakuló lelki sérülés éri azokat, akik nem tudják áthidalni a változást, amely akkor éri őket, amikor kiszakadnak megszokott, régi környezetükből, s a faluról a városba költöznek. — A belső törékenység: urbanizációs ártalom? — Csak azt mondtam, a tudatosan meg nem élt életformaváltás tragédiához vezethet. A városba Jcöltözés próbára teszi az idegrendszert. A neuraszténiás panaszokkal je- lenkezők között meglepően sok a faluról jött városlakó. — Mit mondanak magukról azok, akiket még sikerül megmenteni az életnek? — «-Vigyenek vissza a falumba.« »Adják vissza a régi ágyamat.« »Megfulladok. Nem tudom elviselni ezt az idegen szagot, ami itt körülvesz.« Nekik az öngyilkosság a menekülés egyik formája a városi ártalmak elől. — Egyéb okok? —■ A csődtudat, a fölöslegessé válás érzése, a megoldhatatlannak látszó helyzetek. Bizonyára emlékszel a néhány évvel ezelőtti esetre. Idősebb férfi, kiváló karnagy, remek tanár... Évek óta kábítószerrel él... Fölbomló család ... Reménytelen szerelem egy fiatal tanítvány iránt... Az egyik este fölkeresi a lány szüleit. Kiutasítják ... Kisétál a vasúti töltéshez, és a pesti gyors elé veti magát... —• Mi az öngyilkosságok leggyakoribb módja? — A városban az udvaron nincs kerekeskút, amibe bele lehet ugrani. Az is jobbára falusi szokás, hogy az életunt kisétál a szőlőbe, átvet egy kötelet a diófa ágán, és kirúgja maga alól a kisszéket. A z öngyilkosok itt rendszerint gázzal, gyógyszerrel vetnek véget az életüknek. Meg a vonat... — A legutolsó eset? — Egy új ok jelentkezett: az unalomba fulladó élvezet, a mértéktelen boldogságkeresés, a céltalan jólét. Itt van a búcsúlevél: »Megszereztem az élettől mindent, amit akartam. Mi van még? Ugyanannak az ismétlődése. Arra már nem vagyok kíváncsi. A halál akkor már érdekesebb.« . — Ez kész elmebaj! — mondom. — Minden öngyilkosságnak van előzménye. A folyamat valahol elkezdődik. A pszichológust az átmenetek érdeklik. Nagyon nehéz a határokat meghúzni. A kiegyensúlyozatlan kedély, az idegrendszer megbetegedése, az elmezavar, az öngyilkosság jobbára statisztikai és jogi fogalmak. A társadalomnak nem a bekövetkezett tragikus eredményre kellene ügyelnie, hanem az okok megszüntetésére. A számok csak figyelmeztetnek. De figyelmeztetnek! Nem lenne hiteles a kép, ha csak a városi élet elszemélytelenedését, az emberi kapcsolatok fölbomlását a magány káros következményeit látnánk meg. A város nemcsak elszemélytelenít, hanem új közösségbe is szervez, integrál. A városban ugyanazokat az élményeket együtt és egyszerre éli át sok ember. Ha az autóbuszon megkérdezem, hogy merre van ez vagy az, jóformán választ sem kapok. De ha olyasmi történik, ami az utasok közös ügye, ha váratlanul megáll a kocsi vagy a vezető rángatva fékez, az addig hallgatag útitársak egyszerre megszólalnak, félhangosan megjegyzéseket tesznek, beszélgetésbe elegyednek -egy- más6al. Az anonim kapcsolatoknak nemcsak hátránya van, de előnye is. Az ilyen kapcsolat könnyebben bomlik, könnyebben teremtődik. Aki a faluban rosszalló figyelmet keltett, akit korábbi kisebb közösségében különcnek tartottak, a városban társakat találhat, az emberek közé olvadhat. A városi életnek alighanem ez az egyik fő vonzása: kapcsolatokat kínál anélkül, hogy az ember fölfedné személyiségét. Ezért esik jól végigsétálni a Kossuth Lajos utcán: mindenkivel találkozom anélkül, hogy bárkinek köszönnöm kellene, és meg kellene Tüskés Tibor Magány és közösség a városban* állnom beszélgetni; benézek a kirakatok üvegén, látom a portékát, tudom az árát anélkül, hogy az eladóval szóba kellene állnom. És hogy az autóbuszon nem kalauz adja a jegyet, hanem perselybe kell dobni a pénzt, hogy a hivatalban portás helyett jelzések és föliratok közük a szükséges tudnivalókat, hogy az esti televízióműsorról nem a szomszéd véleményét kérdezem meg, hanem másnap elolvasom az újságot, csupán azt jelenti, hogy az emberi érintkezés és kapcsolat- teremtés formája