Somogyi Néplap, 1975. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-21 / 144. szám
Jugoszláviai útijegyzetek Crna Gora hegyei Sveti Stefan. Fekete-hegynek nevezik a montenegróiak országukat, Jugoszlávia legkisebb, legrit- kában lakott tagköztársaságát. S valóban, ahogy Igalo és Herceg Növi után elkanyarodik az út, úgy tűnik, a szegény utas egyenesen a szemközt magasodó hegyek gyomrába rohan. Az szágban általán ritkák á gaslatok. amit Montenegróban pro- v dukált a természet hegyekben, meredek szirtekben, szédítő mélységekben, ha visszagondolok ! rá, most is elfog a szédülés. I A kotori öbölből indultunk j az országrész régi fővárosa, j Cetinje felé. Szladko, az idegenvezetőnk egy játékos halmocskának semmiképpen sem nevezhető, haragoszöld orcájával az öbölre tekintő hegyre mutatott: — Oda megyünk! Majdnem a tetejébe! — mondta. A társaság nevetett Jó vicc volt Szladko megjegyezte: csekély huszonöt kanyar visz a szerpentinen fölfelé. Huszonöt kanyar... | Ugyan már! Mi az nekünk. S elindultunk fölfelé. A társaság vidáman fecseget^ cigarettázott edzett utazók voltak valamennyien S amikor már játékos papírhajónak látszott a kotori öbölben a tengerjáró hajó, Szladko felhívta a figyelmünket: lehet számolni a huszonöt kanyart. Csúnya, esős idő volt, az út síkosán, nyálkásan fénylett. Vezetőnk minden kanyar előtt hosszú tülköléssel jelezte, vigyázz, itt jármű közeledik. Szűkre méretezték az utakat. Ha balszerencsénk úgy hozta, hogy szemben is kaptunk egy járművet, meg kellett állni, s valamelyik visszatolatott a legközelebbi kitérőig. Mindenki az ablakoknál to. longott, mindenki ámuldo- 1 zott: — A kilátás! Mesés... S valóban, lent a széles fjord, a kotori öböl még ebben a borús, esőre hajló időben is páratlan látványt nyújtott. Hangyaemberkék nyüzsögtek lenn, és bababútomak hatott a kotori templom magas tornya. Dudaszó, kanyar, dudaszó, kanyar, dudaszó ... nem lesz ennek vége soha? Szladko huncut mosollyal fordult Mrs. Irwinghez, az angol BBC munkatársához: — Milyen? — mutatott a lenti világra. — Beau ... tiífuuul. .. gyönyörű —rebegte Mrs. Irwing fehér ajakkal. Kilencszáz méter magasan voltunk. Fásultan hallgattuk Szladko előadását, aki megmutatta a szirtek között meredeken kanyargó régi karavánutat. Lent hajmeresztő mélység, piszkosfehér sziklatömbök meredeztek az autóbusz felé. Szikár, kemény kövek. Alattuk szürkésbarna felhők gyülekeztek, egy-egy széllökés széttépte, majd egymáshoz terelte a szakadozott szélű foszlányokat. Az ' elérhetetlen messzeségből idecsillant á tengerpart és a tivati repülőtér. Aprócska ezüstskorpió kúszott előre a nevetségesen kicsiny betonkereszten, majd a levegőbe emelkedett a gépkolibri. Alattunk szállt el a JAT kilencven személyes Caravelle-je, s mi fentről, a buszból (!) láttuk hidegen csillogó hátát. Montenegró egyébként hatalmas lendülettel fejleszti idegenforgalmát. Az egész ország turizmusából Crna Gora ■ ,lJ J JU*. kA* AJ 10 százalékkal részesül,' de az ambiciózus montenegróiak mindenképpen többet szeretnének. S adottságaik meg js vannak hozzá. Az utóbbi években nagy szállodafejlesztési programot hajtottak végre. Jelenleg Kotortól Cetinjé- ig 20 ezer szállodai ággyal tudják fogadni a turistákat. | Ezek a szállodák mind nagy- I szerűek, s még véletlenül sem j találni köztük olyat, amelyik j ne illeszkedne a szép tenger- ] parti tájhoz és a környék épí- ] tészeti