Somogyi Néplap, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-25 / 121. szám
8CXt. A hetvenéves Solohov Hetvenéves Mihail Solohov, a mai szovjet irodalom legnagyobb alakja. Be Jehet-e sűríteni az évfordulói megemlékezésbe csak a Csendes Don hömpölygését? 1920. Dúl a polgárháború a Don vidékén. Egy 15 éves ifjú, szinte még gyerekem bér is harcol a vörösgárdista lovasok között. A vesenszkajai születésű fiú, Solohov — gimnáziumi tanulmányait megszakítva — ezekben a harcokban szerzi azokat az élményeket, melyek elkísérik egy életen át. Első 'elbeszélése, Az anyajegy 1924- ben jelenik meg. Főhőse, az a tárnán az általa megölt vörösparancsnokban saját fiát ismeri fel... 1926- ban napvilágot látó Doni elbeszélések valamennyi darabja a polgárháborúban játszódik. Solohov nem szépíti a valóságot. Első műveinek megjelenése időszakában Moszkvában él, alig pár év múlva véglegesen visszatelepül szülőföldjére. »A Donvidéken születtem én, ott nőttem fel, ott itanultam, ott alakult ki bennem az ember, az író.« A szülőföld, az ott élő emberek szeretete minden művén átsugárzik. Alig 20 éves, amikor 1925- ben hozzákezd legnagyobb művéhez, a Csendes Don megírásához. Fáradhatatlanul járja a Dön-vidéket, jegyzi az öregek meséit, kutat Moszkva és Rosztov levéltáraiban, s közben csiszolja, remekművé ötvözi az egyre duzzadó, hatalmas anyagot. 1927- ben az első két kötet vaskos kéziratával fölkeresi Szeráf imovicsot, a világhírű Vasáradat szerzőjét. Az idős mester véleménye: »Ez a fiú negyven esztendővel fiatalabb nálam és szavamra mondom, százszor tehetségesebb, mint én. A nevét senki sem ismeri még, de év múlva ismerni fogja a Szovjetunió és tíz évet se adok, ismeri az egész világ. Mert Mihail Solohovot olyan fából faragták.-« Solohov 1958-as prágai útján így vall művéről: »Tizenöt évig írtam a Csendes Dont és nem sajnálom. Inkább azt sajnálom, hogy nem húsz évig Írtam, írás közben mindig vigyáznunk kell, hogy az igazság, amelyet megragadunk, ne legyen egyoldalú, teljes igazság legyen, nem pedig igazság idézőjelben, amelyben az egyes részleteket kiszakítva és általánosítva elrajzolódik az egésznek az igazi képe«. A Csendes Don magyarországi kiadássorozata maga is külön regény. Az első szovjet könyvek egyikeként jelent meg az Epocha kiadónál a csonka három kötet 1935-ben. Művészi értékét Radnóti külön tanulmányban méltatta. Az 1941—45-ös 5 kötetes teljes Cserépfalvi-kiadás segített kielégíteni az egyre jobban érdeklődő nagyközönség igényeit. A felszabadulás óta milliós példányszámban jutott el a magyar olvasóhoz, legutóbb 1974-ben a Világirodalom Remekei sorozatban. 1932-ben Solohov félbeszakította a Csendes Don írását, hogy megalkossa másik világhírű regényét. A Feltört ugar (első kötete magyarul Üj ba~ rázdát szánt az eke címen jelent meg) a kollektivizálás regénye, egy kis kozák falu, Gremjacsij Log életében. A második kötetet különösen sokáig érleli, csiszolja az író, csak 1959-ben fejezi be. A feltört ugar évekig a külföldi kritika pergőtüzében állt. A támadások elsősorban az »eszményi, nem emberi vonásokkal felruházott hősök«, végső soron a szocialista realizmus ellen irányultak. Solohov művészete, valóságlátása azonban állja a próbát. Solohov honvédő háború idején elsősorban publicisztikai írásokkal jelentkezett. 