megváltozott: a szóbeli és egyedi kommunikáció helyébe az írásbeli és a közösségi kommunikáció lépett. A modern város is közösség tehát, de más minőségű társadalmi szervezet, mint a korábbi vagy eltérő települési formák. A faluról beköltöző eleinte talán valóban nem ápol senkivel kapcsolatot, de aztán lassan fölfedezi ismerőseit, akik korábban jöttek el ugyanabból a faluból, fölújítja a közös emlékeket, és belép velük a város közösségébe. Aki lakótelepen él, talán valóban nem ismeri szomszédját, de hetente találkozik a város másik végén élő barátjával. A lakóhelyi érintkezést, a szomszédi, néha még a rokonsági kapcsolatokat is fölváltja a szakmai, a munkatársi, az azonos érdeklődésre és ízlésre alapozott kapcsolat. S ez a kapcsolat talán magasabb rendű is, mint az esetlegességre, a véletlenre bízott szomszédság: választást, azo~ nos igényt föltételez. Ügy látom, az elmúlt másfél évtizedben Pécsett az emberek közé jutás, a társassá válás igénye fokozódott, a ko- rábi tartózkodás és bezárkózás oldódott. Pécs a városiasodásnak arra a fokára lépett, ahol természetessé vált a nyílt és őszinte emberi kapcsolatok kiépítése. Az emberek keresik a társasági élet, a találkozás, az együttlét alkalmait. Egyre több családot látok vasárnap délután a Magaslati úton sétálni. Elöl a két asszony, mögöttük a közös munkahelyen dolgozó két férj, körülöttük a szaladgáló gyerekek. Szinte divattá vált a családi összejá- rás, a közös kirándulás. Megragadják a névnap, a születésnap, a szilveszter, a nagyobb ünnepek alkalmait, hogy találkozzanak, beszélgessenek. S ez nemcsak zárt, értelmiségi körökben terjedő szokás, a város társadalmának más rétegeiben is fölébredt rá az igény. Amit az ókori városnak a fórum, a agára, a piac adott, azt a szerepet ma Pécsett az eszpresszók, a Nádor kávéház, a Széchenyi tér, a Kossuth Lajos utca töltik be. Pécsett beszédesek az emberek. Szívesen állnak meg diskurálni, nekidölnek a Széchenyi tér kőpárkányának, elvitatkozgatnak a vasárnapi futballmér- mérkőzés eredményéről, a városi közlekedésről, a nőkről. Élénk közlésvágy él az emberekben. Keresik a találkozás, a beszélgetés alkalmait. Télen beülnek a Mecsek cukrászdába, nyáron a Jókai téren, a Pannónia közben, a Szent Fe- re.nc szobra mögött az aszfaltra telt székekre telepszenek. Pécsett átlagosan több kerthelyiség, étterem, vendéglő, cukrászda, kiskocsma, falato_- zó, poharazó, eszpresszó van, mint más magyar városban. És megvan a Nádor, talán az egyetlen magyar, vidéki kávéház. Itt nem illik más asztalához telepedni, még ha egyetlen ember ül is egy bokszban, és minden asztal foglalt. »Ez nem kocsma« — mordult rám egy újságíró, amikor először életemben beléptem a kávéházba, és tájékozatlanul rá tettem a kezemet az egyik szék támlájára: »Bocsánat, szabad?« Itt újságokat csíptetnek négyszögletes nádkeretbe. Itt sós-paprikás kenyeret lehet kérni egy pohár vízzel. Itt Cuci néni elnézi, ha valaki a télikabátját nem akarja a ruhatárba akasztani és maga alá gyűri. Itt a pincérek megköszönik a borravalót. Ide törzsvendégek járnak: írók, újságírók, futballisták, prostituáltak, olasz marha-kereskedők. Itt kitűnő novellák születtek, és volt, akit innen vittek el a rendőrök. Néha egy-egy komolyabb balhé iS megesik: a télen egy jókedvű vendég, éjfél tájban, kifelé botorkálván az ajtón, megnyitotta a poroltó készülék csapját. Két napig takarítottak utána. Söpörték-szívták a fehér port Haranghy Jenő szép gobelinjéről, a Kávészüretről, Gádor Emil akvarelljeiről, a bársonyszékekről, a márványasztalokról. A Nádor régi világ emléke s a mai városnak is patinás fóruma. A szocialista városi közösség kialakulásának legdöntőbb föltétele alighanem a lakosság politikai és kulturális informáltsága, valamint a társadalmi részvétel a város ügyeiben, a lakosság aktivitása. Egy, korábban Pécsett és Szegeden végzett szociológiai vizsgálódás szerint a két városban a politikai és kulturális informáltság foka nagyjában azonos, de szerkezete más. Pécsett a lakosság tájékozottsága és aktivitása politikai kérdésekben Szeged mögött marad, de a kulturális kérdésekben megelőzi a Tisza-parti várost. »A faluról Pécsre költöző munkás előbb illeszkedik be a város kulturális életébe, de lassabban ismeri ki magát a város politikai struktúrájában, s talán később is aktivizálódik. mint Szegeden.