hagyományaihoz. A 20 ezer szállodai helyet további \ 22 ezer egészíti ki a fizető- ve n dég-szol gá 1 atnál. S az eredmény? Tavaly j több mint 700 ezer külföldi fordult meg Montenegróban. Állítólag 70 millió dollárt j hagytak itt, az Adria e ke- | vésbé ismert, s felkapott für- í döhelyein. A szállodaépítkezés gyön- ! gye Sveti Stefan. Az ötlet és | megvalósítása szó szerint is j igazi aranyat ért. Egy éjsza- j kát töltöttünk ott, s a rögtönzött sajtótájékoztatón büszkén mutatták be a montenegróiak azt az aranyaimat, ame- j lyet Sveti Stefanért nekik j ítélt az idegenforgalmi írókés | újságírók nemzetközi szerve- I zete. Nézzünk hát szét Sveti Stefanban. Egy aprócska sziget ez i Budva után, Milocserban. A I sziget zsúfolva van apró, dalmát stílusú, kis épületekkel. Faragott mészkőből ejjnelték a festett zsalugáteres hazakat, piros, kerek cserepei messzire virítanak. Zegzugos, szűk utcák között, végtelen lépcsősorokban baktathat, liheghet a vendég, talán bosszús is lenne, ha nem nyűgözné le az ódon hangulat. Nem tévedhet el, hiszen a sziget olyan kicsi. Egyhamar megleli a kulcsára nyomott számhoz tartozó épületet — finom ízléssel berendezett lakosztályát. Mert a sziget egyetlen szálloda, nem más. A faragott mészkövek nem is olyan öregek, s a halászíalu csak hangulatában falu, a halászokhoz semmi köze. Crna Gora csúcsai lassan úszó, füstszerű felhőkbe burkolóztak. Az egyik kanyarnál kiszakított korlát, a mélyben autóroncs. Benn az autóbuszban énekelnek. »Oj, Jela, Je- la, Jelena ...« Jugoszláv kísérőink kezdték el. Ki nekitü- zesedett arccal, ki átszelle- mülten, ki harsányan fújja. Ki lélekből, ki imitálva, ki süketen. Énekelnek. Száva Jaksics lehunyja a szemét, szívéből szól a dal. A dal, melyet a jókedv minden embernél a világra csal, a dal, amelyet énekelni is csak ihletett, szép pillanatban szokás. Szól a dal, Oj Jela, Jela, Jelena ... Néhányan kísérni próbálják. A norvég házaspár ritmikusan ringatja fejét, a Charlie Chan bajuszos dán fiú hallgatagon pipafüstbe merül. A számban keserűség gyűlik, amint látom, sorban az ablakon bámulnak kifelé. Miért? A dal nemcsak a szerbül dalolóké. Mindenkié. Áthághatatlan akadályok tornyosulnak közöttünk. Magasabbak, komorabbak, mint Crna Gora ködben úszó ormai ... Más a nyelvünk, és más a kultúránk. Még ha szomszéd népek vagyunk, még ha ezer szál fűz is össze bennünket. S nincs köztünk, aki szerb-horvátul szólna! Este az asztalunkhoz ült Titz úr, a Die Woche regens- burgi főszerkesztője. Elmesélte, ő a Bács megyei Csátal- ján született. Csak ugye, 1945- ben... — Szervusz — mondta, s megemelte a poharát. Ennyit tudott magyarul. — Trinken — válaszoltam, mert többet én se értettem németül. Csupor Tibor 1 I (Folytatjuk.) Félmilliárd dolláros beruházás Megkezdődött az Adria-olajvezeték építése Május elején az észak-jugo&zlávlai tengerparttal szembenéző Krk szigeten megkezdődött a három szocialista ország közreműködésével megvalósuló nagy beruházás, az Adria-olajvezeték építése. Már jó néhány éve elhangzott a javaslat: Jugoszlávia, Magyarország és Csehszlovákia építsen közösen olajvezetéket a tartályhajókon érkező olaj továbbítására. A javaslatot részletes közgazdasági elemzések, majd 1974 januárjában döntés követte. Igaz, a vezeték megépítése sokba kerül, a kezdetben számított 350 millió dollár helyett esetleg több mint fél- milliárdba, a kiadások azonban bőven