1942-ben adta közre a Gyűlölet iskolája című elbeszélést a fasizmus embertelenségéről. Ugyancsak há bonás mű az 1944-ben megjelent — máig befejezetlen — A ha~ záért harcoltak című regénye. A mű csonkán is nagy értékű, Solohov művészetét teljes fényében ragyogtätja. Utunk évkönyv 75 Néhány hónapos késéssel látott ez évben napvilágot a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilap 1975-ös évkönyve, amely ez alkalommal nyolcadszor került az olvasóhoz. A naptár oldalait Salamon László, Tóth István, Áp- ríly Lajos, Horváth István, Lucian Blaga, Horváth Imre, Jékely Zoltán, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Aurel Rau, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos versei színesítik. A versek Kolozsvárról szólnak. A Kolozsvár-Napoca című összeállításban a fennállásának 1850. évfordulóját ünneplő várostól publikált számos cikk, tanulmány, esszé és vers közül kiemeljük Bodor András »Napoca helye a dá- ciai városok« között, Küllő Károly »Decebal és Napoca az erdélyi magyar irodalomban«, Vinczy György »Kolozsvárról lett kuruc ének« — születésének ideje 1706 — című versét. A romániai magyar nyelvű irodalom műhelyének titkairól szól a »Készülő könyvekből« című összeállítás, melyben többi között Sütő András »Fügedes a pokolban avagy Sáronnak nárcisza« című farsangi játéka olvasható, továbbá Szabó Gyula »Madár- pillogásű szorongással«, Szilágyi István »Fekete hintó, piros lovak«, Hornyák József »Fanyereg« című regényrészletei, Kocsis István »Néveste« című egyfelvonásosos drámája, mint az űj romániai magyar nyelvű irodalom kiemelkedő műve hívja föl magára a figyelmet. Irmgard Abe 1957 — az újabb nagy mű, az Emberi sors megejelenésé- nek éve. (A kisregényből 1959-ben vele egyenértékű film készült, Szergej Bondar- csuk szuggesztív alakításával.) Főhőse Andrej Szoko- lov, a második világháború embertelen szenvedéseket megjárt katonája. Alakjába Solohov belesűrítette a hazáját védő és szerető nép minden tulajdonságát. Rendkívüli ember? Nem. Csak tudja, érzi, hogy miért harcolt. Családja elpusztul — tízezrek jártak így. De az árván maradt kisfiú örökbefogadása: újra hit az életben. 1965. Solohov Nobel-díja. Jelentős esemény, nemcsak az író életében, hanem a szocialista irodalom történetében is. Régóta megérdemelt kitüntetés volt ez. Ritka eset, mikor a bizottság és az olvasó milliók véleménye ilyen szerencsésen találkozott. A bizottság véleménye: későn, de talán nem túl későn jött ez a kitüntetés századunk egyik legnagyobb írójának. Solohov és a magyar olvasók kapcsolatánál elengedhetetlen, hogy ne ejtsünk néhány szót Makai Imréről. Az ő műfordítói tevékenysége sokkal több egyszerű átültetésnél. önálló alkotás szárnyalásával ható művészi teljesítmény ez a solohovi világ nemcsak valósághű, hanem kristálytiszta lírai me- legségű 'megszólaltatása is. Mihail Solohov hetvenéves. Korát méghazudtolóan friss, eleven nagyon közvetlen arc mosolyog ránk legutóbbi fényképeiről is. Azt lehetne hinni, nem fog rajta az öregség. Ma is Vesenszkájában él. És ha népes családjának (négy gyermeke, hat unokája van) egy része már kirajzott is a fészekből, egy egész nép szeretete veszi körül. Mint a legfelsőbb tanács küldötte rengeteget utazik. Nem kis elfoglaltsággal jár akadémiai és írószövetségi tagsága sem. Mégis — mindenki számára nyitva áll az ajtaja. Sokszor már reggel négy órakor fogad vendégeket, akik nemegyeszer alkptó- 1 munkájában zavarják meg. Legkedvesebb pihenése: vadászat és halászat a Don vidékén. Olvasóinak