« (Ti- szatáj, 1971. 147. 1.) A megállapítás ma Is Igaz: a város lakosságának politikai aktivitása és tájékozottsága halványabb, mint a helyi kulturális kérdések iránti érdeklődése. A pécsiek inkább ismerik a város múltját, kulturális életét, mint az országos politika időszerű problémáit Dürer emlékére. (Molnár Gabriella grafikus kaposvári kiállításának anyagából) Viktor Poltarackij AFONYA • Részlet a szerző Nagyváros születik című, a Magyarország felfedezése könyvsorozatban megjele nő, Pécsről szóló munkájából. Koleszovékhoz csomag érkezett messziről, kis kosárban szárított áfonya. Ott, ahonnan Dimitri j Vaszilje- vics Koleszov Moszkvába jött, ez a gyümölcs bőségesen terem. ... Amikor a csomagot kibontotta és a felesége hozzálátott, hogy valami üvegbe átrakja, hirtelen szokatlan élességgel villant eléje egy régi nyár emléke. Tizenhét éves volt akkor és a szülővárosától húsz kilométernyire levő fűrésztelepen dolgozott. A hét elején utazott ki, és csak a hét végén haza. Az egyik szombaton már odahaza, ingét ledobva mosakodott az udvaron, amikor a szomszéd ház lépcsőjén megpillantotta Olgát. Nyesztyero- vék lánya vele egyidős volt, technikumba járt, és tavaly nyár óta nem volt itthon. Könnyű nyári ruha volt rajta, sötét haja fiúsán rövidre vágva. — Szevasz, Mitya! — köszöntötte a lány. Mosolygott, és a kerítéshez lépett. —■ A sétakertbe készülsz? — Oda. — Menjünk együtt! A sétakert jóformán az egyetlen szórakozóhely volt a kisvárosban, ahol szombaton és vasárnaponként fúvószenekar játszott Ott találkozott a város fiatalsága. — Karolj belém ajánlotta Olga kifelé menet, pedig a karolás íratlan szabályok szerint is csak akkor volt szokás, ha a fiú és a lány között mélyek a kapcsolatok. Mitya még soha egy lánnyal sem ment karon fogva. Később Olga azt kérte, hogy táncoljanak. — Nincs kedvem. Te csak táncolj... Olga táncolt, előbb Szuska Nyikityinnel, majd egy ismeretlen fiúval, s amikor visszajött, ragyogó szemmel, kifulladva mondta: — Teljesen elszédültem .., Sétáljunk egyet! — Haza kell mennem ;.; — Máris? — Korán kelek. Áfonyáért megyek. — Áfonyáért? Vigyél magaddal ! — Messze megyek. — Nem baj... Másnap hajnalban óvatosan bekopogott Nyesztye- rovék ablakán. Néhány perc múlva jött Olga, még álmosan, papucsban, kinőtt ká- tényruhájában. — Mehetünk ... — mondta. Majd kérdőn hozzátette: — Nem tévedünk el? — Jól ismerem az erdőt. Szép út vezetett ki a városból. Olga lelkesedett. Az erdőben, ahol feketéllett az érett áfonya, letették a kosarakat és szedni kezdték a gyümölcsöt Mitya megmutatta a lánynak, hogyan kell szedni. — Húzd végig az ágon az ujjaidat, könnyedén, és az érett gyümölcs a markodba hullik... Ott guggoltak egymás mellett. Olykor ugyanazt az ágat kezdték, ilyenkor a kezük összetalálkozott. Mitya úgy érezte, mintha áramütés érné. A nap már magasan járt, az erdő sűrűjében tűlevelek gyantás illata és nyírfakéreg keserű szaga érzett. Mitya azt javasolta, hogy reggelizzenek. Letelepedtek egy fenyő alá, Enver Bikcsentáj* ‘ Kitárta a bunker ajtaját Margit azelőtt a negyedik emeleten lakott, Attila a már- sodikon. A környező házak lakói a tűz után költöztek le a bunkerba. Cementfalak. Pelenkaszag. Gyertyája csak Margitnak van. A bunker kilenctized része sötét, csupán a szemek fe~ hérjének sápadt fénye látszik. Minduntalan egyről folyik a szó: — Mikor lesz már vége? Már megszokták a robbanások zaját. Már az a szörnyű, amikor csönd van. — A József körúton a németek fölrobbantottak egy házat — tárgyalták suttogva az asszonyok. — Mindenki odaveszett a