megtérülnek. Az olaj vasúti szállítása ugyanis hosszú távon még drágább. Magyarország és Csehszlovákia olajigényének zömét (és így lesz ez a jövőben is) a Szovjetunió fedezi, hosszú lejáratú megállapodások alapján. Egy kisebb hányadot (Magyarország esetében az importnak körülbelül tizedét) más piacokon kell beszereznünk. Ezért ésszerű, ha mielőbb gondoskodunk a szállítási költségek lefaragásáról. A vezeték megvalósításának nagy előnye, hogy a beruházási terhek országok között oszlanak meg, sőt az olajve zeték finanszírozásában Ku vait és Líbia is részt vesz. A vezeték Krk szigete mel- i lől, Omasalj öbléből indul a ; Zágráb melletti sisaki fino- j mítóig. Ott kettéágazik, egyik : elágazása Jugoszlávia finomí- 1 tóit látja el olajjal, a másik \ elágazás pedig hazánk felé veszi útját, és Csurgónál lépi át j a magyar határt, Százhalom- \ batta irányában. Itt a vezeték j csatlakozik a már megépített ] Barátság I. olajvezetékhez, • az olaj ezen keresztül jut el Csehszlovákiába. A magyar szakaszon az építkezés jövőre kezdődik, 1978- ban fejeződik be, és előreláthatólag 1979-ben üzembe helyezik. A vezeték évi 34 millió tonna olaj szállítására lesz alkalmas. A 34 millió tonnából 24 milliót Jugoszlávia használ fel, a maradékot pedig egyenlő arányban Magyar- ország és Csehszlovákia osztozik. Szakmája: gépjárművezető és karbantartó Huszonnégyen a kilencszázból Uj szakma született. A neve: gépjárművezető és karbantartó. Ezzel régi kívánságuk teljesült az országutak vándorainak. A rendelet — amely megfelelő vizsga után szakmai rangra emeli a gépkocsivezetést — több mint egy éve látott napvilágot, s az első huszonnégy gépjárművezető és karbantartó sikeres vizsgát tett a Volán 13. sz. Vállalatnál. Azok a gépkocsivezetők vállalkoztak az egyéves tanulásra, akiknek :— megfelelő szakmai gyakorlatuk mellett — érettségijük vagy másik szakmunkás-bizonyítványuk is van. — Az iskola sok újat adott, és a vizsga nehéz volt — hallottam Magfalvi Árpádtól. — Egy sor olyan dologra tanítottak meg bennünket, amelyre az életben nem gondoltunk. Újdonság volt például a szakrajz és az anyagismeret. Azután az üzemgazdaság I tan, amelyik segít a saját gondjaink mellett a vállalati I gondok, célkitűzések jojpb I megértésében is ... Nekünk 1 mindazt egy év alatt kellett megtanulni, amit az ipari iskolában két-három év alatt sajátítanak el a fiatalok. Az autószerelő a motort vizsgálja és javítja. A karosszériás és a villanyszerelő megint csak egyes részeit vizsgálja és javítja a gépjárműnek. A karbantartó viszont az egész kocsit figyeli. Eddig, ha bevitte a műhelybe, csak azt mondta: valami baj van vele. Ezentúl maga dönti el, hogy mi a baj, s ennek megfelelően kéri a javítást. Ezért a tudásért ültek hetenként kétszer az iskolapadI baA tanulást összesen huszonnégyen vállalták a Volán j 13. sz. Vállalat több mint ki- • lencszáz gépkocsivezetőjéből, í — Az az igazság, hogy az | Pásztor Ferenc ] FIUK A LESHEGYEN T é I Somogyi Néplap A Leshegy kopár. Most látJ szik igazán, hogy a szüretkor milyen betyárosan megtaszi- gálták a szőlőkarókat. ValaJ menyi egy-egy kapatos sihe- demek látszik. ] A présházakról is gondolhatná az ember, hogy díszlet csupán a sok tarka falú, tagbaszakadt házacska. Dér, hó, jég fedi a nyaláb vastag zsúpot. A fatáblákon is megül a hó, becsíkozta mindenütt, ahol csak egy csipetnyi lapos felületet talált. Sehol egy nyom. Még