Sok milliós tábora kíváncsian, türelmetlenül várja az újabb köteteket, elsősorban A hazáért harcoltak befejezését. A nobel-díj átvételekor mondott ars poeticája, a szocialista író elkötelezettsége minden művéből kiolvasható: »Becsületesen beszélni az olvasókkal, igazat mondani az embereknek — néha zord, de mindig bátorító igazságot —, erősíteni az emberek szívében a hitet a jövőben, a saját erejükben s a képességükben, hogy formálni tudják a jövőt. A művészet igen nagy erő, mert hat az embereknek mind az eszére, mind a szívére. S úgy vélem, csak annak van joga magát művésznek nevezni, aki ezt az erőt az emberi lélek széppé formálására, az emberiség javára fordítja.« „. _ , Sípos Csaba «4 szerelmeslevél £ sle a tehergépkocsival ment haza, ott állította le a ház előtt és korán lefeküdt, mert hajnali iáromkor már indulnak. Az asszony csomagolt. Az új ^kofferba, amit most vettek. Mert még soha nem utaztak sehová, eddig nem volt rá szükség ... »Tegyek-e fehér inget. ..?« — töprengett. »-Biztosan szüksége lesz rá ...« — döntötte el a kérdést és folytatta a csomagolást. Háromszáz kilométer távolságra utazik most... Sohasem voltak még távol egymástól. Hogyan fog ott élni? Főznek majd maguknak Talán jó idejük lesz, hamar végeznek a munkával, és jöhetnek haza ... Aztán lefeküdt ő is, de nyugtalanul aludt. Nem szabad semmiről megfeledkeznie. A hajnal hűvös volt. Egy csésze kávé ... A cipők! Zsíros kenyér. Ütravaló. Az igazolványok és a pénz! — Járj szerencsével! Gyorsan, vacogva futott vissza a házba, a függöny mögül nézte az indulást. — Este gyertek el hozzám ... — mondta napközben az asszonyoknak. — Hogy érzed magad egyedül? — kérdezték cinkos, ravasz mosollyal asszonytársai. — Nagyszerűen'. Kipihenem magamat — felelte hetykén. Aztán megjöttek az első üdvözlő lapok. — Hát a tied? Nem írt? — Mit kellene írnia? — nevetett. — Talán szerelmes levelet? Jobban teszi, ha rámosolyog valami helyes kislányra ... Múltak a napok. Munka, gyerek, kert, jószág. — Na, mi van? Még mindig nem írt? — Nyughassatok már azzal az írással! Tizennégy éve házasok vagyunk ... Iflem tudtok jobbat kitalálni? Az elnök hozta meg a hírt: még két nap, és jönnek haza. Másnap az egész falut beszaladta. — Hé! Akartok egy igazi szerel’meslevelet látni? Az asszonyok összefutottak. A képeslap már össze volt gyűrődve, összefogdosták a kíváncsiak. Idő, munka, koszt..! — Ez neked szerelmeslevél? Hol van ebben a szerelem? — fitymáltak. — Itt! Ide nézzetek! fejek összehajoltak, a szemek tágra nyíltak. Valóban: közvetlenül a bélyeg mellett, picinyke betűkkel oda volt írva: »A te Alexed.-» — A te Alexed! Látjátok? és fölnevetett. Hangos, boldog nevetéssel. Antalfy István fordítása Leik5 Lcsiló ORESZTÉSZ HALÁLA B arátaim! Argosz egyenjogú polgárai! Most pedig elmondom nektek Oresztész halálának igaz történetét. Kérlek, ne csodálkozzatok! Elmémre nem szállt sötét félleg! Öreg vagyok, inam csontomtól elválni készül, szemem nem látja már meg a sasmadarat az ég végtelen kupoláján. Titkot nem bír meg tovább a szívem. Argosz egyenjogú polgárai! Hallgassátok! Ott kezdem, amikor Oresztész az anyját, tűzhajú, fehér testű Klütaimnésztrát és a durván metszett arcú, törött orrú szeretőt, Aigiszthoszt leszúrta; tőrrel a kezében kilépett a palotából. Elébe álltam. »Mégis megtetted? Lám, anyád vére kifog rajtad, Oresztész! Vékony patakokban egyesül Aigiszthosz vérével.