pincében. Attila, aki az ostrom előtt egy tölténygyárban dolgozott, a robbanások hangjáról már szakszerűen meg tudta állapítani, ki lőtt. — Német... Orosz ... Német ... Orosz... — sorolta egymás után, mialatt a többiek a robbanások nyomán aláhulló kövek zajára füleltek. Reggelre egyre távolabbról hallatszottak a robbanások. Senki sem tudta, kik jönnek: oroszok-e vagy németek. Délben Szaniszló, Margit fivére óvatosan fölmerészkedett a lépcsőn. Néhány perc múlva már hozta is a hírt: — Oroszok! Nem tudták, mitévők legyenek: örüljenek-e vagy féljenek. Túlságosan hosszú ideig ijesztgették őket az oroszokkal. És akkor hirtelen megnyikordult a pinceajtó. Mindnyájan a közeledő lépéseket figyelték. Az idegen súlyos léptekkel jött lefelé a lépcsőn. Margit odabújt a bátyjához, Szaniszló félreállt az ajtóból. A csinos Erikát a vaságy alá bújtatták. Lépcsőnyikorgás. Csizmatalp dobogása. Zseblámpa fénye hasított a bunker sötétjébe. Elsőnek Attila kelt föl a vaságyról, utána sorban a többiek. Maguk sem tudták, miért tesznek így. A szürke köpenyes katona figyelmesen végigfürkészte a pincét, aztán mondott vala- : mit. Senki sem értette, és \ egyszerre sajnálni kezdték, j hogy már nincs itt a zsidó Schneider úr, aki nyolc nyel- i ven beszélt. A katona újból mondott j valamit. A bunker hallgatott. Ekkor ] a katona az ajtóra mutatott, ; o beáradó fényre, aztán intett, mintha elköszönne, és elment. Megértettélc, hogy vége a J szenvedéseknek. Az orosz ka- j tona kitárta a bunker ajta- \ ját. * Szovjet-baskír író. 1913-ban sző- ! letett. Részt vett Magyarország ; felszabadításában. Mitya kenyeret, szalonnát és hagymát szedett elő. — Milyen ügyes fiú vagyl — örvendezett Olga. Reggeli után folytatták. Amikor egy sűrű bokor ágait széthúzva, virágokkal pompázó tisztást pillantottak meg, Olga lelkesedése a tetőfokára hágott. — Gyönyörű, Gyönyörű! — kiáltotta. Letették a kosarakat, Olga leült egy mogyoróbokor alá; Mitya melléje telepedett, majd végigfeküdt a selymes füvön. Néhány percnyi csend támadt, majd hirtelen Olga fel- sikoltott: — Jaj! Egy tücsök vagy kullancs! Egyik kezével a ruháját markolta a mellén, a másikkal a fiú keze után kapott. — Segíts! De nem kellett segíteni: Egy kis katicabogarat húzott elő a blúza alól. — Azt hittem, hogy kullancs ... úgy megijedtem .. Nézd, hogy ver a szívem! A fiú kezét a melléhez húzta. Mitya remegő ujjaival érezte a lány testének ruganyos domborulatát és azt, hogy valóban milyen kétségbesetten ver a szíve ... Olga hirtelen, váratlanul halk sóhajjal hanyatt esett, a szemei lecsukódtak. Mitya nagyon megijedt. Érthetetlen volt számára, mi történhetett. Talán a nagy meleg vagy a nehéz erdei levegő ... vagy az ijedelem? ... »Talán meg is halhat!« Kétségbesetten rohant a közeli forráshoz, sapkájába vizet merített, s futott vissza és a vizet a lány arcába loccsantotta. Olga fölnyitotta a szemét. Lábánál ott feküdt a fölborított kosár, amelyből kigurultak az áfonya szemek. — Mi történt velem? — kérdezte bágyadtan, nedves i arcát és haját törölgetve. — Talán a nagy meleg ártott meg... — Menjünk haza ..; — mondta szomorúan Olga, és fölállt. — Szedjük össze az áfonyát! — Menjünk! — mondta ismét, és elindult, anélkül, hogy az áfonyát fölszedték volna. Elől Olga, mögötte Mitya. Egész úton egyetlen szót sem beszéltek, és Olga a kapuban sem köszönt el tőle. A hét elviselhetetlenül hosszú volt, és Mitya a szokásosnál is korábban indult el haza szombat délután. Mintha nem is lenne fontos, megkérdezte anyjától: — Hát Olga, hogy van? — Olga? ö még kedden elutazott. Vissza ... — Elutazott ?? — Igen. Elutazott... Azóta se látta... Csak annyit tudott, hogy elvégezte az iskolát, férjhez ment, és nem jött vissza többé. — Mire gondoltál, kedves? — hallotta hirtelen a felesége hangját, amint az utolsó szemet rakta már az üvegbe. — Eszembe jutott valami.. . Az. hogy egyszer a kosárból kiborult az áfonya és nem szedtük föl.... Antalfy István fordítása