a rókák vargabetűi sem sárgállanak, de a kiéhezett fácánok is másfelé kapirgálnak eleség után. Szűz tiszta a /hó. Távolabb, a hegy felől köd ereszkedik. A présházak ajtaja erős, kemény ácsolatú. Még keresztvasat is raknak rá, jókora lakattal. Nem azért teszik ezt, mintha irigykedő, fösvény nép lakná a vidéket. Megszokták, az a rend. Azazhogy: inkább hagyomány. A múlt században is, meg előtte is sokat por- tyáztak erre császári vasasok, meg a török lovasok. Elvetődtek ide kósza vitézek, labanc hordák. Az ilyenféle néptől pedig igazán sajnálták volna a Leshegy aranyát,, az illatos muskotályt. Itt van hát a Leshegy. Betakarózva, megbújva a hólepel alatt, akárcsak egy akkurátus felderítő. Minha szégyellné, hogy ennyire megkopasztotta az ősz, ennyire elcsúfította a tél, ennyire sivárrá koptatta az északi szél. Csak nyomok, a házba be nem hordható alkalmatosságok mutatják, hogy nyáron meg az őszi pompában vidámabb itt az élet. Egy házikó végében malomkőből állított asztal, körülötte fatus- kókból ülőkék. Másutt fényesre kopaszított diófa dacol a széllel. alatta pedig finom domborulatok árulkodnak arról, hogy nyaranta itt sütik a pecsenyét, itt nyársalják a szalonnát. Ez hát a Leshegy. Azt már senki meg nem mondja a vidéken, hogy voltaképpen melyik is ennek a Leshegynek az igazi csúcsa, mert hullámza- nak itt a dombok, akár a tenger. Egyikről le sem ereszkedik az ember, már kapaszkodhat föl a másikra. A zsengébb fákat mát megrágták az őzek, vadnyulak. Az etetők is kopaszok, egy szál széna sem maradt a girbegurba rácsokon. Csak ml baktatunk fölfelé a dombon. Így hegymenetben mindig elkalandozik az ember képzelete. Hol azt kívánnám, bár lenne olyan kötélpálya,' amin karosszékek himbálóznának, s csak rá kellene ülni, és ott teremnénk hamarjában a hegy tetején. Hol meg azt lebegteti szemünk előtt a kárörvendő, csúfolódó képzelet, hogy vitorlát bonthatna az ember, s hátara kapná a szél, akár csak egy karcsú kishajót, s szántaná a hómezőt, mintha a tenger hátán ringana. Legtöbbszó ■ mar az is jó lenne, ha egy jóságos manó bújna elő ebből s fagyott, hóval megrakott földből, kivenné a fegyvert a kezemből, és hozná helyettem, mint a mesékben volt hajdan. Jó volt még a régi vitézeknek. Feszítettek a nyeregben, a nehéz vasakat pedig cipelték helyettük a fegyverhordozók. Nem azért találgat ki ilyeneket az ember, mintha lusta lenne, vagy rest, vagy túlságosan nyomná a vállát a fegyverszíj. De mit tehetne mást? Szólni nincs kedve. Eléggé kapkodja így is a levegőt. Ropog a talpunk alatt a hó. Aki hisz benne, aki igazán érti, annak mond valamit ez is. Észrevesszük, ha társunk fárad, észrevesszük, ha köves az út a hó alatt, s azt is megérez- zük, ha gyepszőnyeg lapul a fehér hótakaró másik oldalán. Csakhamar azon kapjuk magunkat, hogy fenn vagyunk a totón, a Leshegy gerincén. Ki tudja, miért nevezik gerincnek, amikor olyan lapos, olyan gyér, mint egy óriás háta. Innen lenézni is sokkal jobb, élményszerűbb. Jól látszik a talajba mélyedé taligaút. De sok musttal, cefrével, löttyedt- té darált szőlővel teli kádat legörgettek innen a pérshá- zakhoz! Nézünk fölfelé a taligaúton. Nemigen kell itt szólni. Látjuk mindketten,' hogy nincs rajta még egy varjúnyom sem. Látjuk, hogy mellette a gyalogút is kanyarog, mint egy jó széles fehér szalag. A társam előbb megunja. — Nézzük meg a Franci bácsi házát! Megyünk, leverjük