« Zavaros szemmel nézett rám, mintha nem is ismerne. Pedig együtt voltunk gyereksé- günk óta. Attól a naptól csaknem, amikor Aigiszthosz megölte Oresztész apját, Aga- memnont és birtokba vette a királynőt. Oresztész akkor ke.;;lt Korinthoszba, rejtett hegyi utakon. Én meséltem el a véres történetet neki. Tízévesek lehettünk. Birkákat őriztünk a lankán. Addig olyan volt nekem, mint a viaszos fatábla, amelyre még senKi sem írt jeleket. Velünk étkezett, velünk dolgozott verejtékezve. Magunkfajtaként. De attól kezdve megtörölte a korsó száját köntösével, mielőtt ivott volna. Nem szóltunk, de akkortól az öregek keserűen húzták el a szájuk szélét, ha róla esett szó a tüzes borok szopogatása közben. Attól kezdve nem szóUlctt többet sem tréfásan, sem komolyan a tanítójának. Pedig örültem ennek mindig. Meri bár egyidősek voltunk, öregebbnek éreztem magam nála. És örültem annak is, hogy lehet tőlem tanulni valamit. Amit én is az apámtól tanultam: mindenhez úgy kell közeledni, ahogy az megkívánja. Másként nyújtsd a kezed, ha ölelsz, másként ha az ekét tartod. »Gyilkossá lettél, Oresz-. tesz!« A szemébe vágtam ezt. De hiszen csak az apja halálát bosszulta meg — mentegettem magamban erőtlenül. A tények azonban ellene beszéltek. Korinthoszból Ar- goszba tartva én is találkoztam a halásszal, akárcsak ő. Azt monta neki az a halász morogva, hogy megzavarták nyugalmat kívánó munkájában: »Ügy csörtetsz, mint egy vadkan! A halászathoz csend kell. A halak, komám, olyanok, mint a szűzlányok. Ha hangoskodsz velük, sohasem kapod meg őket. A csörte- tőkből, persze, mindig lesz valaki. Belőled is, aki még senki vagy. Lehetsz hajcsár vagy hadvezér. Miért? Volt már rá bizonyság: Agamemnon, az előző király! Gazember volt, lábujjától a feje búbjáig! Én mondom: a királyné meg a szeretője csak azt tette, amit kellett. Agamemnon idejében jóval pirosabb volt a folyó vize, mir.t most. Tetemek úszkáltak benne, úgy ám... Nézz a vízre! Most alig rózsaszínű. Napjában négy-öt halat is kifogok. Aigiszthosz az előzőhöz állítva: jó zsarnok. Ügy ám!. Jó zsarnok, komám!« És kacagott, hogy a könnye hullt. Oresztész bosszúsan haladt tovább. Tudta nélkül, én a nyomában. A halász másként beszélt, mint Oresztész nén- je, Elektra levelei. Merthogy Elektra arról sohasem üzent: Agamemnon, az apja valaha erőszakkal feszítette szét Klütaimnesztra combjait. F élelemetes találkozás volt a következő. Olajfák árnyából lépett elő a férfi. »Te Oresztész vagy! Ne tagadd! Idefigyelj: én az apád jó embere voltam/ ne tarts tőlem! A bérgyilkosa, érted? Nagy szüksége volt rám az öregnek. Velem szú- ratta le a lányát, Iphigeneiát Artemisz oltárán. A népnek meg azt kiáltotta: istennőnk áldozatot kíván a seregtől. Hitték is, nem is. Pedig a megtört atya szerepét is eljátszotta. De akkor már suttogták, hogy szabadulni akar a lányától, mert nem biztos benne, az ő hajtása-e. De ravasz fickó volt az öreg! Mikor látta, hogy ellene akarnak fordulni, elhíreltette, hogy Artemisz az utolsó pillanatban megmentette a lányát és egy szarvas vére folyt el Iphigeneiáé helyett. Persze voltak, akik látták, amikor a parancsra Iphige- neia tetemét a táboron kívüli dogkútba dobtam. A kétkedőkkel is végeznem kel_ lett. Volt munkám bőven. Ne is tudd, mennyi leleményt igényel a mi munkánk, barátom. Hanem idefigyelj! Már nincs rám szükség. Argosz unalmas porfészek. Hetek telnek el, hogy nem dolgozom, én, akinek neve volt a szakmában! Akibe az én tőröm' szaladt, az olyan észrevétlenül ment át a másvilágra, hogy nem is érzékelte az átmenetet lét és nemlét kö- között. .. Mondd: nincs szükséged egy állástalan bérgyilkosra?! Nézd, végül is én csak parancsot teljesítettem, amikor Iphigeneia nénédet... hm ... útbaigazítottam. Apádon kérik számom, nem rajtam.