magunkról a megvastagodott havat, eltúrjuk a küszöb elől, ami odarakódott, és mégnézzük ép-e a zár, olajozott-e a lakat; nem fészkelt-e oda dúvad, róka, nem túrt-e a küszöb alá valami elvetemült vadkan, aztán megyünk tovább. Ilyen ez a Franci bácsi. Kétnaponként benéz az őrsre, legtöbbször csak az őr mellett áll meg és szót vált azzal, akit legelőbb meglát. Mindig azt mondja: — Édes gyermekem, szép fiam. ha már úgyis arra visz az utatok, ugyan nézzetek már a kis házamra. Sose lehet tudni nem rozsdállott-e nagyon a lakat, nem rakódott-e tele jéggel a zár, nem túrt-e dúvad a küszöb alá. nem settenkedik-e arrafelé a róka. Egyre megy, úgyis ott vezet az út, nekem meg nem kell csak azért fölkápaszkodni ... Tudod, fiam, ravasz volt ám az öregisten! A silányabb vete- ményt oda szoktatta a laposra, a nemesebbért, a szőlőért kétszeresen, tízszeresen kell megdolgozni. Azt fölrakta az öreg a hegyre, hogy görnyedjen érte az ember. De megéri, szép fiám, megéri! Mert olyan a mi borunk, mint a legdrágább orvosság. No, csak nézzétek a Franci házára, vasárnapra megint hozok egy kupával a jobbikból! (Folytatjuk) új szakmáról és a követelményekről nem sokat tudtunk. Hogy érdemes volt végigcsinálni, azt csak most értjük meg — mondja Gyenes Győző. — Az is igaz, hogy nem volt sok jelentkező: a mi tapasztalatunkon okulva az idén már többen vállalják a tanulást. A vállalat megkérdezte tőlünk, hogy akarunk-e részt venni a szakmát" is jelentő továbbképzésben? Azután sorolták a követelményeket. Azt is, hogy kell az érettségi vagy egy másik szakma. A tanulást pedig úgy segítették, hogy megvették a könyveket, biztosították a szabad időt az iskolába járásra. És azt is megmondták, hogy az órabér megállapításánál — a szakmai gyakorlat mellett —■ ezentúl a felkészültséget is | figyelembe veszik. Ahogy 1 számolgattuk, ez a vizsga leg- ] kevesebb 160 forint többletet 1 jelent nekünk havonta. Ez a minimum, ennél csak több lehet. A gépkocsivezetők — legalábbis a közlekedési vállalatoknál — állandóan tanulnak: a közlekedés szabályaiból, a forgalmi és kereskedelmi ismeretekből évente tesznek vizsgát. E rendszeres tanulást és továbbképzést a szakmunkás-bizonyítvány sem pótolja. A gépkocsivezető J csak a vezetéshez értett, s ha \ elkerült a volán mellől, nem volt szakmája. A gépjármű- I vfezető és karbantartó szák- ! munkásokra viszont a műhe- ! lyekben is szükség van. A í Volán 13. sz. Vállalat másutt ! is számít a friss szakmunkás- | bizonyítvánnyal rendelkezőkbe: a termelést közvetlenül j irányító művezetők eddig j csak a műhelyekben voltak, j A forgalom sok szervezést és ismeretet igénylő »-parancsnoki« helyeire nem volt sok- irányúan képzett szakember. — A vállalat káderfejlesztési terve — hallottam dr. Bors István forgalmi és kereskedelmi igazgatóhelyettestől — ilyen forgalmi művezetői helyet szán a gépjármű[ vezető és karbantartó szakmunkások közül a legrátermettebbeknek. Ók a vállalat ; belső életét is jobban isme- j rik, másként ítélik meg az egységek helyét, szerepét, s benne a saját munkájukat, , hiszen műszaki képzettségük mellett jelentősen gyarapodtak gazdasági ismereteik is. — Megérte a tanulást? Czink Jenő így felel: — Régi vágya teljesült a gépkocsivezetőnek. Mi mindig mondtuk, hogy szakma a miénk, de azt senki sem vette komolyan. Most az állam emelte szakmai rangra. Ezért a szakmáért pedig érdemes tanulni. Dr. Kér era Imre