« Azt hittem, Oresztész visz- szafordul. Hiszen ennyinek bőven elégnek kellett lenni ahhoz, hogy belássa: nincs kit jnegboszulni. Egy nagy bűnöst? Minek? De ő folytatta az útját. És akkor találkozott a bolonddal. »Hu! Megijedtél, pedig a napnak nincs karimája. Micsoda ijedős szerzet, még szőrzet sincs a mellén! Körpálya az életünk, körpálya! Csak akkor vesszük észre ezt, amikor ugyanahhoz a ponthoz érünk, ahol egyszer már jártunk. Mert a vadkanokat sűrűn etetik, hadd hízzanak jó kövérre. Nincs jobb étek a soványra hízott sügérnél! Hé! Hová sietsz? Azt mondják: valamikor csinos lány voltam. Széles csípőmön férfitenyerek kerestek támaszt. A szám nektár íz i volt és sokan ittak belőle. Ne higgy a bornak! Ha azt mondják neked, hogy fiú vagyok és nem tüzes asszony, köpd le őket! Engedj! Velem nem bánhatsz így. Én Agamemnon katonája voltam. Csapást csapásra mértem. Agamemnon háromszor tüntetett ki, de én nem állhattam a birkapecsenyét. Mindig azt turbékolta: pitty- palatty. Én tudtam Agamemnon bűneiről. Iphigeneia! Lánya volt a királynak, koromhajú ... Zajt hallok! Csukd le a szemed, akkor hogy megölték Iphigeneiát, nem vesznek észre. Tudtam, ezért akart a király engem is elhallgattatni a bérgyilkosával. Csukd le a szemed! Csukd le a szemed, ekkor nem látnak meg ...« Oresztész most már mindent tudott az apjáról. De besurrant az argoszi palotába és véres • tőrrel jött ki onnan... Most hát tisztában voltam vele. Elébe álltam: »Gyilkos vagy! Anyád és egy, apádnál többet érő király gyilkosa! Tudom, hogy nem a gyengeelméjű nénéd, Elektra cselszövése volt cselekedeted indítóoka. Nem! Te király akartál lenni, a hatalom birtokosa. Tudom, mert emlékszem, mióta törlőd meg a közös korsó száját. A hatalmat akarod, nem az argo- sziak boldogságát.., Hallod a harsonát? Anyád és a király. érkezését jelzik. Mert nem őket ölted meg, hanem egy halálra ítélt rabszolgapárt. Előresiettem, hogy csap. dát állíthassunk neked.« Térdre esett, eszelős tekintettel. Aztán egyre előrébb dőlt. Bele a tőrébe. V égre sírhattam. »Köny- nyeimmel keltenélek életre, Oresztész! Húsomat vájnám, hogy avval pótoljam a tör ütötte nyílást melleden. Sárga fogú siratóasszonyokkal üvöltetném fekete magányomban hiányod, barátom. De gyomrom váladéka igyekszik utat találni Oresztész zsarnokra. Undorom nem ismer határt irántad, a hatalmát önnön magáért akaró! Becsaptalak, Oresztész! A harsonák a gyász kezdetét jelezték. Anyádat és szeretőjét ölted meg, valóban. Nekem téged kellett a halálba őrjítenem, zsarnokfióka. A barát hiánya máris éget... örülj, Argosz! Megszabadultál új zsarnokodtól!« És felöltöttem Oresztész ruháját és a diadalmi jelvényeket mind. »Bosszút álltam!« — kiáltottam felétek, argoszi férfiak. Mintha ő lennék. És egyenjogúvá tettelek valamennyiőtöket azokkal, akik királynői ölből látják meg a napvilágot. Elmondtam hát Oresztész halálának történetét,1 amelyet eddig csak én tudtam, a megölője. Titkot már nem tart az én szívem. ítéljetek felettem, egyenjogú agroszi férfiak!. ítéletetek édes lesz nekem. Somogyi Néplap
